Grecsó Krisztián

Olyan jó, mikor megy

Töprengésfoszlányok Tolnai Ottó A gyönggyel töltött browning¹

című versének ürügyén

Ahogy Vrnik szigete fogy, nem, nem is úgy, éppen visszafelé, ahogy Vrnik szigetét építi vissza a mindent visszaépítő képzelet (mert az nem lehet, legalábbis én nem tudom elképzelni, hogy ha valaminek ott a helye, akkor ne képzelném oda, vissza, a helyére, itt: az azúrba), úgy szerettem volna én mindig is gondolkodni, pontosabban azt szerettem volna, ha az agyam magától úgy kapcsol, kattan, mert az efféle gondolkodásban nem az a lényeg, hogy mi, mármint micsoda lesz a vége, eredménye a nagy futamnak, hanem (persze) maga a működés.

Egyébként nagyon meg voltam rémülve sokáig, hogy mi lesz velem, én valahogy nem tanultam meg kitalálni magam, kitalálni magamból, és ennek következtében (vagy inkább ennek tetejébe) senkihez sem tudtam segítségért fordulni, hiszen azt sem tudtam, legalább azt kéne, vagy a kétségbeesés közepében kiáltani egyet legalább, egy jó erőset (ehhez mindig gyáva voltam: egyszer például erős éjszaka mentem haza Szentesről, az út derekán Szegvár felé arra gondoltam, kipróbálom, merek-e üvölteni egyet, csak úgy a semmiért, persze nem azt, hahó, az a legbumfordibb gyávaság lenne magam előtt, hanem elereszteni egy torokhangot, amolyan farkasember jár a környéken formán, de alig mertem, már majdnem a falu határában jártam, mire nagy nehezen – gyávaságomnak meg is lett a jussa: három véreb rontott ki egy, tudom nagyon jól, melyik tanyából, nagyon féltem, ezért hazáig kísértek…).

Egyébként A gyönggyel töltött browningról eszembe jut Füst Milán, és előbb akkor ezt el is mondom, eszembe jut az Ez mind én voltam egykor, és abban az (is), hogy hatalmas hála lenne ildomos, így: hatalmas, és ezzel a hatalmas hálával Füst (egyik szereplője) szerint a halandó saját gyerekének tartozik, miért az nem rója föl neki (visszafelé), hogy ennek a Cécónak a közepébe került, amiben hiába tájékozódik, azon kívül, hogy vérszülei életének adott valamit, amit leginkább értelemnek lehet mondani, semmi biztosat nem talál. Olyan nekem, mintha Tolnai úgy érezné ezt a hálát, hogy mindezzel nem ért egyet, mármint hogy ül otthon, mondjuk a nyaraló felőli oldalon (és nem a falusin), mindezt hallja és azt mondja, hülyeség, de arról egy szót sem szól, miért az, mégis nyilvánvalóan tudni lehet, miért, elég odalapozni, ahogy (a kreolabb-labb) Lea visszakívánkozik a tejecskék közül...

A gyönggyel töltött browning ürügyén reciprok szöveget szövök, mert abban, nyilvánvalóan semmi sincs véletlenül ott, ahol, miközben persze a lehető leginkább azt akarja velem elhitetni, mégis, itt meg valószínűleg véletlenül kerül minden oda, ahová, miközben azt akarom elhitetni, nem, pedig igen: találomra jövök egymás után, minden rendszer kizárva (ezáltal, mondjuk, koherens vagyok magammal, mint mondtam A gyönggyel töltött browning ürügyén).

***

Azt sejtem, hogy egy esszéhez kor kell, az éveim száma huszonöt, kevés, egyik oldalt az esszé, másik oldalt a huszonöt év, nincs az az Isten, hogy negyed évszázad alatt egy (jó) esszére valónyit lehessen gyűjteni, már csak azért se, mert én szeretem azt hinni, egy esszéből meg lehet tanulni gondolkodni (félelmeim: lásd fent és lent is), és például lehet úgy érteni ezt a verset, hogy észrevesszük hogy Tolnainál itt is, ahogy „(…) a naplóírás és a regényírás közben hangsúlyozottan ugyanaz a tudat működik, nincs hierarchia, fontossági sorrend a megfigyelés, a valós eseményekre történő visszaemlékezés és a képzeletei tudat működése között, mindegyik folyamat egyenrangú összetevője a gondolkodás munkájaként fölfogott alkotásnak (kiemelés tőlem).”²

És ebből szerintem az következik, hogy a gondolkodás munkájaként fölfogott alkotást csak a gondolkodás munkájaként fölfogott megértéssel lehet olvasni (ahogy az esszét is írni kell, és ahogy az azúrban kell észrevenni a sziget egykori helyét, a semmiben azt a nyilvánvalóan valamit, ami valójában egyáltalán nem is valami), és akkor fölösleges a munka, nem csakhogy esszét nem lehet (tudok) írni Tolnai ürügyén, gondolkodni sem bírok róla. Itt kezd működni az a „mérleg”, ami „vallási tárgy volt mielőtt a kereskedelemben használatos lett volna”³, egyik oldalt az: tudni kellene (úgy) gondolkodni, hogy föl lehessen ismerni a „patetikus zenét” – és ezt én nem szeretem, nem ismerem föl, buta vagyok (süket), vagy nem tudom, milyen, de ha nem megy, nem akarom erőltetni, vagyis úgy erőltetni, hagyjon engem Tolnai békén… egyébiránt mindez, amit írok, koholmány, vagy rosszabb, személyes tapasztalat, az én egyedi használatú, külön bejáratú csicska-tanom: szorongatott vagyok (önmagam által), de öntudatos, és ezért azt is megmondom, hogy azután (ez a mérleg másik serpenyője) olyan jó, mikor végre megy, gondolkodom (úgy). Hogy félre ne menjen, megjegyzem, nem arról hebegek, hogy úgy érteni, vagyis valahogy, egyféleképpen, nem a gondolkodásról van szó, hanem arról, hogy bekerül a gyöngy a cápa szívébe és akkor mi lesz.

Amúgy olyan is van, hogy jobb nem érteni. Például mondja Lea (a versbeli fiktív Lea: ő a továbbiakban így értendő), mikor a púderos szelencéért (vagy crayonért) nyúl retiküljébe, hogy „mit keres itt a napszemüveg / ebbe a napba már bele lehet nézni”⁴. Én ezért a sorért megadom magam, ebbe napba már..., ez, ahogy mondani szokták, nagyon ott van, itt nem akarok érteni epikai szálat, hogy Lea Pestre ért, éppen most érkezett, a sótlan bőrű tejecskék közé, és a tengerparti nap azzal szemben, hogy a budapesti (olyan nap különben, hogy budapesti, nincs, olyan, hogy alföldi van, de olyan, hogy fővárosi nincs, legalább saját napjuk ne legyen már!), gyöngécske. Én ilyet nem akarok, én a saját soromat akarom: ebbe a napba már bele lehet nézni. Olyan jó nem érteni (is).

Elméleti megjegyzés: úgy értem, ahogy akarom, tudom, de én úgy vagyok vele, szeretem azt nézni, mi van írva (oda).

***

Önreflexivitás: varázsszó, semmit sem jelent igazából, mert másmilyen (írói) reflexivitás nem létezik, én például úgy vagyok, voltam vele (ha szabad e helyütt magamra hivatkoznom), hogy életem első három sorára már reflexív módon reagált a negyedik, de itt ez is másképpen van, az (ön)reflexiónak kék inge van, föl ne falja egy cápa, gyöngyöstül, mindenesetül, nagyon jó arra gondolni, ha az ember kék inggel megy be a nagy kékségbe, maga is része lesz az azúrnak, esetleg abba a részbe kerül éppen, ahol azelőtt, tegnap még volt valami, a sziget, persze, mi más, a füzet is kék, a fiktív Tolnai írja benne Tolnai fikcióit, amik nagyon is valóságosan fikciók, ahogy Sík tanár úrtól lehetett tanulni, a hordozó anyag, ami létezést „biztosít” a műnek, nem lehet fikció, és akkor az önreflexivitás konkrétan: ácsorgás a tükör előtt, mikor is az történik, hogy az ember (Tolnai) szépen lassan átfolyik a szemben álldogáló magába, az úgynevezett képbe és aztán nem azért nem mozdul, mert nem tud, és ezzel részletesebben nincs kedvem foglalkozni (pedig fontos), hanem, mivel ő már a tükörben lévő (ön)maga, nem akar. (De azért annyit még hozzáteszek (szintén fontos), hogy: „A költőt Nietzsche hasonlította ahhoz a mesebeli szörnyhöz, aki «megfordítja a szemét és önmagát nézheti», aki «egyszerre szubjektum és objektum, egy személyben költő, színész és néző. A Tolnai írások rendre végrehajtják ezt a fordulatot, a szem megfordítását.”⁵)

***

Olyan jól el is tudom ám rontani ezt a verset (mármint az olvasás élvezetét), kérem tisztelettel, ha ebben a kissé idegen (magát illegető: Esterházys) stílben elárulom, így folyamatosan, hogy van ám itt konkrét cselekmény (is), és el is tudom mondani, mi az, de itt, mert sportszerű vagyok, elébb hozzáteszem, hogy aki nem kíváncsi erre (a másik meccs eredményére), az dugja be a fülét, mert most mondom... nem, sehogyan sem tudom elszánni magamat, „már öcsém és apám is felemelték a fejüket / észrevették ódzkodásomat”⁶.

Van viszont az, hogy olvasok (Tolnait) és érzem a szöveg szagán a nyitottságot, mintha egy ételen nem azt érezném, mi, hanem azt, hogyan készült, megillatoznám, és csiklandozna a csőben sülés illata, úgy érzem a nyitottságot, ahogy a nyitott szubjektivitás szembeáll (feszül) szintén nyitott objektivitással és elolvadnak, nincs mese, nem egymásban, hanem együtt, elpárolognak, szublimálnak, és nem marad más, csak a már sokat feszegetett gondolkodás, mint a mű létrejöttének tanúja.

Jó kis ügy ez. „Én nézem-e a világot, s benne önmagamat, vagy általam nézi magát a világ [?]”⁷

***

Van egy öreg barátom, akit ennek a gondolkodásnak köszönhetnek, ennek az úgy gondolkodásnak, mert hogy Schriwanek bácsi azelőtt is volt, csak valahogy nem létezett mégsem. És ha tényleg komolyan veszem ezt az „én nézem-e a világot, s benne önmagamat, vagy…” kérdést, akkor föl kell, hogy idézzek tőle néhány, számomra örökérvényű gondolatot. Íme:

„Ugyanis, nem úgy van az, köhögte Schriwanek bácsi, hogy össze van bogozva a lélek a testtel, nehéz elhinni, de tényleg: nincsen köztük se zsinór, se mohás hasú csővezeték, vagyis, egész pontosan van valami, de bogozás az nincs, nem olyan egyszerű ez. Nem is kell mondanom semmit, kezdte, mert a jó példa az beszédes, és egy jó példáért sem kell messzire menni, ott van legjobbnak Karina mama, aki megtapasztalta, mit jelent ez az egymásba gubancolódás, hogy nem csak úgy van: van a lélek, és olyan, mint egy felhő, vagy egy szivacs, de leginkább nincs is külseje, kicsavarni mégis ki lehet, meg van a test, külön, csak az egyik a másikba benne, a vese fölött valahol ott a lélek, a tüdő egy kicsit nyomja a vállát, de mindegy, jó az, akinek nagy lelke van, bírja csak el, tehát Karina mama tudja, elmondaná, ha beszélne, ha azóta egy árva mukk ki jönne a száján, biztosan csak erről mesélne, hogy nem így van, micsoda egy baromság ez, de hát nem beszél, azt mondják, még maga alá is hugyoz, ami azért nem szép egy jó karban lévő asszonytól.

El is került innét, és ha azt vesszük, tette hozzá Schriwanek bácsi, itten a faluban én sem maradtam volna, ha Karina mamának vagyok, mikor ilyen csúnya munkát végzett rajtam a fiam, nő létemre, nekem esett, mint bolond borjú, itten szorosan a szó szerint, az anyjának.

No, de mi az igazság, fiam, csapott az asztalra Schriwanek bácsi.

Mi lenne, nem lett volna szabad kiheréltetni azt a korcs kölköt, még ha olyan volt is, amilyen, nem adhat mindenkinek egyformán a teremtő, Schriwanek nénédet se lopják el az eszéért, fiam, de szeretni azért lehet. Nem kellett volna kiheréltetni, csak mert egy aprócskát kívánós volt otthon is, nem jó az, én nem mondom, de kihűl ott a forró fej, szorította meg a halántékát Schriwanek bácsi, láttál te már olyan forróságot, fiam, ami nem hűlt ki, mert én ugyan nem.

Mert nem annyi volt ám az, fiam, puritánul, ahogy az a pesti, repedezett tuskó mondta a Zsaru magazintól, de még hogy összeszedte a muslincás marhaságait, temérdek a kocsma a faluban, azt írta, temérdek, horkant föl ingerülten Schriwanek bácsi, talán a székes büdös nagy fővárosban nincs ivó, fiam, mi, azokat az eső öntözi, vagy mifene, szóval nem csak annyi, hogy erőszakos nemi, meg súlyosbító körülmény, családi kamaty, nyúlfing ez, fiam, tényállás, dehogy tényállás, már engedelmet kérek, hol van ez a tények állásától, a lélek meg a test dolga ez, meg a bőré, hogy az egyiken van bőr, a másikon meg egyáltalán nincsen. No, bökött meg Schriwanek bácsi, ezen már érdemes rágódnod, nem örökké a jajgatás. Schriwanek nénéd is el van látva, szegény Karina mama, szegény, hát tán attól nem pisál maga alá, hogy mi itt vinnyogunk, mint a farkasok, tán attól nem kell neki pelenka, mi?

Szóval Karina mama se tudta a lényeget, azért csinált ilyen butaságot, mert azt gondolta, a lélekbe nem vájták bele mindazt, ami a testben benne van! Hát pedig bele, kérlek, dörmögött Schriwanek bácsi, ott izeg-mozog az utolsó bice betűig minden!

És igazgatja magát, mintha tükör lenne körbe, ott fésülködik a fingástól a takonyig minden a lélekben is, és ez nem olyan dolog, hogy filozófia, ez ám a hónaljszagú gyakorlat keményen, meg kellene csak kérdezni Karina mamát, hogy változott-e a fiacskája kedélyállapota, miután elvégezték a metszést, bepisálna rögtön a vénasszony, hiszen, tudod te is, utána esett neki szegénynek, mikor már kigyúrták belőle a herét, és addig dugta szegény mamát, míg mozgott. Hát minek döfködte, fiam, nézett Schriwanek bácsi kérőn a szemembe, ha nincs benne a lélekben a baszás, minek, ha nem ugyanaz van legbelül, mint ebben a szőrős bundában is, törődött volna az ilyesmivel, eljött volna az Oláh művekbe vedelni hajnalig, nem ilyen gorombaság, hát ezért mondom, benne van, még mélyebben fiam, eleve benne.”

***

Van egy mesterem, „akivel leginkább az angyalok képei előtt álldogáltunk / a szárnyakat a propellerszerű ujjakat tanulmányoztuk / nem szóltunk egymáshoz csak hallgattuk / a toll zizegését / azt ahogy száraz zajjal felemelkednek gondoltam majd hasznát veszem a szakmámban⁸”