Szabó József

Dr. Kosztolányi Árpád

Gyerekkori emlékeim tárházában fontos helyet foglal el dr. Kosztolányi Árpád, az orvos, Kosztolányi Dezsőnek, a költőnek az öccse, hiszen Palicson 1945-ig szomszédok voltunk. Középső és legkisebb lánya, Vera és Teréz ahhoz a ,,csapathoz” tartozott, amely a templomkertben töltötte legszívesebben a szabadidejét. 1943 és 1944 nyarán olykor húszan–harmincan is összeverődtünk, és nemcsak helybeli gyerekek, hanem azok is, akik szüleikkel Palicsra jöttek, hogy itt töltsék el a nyári vakációt vagy annak egy részét. Télen akkoriban kevesen laktak Palicson, viszont nyáron megsokszorozódott a fürdőhelyen tartózkodók száma. Sokan azért jöttek, elsősorban Budapestről, hogy a gyerekek minél többet legyenek a friss levegőn. Nem is volt ház, ahol ne lettek volna nyaralók. Az idősebbek fiúk és lányok többnyire együtt játszottak a fiatalabbakkal, de olykor el is különültek. Ilyenkor a csitrik meg sem közelíthették őket, messziről figyelhették csak kíváncsian, találgatva, hogy miről csevegnek suttogva. Amikor elérkezett szeptember és megkezdődött a tanév, a templomkertben is csendesült a zaj, maradtunk néhányan, ,,őslakosok”, akik az iskolába járás ellenére sem hanyagoltuk el a mindennapi találkozást.

Kosztolányi Verát és Terézt – az utóbbit Tücsinek hívtuk – ugyancsak szólította a kötelesség. 1943 őszén délután jártak iskolába. Egyik nap annak rendje és módja szerint felkészülten bocsátották őket útra, ők el is jöttek hazulról, de néhány lépés után meggondolták magukat és elhatározták, hogy az nap nem mennek iskolába. A templomkertet választották, ahol néhányan összeverődtünk. Egész délután együtt játszottunk, s ők csak akkor mentek haza, amikor úgy gondolták, már vége a tanításnak. Mint akik jól végezték a dolgukat, állítottak be. Nem múlt el öt perc, amikor nagy sírás hallatszott a Kosztolányi-házból. A kerítés mellett meghúzódva megszeppenten és tanácstalanul néztünk egymásra, nem tudtuk, mi történhetett. Két–három napig nem láttuk őket. Amikor ismét megjelentek, közölték, hogy azon a délutánon, amikor kimaradtak az iskolából, édesapjuk az iskolában tett látogatást, s meglepődve tapasztalta, hogy hiányzanak a lányai. Az esti nagy sírást az apai szigor váltotta ki.

– Nem a verés fájt – mondta Tücsi –, hanem az, hogy három napra megtiltották, hogy kijöhessünk közétek.

1946 nyarán megcsappant a gyerekek száma a templomkertben. Hiányoztak Pestről a Mócsy és a Vojnich gyerekek, Kosztolányi Árpád a családjával is elköltözött. Sok év telt el – már gimnazista voltam –, amikor tudomást szereztem róla, hogy Kanizsán élnek. Akkoriban már igencsak foglalkoztatott Kosztolányi Dezső munkássága. Lelkesedtem a verseiért, s még többet szerettem volna tudni róla, akiről Kinka Ferenccel közösen, még 1950-ben megállapítottuk, nagy költő és író. A gimnázium akkori filozófiatanára, László Ernő – szintén Palicson élt – ugyancsak rajongója volt Kosztolányi Dezsőnek, tanulmányt is írt róla. Megbeszéltem vele, hogy közösen felkeressük dr. Kosztolányi Árpádékat, hogy tőlük többet tudjunk meg testvéréről. Levélben megkerestem dr. Kosztolányi Árpádot, s közöltem vele elhatározásunkat. Válaszlevelében örömmel vette jelentkezésemet és tervezett utazásunkat. 1955 nyarának egyik vasárnapján kora reggel ültünk vonatra a palicsi vasútállomáson és döcögtünk a vicinálissal Horgoson keresztül Kanizsára. Kilenc óra előtt érkeztünk. Dr. Kosztolányi Árpádék régi ismerősként fogadtak. Egész délelőtt a régi emlékeket idéztük fel, köztük a lányok iskolából való kimaradását és annak következményét, majd Dezsőről beszélgettünk. A kanizsai parkban tett séta idején is költőről folyt a szó.

– A rendszerváltozáskor egész családommal és anyámmal Pesten voltunk, Éva lányunk esküvőjén, s amikor visszajöttünk, kifosztva találtuk a palicsi házunkat. A bátyámtól egy könyvet, és csak néhány sort találtuk – mondta dr. Kosztolányi Árpád megrendüléssel. (Emlékszem: amikor az orosz katonák kifosztották ezt a házat is, könyvekkel tüzeltek. Dr. Kosztolányi Árpád lábbal hajtható fogorvosi fúrógépét bedobták a templomkertbe, mi, gyerekek, itt találtunk rá, s játszottunk vele. Ki mert volna akkor közbelépni?) Kosztolányi Árpád bátyjáról szóló visszaemlékezésének minden szavát szivacsként szívtam magamba. A délutáni vonattal utaztunk vissza Palicsra. Velünk jött Tücsi is, aki ugyancsak leszállt Palicson.

Dr. Kosztolányi Árpáddal való találkozásom és visszaemlékezései nagy hatással voltak rám. Szemtől szemben állhattam, és beszélgethettem azzal az emberrel, akit olyannak láttam – olyan is volt –, mint ahogyan őt testvérbátyja látta, amikor ezeket a szép sorokat vetette papírra 1910-ben:

A doktor bácsi.

Áldott aranyember.

Világító, nyugodt szemei kékek.

Komoly szigorral lép be a szobába,

szemébe nézek és csöppet se félek.

(...)

A béke ő, a part, a rév, az élet.

Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,

míg ájuló álomba lengve árván,

kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,

ködös habok közt ringatóztam.

A kanizsai látogatás nagy ösztönzés volt számomra, hogy belekezdjek egy Kosztolányi Dezsőről szóló hosszú dolgozatba, amit nemcsak a szabadkai gimnázium önképzőkörének ülésén olvastam fel, hanem vendégszerepeltünk vele az újvidéki és a zombori gimnáziumban is. A sok Kosztolányi-verset osztálytársaim szavalták.

1955 után, egészen 1966 januárjában bekövetkezett haláláig gyakran váltottunk levelet dr. Kosztolányi Árpáddal. A leveleket Kosztolányi Dezsőné Kosztolányi Dezső című, 1938-ban, a Révai kiadásában megjelent életrajzi könyvében – ahogy a kötethez jutottam, az külön történet – őrzöm. Tücsivel azóta is gyakran találkozom. A Kosztolányi Napok, amelyeken mindig megjelent, amíg egészsége engedte, nem múltak el anélkül, hogy ne idéztük volna fel a gyerekkor közös szép emlékeit.

Gimnazistaként Verával a szabadkai gimnázium folyosóján futottam gyakran össze. Tragikus halála nagyon megdöbbentett. Valahányszor a korzón levő Limbus könyvkereskedés előtt megyek el, vagy betérek oda, magam előtt látom. Hogy is ne emlékeznék rá, amikor az üzlettulajdonos, István, Vera fia. Kosztolányi Árpád unokája.