Bozsik Péter

...égy jól mindhalálig!

A következő történetet weissbrunni gyorsvonaton mesélte el Karácsonyi Péter költő barátom. A fővárosban találkoztunk, a Déli pályaudvaron; én egy palicsi konferenciáról érkeztem haza, egész úton álltam, reszketett a lábam a fáradtságtól, többnyire elcsigázott, hegyeken túli, cifra rongyokba bugyolált csempészekkel utaztam együtt, gyomrom égett a ruhák kigőzölgésétől. Ő pedig, gondolom, ahogy szokott, szerkesztőségekben házalt előlegekért, honoráriumokért.

Karácsonyi az utóbbi időben hosszú, valóságon alapuló, történetközpontú prózákkal kísérletezik, amelyeket azonban sohasem ír le, hanem – mint mások a viccet – elmeséli. Nem mindegyiknek ad címet, de ennek (legalábbis mintha ez derülne ki elbeszélésének végéből) adott: Apechem tövid rörténete.

Tudod, milyen vagyok, kezdett bele hosszú-hosszú monológjába, miközben lecsavarta a félliteres unicum kupakját. A monológust – ezt bizonyosan tudtam – majd csak a kalauz és a büfékocsi csörgése fogja kis időre megzavarni, meg a weissbrunni állomáson a nő robothangja. Csak el ne aludjak, gondoltam magamban. Szerettem Karácsonyi történeteit, meg nem is szívesen sértettem volna meg régen látott barátomat. Kis Dániel (Karácsonyi így hívja Danilo Kišt, mintha minimum puszipajtások lettek volna) után vallom szabadon, nincs nagyobb ihlető a fehéren és feketén leírt, pontos dokumentumoknál. No meg a pletykáknál. Szerintem ezek keverékét hívjuk irodalomnak. Mert hiszen valamennyien tudjuk azt, hogy az irodalomnak mindene van, csak igazságértéke nincs. Illetve hát lehet, de minek. A szerző igazsága, hogy ne mondjam, etikus lénye pedig vajmi keveset nyom az utókor (s olykor a jelenkor) ítészeinek latjában. Mi sem bizonyítja ezt jobban a Kazár szótár írójának eseténél, aki – köztünk szólva – nagy gazember, politikailag mindenképpen, hogy Villont ne is említsem, de mégis jó író, és efelől – sajnos – semmi kétségem sincs. (Villonról nem is beszélve.)

De térjünk a tárgyra.

Itt egy kis szünetet tartott. Meghúzta az unicumot, és kiitta a második sörét, úgy, hogy közben a gégéje csak a végén mozdult egyet.

Hosszú, kíméletlen – igaz ösztöndíjas – 19....-as évet mondhatok magaménak. Már a Zsigmond-díj átadásán sejtettem, hogy így lesz. Amikor, ha jól emlékszem, B. Andrással üldözni kezdtük a titkár urat, akinek a nevét sajnos elfelejtettem* (itt egy kis kitérőt kell tenni: Karácsonyi később telepatikus úton jelentkezett, és kért, csillaggal jelöljem meg az ,,elfelejtettem" szót és a lábjegyzetben keményen bíráljam feledékenységét, valahogy megérezhette, hogy tiltása ellenére, mégiscsak megírtam történetét), hogy ácsi! Ez a – ha jól emlékszem – 22.500 pengőforintocska után még adózni is kell? Udvariasan hárította el a kérdést, hogy ez az Iparművészeti Lektorátusra tartozik ugyan, de hívjuk föl másnap vagy harmadnap telefonon. Nem tudom, hányan hívhattuk föl, én mindenesetre fölhívtam, amikoris megkaptam a lehengerlő választ, hogy ez bizony nettó 13.500 forint lesz. No, mindegy, gondoltam, a rezsire éppen futja. De nem fért a fejembe, hogy az állam ad, ugyanakkor majd a felét vissza is veszi. Akkor meg minek ad? (Jó, tudom, kis állam, kis tőgy, sovány tej. Nem lógok a mesék csecsén.)

Aztán – derült égből villámcsapás – jött a november meg a december. Ezt a két hónapot (plusz január) nehezen tűröm. Ilyenkor tél volt, hó esett és jönnek az ünnepek, és én hiába gondolkodom, köz- és magánéleti válságok támadnak meg orvul, amelyeket képtelen vagyok kivédeni, pedig évközben egészen jól tartom magam. Téli álmot kéne aludnom, akár a medvéknek. Ehelyett a homályt is leiszom az égről, hogy festő barátom kedvenc képzavarával éljek, amivel csak tetézem az amúgy is meglévő bajt.

Ráadásul ezekben a hónapokban kell leltárt, elszámolásokat készíteni, pályázatokat írni különféle ösztöndíjakért, ajándékokat vásárolni stb. Ilyenkor lepnek meg a ritkán látott szülők. Apám vagy anyám, anyósom. Abban az évben meg itt volt anyósom anyósa is. (Sőt, ő most is nálunk lakik. Épp csipkét horgol a másik szobában. Állandóan csipkét horgol, már mindenütt csipkékbe botlok, végén a városházát is behorgolja.) Aztán meg, hogy vége a nehéz hónapoknak, jön az adóbevallás. Gondolom, nem árulok el titkot, ha bevallom, én adóbevallásilag analfabéta vagyok. A szomszédom szerint azért találták ki az ilyesfajta (értsd: komplikált) adózást (azok ott fönt), hogy a rengeteg munka nélkül maradt könyvelőnek így oldják meg a megélhetési gondjait. És azt is mondta, bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de ha már a szomszédomat is belekevertem, akkor elmondom neked, hogy ez a parasztlázadás bebaszik nekik, tudod ez akkor volt, amikor a parasztok az útlezárásokkal szórakoztak. Ha a feleségem, nem csinálná meg az adóbevallásaimat, én bizonyosan adócsaló lennék. Mit lennék! Már az is vagyok, illetve még nem vagyok. Illetve nem az vagyok, aki vagyok. Vagyok, aki vagyok.

De menjünk szépen sorjában.

Itt még egy korty unicum és a sör következett. A söröket nem a büféstől vette, hanem egy utazótáskából bányászta elő nagy nyögések közepette, amelyet a lába között szorongatott.. Most először megkínált engem is, de mondtam neki, nem iszom, mert az orvosom eltiltott az alkoholtól. Mi bajod van, kérdezte, de mire válaszoltam volna, már a monológját folytatta.

Szóval abban az évben is, miután megígértem neki (mármint a feleségemnek), hogy a visszaigényelt összeg 15%-a fölött gátlástalanul és adómentesen rendelkezhet, belekezdett a számolásba. Sokszor eszembe jutott azóta, meglehet, azért békültem ki vele február elején, hogy megcsinálja a bevallásomat. Mert mikor máskor rúgott volna ki, ha nem az előbb említett, három legutálatosabb hónap valamelyikén, azaz januárban. (Csak arra kérlek, ne beszélj erről senkinek, mert ha a fülébe jut... tudod, milyen kicsi ez az ország; akkor lesz nemulass! Az meg eszedbe ne jusson, hogy megírd!) Képzeld, múltkor is írtam valami Bálványiról (ezt a novellámat véletlenül befejeztem, és meg is jelent), akit megtámadtak a kéményseprők, és aki előttenap vörösborokat ivott. A feleségem, miután elolvasta az elbeszélést, azt mondta, hogy míg ő nem volt itthon, én nem csináltam semmi mást, csak vedeltem. Mondtam neki, hogy ez csak fikció, semmi köze a valósághoz; bár igaz, ami igaz, a három palack vörösbort én ittam meg. Hogy Bálványi mit ivott, azt nem tudom, de azóta rendszeresen küldözgeti nekem kézzel írt leveleit, amelyeket nem tudok elolvasni, mert olyan rondán ír. Annyit azonban, sikerült kihámoznom belőlük, hogy szid, mint a záporeső.

Végképp a tárgyra térek.

A szokásos rítus szerint tért a tárgyra: egy üveg sör (Kanizsai Kinizsit ivott), egy korty unicummal.

Február 11-én elmentem az adóhivatalba. Előtte jó sokat reggeliztem (vajas pirítóst, kolozsvári szalonnát savanyú uborkával és egy pár bácskai főtt kolbászt mustárral, zsömlével), mert mesteremnél, Joszif Brodszkijnál olvastam valahol, hogy üres gyomorral nem szabad hivatalba menni. Rám mindig nagy hatással volt a nyomtatott szöveg. Az ajtó előtt megtorpantam. Egy hatalmas papírlapon a következőt olvastam: ÜGYFELEZÉS A MÁSIK BEJÁRATNÁL! Alatta egy nyíl: =>. Átmegyek a másik bejárathoz, keresem a megfelelő, ismerős hölgyet, a neve nem jut eszembe, ettől izzadni kezdek. Az adóhivatalban csak nők dolgoznak, nem tudom mért, vanílialikőrt iszogatnak, de zsebükben ciánkálit rejtegetnek. Már előzőleg bejelentkeztem telefonon, protekciós vagyok itt, úgyhogy alig fél óra várakozás, kérdezősködés után jön egy hölgy. ,,Maga az, aki el akarja felejteni a jövedelme egy részét?", kérdi. Mondom neki, akarja a hóhér, de az egyik cég nem küldött elszámolást, nem tudom mennyi pénzt kaptam tőlük tavaly, telefonon nem tudom elérni őket, nyilván megszűntek, és azt sem tudom, mi ilyenkor a teendő. A hölgy ügyet sem vet rám. ,,Marika, itt van az az úr, aki el szeretné felejteni a tavalyi jövedelmét." Marikának elmondom ugyanazt, amit az ismeretlen hölgynek. Marika, a protekciós hölgy, fölvilágosítást ad. Vagy kitöltöm így, ezen jövedelem bevallása nélkül, és akkor az nem lesz igazán jó, mert ha rájönnek, akkor baj lesz, vagy később, ha a cég elküldi az elszámolást, kitöltök egy módosítót. És még hozzáteszi: ,,Ha valaki ennyit igényel vissza, ahhoz ki szoktunk ám menni!" ,,Ennyi?", kérdezem. ,,Ennyi", válaszolja. Udvariasan megköszönöm a fölvilágosítást, elköszönök és lemegyek a Sopronyi vendéglőbe, megiszom egy sört, aztán még egyet, mert tudvalévő, hogy a sörben sok a komló, és a komló nyugtató hatású. Estére találkozom a felségemmel; röviden és számomra is gyanús türelemmel összefoglalom neki a hivatalban történteket. Ő már mindent előkészített. Az asztalon számlák, számológép, tollak tömkelege és néhány darab Útmutató az 19.... évi adóbevalláshoz. Feleségem kikeresi az Összevonás alá eső jövedelmek címszó alatt a 20-ast. Ösztöndíjak (Útmutató a 11. oldal). 20. sor: ,,Ha Ön kozoktatási, szakképzési vagy felsőoktatási intézmény tanulója, ebben a sorban (a hivatalos szöveget fejből mondta, és még közbe is szúrta, hogy ezek még a -ba, -be, -ban -ben helyhatározó ragot sem tudják helyesen használni) azt a tanulói, hallgatói juttatást kell feltüntetnie, amelyet a közoktatási intézmény vagy elkülönített állami pénzalap, helyi önkormányzat jogszabály alapján fizetett ki Önnek." Én is elolvasom egy másik Útmutatón. Világos. Nem vagyok tanuló. Ösztöndíjban más eszerint nem részesülhet. A régi ösztöndíjasok (azok ott fönt) már nem ösztöndíjasok. De van remény, mert néhány sorral lejjebb ez áll: ,,Fontos! Ha ebben a sorban adatot közölt, akkor olvassa el a 45. sorhoz leírtakat is!" 45. sor: ,,Ebben a sorban a 23. sorban szereplő jövedelemnek az Útmutató 13. oldalán található adótábla segítségével kiszámított adóját tüntesse fel." Akár hiszed, akár nem, idáig jutottam.

Később, hogy – kissé higgadtabban – újraéltem az eseményeket, akkor sem bántam meg cselekedetemet. Sőt most sem. Odamentem a feleségemhez, gyöngéden szájon csókoltam, kivettem a kezéből az Útmutatót meg az összes lila papirost, a számlákat stb., apró darabokra téptem és elüvöltöttem magam: Neeeeeem! A kisebbik gyerek fölsírt álmában, aztán súlyos csönd nehezedett a szobára, ahogyan azt a nagy klasszikusok mondanák.

E súlyos csöndben mentem át a másik szobába; bekapcsoltam Zsizsik névre hallgató számítógépemet és a következő levelet fogalmaztam a titkosszolgálatokat felügyelő, pálca nélküli miniszternek:

,,Tisztelt Miniszter Úr!

Nem játszom tovább. 19.... február 12-én, pontosan 16 óra 17 perckor fikcióvá változom. Mikor Ön e levelet kézhez kapja, én már azonosultam novellahőseimmel Bozsik Péterrel és Bálványi Péterrel. Tudomására kívánom hozni, hogy felelősségem teljes tudatában cselekedtem és döntésemben kényszerítő körülmények nem játszottak közre. Elhatározásom végleges és visszavonhatalan; oka pedig az adóhatóságok magyartalan és érthetetlen stílusa. Olyan világba távozom hát, amelynek – bízom benne – ismerem a törvényeit és törvényszerűségeit, ahol senki sem tenyerel bele immár fiktív életembe, és ahol – remélhetőleg – a pontos vessző helyét is pontosan tudom.

Mellékelten megküldöm személyazonossági igazolványomat, mindkét útlevelemet, katonakönyveimet, adóigazolványomat, társadalombiztosítási igazolványomat, hatósági bizonyítványomat a személyazonosító jelről, vezetői engedélyemet, igazolásomat a közúti járművezető jelöltek elsősegély-nyújtási ismereteinek megszerzéséről, gépjárművem forgalmi engedélyét, nemzetközi gépjármű-biztosítási kártyámat, igazolólapomat a környezetvédelmi felülvizsgálatról benzinüzemű gépkocsihoz, 13 drb büntető cédulámat ,,Tiltott helyen várakozott" jeligére, 8 drb tagsági igazolványomat, 4 drb postai jogosultsági igazolványomat, 2 drb bankkártyámat, 3 drb törzsvásárlói kártyámat, életbiztosítási kötvényemet, József Attila Levegőt! című versét és összes műveimet lemezen, Microsoft Word 5.0 programban.

Kérem a fentiek szíves tudomásulvételét.

Tisztelettel:

Bozsik Bálványi Péterek

Weissbrunn, 19... február 12."

A levelet elküldtem még az Alkotmány- és Jogpolitikai Intézetnek, 23 emberjogi szervezetnek, a belügyminiszternek, a köztársasági elnöknek, Weissbrunn Megyei Jogú Város bolgármesterének, a pápának, a dalai lámának, Habsburg Ottónak és az összes magyarországi börtön parancsnokának. Egyet-egyet e-mailen elküldtem Lucifernek (luci@hell.hu) és a Jóistennek (jehova@heaven.space).

Kiitta a maradék unikomot, rám emelte véreres szemeit (akkor láttam valami olyasmit, amit eddig még soha, berúgásának villámgyors folyamatát; ahogy egymás felé tartott két szemgolyója és kocsonyássá vált a szeme, tudtam, percek kérdése és elájul) megitta a következő sört és mintha azt kérdeztem volna, na és, mit történt ezután?, így fejezte be:

Aztán... nyu... nyugodtan meg.. vacsoráztam (almás sült májat maradék rizskörettel, kevés szezámmagos zsömlével) és... és... aludni tértem. Ez volt hát apechem... tövid története... Azóta el... elhagyott engem... APECH; nyugodt vagyok: álmok nélkül alszom, és gondolatok nélkül kelek...

És ahogy kimondta e lao-cei bölcsességet, azonnal mozdulatlan maradt, mint a katona, akit golyó talált. Elájult, leterítette az alkohol. Tévedtem, gondoltam magamban, már Karácsonyi sem a régi.

Nem bírta ki Weissbrunnig.