E. Ilona vastag combú, erős fenekű, a negyvenes éveihez közel járó nő volt. Vékony felsőtestével furcsa ellentétben állt domborodó fara, rengő húsú, szétfolyó combja. Fejlett, széles alsó lábszárát gyér szőrzet borította. Télen elhanyagolta a szőrtelenítést. Lábát úgyis eltakarta a sűrű szövésű, fekete harisnya, amilyet mindig viselt. Szoknyájához sohasem húzott a formákat kiemelő, áttetsző selyemharisnyát. Azt mondta, nem tud benne mozogni és azonnal hibát ejt a makulátlan anyagon. Rövid haját élénkvörösre, szinte már pirosra festette. Ez a szín sápadttá tette az arcát, szeme alatt az elfogadhatóbbnál feketébbé a karikákat. Érdekes barna szemei voltak, ilyen lehetett valamikor a haja. Mielőtt ellepték az ősz hajszálak és színezni kezdte. Először csak szelíden, aztán egyre merészebben, vadabban.
E. Ilona egy új téglaház félkész emeleti részében állt. A csupasz szürke betonon különböző méretű papírdobozok hevertek a lába körül. A szobában nem volt bútor, de még a mennyezet sem készült el. Ha felnézett, a csupasz gerendák között a tető cserepeit látta. A nőnek azonban eszébe sem jutott ilyesmi, a derékmagasságban lévő ablakon sem pillantott ki. Azon úgyis csak a szomszéd udvarának egyik csücskét és néhány háztetőt látott volna. Nem volt kíváncsi természetű, nem érdekelte, mi történik más udvarában. A háztetők sokkal jobban ingerelték a fantáziáját. Ottlik Halász Petárjának háztetői. Munkahelyének ablakából is inkább azokat figyelte, pedig onnan is kifürkészhette volna egy-két udvar titkát. De nem akarta.
Sohasem kérdezett. Ha valamit elmeséltek neki, meghallgatta, de a titkokat nem adta tovább. Például azt sem tudta meg soha, ki a legjobb barátnője gyermekének az apja. Ezt, természetesen, nem hitte el senki. A barátnő, aki azóta már külföldre költözött, nem mondta el. Bizonyára így tartotta jónak, zárta le magában E. Ilona az ügyet. Erre mindig kínosan vigyázott. A határvonalakra, amelyek az ő életében is megvoltak. Egy-egy részhez, mintha gondosan körül lenne kerítve, meghatározott emberek tartoztak. Másokat nem szívesen engedett be.
A fal mellett már gondosan lecsukott dobozok sorakoztak. Hullámzó nagybetűkkel írta rájuk, mit tartalmaznak: vegyes ruha, használható ruha, nyári ruha, segély-ruha. Most azonban nem ruhákat rakosgatott. Az előtte lévő dobozból egymás után vette ki a fehér irattartókat. Mindegyiket kinyitotta, a papírlapokat egyenként emelte közelebb a szeméhez. Rápillantott, majd visszatette. Némelyiket összegyűrte és a szemétbe dobta, másokat szét is tépett mielőtt a hulladékba vetette volna. A külföldi levelek borítékjáról félretette a színes, különleges bélyegeket, az öccse kisebbik lányának szánta. Ismerős, már-már elfelejtette nevek bukkantak elő a befizetőlapokon, leveleken, iratokon, megannyi kisebb-nagyobb cetlin pedig a halott főszerkesztő kézírása. Egy megszűnt hetilap dokumentumait rendezgette. Rajzok, kéziratok is akadtak, emlékezett rájuk, mind megjelent már, a kiadott könyvek nyersanyaga, fényképek… Mind gondosan félretette. Az alapítói okmány, a számlák, a lap indulásakor megjelent cikkek mellé. A segélykérő átiratokkal együtt. Ezek a – legtöbbször hiábavaló – könyörgések súlyos gondokról tanúskodtak.
A levelek.
„Most egy ideig kénytelen vagyok külföldön tartózkodni, de remélem, hamarosan visszatérhetek.” Magabiztos, lendületes betűk.
„Nem tudom, meddig tart ez az állapot, egyelőre nem mehetek haza.” Tétova, bizonytalan sorok.
„A fiamnak távoznia kellett. Hamarosan követte őt a felesége is. A két kis unokámat néhány hónapra rám bízták, de most már őket is elvitték. Az újságot nem mondom le, utánuk küldöm.” Reszketeg, szálkás kézírás.
Utak, utazások, kényszerű távozások. Ezeken a vonatokon nem az anyjával suttogó, megbomlott elméjű lány csókjától kellett félni. A bácskai és bánáti Bandik nyilván ezúttal is a másodosztályra szálltak, de nem Párizsba igyekeztek. Vagy oda is. A világ minden tájára.
Lassan fázni kezdett. A betonpadlóból áradó hidegség szinte átsütötte cipője vékony talpát, majd lassan felkúszott a lábán. Megrázkódott. Az ablakon bevilágított ugyan a nap, de a sugarak csak fényesek voltak, nem melegítettek. Nincs ereje. Igaz, foga sem – jutott eszébe a nagyanyja mondása.
Ismét kiürült egy doboz. A harmadik. Még legalább annyi maradt. Tűnődve nézegette koszos kezeit. Hosszú, ormótlanul bő pulóverébe törölte a port. Azért hordott ilyen idomtalan ruhadarabokat, hogy eltakarja a normálisnál nagyobb hátsóját. Zavarta ez a túlméretezettség. Nem nyúlt az újabb dobozért. Úgy érezte, képtelen tovább elviselni az emlékeket. És dühös volt magára ezért a giccses érzésért, amely hirtelen elárasztotta. Tébláboló férje is idegesítette, aki időnként odajött és a kezébe vett valamit. Pedig nem tartozott rá. Olyan határvonalat akart átlépni, amelyhez a hallgatólagos megegyezésük alapján nem volt joga. Ez csak az ő múltjának egy része. Néhány év, amelyet még nem sikerült feldolgoznia.
Elmentek mind. Csak ő maradt itt, E. Ilona. E., amely lehetne akár Esti is. De nem az.