Gerold László

Irodalmi Társaságaink – a Kosztolányi Társaság

Jelentés egy majdnem sikertelen nyomázásról

Kosztolányi, amint verseiből, élettörténeteinek epizódjaiból tudjuk, felettébb kedvelte a játékot. „Játszom ennen-életemmel, / búvócskázom minden árnnyal, / a padlással, a szobákkal, / a fénnyel, mely tovaszárnyal, / a tükörrel fényt hajítok, / a homoknak, a bokornak, / s a nap – óriás aranypénz – / hirtelen ölembe roskad.” – írta A szegény kisgyermek panaszainak A játék című versében, melyben a „játszom” és a „látszom” szavak összerímeltetése költői játék is, de annál több is, a játék és a létezés kiegyenlítése. A Mákbeli Akarsz-e játszani? című versében pedig a játékra invitáló kérdés („akarsz-e mindig, mindig játszani”) az életen túl, a halálig vezeti el az olvasót („akarsz, akarsz-e játszani halált?”), mintegy utalva a játék komolyságára.

Ha Kosztolányi játékszenvedélyéhez híven – a fogalom vidámabb s nem halálkomoly oldalát tekintve – játéknak fognám fel a vállalt feladatot, hogy irodalmi társaságaink közül Kosztolányi nevét viselő társaságról írjak, akkor azt a játékot játszanám, s játszom el, hogy Szabadkán 2001. márc. 29-én a Városi Könyvtárban rendezett alkalmi kiállítás és a népköri ebéd, cirka 10.30 és 14.00 óra között tartandó tanácskozást egy irodalomtörténeti folyóirat egyetlen számának vélem, s ebben dolgozatom helyét a Tanulmányok és a Kisebb közlemények rovat után s a Szemle meg a Krónika elé besorolt Adattárban látom, Természetesen, ha a virtuális szám szerkesztője is így gondolja, mert – látni fogjuk – oka lenne akár kihagyni, nem közölni.

Mielőtt azonban erre sor kerül(het)ne, lássuk, jobb híján az Adattárba sorolható írás tényanyagát.

Hogy létezett Kosztolányi Társaság, arról a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon adatainak gyűjtése során szereztem tudomást. A Kalangya 1943/7-es számának belső hátsó borítóján levő hírek között olvasató:

„A szabadkai Kosztolányi Társaság irodalmi délutánját július 13-án délután 1/2 6 órakor sugározta a budapesti rádió. Reök Andor főispán a délvidéki irodalom küzdelmeire vetett visszapillantást. Majtényi Mihály, a kitünő (!) novellista pedig Galacsin c. novelláját olvasta fel. Onódy Ákos szinmüvész (!) Kosztolányi Dezső, Timár Ferenc (!) és Létmányi Czakó Tibor verseit szavalta.”

Volt tehát Szabadkán egy Kosztolányi nevét viselő irodalmi társaság. Nézzük, mit tud róla a Bori-féle irodalomtörténet, illetve Herceg János, kinek összegyűjtött esszéinek, tanulmányainak első kötete tartalmazza a negyvenes években megjelent írásokat. Az irodalomtörténet, noha külön címszóban tárgyalja az irodalmi társaságokat, nem említi a Kosztolányi nevével fémjelzettet, és Herceg sem írt róla, noha amikor az imént idézett Kalangya-hír megjelent ő volt a folyóirat főszerkesztője. Találtam viszont lexikonírás közben még egy adatot a társaság létezéséről. A Borbándi Gyula szerkesztésében megjelent Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia (1992) című kiadvány Czakó Tiborról szóló szócikkéből tudni, hogy ő a Kosztolányi Társaság főtitkára volt, s mivel a lexikon szerint Czakó 1964-től Kaiserslauternben élt, és az akkor szintén Németországban élő, az Új Látóhatárt szerkesztő Borbándi kapcsolatban volt Czakóval, aki néhányszor közölt írást a müncheni folyóiratban, az információ forrása minden bizonnyal maga Czakó Tibor volt.

Ennyit sikerült megtudni a negyvenes években Szabadkán létezett (mettől meddig?) Kosztolányi Társaságról.

Itt azonban nem fejeződik be a történet. Nem fejeződhet be, ha Kosztolányiról és Szabadkáról szól, s ha Dévavári Zoltán még nem szólalt meg. De megszólalt. A Szabad Hét Nap megjelentette Vajdasági magyar kalendáriumban A kicsapatástól az emléktábláig című Kosztolányi szabadkai viszontagásairól szóló írásból tudni, mert Dévavári részben a helyben megjelent Délvidéki Magyarság cikkét idézi, részben pedig ezt átmeséli, hogy: „1943. március 29-én (tehát pontban 58 évvel ezelőtt) polgárok és diákok nagy tömege gyűlt össze a belváros egyik legforgalmasabb utcájában, a Damjanich (ma Makszim Gorkij) utca 4-es számú ház, Kosztolányi Dezső szülőháza előtt, hogy részt vegyen annak az emléktáblának a leleplezésén, amelyet a nagy szülött születésnapján a nevét viselő, nemrég alakult Irodalmi Társaság helyezett el, s amely (...) 'a nagy költő halhatatlan szavát' és az iránta táplált kegyeletet hirdeti”. Dévavári írásából megtudjuk még, hogy kik beszéltek az emléktábla előtt, illetve helyezték el koszorúikat s kinek nevében, képviseletében. Hogy elsőnek elsőnek Bajsai Vojnits Aladár kultúrtanácsnok beszélt „Kosztolányi Dezsőről. írói nagyságáról, emberszeretetéről, szabadkai éveiről és életéről”, utána dr. Székely Jenő polgármester-helyettes „tolmácsolta a város kegyeletét és háláját, majd megkoszorúzták az emléktáblát, amelynek költségeit az aznap este megtartott rendezvény bevételéből fedezték”. Koszorút helyezett el a költő édesanyja, öccse és húga, illetve a Népkör nevében Nojcsek Géza, Majtényi Mihály a Szenteleky Társaság, Székely Ákos nyolcadikos tanuló a költő nevét viselő önképzőkör és Létmányi Czakó Tibor a Kosztolányi Társaság nevében. A nagy méretű tábla, ahogy az újság írja, „fehér carrarai márványból készült”, s rajta – többek között két Kosztolányi-sor olvasható: „Az én apám az emberek apja, / Én az emberek testvére vagyok.” Dévavári írásából az is megtudható, hogy a tábla leleplezését követően a Nemzeti Kaszinóban (ma a Városi Könyvtárban, vagyis itt, ahol tanácskozunk, emlékezünk) irodalmi est volt, melyen Reök Andor főispán bevezetőjét követően Garay Béla Kosztolányi-verseket mondott, Majtényi „derűs hangú” novellát, Timár Ferenc rövid tanulmányt, Magyary Domokos humoreszket, Kolozsi Tibor a „boszniai szórvány magyarok életéről” szóló elbeszélést, Létmányi Czakó Tibor verseket olvasott fel, Bajsai Vojnits Aladár kultúrtanácsos úr „történelmi portrét adott elő”, míg Vojnitsné Kalmár Gizella – Fábry Anikó zongorakísérlete mellett – Lányi-dalokat énekelt, Szemlér István pedig „egy Kodály- és egy Hubay-művet játszott hegedűn”. Ezt követően Dévavári megismétli a Kalangya 1943/7-es számának már idézett információját, miszerint július 13-án a pesti rádió félórás összeállítást közölt a Kosztolányi Társaság irodalmi estjéről. Végezetül, mintegy epilógusként megemlíti, hogy a tábla mindössze másfél évig állt Kosztolányi szülőházán, 1945 „őszén az új rend képviselőinek egyik első teendője az volt, hogy eltávolítsák helyéről¹ , hiába hirdette, hogy a költő, akinek az emlékét őrizte, az emberek testvérének tartotta magát. Húsz évvel később pedig, a Pátria Szálló építése során, szülőházát is lebontották.”

Eddig ennyit tudunk a Kosztolányi Társaságról és az általa leleplezett szülőházi tábláról.

Újabb adatok után kutatva fordultam az újvidéki Reggeli Újsághoz. A társaságról egyetlen információt sem találtam, a tábla leleplezéséről viszont ír a lap 1943. április 1-ei számában, a 7. oldalon, a Hírek rovatban némileg rövidítve – nyilván azonos hírügynökségi jelentést használva – megismétli a Dévavári idézte Délvidéki Magyarság-beli információt. Hogy az irodalmi estnek valóban volt rádiós visszhangja, azt – némi konfúziót is keltve – a július 11-e és 17-e közötti heti műsor tanúsítja, ekképpen: „17,30. A szabadkai Kosztolányi Társaság irodalmi délutánja. Közreműködik Reök Andor főispán, Majthényi (!) Mihály, Kosztolányi Dezső, Timár Ferenc és Létmányi Czakó Tibor verseit Onody Ákos mondja el. Délvidéki népdalokat énekel Tóth Lajos kamarakórusa.” A július 13-ai műsorból látszik, hogy a szabadkaik félórás adása előtt a rádió zenekara játszott, utána pedig a Hungária-park tánczenekarának műsorát közvetítették a „Park zenepavillonjából”.

Ennyi az, amit elképzelt szerkesztőmnek fel tudtam kínálni.

Ha játékosan kezdtem, fejezzem is be így.

Ha én lennék a folyóirat szerkesztője ahová ezt a szöveget közlésre benyújtották, így reagálnék: uram, a téma fölöttébb figyelmet érdemlő, de mintha kevesebb új adattal rendelkezne a szükségesnél ahhoz, hogy épkézláb dolgozat szülessen. Azt ajánlom, foglalkozzon a témával továbbra is, megéri. Igyekezzen kideríteni, levéltárban vagy más forrás alapján, mikor alakult a szabadkai Kosztolányi Társaság, kik alapították, hogyan, milyen formában, milyen rendszerességgel működött, hogyan ápolta Kosztolányi emlékét, lévén hogy az irodalmi társaságoknak abba a kategóriájába sorolható, amelyet egy író vagy költő emlékének ápolására hívtak létre (itt zárójelben felhívnám a cikkíró figyelmét a mostanában gazdagodó magyar irodalmi kultuszkutatásra, például a Kegyelet és irodalom vagy Az irodalom ünnepe című kultusztörténeti tanulmányokat tartalmazó kötetre), utasítanám a korabeli pesti és vidéki (szegedi, zombori, bajai, szabadkai) sajtóhoz, felhívnám a figyelmét a Magyar Rádió fennmaradt hangarchívumára, amely talán őrzi ezt a műsort is, valamint az akkori hírügynökség szintén fellelhető archívumára. S nem utolsósorban arra, hogy keresse fel azokat, akik emlékezhetnek a társaság munkájára (például Illés Sándor, Pesten élő vajdasági írót-publicistát) vagy hagyatékokban búvárkodjon (Herceg Jánoséra – megvan-e még valahol? –, vagy éppen Czakó Tiboréra gondolok). Nem ártana utána nézni, milyen kapcsolat volt Kosztolányi Társaság és az ugyancsak akkor létező, gazdag tevékenységet kifejtő Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság között, hiszen mindkettőnek légyegében ugyanazok voltak a tagjai. Talán azt is meg lehetne tudni, mi lett a fehér carrarai márványtáblával, megvan-e valahol, s akkor kiderülne, hogy a sajtó idézte-e pontatlanul vagy kész változata van a táblára felkerült idézetnek. Vajon a Tanár az én apám című vers két zárósora helyesen így hangzik: „Az én apám az emberek apja, / s én az emberek testvére vagyok”, ahogy a sajtó szerint a táblán állt, vagy: „Az én édesapám az emberek apja, / s én az embereknek testvére vagyok” (kiemelés G.L.), ahogy például a Kosztolányi-verseket tartalmazó 1962. és 1975. évi kötetben olvasható?

Végezetül pedig azzal tenném nyomatékossá biztatásomat, hogy az így összeállt dolgozat biztos érdeklődést keltene, még az UMIL következő kiadása sem mellőzné, de a Kosztolányival foglalkozók számára a költő utóéletéhez mindenképpen érdekes lenne többet tudni a társaságról, mely iránt kivált Szabadkán lehetne érdeklődés, ahol régóta folyamatosan ápolják a Kosztolányi-kultuszt, amint a mostanában megjelent, elhíresült Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon több címszava is tanúsítja, úgy mint a Kosztolányi Dezső Irodalmi Kör, a Kosztolányi Dezső Irodalmi Tábor, a Kosztolányi Dezső Irodalmi Színpad, a Kosztolányi Dezső Színház és a Kosztolányi Dezső Napok, ahová – ha szerencséje van – előadónak is meghívhatják.

Ha erre sor kerül, kérem hallgassák az előadót legalább olyan figyelemmel, mert jobban megérdemli, mint engem hallgattak.

Köszönöm.