Szakmány György
Ősz volt, és két hete zuhogott már. Mintha csak dézsából öntötték volna, folyt az esővíz patakokban az utcán, folyt a borostyánnal, vadszőlővel benőtt szürke budai házfalakon, le a macskakövekre, ott patakokba gyűlve rohant le a meredek utcákon, hogy mint Dunának menő szerelmes, beleoltsa magát a mérgesen kavargó zöldesbarna folyóba.
Az első héten hatalmas sétákat tettem a városban, fagyottra áztattam az arcomat, ólomnehézre az esőkabátomat, cuppogósra a cipőmet, és úgy tértem haza boldogan, hogy sehol sem sodort el a víz, amit a csatornák okádtak ki magukból nagy garral.
A második hétre meguntam ezt, s már napok óta ki sem mozdultam a házból, csak ültem az íróasztalom mögött, s a nagy franciaablakon keresztül a szürke eget bámultam. A bekockázott üvegre finom koppanással csapódtak az esőcseppek, aztán kis erecskékbe rendeződtek, s gyönyörű lugasom őszi maradványai, az ablakra tapadt indák, megbarnult szőlőlevelek között utat keresve csordogáltak lefelé az üvegen. Egyik cigarettát a másik után szívtam, miközben az eső boldogan szomorító, ütemes kopogását hallgattam.
„Vajon hol van ő, s mit csinálhat ilyen cudar időben?” – gondoltam ilyenkor.
Így esteledett rám minden nap, s aznap is, amikor éjjel tizenegykor valami zajt hallottam. Felriadtam az eső kopogásától és nikotintól révült állapotomból, s hirtelen nem is tudtam, hogy álmodtam-e, vagy valóban hallottam valamit. Talán a mosókonyha felől jöhetett, egy csattanás a kövön, mintha valaki felborított volna egy bádogvödröt. Felálltam íróasztalom mellől, hogy kimenjek megnézni, mi okozhatta a zajt, de egy pillanatra megszédültem. „Túl sokat cigarettázom.” – konstatáltam.
A sötét előszobákon át eljutottam a mosókonyháig. Beléptem, s megcsapta orromat az esőnek, a földnek és az éjszakának valami keverék illata. Felkattintottam a villanyt, s azonnal megláttam, hogy mi okozta a zajt. Fenn, a plafon alatt, a kis szellőzőablakot csapkodta a szél, s bevert az eső a kövezetre. „A bejárónő nyitva felejtette.” – gondoltam. Felálltam egy székre, arcomba hideg esőcseppek csapódtak, s lábujjhegyre állva bereteszeltem az ablakot. Kifelé tartván a mosókonyhából még egyszer körbepillantottam. Kicsit oldalt valóban volt ott egy vödör, de az állt, nem volt felborítva. Megnyugodtam hát, és visszatapogatóztam a szobámba.
Amikor beléptem, újra megéreztem azt az illatot. Ettől valami megmagyarázhatatlan félelem fogott el. Odatámolyogtam az íróasztalomhoz, s közben olyan érzésem támadt, mintha lenne valaki a szobában. „Soha többé nem dohányzom.” – gondoltam, majd hirtelen megfordulva, az ijedségtől felsikoltottam. A térdem megroggyant, s levegő után kapkodva íróasztalom szélébe kapaszkodtam.
Az ajtó mögött, a falnak lapulva egy toprongyos alak állt, s hatalmas pisztolyt szegezett rám. Szúrós tekintetével egyenesen a szemembe nézett, s valósággal odaszögezett a padlóhoz, pedig félelmemben mozdulni sem bírtam. Haja, amely alól az átható szempár elővillant, csapzottan a homlokába lógott. Torzonborz szakálla, bajsza eltakarta komor, sáros arcát. Sötétzöld ruhája csurom víz volt, szakadt és nyakig sáros; a nedves föld szaga áradt belőle. Szöges bakancsa alatt megnyikordult a hajópadló, az alak, kinyújtott kezében a mordállyal, egy lépést tett felém. A félelem újabb hulláma tört rám, vizelési kényszert éreztem, a gyomromat mintha egy jeges kéz markolta volna. „Valamit tennem kell.” – villant át agyamon, „Hozzávághatnám a tintatartót.” – gondoltam, s nem tudtam máshová nézni, csak a szemébe. És ekkor, valahonnan a lelkem mélyéből, feltört egy érzés, hogy nincs miért félnem. És a szempár, melybe meredten bámultam, hirtelen ismerőssé vált, megérintette a szívemet, s melegség járta át a lelkemet. Felismertem a torzonborz álarc mögött a jól ismert arcot, olyan volt, mintha csak önmagamat látnám.
– K... Kornél! Te vagy az?! – habogtam.
Az alak visszaengedte a felhúzott kakast a pisztolyán.
– Adj egy cigarettát, te mafla. – mondta.
Nyakába borultam barátomnak, folytak a könnyeim örömömben, és úgy szorongattam őt, mintha csak az anyám tért volna meg halottaiból.
– Minek éltem túl a háborút, ha most megfojtasz örömödben? – kérdezte Esti Kornél.
– Barátom, dehogy akarlak megfojtani, gyere, ülj ide elém a kedvenc fotelodba, itt van török cigaretta, tudod, a legjobb fajta, amit annak idején együtt szívtunk a Torpedóban, ott árulta az üzbég csempész, sikerült félretennem egy dobozzal; itt van sütemény is, (csempészett) csokoládé, tea; kávét főzzek-e, jó zaccosra?! – így áradt belőlem a szó vidáman, nem hagyván lélegzethez sem jutni barátomat.
– Ó barátom, testvérem, Kornél! Mennyit furdalt a lelkiismeret, hogy elvi kérdésből nem vonultam be veled, hogy nem vigyáztam rád a golyózáporban! Nem jött tőled levél, s én izgultam; mennyit gondoltam rád minden nap – vajon kiöntött-e már a víz a lövészárokból, vajon hol vagy, élsz-e még, látlak-e még újra?! S most itt vagy, végre szabadságot kaptál! De mondd csak édes öregem, mért a fürdőszoba-ablakon jöttél be hozzám?! – kérdeztem vidáman.
Esti szomorú pillantást vetett rám, majd lesütötte szemét, és egy mély sóhaj kíséretében álla a mellére hanyatlott.
Most vettem észre, hogy semmi jelzet sincs az egyenruháján, és még a bátorságért kapott vaskereszt sincs a gomblyukában.
– És, és hol vannak a rangjelzéseid? – kérdeztem csendesen.
Ebben a pillanatban mély döbbenet tört rám: szavakba önteni is alig tudtam a borzasztó gondolatot, ami sűrűsödött a torkomban:
– Nem, tán csak nem…? Kornél, mondd, hogy nem igaz… – suttogtam. – Kornél… te megszöktél? – kérdeztem rekedten.
Soha, de soha nem gondoltam volna róla, az én legjobb barátomról, Esti Kornélról, róla, aki megjárta Amundsennel a Déli-Sarkot, hogy cserbenhagyja bajtársait, hogy elhagyja a kötelességét!
S most, hogy csak ült előttem magába roskadva ez az ember, most láttam csak igazán, mennyire megváltozott a testtartása, görnyedten ült előttem, mint egy bácsika, legalább tíz évvel öregebbnek látszott nálam, pedig egyidősek voltunk; ült előttem megőszült halántékkal, összetörve, lefogyva, a pesti, spalatói, velencei és párizsi asszonyok, pincérlányok, bankárfeleségek és szajhák egykori délceg bálványa; most láttam csak igazán, mennyire meggyötört az arca – kimondhatatlanul sokat szenvedhetett, ezt véltem leolvasni róla, így hát csendesen noszogattam:
– Kornél, barátom, mesélj hát, hogy volt… Bármi is történt, nálam jó helyen vagy. Én megetetlek, megitatlak, megfürösztlek és patyolatba teszlek…
Erre felemelte fejét, rám nézett, s a szemében valami esztelen izzással azt mondta:
– Patyolatba teszel? Megfürösztesz? Úristen, barátom, hallgass! Nagyobb az én bűnöm annál, semmint hogy földi kéz lemoshatná rólam! – fakadt ki keserűen, hangjában annyi őszinte fájdalommal, hogy csak ültem ott és döbbenten hallgattam.
– Igen, dezertáltam, na és? Ez a legkevesebb! Elmondok neked mindent, mert a barátom vagy, és elmondok neked mindent azért is, mert nem gyónhatom meg a papoknak, akik megáldották a seregeinket, midőn hadba indultam. Főzheted a kávét, és hozhatsz még cigarettát. Megpróbálom tömören összefogni és elmondani neked mindazt, amit akarok, azért, mert nem bírom egyedül elviselni a tudásom terhét, és azért, mert soha többé nem fogok beszélni róla. Talán akkor úgy fogom érezni egyszer, úgy 120 év múlva (mert mért ne éltetne Isten addig, úgy tovább bűnhődhetnék), hogy mindez nem is történt meg soha.
Dőlj hátra a foteledbe, szerencsére az eső szakadatlanul esik, éjfélt üt az óra, a város fele alszik, a másik fele szórakozik, s a víz csobogása bizton elnyomja hangunkat.
Emlékszel barátom, amikor kitört a háború, s hadat üzentünk Szerbiának, majd az Antant minden országának, csúnyán összevesztünk, mert te erkölcsi okokból ellenezted a háborút, én viszont pont erkölcsi okokból mellette voltam. Összevesztünk, mert míg te dühös háborúellenes cikket írtál, amiért a cenzori hivatal börtönnel fenyegetett meg, addig én bokrétát tűztem a kalapomba, és együtt énekeltem az utcán a „Megállj kutya Szerbia, nem lesz tiéd Bosznia!” szövegű stupid dalocskát a sorozóirodába menetelő fiatalokkal. Be is soroztak a honvédekhez, tekintettel felsőfokú végzettségemre és írói, közéleti ismertségemre, egyből hadnagynak. Emlékszel, az orosz frontra kérettem magam, mert úgy gondoltam, most megfizethetünk az oroszoktól ért sérelmekért, Szerbia örökös pátyolgatásáért, a Monarchia ellen való uszításáért, meg ’48-ért, amikor az ő beavatkozásuk miatt bukott el a szabadságharcunk.
Csúnyán összevesztünk, ugye? De azért te kijöttél elbúcsúzni tőlem, és integettél a pályaudvarról a keleti frontra tartó katonavonat után. Barátom, most már értem a könnyeidet, amik a vállamra potyogtak, amikor utoljára megöleltük egymást.
Minden úgy történt aztán, ahogyan azt az ismert kávéházi hazafitól és jockey club-i daliától el is várhattátok. Mint leveleimből is értesülhettél, arcvonalbeli hőstetteimért – éjjelente a drótakadályokon fennakadt sebesült katonákat mentettem – hamarosan a vaskereszttel kitüntettek, majd őrnaggyá léptettek elő.
Láttam ugyan halált eleget, de ez nem rendített meg. A két lövészárok közötti sík terepet hullák terítették be, de hát ők halottak voltak, érted, holtak. Éjjeli aknatűzben haltak meg, nem láttam a halálukat. De amit láttam, az sem volt különös. Mint őrnagynak, nem kellett rohamra indulnom. Látcsövemen figyeltem a hadmozdulatokat, s ott, valahol a távolban, a látcsövem keretezte kis fekete-fehér képen katonák mozogtak a szürkületben, lassan haladtak előre a kis figurák, néha elbuktak, feltápászkodtak, nyomultak újra tovább, meggörnyedt testtel, előreszegezett puskával, mintha erős ellenszélben menetelnének, aztán újra orra buktak, s néha nem keltek fel többé. Mindez olyan volt, mint valami mozifilmen, a távcsövem keretezte kis fekete-fehér képen, ez a folytonos orra bukás meg feltápászkodás, mint egy börleszk-filmben, szinte még komikusnak is volt mondható.
S aztán egyszer, eljött az a nap, amikor egy szürkületben, egy hatalmas zárótüzet követő összesített rohamban nekem is ki kellett mennem. Tudtam, hogy nagyon veszélyes vállalkozás, de nem tehettem mást, sőt, meg sem fordult a fejemben más, mint hogy kimegyek, vezetnem kell az embereimet, így hát elszántam magam a halálra – de sajnos nem én haltam meg.
Amikor a zárótűz robajában elhangzott a támadást jelző sípszó, kiugrottam az árokból, és az embereimmel rohantam előre. Bombatölcséreken és hullákon ugráltam át, kidöntött farönköket használva fedezékül, nyomultunk előre sűrű csatárláncban, s közben vaktában tüzeltem előre, bele az előttünk kígyózó füstbe, mert tudtuk, hogy az ellenség ott van valahol, sőt, ugyanúgy nyomul velünk szembe, mint ahogy mi most előre. „Tartsd a vonalat, tartsd!” – üvöltöttem torkomszakadtából, habár a robbanások fülsiketítő zajában nem hiszem, hogy hallottak az embereim bármit.
Beleértünk az aknarobbanások és füstgránátok okozta felhőbe, és futottunk tovább előre, amikor hirtelen előttünk felbukkant az ellenség. Ugyanily tömött csatárláncban futottak előre, és egymásba szaladtunk. Ropogni kezdtek a fegyverek, én rásütöttem a puskámat egy tisztre, aki előttem vagy tíz méterre bukott térdre, majd hirtelen kilépett a füstből közvetlenül előttem egy katona, vállához kapta puskáját, és egyenesen a fejemre célzott. Egy pillanatra megfagyott bennem minden, de csak egy pillanatra, utána nem gondolkodtam semmit sem, ösztönösen cselekedtem, ahogyan kiképeztek. Meghajolva két lendületes lépést tettem előre, majd a puskám végén lévő szuronyt a katona testébe vágtam. Uramisten, úgy ment át a hasán, mint kés a vajban! A katona kezeit szétvágva elejtette a puskát, arcát az ég felé fordítva, száját eltátva egy hörgést hallatott, majd lassan leengedte fejét, és mindkét kezével megmarkolta a puskám csövét. Egyenesen a szemembe nézett, arcán borzasztó félelem ült, én pedig csak a szemébe tudtam nézni, rémülten és megbabonázva, és én is szorosan markoltam a puskám, és uramisten, éreztem ahogy a katona térde megroggyan, éreztem, hogy a szuronyommal tartom a testét, hogy a kezemben egyre nehezebb a karabély, és hogy kettőnk teste össze van kötve, egy élő ember van felszúrva a késre, mint egy hal, amely horogra akadt, és a bottal remegését érezzük, mint egy gombostűvel átdöfött rovar, amelyik még él, és ekkor történt az a borzasztó dolog, ekkor történt az, hogy… – és Esti itt keserves sírásban tört ki.
Rázta a zokogás barátomat, nem folytatta tovább a történetet, engem pedig, később magam is csodálkoztam hogy miért, de valami hőhullámként rámtört esztelen düh fogott el.
– Folytasd Kornél, folytasd! – sziszegtem. – Meséld, ha beledöglesz is! – kiabáltam.
Esti zihálva, fuldokolva folytatta.
– A fiatal orosz katona egyenesen a szemembe nézett, arcán rémület tükröződött, én pedig éreztem, hogy súlyával egyre jobban ránehezedik a puskámra, kettőnk teste a belédöfött szuronyon és a kezemben tartott karabélyon át mintha össze lenne kötve, és ekkor, ahogy a szemébe néztem, ekkor, uramisten, atyaisten, hirtelen valami pici fehér fény gyúlt a szemében, és ahogy ebbe a fénybe meresztettem a szemem, a fénybe mozgó árnyékok vegyültek, kiélesedtek, és én képeket kezdtem látni a katona pupilláján. Igen, képeket, egészen pici, de jól kivehető, éles, mozgó képeket láttam a pupillája feketéjén, egy asszony láttam, fehérben, fehér ágyon, körülötte fehér köpenyes emberek forgolódtak, egy vajúdó asszonyt láttam, amint egy csúnya, véres, ráncos kisbabát szül, és tudtam, hogy az a baba ez a fiatal katona, utána pedig egy fiúcskát láttam, amint egy asztal körül rohangál sok más gyerekkel, és az asztal gyönyörűen meg van terítve, felnőttek ülnek az asztalnál, és a háttérben egy karácsonyfa áll, és megint tudtam, hogy ez az asztal körül ugrándozó fiúcska ez a katona, majd egy csapat kölköt láttam, amint egy patak partján békát parittyáznak, és ez a katona kölyökként ott állt közöttük, majd egy fiatalembert láttam, amint meztelenül, szorosan összeölelkezik egy szőke lánnyal egy ágyban, és a napsugár besüt az ablakon, és valami délszaki szellő mozgatja a függönyöket, majd egy családot láttam, amint ölelgeti és búcsúztatja ugyanezt a fiatalembert egy vasútállomáson, majd egy fiatal katonát láttam, ahogyan vállához emeli a puskáját és el akarja sütni, és ebben a pillanatban a kép hirtelen szertefoszlott, és megint csak a pupilla feketéje meredezett előttem, majd a katona tekintete üressé vált, a szeme megüvegesedett, arcáról eltűnt a félelem, én pedig felocsúdva, puskámmal hátrarántottam a szuronyom, éreztem, ahogy megkönnyebbül és hirtelen lemegy a súly róla, a katona pedig kifejezéstelen arccal térdre rogyott, karjait maga előtt tartva, mintha még mindig a kezéből kiszakított puskám csövét tartaná, majd arccal a föld felé elterült a lábam előtt. Halott volt. – tette még hozzá barátom elcsukló hangon, majd újra kitört rajta a zokogás.
Megszeppenve hallgattam, a torkomat nekem is a sírás szorongatta, ahogy néztem a barátomat, és hallgattam, amit mesél, hát mégis, mit mondhattam volna?
– Kornél, barátom, nyugodj meg, ne beszélj róla, soha többé ne beszélj róla, kitalálunk valamit, itt vagyok. – mondtam, miközben kezét szorongattam.
Esti megpróbálta elfojtani a sírást, de egy ideig zokogott még, az én drága, egykoron oly erős barátom, mocskos kezeivel a szinte ősemberivé vált, bozontos arcán maszatolva szét a könnycseppeket, majd lassan, sírását elfojtva, zihálva lélegezve némileg megnyugodott.
– Kornél, bocsáss meg, nem törődtem veled, hozok egy forró vízzel átitatott kendőt, megtöröljük a kezed, az arcodat, aztán…
– Nem, maradj itt – szakított félbe –, és én végigmesélem a történetet, ahogy te mondtad, ha beledöglök is! Isten mérte rám ezt a csapást, mert nagy az én bűnöm, oly nagy, hogy soha nem bocsáthatja meg.
Hallgattam. Esti nagyot sóhajtott, majd folytatta.
– Ettől az esettől kezdve szüntelenül gondolkodtam. Ezért nem kaptál több levelet. Nem törődtem már semmivel, csak magamba roskadva gondolkodtam. A bűn, amit elkövettem, megbocsáthatatlan. Öltem én már előbb is, a sok gránáttűz, amire parancsot adtam, aztán a lövészárokból vaktában leadott lövések – bizonyos, hogy mind-mind embert öltek. Sőt, láttam én magam előtt pár száz méterre általam leadott lövéstől hasra bukni ellenséges katonát, de barátom, ez, ez egészen más volt. A szörnyű tett, amit elkövettem, most meztelen valójában, és teljes súlyával nehezedett rám. Újra és újra lejátszódott előttem a fiatal katona élete, vágyai, reményei, szenvedései – ahogy beledöftem a tőrt, mindez egy pillanat alatt füstbe ment. Érted?! Nem egyszerűen egy életet vettem el, hanem húszévnyi életet! Oda a sok szenvedés, a vágy, a munka, a szeretet, minden, amit valaha tett és tenni akarat; és oda a szeretteinek a sok szenvedése, vágya, munkája és szeretete is, mindez egy pillanat alatt teljesen és végérvényesen kárba veszett és fölöslegessé vált – a fiú szüleitől, testvéreitől, szerelmétől egy pillanat alatt a legtöbbet vettem el, amit embertől elvenni lehet. Ennél talán még az is jobb lett volna nekik, ha őket ölöm meg. Megöltem Isten e csodálatos teremtményét, amit ő saját képmására teremtett, megöltem a többszázezer éves evolúció legszebb gyümölcsét, egy embert. És ezen még az sem változtat, hogy önvédelemből tettem.
Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan juthattam idáig, hogy ilyen bűnt követtem el. Úgy, hogy beálltam a hadseregbe és eljöttem a háborúba. Miért akartam a háborút? Mert úgy éreztem, meg kell fizetnem az oroszoknak ’48-at. Te is tudod, hogy a nagyapám Segesvárnál esett el, Petőfivel szolgált egy században. A nagyanyám soha nem bocsátotta meg a muszkáknak (ahogy ő mondta), hogy beavatkoztak, s hogy elvették tőle a nagyapámat. Egész gyermekkoromban ezt hallottam, s mire felnőttem, személyes sérelemként éltem meg a cári Oroszország beavatkozását szabadságharcunkba. Amikor kitört a háború, s politikusaink is azt mondták, most itt az alkalom az elfojtott indulatok felszabadítására, s a sérelmek visszafizetésére, úgy éreztem igazuk van. És így is éreztem mindaddig, amíg az a szörnyű eset meg nem történt velem. De akkor, akkor, amikor az az orosz fiatalember az én kezem által a szemem láttára halt meg, s ma sem értem hogyan, talán a gyilkos fegyver miatt, amely összekötött kettőnket, lejátszódott előttem egy pillanat alatt az egész élete, hirtelen megértettem, hogy ez az egész egy átkozott hazugság. Egy hülyeség, egy marhaság, egy disznóság. Nem is találhatok elég trágár szavakat, hogy leírjam, hogy ez a mese az elfojtott indulatokról és megbosszulatlan sérelmekről mekkora átkozott hazugság. Annak a fiatal orosz katonának az egész életének semmi köze nem volt ’48-hoz, Segesvárhoz, a nagyapám halálához, se hozzánk magyarokhoz, se az én életemhez, semmihez, de semmihez az égvilágon, ami velem, vagy bármelyikünkkel valaha is történt. Ilyen egyszerű az egész, úristen, ilyen egyszerű, s erre milyen áron kellett, hogy rájöjjek!
Az emberek buták, végtelenül buták, mint ahogy én is az voltam. Ez az oka a Földön minden rossznak, szenvedésnek, a mindenkori emberi butaság. Az emberek buták, és elhiszik azt, amit felülről mondanak nekik. Amikor a politikusaink, ezek a disznófejű nagyurak, ahogy egy költő, akit különben nemigen kedvelek, nevezte őket egyszer igen találóan, szóval amikor a politikusaink, ezek a vastagfülű perverz disznók – mert mindenki perverz, aki más életét akarja irányítani, más vagyonát kezelni, más sorsát befolyásolni; egészséges ember ilyet nem akarhat – akik csak ülnek a karosszékeikben és elmebeteg, istentagadó, élveteg és végtelenül cinikus módon csak azzal törődnek, hogy megvalósítsák önmagukat, azt mondták, hogy most itt az alkalom, hogy a magyar nemzet revánsot vegyen az oroszokon az elszenvedett sérelmeiért, akkor ez a buta nép mindezt elhitte. Elhitte, hogy vannak ilyen sérelmek, mert buta volt. Buta volt, buta, buta, buta. Pedig dehogyis voltak ilyen sérelmek, ugyan már! Ha jól belegondolunk, az emberek empatikus képessége olyan kicsi, hogy még saját szüleik, testvéreik, szerelmük, kutyájuk szenvedését is alig tudják átérezni, nemhogy rég meghalt nagyapáikét! Ha nem így volna, akkor sokkal többet segítenének egymáson az emberek. De így van, nem érzik át egymás szenvedéseit, még a hozzájuk közelállókét sem; az idő pedig gyógyír, minden sebet begyógyít. Gondoljunk csak magunkra: ha valami sérelem, vagy testi fájdalom ér bennünket, hajlamosak vagyunk akár csak néhány hónap, vagy néhány év múlva már alig tudni felidézni, hogy hogy is esett az a sértés, milyen is volt az a testi fájdalom. Csak az emlék marad meg, mint kép, mint tény, de az érzés elhalványul. S ez így van rendjén, ez a természet ajándéka; a rossz dolgok elfelejtődnek, hogy bizalommal nézhessünk a jövőbe. Kérdem én, hát hogy tudnánk mi átérezni nagyapáink, vagy akár csak apáink valami előző háborúkban átélt szenvedéseit, régmúlt időkben elszenvedett sérelmeit, amikor még a sajátjainkat is elfelejtjük, túltesszük magunkat rajtuk, amikor legtöbbünk még az utcán ténfergő éhenkórász, rühös macskát sem tudja megsajnálni? Sehogy! Nem tudjuk átérezni. Egyszerűen csak buták vagyunk barátom, végtelenül buták. És amikor már elhittük a hazugságokat a minket ért sérelmekről, az elfojtott indulatokról, akkor aztán egymásnak esünk, egymásnak vagy más népeknek, és dúl a háború. Erre jöttem rá barátom, amikor a borzalmas élmény hatására gondolkodni kezdtem.
Mindezek után úgy éreztem, kutya kötelességem az egészet – legalább a magam kis és jelentéktelen szintjén – megpróbálni leállítani. De mit csináljak? Lőjünk az ellenség feje fölé ezek után? Azt nem lehet, mert akkor bennünket ölnek meg (habár butaságunkért kétségkívül megérdemelnénk a halált). Szervezzek lázadást? Engedetlenségre szólítsam fel az embereimet? Ezt sem tehetem velük, mert főbe lövik mindannyiukat (velem együtt). Akárhogy gondolkodtam, rá kellett jönnöm, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Hogy nemhogy leállítani nem tudom az egész háborús gépezetet, hanem még egy pici pillanatra sem tudom megakasztani az egész háború borzasztó mechanizmusát. Rájöttem, hogy a hadsereg, mint hatalmi gépezet, mint diktatórikus rendszer, nagyon jól ki van találva, s hogy mint olyan, minden hatalmi gépezet, minden diktatórikus rendszer egyformán működik. És az a legszörnyűbb az egészben, hogy az a valami, ami fenntartja a hatalmi gépezetet vagy diktatúrát, nevezzük ezt félelemnek, erőszaknak, megaláztatásnak vagy bárminek, az a valami valójában nem létezik. Egy rohadt fikció az egész! – kiáltott fel Esti dühösen.
Kicsit értetlenül nézhettem barátomra, ezért így folytatta:
– Csodálkozol, hogy ezt mondom? Figyelj, elmagyarázom! Az emberek például a hivatalt is elfogadják hatalomnak, pedig nem így van, csak az ő fejükben az. Láttad-e már a hivatalnok mindig rideg és fölényes arcát, hogy megváltozik, amikor a vele folytatott vita hevében megindulsz, hogy megkeressed a bejáratot, és bemenj az üvegfal, pult, rács vagy akármi mögé, ami mögött a hivatalnoknak mindig olyan nagy a szája? Nos, amikor elindulsz oldalt az üvegfal, pult vagy rács mentén, hogy megkeresd a rést, a bejáratot az ő birodalmába, hogy szemtől-szemben állj a hivatalnokkal, az a rémület, amit akkor láthatsz a pofáján, az megérteti veled, hogy a hivatalnok hatalma csak fikció!
A hatalmi gépezetek, a diktatúrák olyanok, hogy végül mindenki mindenkitől retteg, a diktátor is, és mindenki mindenkit sakkban tart, s amikor valaki föntről kiadja a parancsot egy támadásra, vagy valaki likvidálására egészen lent, akkor ez azért sikerül, mert a láncreakció fentről leig hibátlanul lejátszódik. A dominó elv működik, de azért, mert minden dominó egy öntudatlan gyáva kis féreg, aki nem mer fellázadni egy embertelen parancs végrehajtása ellen, mert nem látja be, hogy nincs, aki elintézze őt, mert a többi dominó, akitől ő fél, valójában nem jelentenek hatalmat felette, mert azok is csak ugyanolyan gyáva kis férgek, mint ő. Az egész diktatúra csak egy fiktív dolog, s a hatalmi gépezeteket mindenki csak a gyávaságával és a fantáziájával élteti. Mert például amikor a katonai behívót annak ellenére elfogadjuk, hogy tudjuk, mire használnak majd bennünket (s ez főbenjáró bűn), azt azért tesszük, mert félünk a tábori csendőrtől, aki elkap és felkoncol bennünket, ha nem megyünk, és ő elkap, ebben biztosak lehetünk, mert ő meg a felettesétől fél, aki meg a maga parancsnokától, hogy a parancsnok le fogja fogatni a saját emberei által, akik ezt meg is tennék, lefognák saját felettesüket a nagyobb parancsnok parancsára, félelmükben felkoncolnák azok még a saját apjukat is, mert buták, és nem veszik észre, hogy egyrészt, az eszköz, ami hatalmat ad, a fegyver náluk van, másrészt pedig, azok a katonák, akiket egy parancsnok kiparancsolna büntetésül ellenük, mert ők nem voltak hajlandóak felkoncolni a saját felettesüket vagy apjukat, azok a katonák bizony csak ugyanolyan kis katonák, hivatalnokok, férgek, mint ők maguk, úgyhogy nincs mit félniük tőlük. A hatalmi gépezet vezérei tehát a tömeg ilyetén butaságát használják ki. Alkalmazottaikat például azok családjaival tartják sakkban, azokat pedig, akik ezt a sakkban tartást végzik, szintén a családjaik biztonságával tartanak sakkban, s a sakkban tartással pedig azok vannak megbízva, akiket ők kell, hogy sakkban tartsanak. Fölső parancsra egymást, illetve egymás családját fenyegetik, pedig csak egy józan pillanat kellene a belátáshoz, hogy ha ők nem hajlandók semmit tenni, akkor nem is lesz semmi, mert a felső erő őket használta egymás ellen, s ha erre ők többé nem hajlandók, akkor a felső erő nem erő többé, nem létezik, nincs, szétpukkan mint egy szappanbuborék, s nem marad a helyén semmi, csak egy nagy halom háj meg trutymó. A hatalmi gépezet tehát csak színjáték tehát, amelyben buta emberek buta szerepeket játszanak, Félelmükben a fenyegetettségtől, ami csak fikció, buta emberek buta szerepeket játszanak – ez a hatalmi gépezet tehát, s mindenki, aki csak egy pillanatra is felvállalja a rá kirótt szerepet ebben a gyalázatos színjátékban, az szerintem elkövette a legnagyobb bűnt, amit csak ember követhet el ezen a Földön.
Amikor minderre rájöttem, és láttam, hogy nem tehetek a háború ellen semmit, illetve a legtöbb, amit tehetek az, hogy kilépek mindebből, tudtam, hogy már csak egy választásom maradt: a szökés. Igen, tudom, főbenjáró bűn elhagyni a bajtársainkat a bajban, szenvedtem is eleget emiatt; de mélyen átéreztem, hogy továbbra is részt venni a háborúban, tovább táplálni a butaságot, amely minden nap ezrek és ezrek halálával lakik jól, egy nappal is tovább eszközül szolgálni a disznófejű vastagfülűeknek – ez mégnagyobb bűn. Ez még annál is nagyobb bűn, mint hogy elvettem annak a fiatalembernek az életét. Ezt mind kristálytisztán átláttam így, és most sem látom másképp. Ezért határoztam el magam a dezertálás mellett, és döntöttem úgy, hogy különbékét kötök. Már csak a megfelelő pillanatot kellett kivárni.
Talán véget vetek az életemnek, ha az alkalmas pillanat túl sokáig váratott volna magára, de nem így történt. Egy este jelentést kaptunk felderítőinktől, miszerint az oroszok nagyarányú csapatösszevonásokat csinálnak, és hogy odarendelték arcvonalunk elé a legőrültebb kozák századot is, úgyhogy másnapra egy nagyobb támadás várható.
Másnap hajnalban meg is indult az invázió. Előtte hatalmas zárótüzet kaptunk, utána jött a mérges gáz, ezt maszkjaink segítségével átvészeltük, majd jött a csapatmozgásokat eltakaró füstfelhő, és végül megindult egy soha nem látott méretű gyalogsági támadás. Mindezt egy kőbunkerból néztem végig, öt mellém beosztott bakával. A bunkerunk egy tűzfészek volt, két géppuskával. Az egyiket három baka kezelte, a másikkal a szabályok szerint nekem kellett lőnöm, mint elöljáró tisztnek. Amikor a gyalogság előbukkant a füsttakaróból, mintegy ötven méterre előttünk, elkezdtük a tüzelést. Az oroszok borzasztóan be lehettek vodkázva, mert láthatták, hogy halomra lőjük őket, s ők mégis csak egyre rohamoztak a „Juriiis!” csatakiáltással. Eszeveszetten tüzeltünk, a szűk bunkerban a két géppuska fülsiketítő csattogással, zakatolással, robajjal dolgozott, és mi láttuk, ahogyan az orosz katonák egymás után sorra buknak hasra, mert lekaszaboljuk őket. De csak jöttek, jöttek egyre többen, egymást követték lovas kozák és gyalogos orosz századok, mi pedig csak tüzeltünk, és mészároltuk halomra őket. Őrült rohamuktól, amely egész délelőttön át tartott, borzaszóan megrémültünk; olyan eszeveszettül tüzeltünk, hogy a két mellettem térdelő baka közül az egyik nem győzte a töltényhevederrel etetni a géppuskát, a másik meg nem győzte a fogóval levenni, vízbe nyomni, majd kicserélni egy már lehűtöttre a géppuska vörösre izzott csövét.
A roham egész délután folytatódott, a megállás nélküli tüzeléstől ömlött rólam a víz, a géppuska rázkódásától hánynom kellett volna, de az oroszok egyre csak rohamoztak és rohamoztak. Jobbról és balról hallottuk, hogy a többi bunker is szakadatlanul tüzel, tudtuk hát, hogy az ütközet még folyik, s hogy a mieink még tartják az arcvonalat. Naplementére pedig, barátom, ezt én sem hinném el, ha nem a saját két kezem műve lett volna: egy akkora hullahegy tornyosult a lőállásunk előtt, mint egy ház. Teljesen eltakarta a kilátásunkat a csatamezőre, s a tetején az orosz katonák még mindig másztak át, rohamoztak, egyre csak azt kiáltva „Juriiis!”, én pedig szedtem le őket. Kérlek, ez már borzasztónak sem mondható. Éppen bukott le a nap, amikor elfogyott a lőszerünk, a támadás pedig még mindig folyt, s én akkor azt üvöltöttem a bajtársaknak, hogy „Na fiúk, most aztán futás!”, majd kirúgtam a bunker hátsó ajtaját és kirontottunk a szabadba. Elkezdtem rohanni visszafelé, a szemem sarkából láttam, amint a bajtársaim is futnak, amerre a hátsóbb állásainkat sejtik, és én is csak rohantam, golyók fütyültek el a fejem mellett, és még a zajos fegyverropogásból is kihallottam, ahogyan az oroszok üvöltöztek utánam. Félelmemben úgy rohantam, mint akit a sátán kutyája üldöz, s amikor nagy bakugrásokkal átjutottam egy kis erdő szélén a legközelebbi lőállásaink felett, átvillant az agyamon „Állj meg, már biztonságban vagy!”, majd rögtön utána „Ez a megfelelő pillanat!”, s erre meggyorsítottam tempómat, futottam, ahogy csak a szívem bírta, futottam nyugat felé, és arra gondoltam, hogy meg sem állok Magyarországig, és habár tudtam, hogy ez őrültség, hiszen több ezer kilométerre vagyok az országtól, mégis, a félelemtől és a boldogságtól meg sem álltam két napon át, érted, két teljes napon át bírtam!
Amikor megálltam, lukacsos volt a köpeny a lábam között – ellőtték miközben menekültem. A számban fémes ízt éreztem, ami egy hétig nem múlott el. Bántam is én mindezt! Csak haza akartam jutni, semmi mást! Át kellett kelnem a nagy orosz pusztán. Éhes voltam, mint a farkas, de mert nem volt mit ennem, megettem a pusztán talált lócitromból a kukoricaszemeket. Pocsolyákból ittam. Amikor a Kárpátok közelébe, lakott területekre értem, levágtam a rangjelzéseimet, és a vaskeresztemmel együtt elhajítottam. Bujkálnom kellett a saját, utánpótlást szállító seregeinktől is, nehogy, mint dezertőrt elfogjanak, és statáriálisan kivégezzenek, meg az orosz és az ukrán parasztoktól is, nehogy, mint ellenséges katonát, a sarlóikkal élve megnyúzzanak. Éjjelente vonatokra sikerült felkapaszkodnom, marhavagonokban és a frontról hazafelé tartó üres ágyúplatókon utaztam. Így jöttem be Magyarországra is. Amikor hazaértem, nem megcsókoltam, hanem megettem egy marék földet. Szerencsém volt, hogy amint beértem a Kárpát-medencébe, eleredt ez a végeérhetetlenül szakadó eső. Sokat segített a fővároshoz való óvatos közeledésben. Tegnap, az éj leple alatt, mert a hidakat ellenőrzik, átúsztam a jéghideg Dunát, s Óbudán keresztül jöttem be a városba. A Vérmező bokrai között átosonva ide a Krisztinavárosba, könnybe lábadt a szemem a gondolatra, hogy esetleg itthon találhatlak. A kapualjakban a házad közelébe értem, de féltem, hogy a szemben lévő kocsmában dorbézolók közül megláthat valaki, ezért átmásztam a falon a hátsó udvarba, és megkerestem a mosókonyha-ablakot. A többit tudod már.
Abban a pillanatban, hogy Esti a beszámolója végére ért, reggel hatot ütött a sarokban a nagy ingaóra, én pedig a franciaablak felé pislantva záporozó könnyeim függönyén át is láttam, hogy már csaknem kivilágosodott.
– Kornél, testvérem, barátom, Kornél, mihez kezdünk mi most? – szipogtam.
Esti rámemelte szinte feketén karikás szemét, majd ezt mondta:
– Nono, barátom, ne sírj. Kétezer kilométert tettem meg hazáig, s ezalatt mindent kigondoltam. Nagy az én bűnöm, oly nagy, hogy Isten sohasem bocsáthatja meg nekem, ezért…
Félbeszakítottam:
– Kornél, ne mondj ilyeneket! Tudod, hogy a mi jó Atyánk az égben mindent megbocsáthat. – mondtam síró hangon, de oly kevés meggyőződéssel, hogy Esti leintett.
– Lehet, hogy ő igen, de én nem. Nem is tudom eldönteni, hogy melyik a legnagyobb bűnöm: az orosz fiatalember megölése (ami ugyan önvédelem volt), a többi katona halomra lövése (amit mások is megtettek), vagy a butaságom, hogy az egészbe annak idején belekezdtem azzal, hogy bevonultam. Azt hiszem, ez utóbbi a legnagyobb. Ha csak e bűneimre gondolok – fenét, miket beszélek, nem is kell rájuk gondolnom, mindig itt kavarognak a gyomromban! – olyan borzalmas lelkiismeret-furdalást érzek, hogy szeretnék véget vetni az életemnek. És csak azért nem teszem, mert mindegyik szörnyű bűn, és én sohasem tudom őket megbocsátani magamnak, a halál pedig túl könnyű megváltás lenne. Igen, élnem kell tovább ezzel az elviselhetetlen bűntudattal – csak ez lehet méltó büntetésem.
Azt kérded, mihez kezdünk mi most? Én katonaszökevény vagyok, s valószínűleg köröznek. Kiutazom Svájcba. Hogy ott mihez kezdek, még nem tudom; lehet, hogy kolostorba vonulok. Azok után, amiket megéltem, nem igazán bírom elviselni az emberek látását.
Esti egy sóhajtásnyi szünetet tartott, majd így folytatta:
– Barátom, kérlek szépen a következőkre: menj ki a pályaudvarra, és vegyél nekem egy jegyet a délutáni fiumei gyorsra. Utána táviratozzál tehetséges fiumei nyomdász barátunknak, hogy holnap reggel érkezem, és úti okmányokra lesz szükségem. Szükségem volna némi készpénzre is, és egy rend civil ruhára. Te pedig, ha rám hallgatsz, felhagysz a költészettel, és holnaptól elszegődsz tanárnak.
Régi, cinikus hangjának visszatértétől kissé vidámabban kérdeztem Estit:
– Jól van barátom, mit szeretnél jobban, enni, egy forró fürdőt venni, vagy előbb aludni?
– Előbb aludni. Csak aludni szeretnék egy kicsit. – mondta.
– Jó. Megyek, és megágyazok neked a vendégszobában. A legmelegebb, sárszegi lúdtollal tömött dunyhát kapod, azt, amit még az anyám készített annak idején.
Esti fáradt, de hálás pillantást vetett rám.
Mire visszaértem a dolgozószobámba, Esti már aludt. Lehorgasztott fejjel, nehezen lélegezve, ülve aludt a foteljában. Óvatosan betakartam egy pokróccal, majd odaléptem a ruhásszekrényhez, kiválasztottam a legjobb öltönyömet, s kiterítettem a kanapéra. Vettem az esőkabátomat, kalapomat, felöltöztem, s kiléptem a reggeli utcára. Elindultam a pályaudvarra gyalog, hogy vegyek egy jegyet a fiumei gyorsra. Az eső szüntelenül esett, és nem is hagyta abba még jónéhány napig.