Szajbély Mihály


A borz*

Egy régi levelesládából

Csáth Géza emlékének


Kedves Bátyám Uram!

Kelt levelem Gyulán, 1743. július 5-én, hétfőn. Kívánom, hogy ez a pár sor írásom a legjobb egészségben találjon valamennyieteket. Sietve írok, mert a Báró úr holnap lovas futárt küld a bécsi udvarba, és alázatos kérésemre engedélyét adta, hogy az ő levelének, mit két álló napon át diktált nekem, az enyémet is melléje tehessem. Betűim reszketegén láthatod a feszített munkát, hozzá görcsösödött kezemhez a lúdtoll, alig volt éjtszakai nyugovásom, a Báró úr még a miséket is rövidebbre fogatta, miért pedig a báróné, ki istenfélő és ájtatatos némber, igen-igen megneheztelt, de hiába.

Tegnap múlott négy hete annak, hogy megérkeztünk ide, és visszasírom sokszor a Báró úr szép landstrassei palotáját, mellette a zöldellő illatos kerttel, szobrokkal, orangeriával, az aranyhalak medencéivel. A vidék itt igen vad, ámbár nem szépségek nélkül való. Hegyes vidékhez szokott szemnek azonban meglehetős idegen, és hát töméntelen a víz. Ideutaztunkban egy helyütt a kocsi kerekei oly mélyre süllyedtek az sárban, hogy ökröket fogtak a lovak elé, de úgy sem haladhattunk, akkor a Báró úr nagy laposfenekű ladikokba rakatott át mindent, amit az ökrök általhúztak a tenger sáron.

Gyula városa inkább jókora faluhoz, mintsem városhoz hasonlatos, lakóinak száma 6-7 ezer lélekre mehet, németek, románok, magyarok, és keresztül-kasul van szeldelve árkokkal, bennek hónapokig bűzhöd a sár, míg végre a napnak melegebb sugárai ki nem szárítják. Fekszik pedig a kastély néhány ezer lépésnyire a várostól. A kastély udvaráig egy oldalról nyújtózik a véghetlen sarkadi tó, benne hemzseg a vadliba, vadruca, szárcsa, bíbic, gólya, különféle gémek és egyébfajta vizimadarak tarka és hangos serge, más oldalról a Körös vize siet előtte lefelé. A kastély udvarába a Körösön által a város felől egy híd vezet, melynek vége órával ellátott toronyba szögell. Az udvarba a torony alatti kapu képezi az egyedüli bémenetelt, és éjtszakára gondosan becsukatik. Az udvaron állnak az uradalmi tiszti lakok, istállók, sörház, pálinkaház, és közvetlenül a kastély előtt egy karcsú minarét, mi még az török időkből feledtetett itt.

A Báró úr mulatozásai igen vadak itten, mintha végképen feledte volna a bécsi élet apró meghajlásokkal kísért, legyezősuhogásos mosolyokkal jutalmazott finom élceit, meg az udvari bálak hangulatát, és sokban vele tart a báróné asszony és Josefa lányuk, valamint a bárónőnek nővére Teréz asszony is. Csodálatos szépségű, vidor, életre való némberek mind, mint három tojás, úgy hasonlítanak, csak a termetük különböző, meg hát a bárónő és Teréz asszony orcáján már jobban összeszaladnak a ráncok, ha mosolyra igazítják a vonásaikat, de a szemük vágása, a szájuk állása, kicsiny piros ajakaik nyílása egészen hasonlatos, és ha összedugják szőkeloknis fejecskéjüket, nemigen tudni, hogy melyikük szájából szaladt ki az a csilingelő gyöngyös kacaj. A hajukat különben két varkocsba szokták fonni, és ahogy hátul a nyakuknál elválasztják, sok látszik a meztelen fehér bőrükből, hol már csak gyenge pihék maradnak meg a hajból. Sokszor feledém rajtuk a szemeim, és sohasem tudok haragunni rájok, ámbátor néha kegyetlen tréfákat követnek el rajtam, magok és a többiek mulattatására.

Minapában példának okáért, amikor nagy vendégsereg volt a háznál és én az esti mise celebrálásánál különösen kitettem magamért, fölhíttak engem is estebédre, minek végeztével különböző mulatságokat eszelt ki az úri gyülekezet és én sem vonhatám ki magam a zálogosdi játékból. Aholis veszítettem, és amikor a büntetés meghatározására került a sor, a három némberek huncutul rám vetették a pillantásukat, azután öszvebúgtak-súgtak és nagyokat kacagtak, ami miatt én már rosszat sejtettem. És nem is csaltak meg a sejtelmeim, mert arra ítéltettem, hogy egy nagy, liszttel színig töltött tál fenekéről, kezeimet hátam megett összefonva, szájammal vegyek elő egy kis ezüst pénzt. Elgondolhatod, kedves Urambátyám, mennyi időbe telt csak, míg a pénzt szájammal megtaláltam, hát még hogy utána hányszor csúszott ki ajakaim közül, hányszor kellett fuldokolva a szájamba ragadt csirizt gigámon leerőltetnem (mert kifele pöködni az úri nép előtt sehogyan akaródzott nekem). Végre csak ottragadt fogam között az a fránya aprócska érme, de képzelhetni, hogyan nézett ki arcom és ruházatom a liszt közt való fél órai turkálás után! – és mint nevettek rajtam, az egész úri gyülekezet, de leghangosabban mégis az asszonyi gödrös kacaj táncolt füleim hártyáin. Máskor meg egy almát kellett ugyancsak szájammal és kezeim segedelme nélkül egy vízzel teli dézsából előhalásznom, az is az ő gondolatjok volt, mégsem tudtam rájuk megorrolni igazán, pedig az alma nagy volt és mindig elcsúszott a számtól, de a víz legalább nem ragadott és nem fedte be mindenem fehér porral, mint a Kracsun-féle malomban őrölt finom nullásliszt.

A Báró úr legkedvesebb mulatsága a vadászat itten, különöskép a farkasokra való nagy hajtásokat kedveli. A nyárelő első vadászata ebben a nemben Kígyóson tartatott, harmadfél héttel ezelőtt. Száz meg száz hajtó volt kirendelve Gyuláról, Csabáról, és esett is toportyán féreg számolatlan, mert tudnod kell, kedves Urambátyám, hogy annyira elszaporodott az Úrnak eme veszedelmes teremtménye az itteni nádasok és zsombékosok tömkelegében, hogy télen, kivált estefelé nem tanácsos a tanyákra utazni, és a megye évi adóba vetette ki az egyes községekre azt, hogy hány farkasfőt kötelesek beszállítani Gyulára.

A kígyósi farkashajtás legnagyobb eseménye mégsem a számolatlanul esett toportyán volt, hanem az egyetlen elevenen foglyul ejtett borz. És ez nem is csuda, hiszen a fenevadak csak feküdtek szép tízes sorokba rendezve, rendben kiterítve a kastély udvarán, és ha félig nyitott üresen csillanó szemeik, a vicsorító agyaraikra száradt véres nyáluk, futó mozdulatokba fagyott lábaik elő is csaltak egy-egy édesen borzongó sikolyt a bárónőnek, Teréz asszonynak és Josefa kisasszonynak szájaikból (mindjárt oda is kapták elébük apró fehér kezecskéiket), de a borz eleven volt, méghozzá nagyon is eleven, és vele még koránt sem ért véget a mulatság.

Ahogy mondom, kedves Bátyámuram, még koránt sem ért véget.

A borzot a hajtók egy sáros és piszkos csapata hozta a kastély udvarába, nagy szegletes fedeles fonott kosárban, miben amúgy az eladni való tikokat szokták szállítani a szekerek saraglyáiban a gyulai meg a csabai hetipiacokra. Ahogy mondták, ajándékba hozták a borzot a méltóságos bárói családnak, különösen a fejérnépnek kedve tellésére, tiszteletük jeléül és hálából a Báró úr mindenkori nagy jóságáért. Szép példány volt, megtermett hím, nyomhatott vagy 20-25 kilót és szelíden viselte a sorsát. Testét meglehetős hosszú, csaknem serteszerű, fényes szőrzet borította, mely szinte teljesen ellepte a füleit is. Háta inkább fehéresszürke fekete mischung, hasa inkább feketésbarna volt és fehér fején a szemei vonalában feketén húzódott mindkét oldalon egyegy vonás. Josefa kisasszony úgy hallotta, hogy a borzokat meg lehet szelidíteni, és egész nap ott sertepertikélt körülötte, nem különben a báróné és Teréz asszony. A Báró úr kiüríttette az agarak egy karámját a hozzá tartozó óllal együtt, és az lett a borz szállása. A báróné elrendelte, hogy a konyhából hozzanak neki maradékokat, Josefa kisasszony meg valami burkus tudósok által írott vastag képes állat-enciklopediából kitanulta, hogy a borzok különösen kedvelik a rovarokat, csigákat és földigilisztákat, hát akkor elküldte az egyik istállós legényt meg a kutyák gondozóját csigát gyűjteni. A Teréz asszony meg csak nézegette a borzot fertályórák hosszat és valami érdekes kis mosoly játszott a szája körül, de szólni sokáig nem szólt semmit.

A borz a ház kedvence lett, és lassan-lassan szelidült, ami kész csuda, mert szelidíteni inkább csak a fiatal példányokat lehet, nem az eféle jól kiformálódott öreg hímet. Hogy a csiga-koszt használt-e, vagy Teréz asszony mosolya, netán a konyhai maradéknak kinevezett finom falatok (mert tisztesség ne essék elkottyantván, ugyan bizony a Báró úr tudta nélkül, de a bárónő kifejezett parancsára pár nap után már külön a borznak is készítettek a főző asszonyok), elég legyen hozzá annyi, hogy egy hét előtt már kézből is elfogadta a szép nagy csigát, igaz, hogy csak Josefa kisasszony kezéből, míg a báróné és Teréz asszony elől inkább visszahúzódott, az odakíváncsiskodó pincserlnek viszontag egyenesen és erősen fujva nekitámadott és villámsebesen a nyakához kapott hegyes fogaival. A kutyának nem lett semmi baja, egyébként is volt elég kutya a háznál, mindenféle nagyság és fajta, szóval a pincserlt se bánta volna igazán senki, még ha baja esnék is, és mégis ez lett a veszte a borznak.

Én a szobámban ültem aznap délután és az esti misére készültem itt az asztalnál, honnan épen rálátok az udvarnak ama szegelletére, hol a borznak karámja állt. És amikor az az eset volt a pincserllel, akkor nem sokkal később jól megfigyelhettem, hogy Teréz asszony félrehívja a bárónét és Josefa kisasszonyt és valamit magyaráz nekik, összedugták a szőke loknis fejecskéiket, hátul pedig mutogatták a világnak a hajuk pihéit nyakuk finom bőrén, és hamarosan a jól ismert gödrös kacajok hangzottak elő. Közben hol egyikük, hol másikuk kinézett a borzra, mely szokás szerint most is lakmározott, de nem úgy néztek rá, mint akkorig, kedveskedve, becéző pillantásokkal, hanem inkább érdeklőn, nagy kíváncsian elnyitott szemekkel. Pillantásom valahogy Josefa kisasszony kezecskéire esett, és láthattam, miként gyűrögeti a piciny fehér zsebkendőjét, csavargatja izgatottan az ujjai körül, míg csak valami hurok nem alakult ki a gyűrűsujján, azt végül nagyon határozottan szorosra húzta, és eltűntek mindhárman a Báró úr lakosztályának ajtaja megett.

Nagy csend maradt utánuk az udvaron, csak a borz szuszogása hallatszott, meg ahogy elroppantja fogaival az utolsó csigát. Éles reccsenés volt, szinte beléje borzongtam. És akkor megjelent a Báró úr személyes szolgálója és eltűnt a tisztilak felé. Nem sokára kijött maga a Báró úr is, finom selyem köntösben, mit a Grábenen vásárolt volt nem sokkal ide utazásunk előtt egy fényes boltban, lábain papucsokkal odasétált a borz karámjához. Az épencsupán fölnézett rá, amúgy nem sokat törődött vele, mert hát a Báró úr sem törődött vele eddig túlságosan sokat. Akkor futva érkezett a tiszttartó és a Báró úr megparancsolta néki, hogy válasszon ki két nagyobb termetű pincserlt, és engedje be őket a borzhoz, lássuk mi lesz.

Hát az lett, hogy azok éles vakkantásokkal mindjárt nekimentek a borznak, az meg fogaival megintcsak feléjük kapkodott és el is érte valamelyiket, amire a csaholás és forgódás lármájába a fájdalomnak oly éles vékony vonyítása vegyült, hogy sorra nyíltak a kastály ablakai és megteltek a belső szolgálókkal, az erkélyen pedig kezdettől fogva ott állott már a Bárónő, Teréz asszony és Josefa kisasszony, és szemlátomást feszült figyelemmel, időnként finom kis sikkantássokkal, egymás kezét megragadva, egymásba kapaszkodva követték a karámban folyó küzdelmet. Ami már nem tartott igen hosszadalmasan. A borz éles fogai szintúgy elérték a másik pincserlt, mire mindkét kutya üvöltve húzódott félre és nem merték többé bántani. Akkor a Báró úr, akinek láthatóan nagy kedve tellett a küzdelemben, azaz hogy sehogyan sem tudott betelleni vele, kieresztette a pincserleket, és két nagyobb kutyát hozatott. Ezek már dühösen neki ugrottak a borznak, de az tőlük sem sajnálta éles fogait. Soká elkergetőztek ide s tova a karámban, a Báró úr nevetve biztatta őket, a némberek meg borzongva visitoztak mellé a teraszon. A kutyák gereznáját itt-ott vércsíkok jelelték, szintúgy a borzét, és nem lehetett pontosan elkülönböztetni, melyiknek a vére melyik, és szállt a karám felvert pora, mint őszi avartüzek vékony szürke füstje, lassanként beterített mindent. Mert sokáig elkergetődztek így, míg végre a borz a sok zaklatásban annyira kifáradt, hogy aléltan eldőlt. Az erkélyen egyszerre sikoltattak föl a némberek, de a Báró úr abban a minutában éleset füttyentve visszaparancsolta a kutyákat, mik a vérbe és habos nyálba ragadt portól voltak iszamosak, lábuk inait feszítette az indulat, és két erős legény is alig birta őket kivonszolni a karámból. Másik kettő meg a Báró úr parancsolatjára nagy cseber vizet hozott, és leöntötték a borzot, hogy térne magához.

Megvallom néked, kedves Urambátyám, én nem hittem már, hogy abban a szegény párában akár csak egy szusszanyásnyi élet megmaradhatott, ahogy hevert ott gőzölgőn a porban, a már estébe hajló, hűvösen tiszta nyári alkonyaton, de csudák-csudája mégiscsak megmozdult, sőt kissé reszketőn fel is tápászkodott a lábaira. A Báró úr még innivaló vizet hozatott neki, Josefa kisasszony pedig, aki közben lejött az erkélyről, étellel kínálta a kezéből, úgy, ahogyan az nap mint nap szokásban volt közöttük. És amikor a borz mind megette az ételt és mind megitta a vizet és Josefa kisasszony is kijött a karámból, a Báró úr fáklyákat hozatott és a fáklyák lobogó fényében ráeresztette a borzra a két hatalmas házőrző buldogot, miket amúgy csak téli éjtszakákon szoktak szabadjára hagyni a kastély külső udvarán. Ekkor kellett volna látni, mint védte magát a szegény, zaklatott állat...! Hol az egyiknek a lábába, hol a másiknak az orrába harapott, míg végre a kutyáknak sikerült diadalmaskodni és a borzot darabokra tépték.

Akkor megint csend lett hirtelen, nagy csend, furcsa mód a kutyák is elhallgattak, csak a fáklyák szurka sercegett, ahogy ette őket a láng.

A Báró úr mozdult legelébb. Összébb húzta magán a drága selyem köntöst, mert a kastély százados köveiből előszivárgott éjtszaka mindent átjárt hűvös lehelletével. Hahotázott még egy utolsót, jól kifundáltátok, meg kell adni, fordult az erkély felé, de az erkély már üres volt.

Akkor a Báró úr kiadta a parancsot, hogy terítsenek estebédhez mielébb, mert nagyon eljárt az idő.

Értem már nem is küldöttek azután. Elmaradt az esti mise, minek elmulasztását másnap mindegyikőjük külön-külön meggyónta nékem, és megyónt még egyebeket is, mikről a gyónási titok szentsége tiltja nékem beszélhetni.

Isten legyen irgalmas mindannyiunknak.

Kedves Bátyám levelét a visszajövő futárral várom az eljövendő héten. Egyébiránt a Báró úr példás földesúr, jobbágyainak valódi atyja. Nem egyszer megtörtént volt, hogy ha a lakosság, a mostoha évek következtében, az országos adóval hátra maradt, azt a Báró úr az uradalmi pénztárból előlegezteté kamat nélkül. És ha Gyula város utcáin végig sétál, minden gyermeknek vet egy-két garast. De azért mostani levelemet talán nem jó lenne a sógorasszonykának megmutatni, merthogy jó reménységben vagyon.


* Gondolatban egy nyomaveszett kézirat nyomába eredve, innen-onnan öszve-szedegette Szajbély Mihály, Zebegényben a Duna fölött, 2000. nyarán.