Kondász Rózsa

A Kosztolányi-est

Ma 2001. március 11-e van. Lassan két éve, hogy először előadtuk a Tömörkény Színjátszó Társulat diákjaival ezt a műsort. Én, mint rendező-tanáruk, semmiféle feljegyzést nem készítettem a munkafolyamatról. Ez megnehezíti a visszaemlékezést.

Új évezredet írunk. Talán emiatt van, hogy amikor visszagondolok a Kosztolányi-estünkre, mintha mese lenne. Meseszerűvé vált a múlt. Meg nem ismételhető, de történet. Nemcsak az enyém, hanem mindnyájunké, akik benne voltunk. Háromszor adtuk elő. Először Szabadkán és kétszer a saját iskolánkban, Szegeden.

Amikor emlékezem rá, mindig Szabadka jut eszembe, az, ahogy elindultunk. És a folytatás: a két szegedi előadás. Közben az is Szabadkához tartozik. Akkor tudtuk meg, hogy bombázni fognak, és a szabadkai testvériskola már nem viszonozhatja látogatásunkat. Csak egy évvel később jöttek, de ez már egy másik történet. Az én történetemben a Kosztolányi-est a szabadkai úttal kezdődik.

Az út

Megyünk Szabadkára. A diákok már mind itt vannak az útlevelekkel, csomagokkal. Hosszasan utaslistát készítünk, ezerszer ellenőrizzük, hogy minden adat rendben van-e. Ez jól bevált módszer az előadás miatti izgalmak szublimálására. Pár óra múlva premierünk lesz.

Kosztolányit hazavisszük, hazavárják. 1999. március 19-ét írnak, tíz nap múlva Kosztolányi Dezső – Desiré születésnapja, és az enyém is. Én is március 29-én születtem, de nem virágvasárnap, egyszerűen szerdán. Ez persze nem fontos, mégis egy pillanatra eszembe jut.

Befut szépen a kisbuszunk is, nagyon kedves a sofőr. Nem lesz baj, bírni fogja a színjátszó társaság eszementségeit. Berakjuk a ruhákat. Mindegyik szereplőnek saját jelmeze van. A fél éves próbafolyamat utolsó hónapjában Ibos Éva és Kovács Andrea kolleganőim, akik az iparművészeti osztályokban tanítanak, csak azzal foglalatoskodtak, hogy segítsenek nekünk a két felvonásból álló vers-est szcenikájában. Úgyhogy mindenkinek egyéniségére, szövegére szabott öltözéke, kelléke van. Az első részben „szegény kisgyermekes”, az „úri kisgyerek” „az álombeli ködök”-be burkoltan a „beteg, boros, bús, lomha Bácska” fülledt otthon melegéből. A második részben pedig a budapesti nagyváros New York kávéházas felnőttes, századelős ruhái. Mind-mind házilag készített, nagymamától összeszedett, ószekrények aljából elővarázsolt csipkék, szövetek, nyakkendők, hózentrógerek

Berakjuk szépen a kellékeket is, mert azokat is visszük kor- és hangulatfestőnek, úgy, hogy már ezekben a tárgyakban a mi hangulatunk is benne van, az, ami a versekkel való foglakozás közben született. Van hulahopp karikánk, régi sakkunk, ugrókötelünk…, még szivart is viszünk.

A zene

De a legfontosabb egy zenélődoboz, amelyből az egész Kosztolányi-műsor kiáradt, mint egy szelencéből a szellem, a dzsinn. Egy ismerős kisfiú – Andriska – találta egy kis utcában a kuka mellé dobva az ezüstutánzat dobozkát. Nem volt már használható, egy része letört, de addig ügyeskedett, míg valami zenefélét csalt elő belőle az ujjacskáival mechanikusan görgetve a fogaskereket. Valami gyönyörű volt az a halk és bizonytalanul lelassuló, megálló és újra elinduló zene. Mintha hegedű sírna csendes belenyugvással, ünnepélyesen. Milyen szép! Emlékszem, mennyire rabul ejtett, nem tudtam szabadulni tőle. Persze Andriska nekem adta a dobozkát.

Otthon a régi rózsafagyökér-szekrény tetejére raktam, Sanyi, a férjem meg tudta úgy javítani, hogy percekig szóljon ez a muzsika. Tudtam, ez Kosztolányi, „…és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő”. És akkor verseket kellett gyorsan olvasni, és rohanni be másnap az iskolába, és megmondani a színjátszós diákjaimnak, hogy Kosztolányi-versekből műsort fogunk csinálni, és itt ez a muzsika, van-e kedvük hozzá!

Eleven poézis

Volt kedvük hozzá. Rögtön láttam, hogy átragadt a lelkesedés. A zene őket is odavonzotta Kosztolányihoz. Mint a Grimm-mesében az aranylúdhoz ragadva a falu népe, mi is összekapaszkodva táncoltunk már „e dalban”.

Milyen messze vagyunk még a szabadkai úttól! Egyáltalán nem is tudunk még arról, hogy a szegedi Tömörkény Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola testvériskolája, a szabadkai Svetozar Marković Gimnázium igazgatónője, a szépséges Lenka asszony meghívja majd kis társulatunkat a következő év háborútól terhes tavaszán.

1998 őszén az „eleven poézis” fényében álltunk. Az osztályteremben illant a „sárga délutánok” ideje, s mi mind egy-egy Kosztolányi-kötettel kezünkben „a boldogságtól föl-fölkiabáltunk”. Tudtuk, „nincs nyugta sehol nyugtalan szivünknek”, csak úgy, ha megpróbálunk formát adni az alaktalan élménynek.

Két felvonás / Forma

Egy-két hét múltán teljesen biztos voltam benne, hogy a mi Kosztolányinkat két felvonásban kellene megcsinálnunk. Az elsőben a gyerekkori emlékversek lesznek A szegény kisgyermek panaszaiból. A másodikban a bús felnőtt hangja, aki elbúcsúzik a játékvarázstól, a kávéházas Budapesttől, mindentől, s megpihen. Mindez a Boldog, szomorú dal dramaturgiája szerint, csak éppen megfordítva. A „néha megállok az éjen” attitűdje indít, majd a régi kincs álmát „hüvelyező” felnőtt lélek folytatja, aki a felnőttség tapasztalatával megrakottan gyermekkora emlékvilágába lényegül. Végül a „Van már kenyerem, borom is van… Szívem minek is szomorítsam” rezignációja zár. A verset nem akartam szöveg szerint szerepeltetni, hisz ugyanazok a váltások lesznek a műsorban is. A hangulatokban benne lesz a vers.

Az első rész a megidézett szabadkai gyermekkor, a második a felnőtt férfi búcsúzása. A két rész közé átvezetésként a Rímjátékokból válogattam, a „nyelv és lélek” összehangzó derűjéből. Az is Kosztolányi, a homo ludens. A gyermekkor-rész után még az Üllői úti fák is fontos volt nekem, „Az Ég legyen tivéletek” gesztusa, amely jelezné az emlékek elengedésének lélektani műveletét.

A diákok / Képek

A csoportom 16-17 éves diákokból áll, a gyermekkor és felnőttség határmezsgyéjén. Finom érzékenységgel, saját élménnyel az elvesző, tűnő gyermekkor iránt, és persze tapasztalatokkal a felnőttlét felé is.

Beszélgettünk az emlékeinkről. A felkészülési időszak fontos részéhez érkeztünk. Mi az, ami bennünk van a saját gyermekkori emlékeink közül még most is? Miért őriztük meg? Miért fontos?

Képeket mondtak. Ma is jóleső visszaemlékezni arra, amivel megajándékoztak, mert azóta olyanok nekem, mintha a saját emlékeim lennének.

„A nagypapám a kényelmesen kikopott fotelében almát szel – meséli Marcsi –, én a fotel mögött állok a testvéremmel, alig látunk el a nagypapa válla fölött, mert az ölében könyv van, mesét fog olvasni, de előtte odanyújtja az almát, és kedvesen rámnéz. Érzem az alma friss ínycsiklandó illatát, látom a nagypapa tompán fénylő szemében magamat, és érzem a testvérem testmelegét, csönd van és nagyon melegen besüt a nap.”

„Emlékszem, hogy szállok – mondja Gyöngyi –, az apukám leszáll a buszról, odafutok, fölkap és szállok, könnyű vagyok és szabad.”

„Beteg vagyok … – folytatja valaki más –, meghalt a nagymama, az anyu ideges, kapkod, az építőkockákat rakom egymásra, szálló porszemek a fényben, egy halott madár a szántőföldön…” – mondják, mondjuk, mert én is mondom velük együtt, nekik és persze magamnak is. Szívet melengető, sajdító megtalálni, megtartani, átadni és elengedni ezeket a képeket az emlékezet áramlatába, és jó beengedni a másikét. Úgy érzem, több leszek vele, valahogy jobb.

A bolgár kalauz esete

Amikor Szabadkára érkezünk, és a nagyon is üres városban megtaláljuk a Svetozar Marković Gimnáziumot, rögtön bevezetnek bennünket az igazgatói irodába. Kedvesek a házigazdák, mosolyogva helyet is foglalunk az öblös bőrfotelekben, de nyelvismeret és tolmács híján semmit sem értünk Lenka igazgatóasszony szavaiból. Tudjuk, hogy ez az iskola volt Kosztolányi Árpád iskolája, hogy Dezső fia is ide járt, itt volt a szolgálati lakásuk, ez a Kosztolányi-féle Alma Mater, itt tűzött össze a magyartanárával, az önképzőköri felolvasások helye ebben az épületben volt. De mintha nem erről lenne szó, valami egészen más lehet a téma, ezt érezzük. Az idő múlásával egyenes arányban, sőt mértani növekvényben egyre kényelmetlenebb a helyzetünk: az udvarias mosolygáson kívül semmi épkézláb ötletünk sincs kommunikációs tevékenységünk szélesítésére. Lassan fáradt tudatomra úszik a bolgár kalauz és Esti Kornél alakjának képe, amint egymás mellett állnak az éjszakában ama vonatnak folyosóján. Tekintetem – úgy érzem – megtelik értelemmel. Hisz ez már egy emblematikus helyzet! Kényelmesen elhelyezkedem a derűs irónia áramlatában. Mégis itt vagy, drága Kosztolányi. Örülök. Szervusz, Desiré!

Kosztolányi bejövetele / Entreé

Volt egy fiú. Úgy hívják hogy Király Tamás. Társulatunk tagja, és nagyon hasonlít a fiatal Kosztolányihoz. Ugyanaz a puha hullám a hajában, ugyanaz a meleg, kicsit illetődött tekintet, telt, belső szenvedést árulkodva takargató ajkak, fehér ártatlan arcbőr, kellemes termet. Szép, ahogy mondja egyedül belépve a gyermekkort megidéző stilizált színpadkép elé, a határvonalra nézőtér és színpadi világ között:

,,Csak hús vagyok. Csak csont vagyok. / Gép a fejem. Gép a kezem. / De ami elmúlt, azt tudom. / Sírtam, nevettem az úton. / Én, ember, én. Emlékezem.”

A morállá lényegülő esztétikum. Az én, aki ember is – így egyszerűen – és újra én, mert csak az én képes emlékezni, fölidézni az észleleteket, elrendezni, vagyis játszani, „játékban élni, mely valóra vált”.

Következik „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni… Ezt a verset Kónya Béla mondja, miközben a mi Kosztolányink leül a színpad előterében lévő régi fotelba félig majd a játszók felé fordulva. A vers alatt a szereplők lassan bejönnek és elhelyezkednek a térben, Molnár Zsuzsi pedig a zongorához ül, ami díszlet is a színpad jobb oldalán.

Majd megint Kosztolányi, már a fotelban ülve mondja a megidéző szöveget, a varázslást: ,,És látom Őt, a Kisdedet, / aki fehérlő ingbe lépdel. / Még lopva-lopva rám tekint / és integet szőke fejével…”

És a szakrális mágia: ,,Ő a pap, az igaz, a szent, / bámulom, mint egy ismeretlent. Gyónok Neki és áldozok / és megsiratom Őt, aki elment."

A kisgyermek a mindenség, a megismerhetetlen tudás, igazzá lelki szegénységben lett ,,messzi végtelen”. A gyónás a bús felnőtt, a gyermektől elhagyott, nagyon is földközeli, nyűgös tapasztalások burkában való emlékezése. Gyónás egyenlő emlékezés képlet felállítva vagyon.

Ekkor szólal meg halkan a zongora a talált zenedoboz Chopin-keringőjével. Ez Kosztolányi belépője. Így idézzük meg őt, ahogy önmagát idézi. Egyben azt is, ahogy magunkat idéztük a gyermekkori félelmek-, halál-, szerelem-, anya-, apa-, testvér- este-, álom- és reggeli ébredés-képeinkben. Ez a mi érvényes idézetünk róla és magunkról. A kettő összeért, találkozott.

Miért ez a biztosság bennem? Hogy tényleg így volt-e? Egyszerűen megláttam az arcukon.

Próbák a menzán / Menza in corpore sano

Az osztályteremben nem igazán jó a próba, valahogy más tér kell, nem az, ahol a délelőttöket izzadjuk át kényszeredetten a padokban, katedrán. Nem maradt más, csak a menza, ahol mégiscsak képezhető egy színpad, ha a terem oldalában lévő emelvény oldalajtajait szétnyitjuk. Egyébként az is osztályterem eredetileg, vagyis délelőtt. Délután pedig a mi próbahelyünk volt. Később tényleg színpad lett belőle előfüggönnyel, takarásokkal, színpadbejárásokkal. Mire a műsorunk elkészült, elkészült a színházunk is.

A próbák időpontja nagyjából egybeesett az iskolai ebédeltetés időpontjával. Mi fönn voltunk az emelvényen. A nagysága teljesen megfelelt egy pinceszínpadnak, csak a padokat, székeket kellett elpakolnunk. Lent a nézőtér ebédelő asztaltársaságokból állt. Nem tudom, hogy tudtunk olyan zajban próbálni. Sokszor nem hallottam a szavalatokat, a fülemre nem, csak e szememre hagyatkozhattam, úgy irányítottam a próbákat, hogy csak a látványra alapoztam szövegkönyvvel a kezemben. Folyton föl kellett szaladgálnom a színpadra hozzájuk, vagy velős és rövid, de nagyon világos instrukciókat kellett fölkiabálnom. Lehet, hogy jó volt ez a lehetetlen helyzet, mert a verseknél az arcból, tekintetből olvastam le a szöveget, arra figyeltem, hogy nekem, mint első nézőnek követhető legyen a vers hallható szöveg nélkül is. Legyen meg a láthatóvá tett belső gondolat. Így aztán addig csiszolgattuk kényszerűségből, hogy láthatóvá lett a hallható. Most már tudom, hogy ez a lényeg. Az áldatlan körülmények rászorítottak bennünket a színészi munkára.

Mozgásokat találtunk ki, tárgyakat.

Az egyik társulati tag nagyon szorongott a versmondás közben. Nem is tudta palástolni, mindig a kezeit tördelte, alig jött ki hang a torkán. Emiatt nagyon elégedetlen volt magával. Megfigyeltem, hogy a mozdulatai olyanok, mintha egy hulahopp karikát görgetne az ujjai közt folyton folyvást. Hát akkor tényleg legyen is a kezében! Megpróbáltuk, és a tárgy segíteni kezdte a versmondót, megszűnt a görcsössége. Szorította a karikát maga előtt, ő maga ellazult, megejtő csendességgel mondta a verset, de érthetően. Az egész, ahogyan állt, az a halk szomorúság a hangjában, a várakozó remény a szemében, a fájdalom a mozdulataiban, olyan erősen jelentétessé vált. Nekem az Oly jó ébredni azóta csak Vörös Mónikásan szólal meg.

Élveztük rímjátékos részt a válogatástól az előadásokig. Itt gyors a ritmus, pattogó, tréfás a zongorajáték. Tizenegy szöveg- és mozgásetüdből áll. Hozzátartozik a mi Kosztolányinkhoz. Sokat nevettünk. Éreztük, a humor szabaddá tesz!

Az utolsó vers a műsorunkban a Koporsó és bölcső közt. Addigra kiürül a színpad. Csak egy versmondó marad. Így van vége. Negyvenöt perc.

Szabadka

Mire előadjuk, hangosan fölmondjuk a buszban az egész műsort, az utolsó pillanatokig rögzítünk. Mindenki készen áll az öltözőben, sminkes iparművészetis lányaink elmélyülten dolgoznak, mások a jelmezeiket rendezgetik, közben mormolják a szövegeiket. Én a rosszullétig ideges vagyok. A nézőtér megtelik, magyarok és szerbek vegyesen. Jaj, mit fognak érteni a szerb diákok belőle! Bár eszembe vésem, hogy a próbára is beültek nagy figyelemmel vagy húszan, s megtapsoltak bennünket. Hogy fog tetszeni a magyaroknak – tanároknak és diákoknak – a mi avatatlan kezünk munkája? Jó lenne elbujdosni. De lehetetlen, mert ráadásul még nekem kell a társulatot a legjobb lelki állapotba hoznom. Azonnal kezdünk, mindnyájan a színfalak mögött vagyunk. Körbeállunk, megfogjuk egymás kezét, és elmondom háromszor, hogy nagyon jó lesz, nagyon jók vagyunk. A számban nincs már nyál sem, a gyomrom rongycsomó.

A diákjaim látják, hogy izgulok, nem lehet nem látni. Úgy látom, jólesik nekik, üdvözült arccal várnak a kezdő pillanatra. Kimennek. Nem igazán tudom, mi történik. Sejtem, az előadás megy. Tele lehet a nézőtér, valahogy sűrűség van a levegőben. Minden körmöm lerágom, míg eltelik az a negyvenöt perc. Érzem, semmi tévesztés, megy szépen folyamatosan. Mindjárt vége. És vége. Hű de nagy a csönd. Szent isten! Nem kellene már tapsolni? Mi van? És akkor végre tapsolnak, egyszerre gombnyomásra és nagyon erősen. Jól van. Azt hiszem, értem is hátrajön Tamás, nekem is meg kell hajolnom. De erre már nem emlékszem tisztán.

Az út

Megyünk haza. Fáradtak vagyunk és vidámak. Megetettek és megitattak bennünket, a buszunkig kísértek, kaptunk magyar nyelvű folyóiratokat. A lányaim itteni fiúkkal címeket cseréltek. Mikor ismerkedtek ezek meg?

Hamar a határra érünk. Fantomhatár. Sehol senki, csak a mi buszunk. Egy óra múlva jön egy vámos. Nem érti, mit kerestünk Szabadkán. Furcsállja. Hosszas magyarázkodás. Többen jönnek. Mindenkinek ki kell szállnia, aztán átnézik a buszt, végül egyenként ellenőrzik az útleveleket. Visszaszállhatunk. Valami baj van a világgal, de még nem tudjuk, mi az. Néhány nap múlva bombák hullanak.

Hát így volt. Ma már múlt. Gyónás és emlékezet.