Lovas Ildikó
Szeráfi történet*
Nem kalandoztam már olyan régi időkben, amelyek a városháza építésének idejére tehetők. Egy ideig nem. Megfáradtam. Meg aztán nem szerettem volna, hogy végképp rám ragadjon az elmúlt város iránt egyfolytában vágyakozó szövegíró szűk – rojtosodó selyem, rühes macska szőréhez hasonlatosan kopott bársony, likacsosan sárga rüssös – ruhája. És tán azt se kérdeztem, megértik, ugye? Pedig ugyan kivel beszélhetném meg azt, hogy a folytonos üléstől, a szöveg fölötti görnyedéstől kiseggölődött, könyéktájt pötyögőssé vált ruházatomban inkább vagyok egy szigorú megfigyelő, a levegőégben aranyosan sárgállva elrepülő sárkány leejtett szárnya vagy annak is csak egy pikkelye, s nem bánatos kornyadozással sóhajtozó, a múlt felé hunyorító, a jelen iránt vaksi vénkisasszony. Öregecske angyal.
De megfáradtam. Annyi féltenivalóm volt az utóbbi hónapokban, években, hogy úgy döntöttem, éppen most, hogy már-már valóságossá váltak legszörnyebb félelmeim, hagyom az elmúlt időket, épületeket és embereket, amiket és akiket szavakba merevítve próbáltam itt tartani a magam és mindannyiunk épülésére, hagyom őket falakon gipszmintaként nyugodni: az újrakezdés lehetőségének formájaként; vásznakba merevülni: a rikító színek elvágyódásaként a város legkiválóbb helyén lévő csemegebolt hátteréből; kihasználatlan téglaívként hajolni: reménykedve abban, hogy a kihasználatlanság mindig jobb a megsemmisülésnél.
Sorsukra hagyom őket, mint aki eleget tett. Hát nem vagyok én angyal, hogy őrizzem vágyaikat és megvalósulatlan céljaikat, felvéve a szövegeim miatt nekem kínált molyos, a nosztalgiától öreges-vizeletszínű ruhát. A jelenbe belehunyorgó öregecske, szomorú, tépett lelkű angyal.
Én nem ezt akartam. De a gazdagságot megosztani csak hallókkal és látókkal lehet. A város fölött régen átúszott aranyszínű sárkány szárnyának pikkelyéből nem születhet angyal, az elmúltat szárnyaival őrizgető.
Sorsukra hagyom hát őket. Bennem kedv van és derű. Hatalmasra nőtt testemben motoros fiákerek előzik a villanyos társaság kocsijait, Ford Mondeo-taxik köröznek a piac környékén, göcögve nevetek, ha kerekeik megcsiklandanak a kanyarokban.
Nosztalgiám szomorkás mosolya?
Nem az emlékművek habarcsában az idő. Gajdeszre megy valahány. Emelheti tisztelet, hagyomány, félelem: az ilyes emlékezetet csámcsogva falja fel az idő. A fejekben, éppen ott. De minden gajsec lélegzetéből kifröccsenő nyálcsepp, aki kenyeres puttonnyal a hátán végigloholt az utcákon, befordult a kapualjakba, perecet vetett a téren röpdöső masnik felé, becementesedik a léptek alá. Kenyérhordó fiúk fáradtságtól kicsorduló nyálán járunk. Talpunk alatt emlékművek.
Rühes macskaszőr-szerű bársony angyali ruhám?
Gondoltam: csillogó pikkely, kemény és törhetetlen, legfeljebb kiseggölődött és pötyögős: nem angyali, de olyképp félt, mint az akvarell-maszatos égen elhúzó sárkány félti a szelet. Amiben aztán minden benne: homok, vonatfütty, megérintett muskátli levele, építőmunkások izzadtsága.
Vagy tán nosztalgiává szelídülhet a halál?
Minden máshová került. Hatalmasra nőtt testem sárga keramitkockákon hever, gajsecok reggeli leheletében megkötött nyálcseppjei között, göcögve nevet, ahogy különböző járművek kerekei csiklandják, fekszik a városon. A város fölött egyszer átrepült, a szelet féltő sárkány ismeri a helyet, ahol domesztikálni, nemesíteni akarják a halált, úgy lebeg fölötte, mint fekszem én rajta, szárnyából vagy annak csak egy pikkelyéből sarjadt vadhajtás, pötyögős és kiseggölődött ruhájában szövegek közt ténfergő megfigyelő.
Ó, lennék bár öregecske angyal, nem kerub és nem szeráf, nem őrző és nem kitaszított, csak egyszerű, a kilenc kar egyikében megbújó, rosszul látó vénkisasszony: a város temetésén, emlékművek emelésének idején félbevágott vöröshagymát szorongatnék fekete szegélyes fehér zsebkendőmbe, aki titkon megnyúzza egyetlen szobájába bezárt és ettől betegszőrűvé vált macskáit, hogy bundájukból otthonkát fonjon, sodorjon, kössön, és a halálba belenyugodva nyávognám a jelent. Feledve a régi időket, a megértés vágyától hatalmasra nőtt sárkány-szerű testem helyett aprócska angyalkezeimet tördelném.
Nem pékáruval teli puttonyokat cipelő kenyeresfiúk emléke görnyesztené a hátam, tenné púpossá, de rüssök röpködnének otthonkámon, bőrömnek macskaszar szagú lenne a kipárolgása. Véletlennek is tarthatnám jelenlétemet, mit sem számító angyali ártatlansággal, kívülállóként: tiszta szellemi lényként.
Vagy tán nem a haláltól való félelemben dagad az élet?
Gondoltam: meg kell értenem, miért került minden máshová. Azért, hogy a nyelvem ne szennyezhesse be a testem: ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. (...) a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Jól tudom, könnyebbségem volna máskülönben, hisz úgy lehet, az angyaloknak nincs nyelvük, közéjük tartoznom kellemes volna.
Gondoltam: meg kell értenem annak a régi, aranyszínű sárkánynak nyelvét, mely a város fölött szállva mondta: vannak fővárosok, hol az ilyen gyötrődés érthetetlen volna. És olyképpen belemerültem ebbe, hogy észre sem is vettem, régmúlt időkbe: azok embereihez, tárgyaihoz tértem, az elmúlt város iránt vágyakozó szövegíró macskaszar-szagú, öregember vizeletének színében fürdő ruhájába bújtatódom, öregecske angyallá avanzsálok lassan.
Miközben a nyelvem az arany tisztaságában fürdő sárkány nehezéke. És végül: engem kell legyőznie az angyalinak, mert az ördöggel cimborálok, bálványimádó vagyok. Önmagam kell legyőznöm: nyelvem legyen öngyilkoló kardom, mellyel hatalmas, járművek kerekének csiklandozásától göcögve nevető testem miszlikbe aprítom.
Hát nem akkor silányítom nosztalgiává a halált, ha nem veszem észre, hogy minden máshová került?
Gondoltam: a rühes macska lenyúzott bőréből font ruha, ami rám került, nem egy öregecske angyalé, de a halál angyaláé.
És újra a szöveg fölé görnyedtem, emlékezni akartam: volt kiseggölődött ruhám, pötyögőssé vált könyöke tájéka, mert az aranyos sárkány szárnyának egy pikkelyéből lettem megfigyelő, más helyeken tán érthetetlen volna az effajta gyötrődés, ám nem itt, ahol minden máshová került. És tán meg kéne alkudnom, hogy ne győzessek le, ne neveztessek egy elmúlt város iránt vágyódó szövegírónak?
Hát bálványom a város?
A bukott angyal ismeri föl a mélységet. Lázadhat az ellen, hogy minden máshová került. De a bukott angyal szemefehérjéből hiányzik a sárkány tisztessége: nyelvével formált szavak. A habarccsá keményedő nyál, ami nem dicsőítés és nem emlékmű, nem lázadás és nem kárhozat.
Megfáradtam. Már annyira elnehezültem, hogy tán végképp hagyni kezdtem az elmúlt időket, épületeket, embereket.
Mert minden máshová került, úgyis gajdeszre megy valahány.
És ez már majdnem olyan volt, mint a ,,meg nem tapasztalt szenvedés öröksége". Éppen akkor, amikor majdnem valósággá váltak legszörnyebb félelmeim, megtörténtté az utóbbi években és hónapokban gyülemlő gonoszság, szereztem egy macskát. És mondtam: hagyom az elmúlt időket, tán nem engedem, hogy vágyódó szövegíróvá tegyenek, bálványimádóvá?
A kölyökmacskával együtt kezdett nőni bennem a dac, az ellenállás: hát nem tartozom ide, mondtam, ide, ahol minden máshová került. Figyeltem az egyetlen szobámba zárt macskám testéről hullani kezdett szőrt. Kajánul azt gondoltam, hatalmasra nőtt testem, melyben egymást előzve száguldanak a közlekedési eszközök, úgy megy majd össze, zsugorodik bele a szobába, ahogy a macskáról hámlik, a bezártság kínja miatt csomókban hullik ki a szőr.
Tennem kellett valamit, gyűjteni kezdtem a szőrét, öreges vizelet szagú szőnyegemből ujjaimmal kapartam ki macskaszar szagú szürke szőrét, hogy galacsinná sodorva kidobjam, de mert nem volt hozzá erőm, hát hagytam, szerte hagytam a szobában, míg lassan annyi lett belőle, hogy amerre fordultam belédörgölőztem, beletapadt a ruhámba, kiseggölődött, könyökénél pötyögőssé vált ruhámba, puhává téve azt, akárha sárgás rüssök, úgy lógtak rajtam a macskaszőr galacsinok, nem éreztem már, hogy vannak helyek (fővárosok tán), hol az ilyen gyötrődés érthetetlen volna, mert a gyötrődést se éreztem, nem terült el az ég alatt az aranyos testű, a homok, a vonatfütty, a megérintett muskátli levelének és az építőmunkások izzadtságának szagát a szélben féltő sárkány, magam se voltam a földön, nem nyúlt el hatalmas testem, nem emlékeztem a gajsecokra, amint a reggelbe fáradva kiköpnek, nem volt mire figyelnem.
Vaksin hunyorgó öregecske angyal lettem lassan, szavak nélkül totymorgó. Már kezdtem nem látni, hogy minden máshová került: macskakaki a szememben. Kiseggölődött ruhámhoz nem ért hozzá a sárkány szárnya.
Vagy tán mégis az emlékművek alatt vannak a halottak? És virággal kérhetünk bocsánatot az életükért?
– Angyali ártatlansággal kardot fogunk a kezünkbe és virágcsokrot suhintunk össze ügyes mozdulatokkal – ezt mondtam a bezártságtól rühesen vakarózó macskának, végighúzva felfelé görbülő hátán a kezem, és hirtelenül nagyon meggyűlöltem, mert annyi élete van. És mert szőrgalacsinjaitól hozzá váltam hasonlatossá, magamat is meggyűlöltem. Éreztem, hogy nő, növekszik bennem az élet, ami pedig nem kell nekem, mert nincs benne kérdés.
Nem a kérdések tartják távol a halált?
És nekem nem azzal kellene mégiscsak foglalkoznom, akkor is, ha az utóbbi időben majdnem: újra minden máshová került.
Elhittem, majdnem elhittem, hogy kérdések nélküli szövegíróvá kell lennem, egy szomorúan bólogató öreg angyallá, mert megijedtem: megijedtem attól, hogy erőszaktól halhatok meg, és szétporladó hatalmas testemből szertefutnak majd a közlekedési eszközök anélkül, hogy megmondtam volna, merre induljanak.
És tudom, mi akadályozott meg abban, hogy elhiggyem, le is írom azonnal. Ha férfiak verekednek egymással, és egyiknek felesége odamegy, hogy a férjét kiszabadítsa annak a kezéből, aki veri, és odanyúl a kezével, hogy megragadja annak a szeméremtestét, le kell vágni az asszony kezét irgalom nélkül.
Odavágtam a macskát, verni kezdtem ököllel és rugdosni a rüsztömmel, szállt a szőr mindkettőnkről, csípőset izzadtam, ha nem lesz is kezem, nem pótolhatod angyali szárnnyal, nevetni akarok és sírni, a szeméremtesthez kapcsolódó történetet akarom elmesélni, de előbb tisztázni, hogy miért került minden máshová, jaj, jahajaj, az életemet akarom. Mert tudd meg, te rühes dög, hogy ez az egyetlen életünk, mindamellett talán a legjobb élet a lehetséges reinkarnációk láncolatában, melyen átmegyünk, mert a gilgul, a számtalan élettranszformáció kabbalista hite szerint a múlt vagy jövendő életeink során kő, növény, állat voltunk vagy leszünk, vagy bármi a bolygónkat meg a számunkra ismeretlen világokat benépesítő oktalan lények közül.
Akár angyal is.
De nem most, rugdostam a macskát, nem most, amikor még lélegzem, akkor se most, ha voltak pillanatok, amikor szerettem volna kilépni mindabból, ami körülvesz, mert már nem olyan a világ, amelyben a férfiak verekednének egymással, csak gyilkolás van, gyereket, asszonyt, közkatonát, férfiembert egyként elérő halál, nincs helye a kéz feláldozásának. Mert minden mellett mégis ez a legjobb életünk.
És kirugdostam szobámból a macskát.
Vagy nem került minden máshová?
Ahogy hatalmas testemmel ismét nyugodtan heverek a régi helyemen, azt látom, ami van: semmi se ott, ahol lennie kellene.
A folyó már másfél évszázada a föld alatt folyik. A Nagyposta utcájából az ő hullámain nyargaltak a gajsecok kenyeres puttonyokkal a hátukon: ha kiköptek fáradtságukban, az utca lefolyóin a föld alatt sutyorgó folyóba került nyáluk, száradó nyomai ekképpen lettek a vízfolyás emlékművei. A föld göröngyei színes testű díszként falakon tündökölnek. Különlegesen ragyogóvá teszik a várost: kék, sárga és zöld ragyogásuk az épületek falán a féltést gerjeszti: s ha bántja valakik szemét? És visszatépik oda, ahonnan fáradtságos munkával kisajtolták belőlük a ragyogást: a földbe.
Hát nem az jelenti a fájdalmat és a szépséget, ha minden máshol van?
Akár az asszony keze idegen férfi szeméremtestén, hogy megmentse a férjét amannak a kezétől. Cselekedete a megmentés, a megtartás kétségbeesett hirtelenségével zúdul a kezébe, sokszorozza meg erejét, mégis van egy parancs, amely úgy szól: irgalom nélkül vágják le a kezét.
Azért ad, hogy elvegye?
Olyan egyszerű ez. Ahogy hatalmas testemmel elterülök, hogy a közlekedési eszközök kedvükre tehessék dolgukat, időről időre víz fröccsen a szemembe. A város legkülönbözőbb pontjain csobogók, szökőkutak köpik-nyelik a vizet, a föld göröngyeiből égetett csempék őrzik cseppjeiket, amelyek néha, ha feltámad a szél, hatalmas testemre kerülnek. Hűsít, élvezem. De amikor kiseggölődött ruhámban a szöveg fölé görnyedek, az élvezet ijedtséggé, féltéssé nehezül: tudom, hogy a város föld alá került folyójának emlékművei: egyképpen fájlalják a folyó eltűnését és teremtenek szépséget. És tudom, hogy annak adatik, akinek van: de melyik? Fájdalom? Szépség? Ezért ragaszkodom a járdához száradt gajsec-nyálhoz: csöppjei a folyóban és talpunk alatt, az elvesztés lehetősége nélkül.
De bennem kedv van és derű. Szélcsendes napokon, amikor nem fröccsen felém a szökőkutak vizéből egyetlen csepp se, csak a közelekedési eszközök surrognak járataik szerint, göcögve nevetek, ha kerekeik megcsiklandanak. Ilyenkor Krámer úr jut eszembe, akinek egyszer tévedésből elvitték legkedvesebb ruhadarabját, a kabátját, amely egész fiatalságának, életének, a szabadkai ruhagyár felvirágoztatásának tanúja volt, abban a városban vette, ahová egy őszi napon indulnia kellett volna a feleségével együtt (sietve, a mássalhangzókat sistergetve mondták a hírt, hogy fegyverszünetet kértek, ez a biztos véget jelenti, ha nem a halált, csomagolni kell és felmenni, amíg nem késő, így mondták, nem volt kétséges az úticél), de nem indult el, Krámer úr maradt, és mert a felesége nem volt vele, nyugodtan kigondolhatott dolgokat, mesélhetett történeteket. Egyszer azt mondta, ,,élni annyi, mint beleütközni a dolgokba és simogatni azokat." De ennél sokkal jobban szerette azt a mondatot, hogy ,,minden máshová kerül."
Mostanában szélcsendes napok sorjáznak, követik egymást a holdpálya két csomópontja, a sárkányfej és sárkányfarok között, hát kihasználom az időt, és elmesélem, hogyan gondolta Krámer úr azt, hogy minden máshová kerül.
A Városháza harmadik emeletén sorakozó műtermek egyikének zajos összejövetelén üldögélt Krámer úr, kicsit hümmögve-dünnyögve, rövidlátó szemével a színésznőket méregette, fickándozó nevetésükre megrándult az orrlyukából kilógó szőr, válla fölött hátranézett a demizsonból bort töltő művészre, akit felesége a hatvanas éveket idéző szigorú-feketével kihúzott szemével komoran méregetett, és – Krámer úr – kicsit összerándult, ahogy a demizsonból kilöttyent a homoki bor, mert a művész rázendített, hogy: ,,Debrecennek van egy vize..." Mindenki jól érezte magát, a félig nyitvahagyott, folyosóra nyíló ajtóból barackpálinka illata sündörgött a műterembe, mert az éppen daloló művész felesége a gimnáziumból hazafelé menet betért férje műtermébe, aki egy tisztelőjétől barackpálinkát kapott, amit a múzeumból, a levéltárból és a szomszédos műtermekből odasereglettekkel igyekezett megsemmisíteni, hogy hazavigye a cekkereket. De mert a pálinka meggátolta az embert a bevásárlásban, a szigorú-feketétől erős szemű asszony felkapta az üveget és a folyosón lévő keskeny ablakok egyikén ledobta a Városháza udvarába. Annak illata, akárha fehér szirmú barackvirág, puhán szállingózott vissza az üvegcserepek közül. Emiatt aztán Krámer úr, aki a színházi előadásról érkezett a műterembe, már a folyosón kellemesen érezte magát, bár amikor megtudta az illat okát, kicsit összerázkódott az asszonyi gyalázattól. Hallgatagon üldögélt a sarokba helyezett fotelben, jól érezte magát a viháncoló színésznők látványától, de amikor felhangzott a ,,Debrecennek van egy vize...", odafordult a tőle nem messze tanyázó férfihoz, és megkérdezte tőle, miért van szakálla. Akárha sejtette volna a választ, bólintott: gondoltam, hogy nem azért, mert zsidó vagy. És fejével egy csupaszarcú figura felé bökött: minden máshová kerül. Akár a barackpálinka: a vérkeringés helyett az udvar kövére. No, de legalább egyet biztosan tudok: ettől az asszonytól nem kellene szőrszál – és fejével a szigorú-feketétől borult tekintetű nő felé bökött –, mert ő aztán nem kerülne máshová. Öreg volt már Krámer úr, hát örömét lelte abban, hogy odafigyeltek rá, így aztán a tekintélyes szakállra függesztve szemét, folytatta: megjegyezheted, amit mondok: minden, ami jó, máshová kerül. Akár a barackpálinka az udvar kövére, a folyó a föld alá. Régi tapasztalatom ez nekem, még Csantavéren jöttem rá, amikor az első szeretőm elhagyott. Arra kértem, engedné meg nekem, hogy a szeméremszőrzetéből kicsippentsek egy szálat, hadd szagolgassam, morzsolgassam hátralévő éveimben. Mert más asszony nem kell nekem, ezt azért hozzátettem. Megengedte. Valami történhetett akkor velem, mert csak olyan nőkbe tudtam beleszeretni, akik szeméremszőrzete láttán izgalomba jöttem, de nem az ösztöneimben, hanem valahol mélyebben: a gyűjtés izgalma kerített hatalmába. Nem tudom, hogy ezt érezhették-e meg bennem, de sorra elmentek, máshova, máshoz kerültek. Annyi biztos, hogy egyedülálló gyűjteményem van: egyenes szálú fekete, kunkorodó szőke, selymes vörös. Nem akartam, hogy elmenjenek, de elfogadtam, belenyugodtam: ami jó, szépséget és fájdalmat ad, mindig máshová kerül.
Krámer úr, akárha oda nyúlna, kicsippentett egy szőrszálat az orrából, tán csiklandozta a gyorsuló levegővételben. De ettől az asszonytól, bökött a térde közt demizsont szorongató művész felesége felé, akkor se kellene, ha csokorba kötve nyújtaná át. Mert nem amiatt voltak jók a mindig máshová kerülő asszonyok, nem. Hanem azért, mert úgy csinálták, mint az angyalok. Akár a szeráfok.
Szélcsendes napokon, amikor hatalmas testemre nem fröccsen víz a szökőkutakból és csobogókból, olyan, akárha kiseggölődött és könyéktájt pötyögőssé vált ruhámban ülnék a szöveg fölött, régmúlt időket és embereket idézve, akár egy régi, aranyszínű sárkány szárnyának pikkelyéből idehullott megfigyelő, nem viaskodom rosszízű gondolatokkal öregecske angyalokról, akik ellenében meg kellene védeni a nosztalgiává silányított halált, kérdéseket föltenni, hogy értelmessé dagadjon az élet, az a gyötrődés, amely más helyeken érthetetlen volna, akkor Krámer úrra gondolok, akiről úgy érzem, sajátságos gyűjteményével éppen olyan emlékművet emelt a szeráfként szerető asszonyoknak, mint a gajsecok a föld alá került folyónak, nem érzem, hogy az elmúlt város iránt egyfolytában vágyakozó szövegíró szűk – rühes macska szőréhez hasonlatosan kopott bársony, likacsosan sárga rüsszös – ruhája volna rajtam, és ha nem volna ilyen hatalmas a testem, tán föl is tudnék repülni, sárga hajam úszna a szélben, olyan volnék, akár egy aranysárkány vagy tán mint egy hatszárnyú angyal: szeráf.