Pomogáts Béla tiszteletbeli elnök bevezető előadása a Kosztolányi Dezső napok tanácskozásán

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim!

Most amikor átadom a Magyar Írószövetség üdvözletét és jókívánságait abból az alkalomból, hogy itt vagyunk Szabadkán ismét, a Kosztolányi Napoknak a keretében, és kifejezem azt az örömömet, hogy újra itt lehetünk, és újra rendezünk Kosztolányi Napokat, hiszen tudomásom szerint két évvel ezelőtt erre nem volt lehetőség, és tavaly is csak rendkívül zárt körben, helyi körben történhetett megemlékezés Kosztolányi Dezsőről. Tehát szeretném kifejezni a örömömet, és szeretném kifejezni a köszönetemet, mindazoknak, akik ennek a mai összejövetelnek a létrehozásában szerepet vállaltak. Meg szeretnék emlékezni arról is, hogy amikor a 90-es évek közepén magam is többször jártam itt Szabadkán és vettem részt előadóként, vendégként a Kosztolányi Napokon, Varga Lakatos Gizella tanárnő volt az, aki ezeknek a Napoknak akkor a szervezője és a lelkesítője volt, aki eltávozott közülünk, és szeretnék megemlékezni róla, szeretném az elismerésnek a képzeletbeli koszorúját elhelyezni az emléke előtt, hiszen nem feledkezhetünk meg azokrók, akik valaha is az életüket, a munkájukat, az erőiket áldozták annak érdekében, hogy itt Szabadkán magyar összejövetelek, magyar ünnepségek és éppen Kosztolányi alakja körül, jöjjenek létre. Ennek a mai Kosztolányi Napnak is azt hiszem, hogy a legfontosabb tulajdonsága a folytonosság és az újjáépülés. Az hogy vissza kell találni ahhoz a folytonossághoz, amely a 90-es években itt Kosztolányi emléke körül létrejött, és meg kell újítani ezt a folytonosságot, meg kell újítani önmagunkat és a Kosztolányi emlékezéseinket is, hiszen régi igazság az, hogy csak akkor lehet megtartani valamit, hogyha szüntelenül megújulunk. És a folytonosságnak is az állandó megújulás jelenti a zálogát.

Én nem tartok most előadást Kosztolányiról, azonban annyit el szeretnék mondani, hogy Kosztolányinak az alakja éppen most 2001-ben annyi történelmi megrázkódtatás és balviszály után itt Szabadkán talán mintha jelképes értelmet is kapna. Hiszen háború, polgárháború, bombázások, politikai zsarnokság és mindaz, ami után vagyunk, és én nagyon szeretnék reménykedni abban, hogy valóban mindennek utána vagyunk, és a szabadkaiak, a vajdasági magyarok is mindennek utána vannak, tehát mindaz ami történt ezzel a várossal, ami történt a Vajdasággal, ami történ Szerbiával, ami történt az itteni magyarsággal, mindez azt hiszem, hogy fölkeltheti az érdeklődést az iránt a szellemiség, az iránt a mentalitás iránt, amit Kosztolányi képvisel, és műveiben megjelenített, amit az ő szellemi öröksége és erkölcsi öröksége hordoz. Hiszen Kosztolányi egy olyan alakja volt a 20. századi magyar irodalomnak és gondolkodásnak, akit a szelídségnek, a gyengédségnek az írójaként is elkönyvelhetünk. És ez a szelídség, ez a gyengédség, ez a jóakarat, ez a nyitottság, ez egyszerre érintkezik azzal a hagyománnyal, amit az evangéliumi kereszténység örökített ránk és érintkezik azzal a hagyománnyal, amelyet a mindenkori felvilágosodás, a mindenkori józan ész hagyománya örökített ránk a 20. és a 21. században élő emberekre. És érintkezik azzal az erőszak-nélküliségre alapozó erkölcsiséggel is, amely a 20. századnak a történelmében – gondoljanak Gandhira de másokra is lehet gondolni – történelmi sikereket ért el éppen az erőszakkal szemben. Kosztolányit a homo esteticusnak szokták nevezni, és meg szokták különböztetni a homo esteticus és a homo moralis álláspontját. Én azt hiszem, hogy az az értelmezés, amit Kosztolányi a homo moralis mentalitásáról annak idején leírt, egy kicsit más megvilágításba helyezi ezt a problémát. Ő ugyanis nem arra gondolt, és nem arról beszélt, hogy az erkölccsel szemben valamiképpen a szépségnek a szemléletében és a szolgálatában kell az embernek megtalálnia a megigazulást. Szeretném idézni Kosztolányinak egy Szépség című írását, amely a Pesti Hírlap 1932 december 25-i karácsonyi számában jelent meg. Ebben az írásban Kosztolányi áttekinti a szépségről adott különböző elképzeléseket, majd a következőkkel fejezi be ezt a cikkét: ,,A homo moralis a mai kor divatos nagysága el akarja osztani a földi javakat, ki akarja elégíteni az összes mohó igényeket, de nem sikerül neki, szigorú törvényeket hoz, háborúkat indít, gyilkoltat és akasztat az erkölcs nevében, hol azt parancsolja, hogy adjuk oda kabátunkat az erkölcs nevében, hol pedig azt, hogy húzzuk le mások kabátját szintén az erkölcs nevében. Állandóan rendelkezik, önsanyargatást, munkát, fáradtságot követel tőlünk. Állandóan boldogságot ígér nekünk, de mindig csak egy távoli időpontban, sohasem a jelenben. Vele szemben nem a homo immoralis áll, nem az erkölcstelen ember, mert nincs módunk eldönteni, hogy a létharcban ki az erkölcsös és ki az erkölcstelen, hanem a homo esteticus, aki a tiszta boldogságot már megtalálta a szemléletben, az a legmagasabb rangú ember, aki a lélekben birtokolja a világot, akinek nincs szüksége közvetítőkre, aki magában is teljes egész, akinek erkölcse a szépség."

Kosztolányi ebben az írásában én azt hiszem, hogy kétszeresen is megtéveszti az olvasót, egyrészt abban, hogy ő a homo moralist valamiféle elvadult 20. századi politikacsináló személyiségnek tételezi fel, hiszen amit ő itt leír, ez nem az erkölcsnek a tanítása, hanem a politikáé. Másrészt abban, hogy a homo esteticusnak az alakját és a mentalitását nagyon élesen elválasztja az erkölcstől, holott amit ő képvisel az valójában egy erkölcsi álláspont. És azt hiszem, hogy éppen ebben van Kosztolányi mai időszerűségének a titka. Ő ugyanis egy szelíd erkölcsiséget, egy soft-moralitást képvisel, egy olyan szelíd világot, amely elutasítja az erőszakot, amely a testvéri érzelmekre épít, amely valóban annak az evangéliumi kereszténységnek az örököse, amiről oly sokat beszélnek, és oly ritkán érvényesítik. Ez Kosztolányi mai időszerűségének is a kulcsa. Háború után, polgárháború után, zsarnokságok után, üldöztetések után, megszorító kisebbségpolitika után és közben, azt hiszem, hogy Kosztolányi tanítása adhat némi reményt, abban a tekintetben, hogy végül is az erőszakmentesség, a szelídség, a nyitottság, és ennek az erkölcse, amely maga is a homo moralisnak a tulajdonsága, győzhet is. Hogy nemcsak az erőszaknak, nemcsak a gumibotnak, és nemcsak a légibombáknak van törvénye, hanem van törvénye a szelídségnek és a szeretetnek. Én ebben látom Kosztolányi mai időszerűségét a szülővárosában, Szabadkán, 2001 márciusában.