Sava Babić

Kosztolányi és Esti Kornél szülővárosában

1.

A hatvanas években, amikor Szabadkán éltem, felhívták a figyelmemet egy Makszim Gorkij utcai házra, amely előtt gyakran álldogált vagy ült egy középkorú nő: ez Kosztolányi húga, szólt a hír, az egyik regényében meg is örökítette, ez pedig a nagy író szülőháza. A házat valamivel később mégis lebontották, a helyén épült a Patria Szálló. Nem sok minden volt igaz ezekből a történetekből, de Szabadka – némiképp titokban – megőrizte szellemiségét és fenntartotta a mítoszokat nagy íróiról, festőiről, zenészeiről, színészeiről, bohémjairól...

Mindez ellentétben állt a szűkös időkkel, melyek nélkülözték a szellemi dimenziókat, habár mindenütt tapasztalni lehetett a város korábbi életének jeleit. Mindenekelőtt a Városháza, a szecesszió megnyilvánulása, majd a Zsinagóga, a Kelet és a Nyugat egyidőben, a Raichle-palota, a felékesített szépség, a görögkeleti templom, a székesegyház... Magyarok, bunyevácok, szerbek... (Balázs Béla, aki lábadozó betegként 1915-ben Szabadkán tartózkodott, Naplójának néhány oldalán kitűnően ábrázolja a városban uralkodó atmoszférát). Nemcsak hogy kiolvasható volt a régmúlt napok története, de minden vonalon szembetűntek a kereszteződések, ám a legjobbak eredménnyel is jártak, műalkotást hagyva maguk után. Szemmel látható, hogy ez a város csakugyan város volt, már csak azért is, mert régóta megszerezte ezt a státust és szabad királyi város lett, megindulva a terjeszkedés útján, saját gimnáziummal, kaszinóval, könyvtárral, színházzal, nyomdával, újsággal rendelkezett. És épp akkor, amikor kezdtek beérkezni a szülőföldből nőtt generációk, és kezdtek beérni ennek a fejlődésnek a gyümölcsei, az első világháború katasztrófája mindezt félbeszakította.

Éppen ezeken a területeken következett be a szinte észrevétlen Európa-fenomén. Az érett bizánci művészetet követően, amely a – mindenekelőtt a szakrális architektúrában, az ikonokban és a freskókban megnyilvánuló – túlérett szimbólumgazdagság következtében széthullott – de valamivel délkeletebbre ettől a térségtől –, ezt a területet a szecesszió hódította meg. Nyugat-Európa a saját körén kívüli meg nem értése után mégis tett egy teljes fordulatot és elérkezett a művészetek „új” szimbolikájáig, amely egyáltalán nem volt olyan távoli attól az előző, túlérett bizáncitól. Elegendő emlékeztetni Gustav Klimt Csókjára és az ikonokra: ugyanaz a szakralitás, ugyanaz az érettség, hasonló szimbolika, csak a téma változott valamelyest: az ikon az isten házából átköltözött a polgári szalonokba.

A szecesszió sem tudott ellenállást tanúsítani, maga volt a szépség, de minthogy alkalmazni lehetett – habár csak az életre –, nem volt ereje szembeszállni vagy legalább enyhíteni a katasztrófát. Hasonlóképpen, ahogyan a többi művészeti forma is, el lett fojtva, el lett tiporva; ízlésváltozásra került sor. A szellem – szinte titokban – tovább élt és hatott. Szabadkán ez az irodalomban is kifejezésre jutott, itt született a magyar nyelv két nagy alakja, Kosztolányi Dezső és Csáth Géza írók.

2.

Kosztolányi apja, Árpád (1859–1926) szintén Szabadkán született, az egész életét ott élte le, kivéve a pesti és berlini egyetemi éveket; fizika- és kémiaprofesszor volt, évekig pedig a gimnázium igazgatója. Dezső 1885-ben született. Anyja (Brenner Eulália, 1866–1948) francia származású; az ő révén közeli rokona, unokaöccse a másik nagy szabadkai író, Brenner József, alias Csáth Géza (1887–1919).

A gimnáziumi önképzőkört vezető tanárával történt összetűzése miatt Dezsőt az érettségi előtt kizárják a gimnáziumból (az apja igazgató ugyanott!), az érettségi vizsgát magánúton teszi le, jutalmul pedig – önálló fiumei nyaralásra utazik. Pesten és Bécsben járt egyetemre (magyar és német szak), korán kezdett el írni, publikálni, készülve a választott hivatásra. Szabadkán abban az időben bontakozott ki a nagy szerelem: a már ismert fiatal költő fellángolása Lányi Hedvig diáklány iránt; kapcsolatukat, a szerelem fellobbanását majd a szétválást levelezésük és Hedvig naplója őrzi (Dér Zoltán, Csáth Géza és a fiatal Kosztolányi munkásságának avatott szabadkai kutatója Fecskelány címmel dokumentumregényt állított össze ebből az anyagból); e korszak értékes tanúságaként, a mi részünkre főként – Kosztolányiról.

Kosztolányi Dezső hamarosan megjelenteti első versesköteteit és a híres Nyugat című folyóirat állandó munkatársa lesz. Közvetlenül a háború előtt veszi feleségül Harmos Ilona színművésznőt (aki Görög Ilona néven 1938-ban jelentős könyvet jelentetett meg férjéről, amely a nemrég közzétett levelezéssel együtt a legjobb forrásként szolgál az író tanulmányozásához). Párizsi útjukat már Olaszországban megszakítja a háború.

A Nagy Háború után Magyarország nemcsak hogy területileg lett kisebb, hanem a magyarok milliói maradtak a határ túlsó oldalán, az országot pedig elözönlötték a menekültek. Kosztolányi szülei a határon kívül rekedtek. A költő, elbeszélő, esszéíró, drámaíró, fordító, újságíró pedig a fáradhatatlan és kimerítő mindennapi munkában – az írásban talál menedéket.

Az eddig közzétett versesköteteken és a szakadatlan újságírói roboton kívül Kosztolányi kezdi megjelentetni regényeit is. Először a Nero, a véres költő (1922), amelyben egyfajta módon, történelmi keretbe ágyazva számol le saját korával, azt szinte lezárva.

A regény német kiadásához Thomas Mann írta az utószót (1924). Ezt követik a Pacsirta (1924), az Aranysárkány (1925) és az Édes Anna (1926). Ez utóbbi legikerültebb és legjelentősebb regényírói alkotása.

Egyike azon ritka modern költőknek, akik fel mernek lépni Ady ellen (1929), felvetve a nagy költő újraértékelését. Nem csak hogy nagy port vert fel ezzel, de kihívja maga ellen az irodalmi közéletet, és azok (például Babits Mihály) jelentős barátságát is kockára teszi, akik voltaképpen egyeztek nézeteivel, de nem mertek nyíltan kiállni mellette. Fennmaradtak a feljegyzései, a polemikus támadások sorozatára terjedelmes választ készült adni, de – a fogadtatásban csalódva – elállt ettől. (Hasonló revíziót fog kezdeményezni néhány évvel később Hamvas Béla, szintén vihart idézve elő.)

Az Édes Annával megvalósított legmagasabb szintet az Esti Kornéllal (1933) éri el, amely több, már eddig megjelent novellából állítódik össze, a novellákat a főhős személye fűzi egybe.

Betegség. 1933-tól véges-végig szenvedés, operációk. Az írók vendégházában találkozik utolsó szerelmével (Radákovics Máriával), aki ihletője utolsó verseskötetének, a Szeptemberi áhitatnak.

1936 novemberében halt meg.

A test már tudott valamit, amit a tudat még nem regisztrált. Az idő ki volt mérve Kosztolányi számára, az író az utolsó évtizedben sietett eleget tenni irodalmi küldetésének. Életművére pontot téve ötvenegy évesen eltávozott: két évtizeddel a Nagy Háború befejezése után, annak következményeként búcsúzó érzékeny lelkek összeomlásának nagy sorozata – Krúdy... Kosztolányi... Karinthy... Babits...

A háború, a népek fölszabdalása, a menekültáradat és ehhez még a kilátástalan politikai rezsim is – ha azelőtt nálunk valaki nem tudta megérteni a finom és érzékeny személyek – mint pl. az alkotók – mély fájdalmát, most immár tudja, csak legalább ne ismétlődjön meg ez a végzetes sorozat...

3.

Kosztolányi Dezső sokrétű és terjedelmes alkotói opusából nehéz különválasztani a legsikerültebb műveket. Szinte nincs olyan műnem, sem irodalmi műfaj, amelyben nem alkotott volna, egyedül talán színdarab-kísérletei gyengébbek.

Érdekes, hogy első verseskötetei, azok a háború előttiek, nagyon jelentős alkotások voltak (Négy fal között, 1907; A szegény kisgyermek panaszai, 1910), de mintha az érzékeny költői lelkületet megzavarta volna a háború, más műfajokkal próbálkozott (elbeszélések, regények, esszék, fordítások), és majd csak a halála előtt sikerül újból önmagára találva jelentős szabad verseket és szonetteket is írnia.

4.

Esti Kornél kivételes jelentőséggel bír Kosztolányi Dezső opusában is. Nem tudjuk, rendelkezett-e írástervvel, de az ismeretes, hogy írt és megjelentetett olyan novellákat, melyeknek Esti Kornél volt a hőse. 1927 és 1933 között olyan novellák keletkeztek, amelyeknek saját címe is volt; azután ezekből válogatva egy tizennyolc fejezetből álló könyvet szerkesztett.

Hasonlóképpen, mint ahogyan a lírai alany jelen van a versekben, Esti Kornél, ha talán nem is maga Kosztolányi, de bizonyára nagyon közel áll hozzá. A lírai költő, az első ősz hajszálakkal, úgy harminc körül, tudatára ébred halandóságának, hogy „túljárt élete felén” (Dante-remineszcencia) és elérkezett a férfikor kezdetéhez. Azt, amit a versekben saját élményként el lehet mondani, s ami ennek fermentálódásaként bennük megtalálható, nem ültethető át mindig a próza nyelvére: Kosztolányi megalkotta saját hasonmását, s rajta keresztül fejezte ki magát. Szép lehetőség a határtalan mozgásra, a vágyott élet explikálására.

Nyilvánvaló azonban – számbavették már azokat az életrajzi tényeket –, hogy az író bőségesen felhasználta saját élményeit, Esti Kornélnak tulajdonítva őket. Voltaképpen önmagáról szólt: nem tudjuk és nem is lehet meghúzni a határt a szerző és alakja között, egyedül az bizonyos, hogy az író bravúrosan alkotta meg alakját, abból az anyagból, ami egyúttal benső sajátja is. Mintha Esti Kornélt egyébként Szinbád előzte volna meg, Krúdy ismert novella- és regényhőse, akinek megalkotója szintén magáról írt másik alakban. Csak feltételezhetjük, ha Kosztolányi tovább él, folytatja az Esti Kornél-történeteket.

5.

Egy pillanatban az író megadja Esti pontos életrajzi adatait is: 1885. március 29-én, reggel hat órakor született, természetesen Szabadkán. Kosztolányi születésének óráját nem ismerjük, a többi teljesen megegyezik: itt az alkalom a horoszkópkészítésre.

6.

Kosztolányi levelezéséből fény derül az író érdeklődési körére, a megőrzött naplónak különösen azok a részei érdekesek, amelyekben a rossz és a pokol kihívásait jegyezte fel. Az ember sötét oldalát.

Ekkor többé már nem meglepetés Csáth Géza, Kosztolányi unokaöccsének – aki csak két évvel fiatalabb, nagyon tehetséges zenész, zeneszerző és író, tragikus művész – világa, amely mégis, legalább részben megvalósult. Kosztolányi tudatában volt rokona tehetségének. Az Esti Kornélban, amely Csáth halála után íródott, vannak Csáthra utaló részek is. Mindenekelőtt a módszeres béka- és macskakínzások, amik valójában a serdülő fiúk jellemzői. De nem ez a szisztematikusság. Csáth egy orvostanhallgató alakjában szintén megjelenik.

7.

Az Esti Kornélt övező légkör jelentős része Kosztolányinak nem csak világélménye, egyben szabadkai helyi élmény is, emlékezés a városra és lakosaira: különcök, furcsa emberek és talányos sorsok, mintha nem erről a világról valóak lennének. Különféle nációk, felekezetek, foglalkozások elegye – mindez távlatból, gyűlölet nélkül, miként az isten madarai.

Szabadkára nézve a legjellegzetesebb talán a tizedik fejezet története, „melyben egy bácskai aranyparaszt leánya, Zsuzsika, beugrik a kútba és férjhez megy”. Minden valószínűség szerint Zsuzsika és apja nem is magyarok voltak, de a nagy író tudatában volt annak, hogy egy bunyevác családnak egy magyar vővel való konfliktusa a szándékával ellenkező oldalra billentené át a történet súlypontját, ezért minden szereplője magyar. (Kosztolányi naplójegyzeteiben igen szép oldalak szólnak a bunyevácokról is.)

8.

Ljubomir Nenadović Németországi leveleinek egyike Germánia fennkölt dícséretével és csodálatával fejeződik be, mindazért, amit az emberiségnek nyújtott, de a tiráda egy váratlan ellenponttal zárul:

Szép Germánia! Az eszmékhez – amelyek felé a jövőben minden nép tekint – te állsz a legközelebb: szellemed és kezed tudását az egész világ csodálja. Előrehaladásod az egész emberiség előrehaladása. Te vagy az a nap, amely Nyugatról Kelet felé utazik, hogy a világosságot elvigye a távoli nemzetekhez; ameddig műveltséged sugara elér, addig van a fény. Bárkinek, aki vonzódik az emberi nem valódi fejlődéséhez, minden jót kell neked kívánnia; ezért én is; fényedben úszva és gyermekkorom óta általa melegedve – befejezvén ezt a levelet lábra állva, áhítattal kiáltom: „Éljen Oroszország!”.

Több min fél évszázaddal később Kosztolányi (a tizenketttedik fejezetben) szinte ugyanezt a bravúrt viszi véghez; Franciaország után Esti Kornélnak alkalma adódik megismerni a németeket. Ironikus hangvételű remek oldalak következnek:

Ismétlem, kifürkészhetetlenül titokzatos ez a nép. Hűséges, okos és figyelmes. Ha megbetegedtem, háziasszonyom maga vetette meg az ágyamat, fölrázta, letapiskolta kispárnám, borogatásokat csavart, meghőmérőzött, hársfateával itatott s ápolt, anyai szeretettel és milyen tudományos szakértelemmel. Csak a német nők tudnak ápolni. Orvost is hívattak. A német orvosoknak nincs párjuk. Legkisebbjük is fölér egy külföldi egyetemi tanárral. Nefelejcskék szemük megértően pillant a lázas homlokra, kimondhatatlan tárgyilagossággal és szeretettel. Gyógyszereiktől, melyeket a föld legelső vegyi gyárai ontanak, millió változatban, azonnal meggyógyulunk, mihelyt rájuk pillantunk. Gyakran mondogattam, hogy csak a németek közt szeretnék beteg lenni és meghalni. De élni lehetőleg másutt szeretnék: itthon, szabad időmben pedig Franciaországban.

Az árnyalt, kifinomult humor egyaránt sajátja Esti Kornélnak és Kosztolányinak, ami igazi válasz az elvadult, dühödt környezetnek, csakhogy a humor néha szatírába megy át, de megvetemedett erkölcsi princípiumok vetülékén, és ez ekkor már a mi világunk.

9.

A neveket egyébként nem fordítjuk, csak kivételes esetekben. Hogyan meghagyni Kornélnak az Esti vezetéknevet, amikor az szerb nyelven éppen semmit nem jelent. Magyarul ez beszélő név, az est főnévből képzett melléknév vált vezetéknévvé. Kosztolányi a nappal, a nap, a munka embere; Kornél az éjszaka, a hold, a hanyagság... A nap és az éj kiegészítik egymást.

Hogyan meghagyni ezt az érthetetlen nevet? Ezért lett szerb nyelvre lefordítva: Esti Kornél – Kornel Večernji. Ő mindig éjjel jelenik meg, mint a teljes igazság...

10.

Megszoktuk már, hogy a szecesszió meghódította a festészetet, alkalmazást nyert az enteriőrben és az exteriőrben. Mindig lecsillapodott jelképrendszer a művekben. És a viselkedésben?

Egyszer régen a híres palicsi Kisvendéglőben üldögéltem. A vendéglő zenekara játszott, a hegedűs műlábat viselő rokkant. A vendég jó ismerőse a hegedűsnek, szintén hadirokkant. Magyar dalok szólnak. A mulatozás folyik. A vendégnek patakzanak a könnyei és minden új pohár a szinte üres vendéglő egyik sarkában végzi. A hegedűs szeme is tele könnyel, nem utasítja vissza a pohár italt; felhajtja: könnyedén fölemeli az abroszt, a pohár hozzákoppan az asztallábhoz, szinte a földre ereszti, visszahúzza az abroszt; folytatja a muzsikálást.

A szecesszió visszafogott gazdagsága? Ezúttal csak gesztusban.

11.

Már néhány éve, amikor visszatérek Szabadkára (előadások, irodalmi estek), és nem jutok ki az enyéimhez Palicsra, a Patriában szállok meg. Nem kérek a portástól egy meghatározott szobát, de mindig az első emeleten kapok, az egyikét az udvarra néző két-háromnak. Épp az az udvar fölött, ahol valamikor Kosztolányi élt. Igaz, csak egy rövid ideig.

És hogy milyen idős az az ágas-bogas, viruló lombozatú fa a szomszédos udvarban, lehet, hogy emlékszik Kosztolányira?

Belgrád, 1998 decembere

(Sinkovits Péter fordítása)