Predrag Čudić

Kosztolányi Dezső Pacsirtájának fordításáról

Tekintettel arra, hogy Szabadkán az idén is sor kerül a hagyományos Kosztolányi Napokra, szükségét éreztem annak, hogy elmondjak valamit a nagy magyar íróval való fordítói találkozásom élményéről. Eközben legtöbbet persze a Pacsirta fordításával foglalkozom majd.

Valamikor, 1998 nyarán Dragan Velikić íróval, az akkor még B-92 (most B2-92*) Rádió kiadásában megjelenő Apartidi sorozat szerkesztőjével beszélgettem. Mint az olvasók előtt ez bizonyára ismeretes, a sorozat akkor már meglehetős népszerűségnek örvendett. Szerkesztőinek volt érzékük minőséges könyvek kiadásához. Általában a szerb olvasó előtt kevéssé ismert írók rövidebb regényeinek friss fordításban való megjelentetésére vállalkoztak: gondoljunk csak az emigráns fehérorosz szerző, Gajt Gazdanov regényére, az Éjszakai utakra, vagy Antonio Tabuki művére, a Pereira szerint…-re. A portugál José Samaraga könyvét, Az esztendő, amikor Ricardo Reis meghalt címűt, ez a kiadó azt megelőzően jelentette meg, hogy szerzőjét a legrangosabb irodalmi díjra javasolták.

Szóval Dragan Velikić kilátásba helyezte egy magyar, lehetőleg klasszikus szerző megjelentetését is a sorozatban. Megegyeztünk abban, hogy Kosztolányi egyik regénye volna erre a legalkalmasabb. Az Édes Annát már lefordították szerbre. Egyébként meg a Pacsirtát Velikić már olvasta, és nagyon megtetszett neki. Számomra már korábban is ez a mű volt a magyar irodalomban a kedvencem, így hát kezdetét vehette a fordítás. Úgy ítélték meg, hogy ez a regény, bár jóval korábban írták, meglehetősen jól illeszkedik az Apartidi sorozat tematikájába. Létezett ugyan e könyvnek is szerbhorvát fordítása, de erről csak később, a magam vállalkozása végefelé szereztem tudomást. Oka is van ennek, méghozzá igen egyszerű: a Stevan Lentmanji által lefordított regény címében semmiféle pacsirtáról, de másik madárról sem esik említés, lévén az Élet a kalitkában-t (Život u kavezu). Persze milyen lehet az olyan fordítás nyelvezete, amely majd ötven éve készült, s úgy tűnik, mégiscsak elavult, tehát nem volt okom rá, hogy elálljak eredeti szándékomtól. Mint később kiderült, az említett fordításból – nyilván politikai megfontolásból kihagyott, a magyar kiadások mindegyikében szereplő – egész bekezdések hiányoztak.

Még ha rendelkeztem is már bizonyos, igazándiból szerény fordítói gyakorlattal (rövidebb Krúdy- és Kosztolányi-novellákat fordítottam, arra elegendőt, hogy a stílus és a gondolkodásmód – ha ezt szerzőnknél a legkisebb mértékben sem egy és változatlan – már nem volt előttem ismeretlen), mégis, a Pacsirta újabb olvasatánál beláttam, problémák egész sorozatával kell szembesülnöm. A legkevésbé lexikai nehézségekre gondolok, amelyekből persze, volt azért szép számmal (függetlenül a földrajzi közelségtől, az időbeli és kulturális szakadék e kötetben különösen érzékelhető), hanem olyanokra, amelyek más, magasabb szinten jelentkeztek: mint például egy Osztrák–Magyar Monarchia beli poros városka századvégi atmoszférájának megfelelő érzékeltetése szerb nyelven úgy, hogy az a modern olvasó számára is közérthető legyen. Emiatt azonnal el kellett állnom a monarchia szerbsége által használt archaikus szerb nyelv használatának szándékától, amilyen pl. a Jaša Ignjatović-i által használt is, méghozzá két fő ok miatt: elsősorban azért, mert ugyan ismerem ezt a nyelvet, de nem bírok vele annyira, hogy a fordításom kellőképpen lendületes legyen, másodsorban pedig azért, mert Kosztolányi nyelvezete sokkal közelebb áll a mai magyar nyelvhez, mint az akkori szerb nyelv a kortárs szerb nyelvhez. Az archaikus szerb nyelv bármely más változatát eleve el kellett vetni, mert a regénybeli hangulat visszaadására egyik sem lett volna alkalmas.

A másik alapdilemma az volt, hogyan alkalmazkodni Kosztolányi regényszövő mesterien rövid és lapidáris mondataihoz, és hogyan fordítani azokat? Ez első pillantásra egyszerűnek tűnik: csakhogy észre kellett venni, hogy az író ezekkel a mondatokkal néha, bár azt is mondhatnám a legtöbbször ironikus-szarkasztikus nézeteinek ad hangot, sőt, ilyen mondatokkal fejezi ki mély melankóliáját is. Elismerem, ennek megoldásában leginkább intuíciómra hallgattam.

Íme, néhány konkrét példa is. Először is két lexikai jellegű.

Sokan megkérdeztek, hogy a tarkövi pusztát mért tarkeška pustaként, és mért nem pustaraként fordítottam? Úgy gondoltam, hogy pustarának bármely füves területet nevezhetünk szerte a világon, ezzel szemben viszont a pusta sajátosan magyar. Eközben, s ezt szintén alá kell húznom, Danilo Kišre hagyatkoztam, aki kiváló Petőfi-átköltéseiben általában a pusta szót használta. Miután azonban tudomásom volt róla, hogy a nem e két kultúra határvidékén élők, nem valószínű, hogy megérthetik a pustat, lábjegyzetet fűztem a szóhoz.

És még egy izgalmas lexikai példa. Az eredeti szövegben ráfutottam a következő mondatra: ,,Hátul, a falnál, az alkörmös mutogatta sötét, érett bogyóit." Beismerem, erről a növényről (az alkörmösről) addig még nem hallottam. Szerencsére segítségemre sietett Jovan Tucović Lečenje biljem (Gyógyítás növényekkel) c. könyve. Előbb a magyar–magyar szótárban (Magyar értelmező kéziszótár) találtam meg a növény latin nevét – Phytolacca americana –, majd a Jovo Tucakovban a megfelelő szerb elnevezést, a vinobojkát, és a fordítás így hangzott: ,,U pozadini, kraj zida, videle su se tamne, zrele bobice vinobojke."

Bemutatok egy érdekes frazeológiai problémát is. Az eredetiben Környei Bálint, aki hosszú idő után viszontlátja régi barátját, Vajkai Ákost, a következőképp kiált fel: ,,Ezt föl kell írni a kéménybe fekete krétával", arra utalva, hogy mennyire meglepődött, és hogy mennyire ritkaságszámba megy Ákost látni. A szó szerinti fordítás itt lett volna megfelelő, mert szerbül az, hogy ,,ovo treba zapisati crnom kredom u dimnjak", azt hiszem, nem jelentett volna semmit. A következő megoldáshoz folyamodtam: ,,Ta ovaj dan će crvenim slovima morati da se unese u kalendar" (,,Ezt a napot a kalendáriumba piros betűvel kell bejegyezni.")

Úgy gondolom, fölösleges túl sok példával előhozakodni. Az olvasó fogja eldönteni, hogy a fordítói problémákat és dilemmákat legalább részben jól oldottam-e meg.

(Fordította B. I.)