Szirák Péter

Az emlékezés elevensége

(Kosztolányi az irodalmi jelenben)

(Az emlékező kétely) Valamely jelentős irodalmi személyiségnek és életművének felidézése mindig nagy felelősséggel és egyfajta bizonytalansággal jár. Az emlékezés ilyenkor természetszerűleg valamilyen állandóságra törekszik, változatlanságában – a közösség örökérvényű mintaképeként – akarja felidézni és megőrizni az időben egyre távolodó alakot. Emlékezetében akarja tartani, s ezzel saját magát is megőrizni. Ez így van rendjén: egy kultúra fennmaradása okvetlenül feltételezi az emlékezés és a megőrzés képességét. De egyszersmind annak tapasztalatát is, hogy az emlékezés sohasem képes a változatlan felidézésre, s így, ha meg is őrzi az emléket, ez az emlékmás az idő múlásával mindig változó formában hozza a jelenbe a múltat. Ami egykor volt, nem élhető újra, ami egykor volt, nem ismételhető meg változatlanul. Az emlékezés lehet nosztalgikus, vagy elégikus, lehet aprólékos, lehet szelektív, de nem lehet „győztes”, mert nem tudja legyőzni az időt. Mindig annak a helyére lép, amire emlékszik. A múltaktól való elválasztottság és saját jelenbeli emlékező távlatunk folytonos változása tartja mozgásban az emlékezést. Együtt jár a felejtéssel, mégis ebből az örök dinamizmusból származik elevensége is. Az emlékező állandó elbizonytalanodásából, abból a kérdésből, hogy jól emlékszik-e az elmúltakra, hogy jól érti-e a felidézett örökség szavát. Az emlékezés tehát az önmagunkra való rákérdezés szigorú gyakorlata is, s ez a belátás, ez az emlékező kétely talán attól az embertől sem állna nagyon távol, akire most emlékezünk. Kosztolányi Dezső is mélyen érzékelte létezésünk időbeliségének örvényét, a világrendek változékonyságát, esetlegességét. Szkeptikus volt a szó eredeti, nem a „mindenben kételkedő”, s így „önmegnyugtató” értelmében, hanem a világ és önmaga bizonytalanságát érzékelő, kétkedő kutakodóként.

Németh László méltán híres Proust jövője (1932) című esszéjében írja a következőket: „Azok az írók, akik olyan nagyok, hogy már nem is vitatkoznak fölöttük, nyugodtak lehetnek, hogy elfelejtették őket.” Az előbbiek szellemében mondhatjuk, hogy Kosztolányit megtartotta emlékezetében a viszontagságos magyar huszadik század, a század, amelyben a felejtés államhatalmi támogatásban részesült. Megtartotta emlékezetében, noha volt idő, amikor semmilyen vita sem szólhatott róla, csak a kulturális örökségből való kiutasítás megkérdőjelezhetetlen szólamai. Mégis megtartotta emlékezetében az a század, amely majdnem mindent elfelejtett.

 (Kiszorítottság és visszatérés) Ha vázlatosan is, de áttekintjük Kosztolányi életművének recepcióját, azt látjuk, hogy a néhány évtizedes háttérbe szorítottság után a nyolcvanas évektől folyamatosan kibontakozott egyfajta reneszánsza, ami különösen azért vált érzékelhetővő, mert nem egyszerűen irodalomtörténészi érdeklődésből fakadt, hanem – mint majd látni fogjuk – az élő irodalom által is „támogatott” újrafelfedezési, újraértelmezési folyamatnak bizonyult. Ahhoz kétség sem férhet, hogy Kosztolányi életműve, s a hagyomány, melyhez kötődött, azok közé tartozott, amelyeket a leginkább sújtott a magyar szellemi élet, a magyar művelődés szovjetizálása. Mint a polgári éthosz íróját, hamar megbélyegezték, s az új kultúrpolitika marxista szerzőinek valóságos céltáblájává vált¹. Szabó Árpád 1946-os² és Lukács 1947-es³ ellehetetlenítő bírálata után lényegében kiszorították az irodalmi tudatból. A hivatalos célelvű történelemszemlélethez kapcsolódó totalizáló tükrözés-esztétika, valamint annak két nagy történeti konstrukciós elve, így a forradalmi költészet teleológiája (a hírhedt „Petőfi-Ady-József Attila-vonal”), valamint a vulgárisan ideologikus realizmus-felfogás nem hagyott teret, nemhogy a Halotti beszédnek, vagy az Aranysárkánynak, de még a Hajnali részegségnek vagy az Édes Annának sem. Kosztolányi életművét előbb a Féja Géza-féle népi⁴, majd a marxista⁵ irodalomtörténet-írás is döntően történetfilozófiai, illetve egyfajta szociális-etikai távlatból értékelte le, amikor írásművészetét, pontosabban világszemléletét a „társadalmi haladás” vonatkozásában „reakciósnak”, értékrendjét a tétova és végső soron bűnös, „nihilista” „polgári” mentalitás leképeződésének tartotta. Olyan olvasók mondtak sommás és méltánytalan ítéletet Kosztolányiról, akiknek nyelvi-formai érdeklődése, esztétikai tapasztalat-készsége jobbára elmaradt etikai-szociális, uralmi ambícióiktól, akik a lehető legkevésbé sem figyeltek fel Kosztolányi nyelv-érzékenységére, a legkevésbé sem értették meg az esendőség bölcsebb és bátrabb helytállását, azt a bonyolultabb és rejtettebb erkölcsiséget, amely szembenézett a metafizikai garancia hiányával és az ideológiai támasztékok gyengeségével.

Kosztolányinak a hivatalos kánonból való hatékony kiszorítása után is megfigyelhető, hogy recepciója, a rehabilitáció jószándékát elismerve, még jó ideig túlnyomórészt ideológiai kényszerpályán (az ideológiai „stabilitás” visszaszerzésének és megőrzésének kényszerpályáján) mozgott. Ennek a folyamatnak egyik legjellemzőbb példája Király Istvánnak, a marxista üdvtan leghatékonyabb magyarországi applikálójának kései kötete (Kosztolányi. Vita és vallomás. Bp. 1986). Ez a fölényes erudiciójű és fölényeskedő könyv marxista eredetű és saját gyártmányú („etikai anarchizmus”, „elhistorizál”, „elontologizál”, „elabszolutizál”) fogalmak hálóját szövi Kosztolányi életműve köré, leleményesen és ellentmondást nem tűrő módon. Király könyve az utolsó grandiózus kísérlet Kosztolányi marxista integrálására. Művelődés-, mentalitás- és eszmetörténeti vonatkozásokban rendkívül részletgazdag mű, amelynek uralkodó hangoltságát mégsem a megértés (a valamilyen formájában való elfogadás), hanem a történetfilozófiai magaslatokról való megítélés határozza meg⁶. A Kosztolányi-pálya inkább méltányosságra, megértésre törekvő, a doktriner olvasástól (a Lukács- és Heller-félétől éppúgy, mint a Féja Gézáétól) fokozatosan távolodó értelmezője, Kiss Ferenc – egyfajta kiegyensúlyozás jegyében – a „humanista” erkölcsi értékek, a normatív morál állandó jelenlétét igyekeztek kimutatni életművében.⁷ Kiss Ferenc Kosztolányi-képe a megelőzőekhez képest lényegesen árnyaltabb lett, amennyiben az életműből „kielemzett” világképet az idők során mind összetettebbnek látta, s hajlamossá vált e mentalitást már nem pusztán egy uralkodónak vélt erkölcsi forma deviációjaként, hibás változataként, hanem egy lehetséges, öntörvényű és önértékű szellemi-erkölcsi beállítódás példájaként szemlélni.⁸

Kosztolányinak a huszadik század második felében végbemenő recepcióját tehát az ideológiai kirekesztés, majd a részbeni ideologikus rehabilitáció, s végül az irodalmi rekanonizáció egymást követő fázisai jellemzik. A két utóbbi közötti átmenet a hetvenes évekre tehető, ekkortól nyivánul meg mind látványosabban a recepció pluralitása (Király István említett könyve már egyfajta védekezés is a Kosztolányi-pálya értékelésének ideológiai kontrollálhatatlansága ellen!). Ekkortól, a hetvenes évek közepétől élénkül meg a Kosztolányi-olvasás, ekkor adja ki műveit sorra a Szépirodalmi Kiadó. Visszatekintve az újrakiadás sem valamifajta esetlegességnek tűnik föl, hanem jól láthatóan egyszerre kényszerítik ki a tudományos, a kritikai és a „népszerű” recepció megújulását az élő irodalom új kérdésirányai.

 (A recepció felívelése) A hetvenes-nyolcvanas években a magyar kulturális önreflexióban az elvárás és tapasztalat viszonyrendjének olyan új formái léptek előtérbe (a nyelv jelentőségének felértékelődése, az esztétikai tapasztalat újraértése, az etikai-szociális utópiák és ideológiák megrendülése), amelyek a hagyomány beszédének újfajta megszólaltatását igényelték. A korábbi esztétikai „nyelvekkel” újabbak keltek versenyre, s ezek szükségképpen új kontextust adtak a jelenvalóvá tett hagyománynak, azaz átrendezték a tradíció „beszédrendjét”, intertextuális alakzatát. A hagyomány újramegszólaltatásának módozatát ugyanis a jelenkori, történő irodalom írja elő, amikor – egyszerre emlékez(tet)ve a múltra s felejtve is azt – megváltoztatja a felhasználhatónak ítélt hagyomány „idézhetőségét”. (Lényegében ezt a tapasztalatot szólaltatja meg Kiss Ferenc is, amikor kései Kosztolányi-írásaiban árnyalja korábbi nézeteit, például valamelyest korlátozza a „nihilizmus” hatókörét, s az átértékelés szükségességét a kortárs irodalmi horizont módosulásaival indokolja: „Ma már az élő irodalom némely tendenciái is erre figyelmeztetnek.”)⁹

A tradíció újraértelmezésének tudományos regisztereiben az értelmezői nyelv összettségének, a művekkel való „együttműködés”, a kontextualizálás módosulása hozta meg a Kosztolányi-értelmezések átalakulását. Itt elsősorban Németh G. Béla és Szegedy-Maszák Mihály hetvenes évekbeli intepretációira lehet gondolni elsőként, hiszen ezek voltak azok a rekanonizációs lépések, amelyek valóban egy gyökeresen új Kosztolányi-kép kialakulásához vezettek. Németh G. Béla munkásságában az irodalom történetfilozófiai „küldetésének” elutasítása együtt járt az irodalom szolgálatelvűségének és elkötelezettség-eszményének kétségbevonásával, a szemantikai és modális érzékenység által felszabadított többértelműség konstatálásával. A 19-20. századi német létbölcselet kontextusában felértékelődött Kosztolányi életművének huszas-harmincas évekbeli szakasza: individuumszemléletének, esztétikai-erkölcsi felfogásának alapjegyei egy újfajta, tragikus, illetve többértelmű modernség-konstrukció részévé vált. Az erősen ideologikus (elkötelezett, szolgálatelvű) irodalomfelfogás mellett korábban nagyon sújtotta a Kosztolányi-értést a magyar Nietzsche-recepció gyöngesége, megszakítottsága. Németh G. Béla nagyon sokat tett a nietzscheánus- és részben heideggeriánus interpretációs távlat meghonosításáért is. A kései Kosztolányi költészetében (Számadás-ciklus, Marcus Aurélius, Halotti beszéd, Őszi reggeli, Ének a semiről stb.) a szerep és magatartás kettőségének, játék-lehetőségeinek, polimodalitásának felfedezése rendkívül felszabadító módon hatott a recepcióra¹⁰. A személyiség nyelvi mibenlétének és időbeliségének, a személyes élet „fölötti” ideológiák hasznavehetet-lenségének egyszerre tragikus és ironikus tapasztalata máig meghatározó szólamává vált a Kosztolányi-értésnek¹¹. Szegedy-Maszák Mihálynak az életművet nagy felkészültséggel és szenvedéllyel taglaló írásai egy virtuális Kosztolányi-nagymonográfiának is tekinthetők. Az idők során számos elméleti irányzatot is integráló, így önmaga hangsúlyait is többször módosító újraértelmezései az Esti Kornél-ciklus rekanonizációjával kezdődött, de immár magában foglalja Kosztolányi humboldtiánus nyelvszemléletének, a magyar és világirodalom-felfogásának, valamint a huszas évekbeli regények újrakontextualizálását is.¹² A nyolcvanas-kilencvenes években nyugodtan beszélhetünk egyfajta Kosztolányi-reneszánszról, a tudományos igényű és a népszerűsító recepció széleskörű átalakulásáról. Része van ebben Bori Imre igencsak eruditív, visszafogott hangvételű affirmációjának¹³ éppúgy, mint az ekkor kiadásra került magas szakmai igényű középiskolai tankönyvnek, vagy A rejtőzködő Kosztolányi¹⁴ című sokszempontú tanulmánygyűjteménynek, vagy Balassa Péter Kosztolányi és a szegénység című esszéjének,¹⁵ amely briliáns elemzést nyújt az Édes Anna archaikus jelszövevényéről, s összekapcsolja a regény újraolvasását a kortárs magyar irodalom tendenciáinak értelmezésével. Jelentékeny árnyaló hatást fejtettek ki Kulcsár Szabó Ernő líratörténeti írásai, amelyek az érvényben lévő történeti konstrukciók átértelmezésével mutattak rá az életmű rendkívüli összetettségére¹⁶. A Kosztolányi-recepció dinamizmusa a kilencvenes években is töretlennek mondható, kiemelkedő eseménye volt 1998-ban a Kosztolányi-újraolvasó (Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről) megjelenése¹⁷, amely lényegében az életmű egészének kortársi távlatú újraértelmezésére vállalkozott.

 (Kosztolányi az élő irodalomban) Az életmű rekanonizációja a nyolcvanas-kilencvenes években párhuzamosan zajlott Kosztolányi élő irodalmi újrafelfedezésével, pontosabban a rekanonizáció az éppen alakuló irodalomban is lezajlott. Sőt azt mondhatjuk, hogy Kosztolányi (s mellette Márai vagy Ottlik) „szövegvilágának” a történő irodalom általi idézettsége vált az újraértés dinamizmusának középponti tényezőjévé. Hogy csak néhány példát említsek: e tekintetben meghatározónak számít Esterházy Péter írói munkássága, akinek kezdettől, a Fancsikó és Pintától (1976) és a Termelési-regénytől (1979) Kosztolányi volt az egyik legfontosabb hivatkozási pontja. Esterházy „szövegválogatója” úgy viselkedik, mint aki szerint a nyelv nem valamilyen nyelven túli valóság „elérésének”, közvetítésének és bemutatásának eszköze, mert a valóság „helye” is a nyelvben, mint (világ)teremtő közegben van. Ez az a szemléleti alapjegy, amely a leginkább szubverzív jelleget kölcsönzött Esterházy irodalmi fellépésének a kortársi uralkodó irodalmi diskurzussal szemben. Ez a nyelvi „gondolkodás” szoros kapcsolatba hozható Kosztolányi Dezső humboldtiánus nyelvfelfogásával, illetve annak a posztmodern wittgensteiniánus nyelvbölcseleti radikalizálásaként érthető¹⁸. Esterházy több művében, így legfeltűnőbben például az 1981-ben megjelent Függőben is újrarendezi Kosztolányi idézett szövegeit. A Függő „idézetmű”, a posztmodern intertextualitás, „szövegválogatás” poézisének egyik leghatásosabb vállalkozása a kortárs magyar elbeszélő prózában. A mű az emlékezés folyamatát, a múlt (re)konstrukcióját, amelynek középpontjában egy kamasz-közösség felbomlása, a felnőtté válás „témája” áll, szövegek találkozásaként, „ütközéseként” viszi színre. Az elbeszélő(ke)t fiktív szerzői és elbeszélői alakokkal, különféle diskurzusokkal lehet összefüggésbe hozni, akiket/amelyeket nemcsak „tulajdonne-vek” (Kosztolányi, Esti Kornél, Csáth, Kafka, K. A kastélyból, Konrad Thomas Bernhard A mészégetőjéből, Ottlik stb.) jelölnek, hanem jelölt és jelöletlen idézetek (Proust, Musil, Márai, Gombrowicz stb.) vagyis az intertextualitás olvasási alakzata „léptet be” a jelentésképződés folyamatába. A Függő írás- és olvasásmódját ezáltal nem annyira történet és „valóság” egymásra vonatkoztathatósága határozza meg, mint inkább elbeszélés és történet, sőt szöveg és szöveg, nyelvhasználat és nyelvhasználat különbségtermelő összjátéka. Az esztétikai összhatás a nyelvi beszédregiszterek, az irányított és véletlenszerű (mert irányíthatatlan) jelelemek közti lezárhatatlan interakcióból származik. A könyv „főhősei” közé tartoznak a „kölcsönvett” Kosztolányi-szövegek is. A montírozás mintegy újraolvastatja a Kosztolányi-életmű egy részét is, s ezzel az ott felmerülő dilemmákat, a személyiségidentitás időbeli feltételezettségét, s végső soron nyelv és szubjektum egymásra vonatkozásának kérdését teszi egy újfajta esztétikai tapasztalat tárgyává.

A régi szövegnek a kortársi irodalmi horizonttal való dialogikus értelemképzési lehetőségeit aknázza ki Darvasi László néhány írásában, a korai Kosztolányi-novellák „hangjának” megidézése révén, A Borgognoni-féle szomorúság (1994), vagy A Kleofás-képregény (1995) című kötetekben. Kosztolányi idézése itt a színrevitt világszerűség és a citált, vagy kvázi-citált nyelvi elemek össze-nem-illése révén az eltérő történeti vonatkozású jelek áthelyezhetőségét használja ki, s mindenekelőtt a hangsúlyosan nyelvi referencializálhatóság hatásfunkcióit erősíti fel, megintcsak szorosan kapcsolódva Kosztolányihoz¹⁹. (Ehhez az irodalmi jelenséghez sorolhatók azok az „archaizáló” idézettechnikák, amelyek hasonlóképpen a „világszerű” és „nyelvszerű” feszültségét, vagyis a nyelvi és nem-nyelvi referencializálhatóság kereszteződését aknázzák ki: így a nyelv eseményszerűségét, a nyelvi folyamatok tervezhetetlenségét viszik színre, felszabadítva a jelölők retorikai, szubverzív potenciálját. Darvasi a prózában, Kovács András Ferenc és Térey János a lírában kísérletezik ilyesmivel, de megemlíthető például a Németh Gábor és Szilasi László „gondozásában” 2000-ben megjelent századeleji-századközepi levelezés, a Kész regény is).

Az utóbbi évek legjelentékenyebb elbeszélő prózai művében, a Harmonia caelestisben a vendégszövegek beépítése szempontjából jellegzetesnek mondható egy Kosztolányi-idézet. A könyv 400. lapján az Édes Anna nyitó, Kun Béla elrepül című fejezetének első sorait olvashatjuk, a következőképpen hangzik:

 

„Robogó autó, repülőgép. Kun Béla például repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgyhogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, dédapám jó embere, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta. És mert a láncon egy medál függött a családunk címerével, az a griffes oroszlán, egyik mancsában kard, a másikban – nem, nem kapanyél, hanem – három rózsa, a derék Patz beszolgáltatta dédapámnak, s anyám ezt kapta nagyanyámtól az esküvőre. Ezt és a történetet. Anyám soha nem hordta. Apám kezdetben zokon vette.

– Ugyan, Matikám, csak nem képzeli, hogy egy gyilkos után hordani fogom. – Apám szerint ilyen alapon semmilyen régi ékszert nem lehetne viselni, hisz többnyire minden ékszernek erőszakos a története.

– De azok legalább nem voltak kommunisták – tromfolt anyám.

Szép darab, most az enyém.” (kiem. tőlem)

A „szövegválogató” a passzust egy tematikus kötéssel (19 augusztusában kommunisták menekülnek zsákmányukkal robogó autóikon) illeszti be, de a Kosztolányi-regény elbeszélőjének a hangsúlyozott fiktivitásra való utalását („Legalább a Krisztinában ezt beszélték.”) elhagyja, s mivel itt az egyik aranylánc megtalálója, Patz Károly József, „dédapám jó embereként” tűnik föl, a fiktív státuszú szöveget beépíti a valóságreferáló igényű családregénybe. Kosztolányinál a kitalált és a valóságos távlata úgy cserélődik fel, hogy a fiktív hihető, elfogadható valóságosnak, s így akár azzá is válik. Esterházynál az idézettség-effektus ismét valószerűtlenné teszi a szöveget, majd visszalépteti a valószerűnek elfogadható családtörténetbe, de mindvégig fenntartja a fiktív és valóságos közötti lebegést. A medál és a róla szóló történet együttesen kerül be/vissza a családi örökségbe (a „Szép darab, most az enyém.” kétértelműsége is erre utal). A medál a család szinekdochikus jelölője (része annak az egésznek, amit jelöl), visszatérésében a gadameri szimbólum alakzatát is aktualizálja, az egész passzus pedig „kicsinyítő tükre” a múlt fiktív birtokbavételének, vagyis az egész Esterházy-regénynek is. (Hozzátehetjük: Kosztolányinál a Kun Béláról szóló „pletyka” szintén úgy érthető, mint a „valóság” fiktív birtokbavétele a közvélemény által).

Ha aprólékosan nem is, de talán valamelyest sikerült bizonyítanom, hogy Kosztolányi eleven emléke többrétűen beleíródott a kortársi irodalmi folyamatokba (itt lényegében csak az elbeszélő prózára fordítottam figyelmet, de sejthetően az egyidejű költészet sem mentes a Kosztolányi-hatástól). A primér irodalmi, illetve a tudományos-kritikai recepció együtt–működése jól mutatja, hogy valamely életmű hatása akkor eleven igazán, ha az élő irodalom általi idézettsége, poétikai átfunkcionalizálása aktív és hatékony újraértését eredményezi. Itt sajnos meg kell szakítanom a további érvelés menetét, s legfeljebb utalhatok rá, hogy Kosztolányi életművében nagy lehetőségei vannak még az etikum és esztétikum között fennálló, sokat vitatott kölcsönösség újraértésének. A nagy utópiák idején erkölcsi nihilizmussal vádolták, mert írásai éppen az ilyen ítéletekre módot adó vak magabiztosságot mutatta erkölcs nélkül valónak. Úgy tartotta, hogy az irodalom nem tud mértéket adni cselekvéseink számára, de a jó irodalom, az esztétikai tapasztalat felébreszti és ébren tartja az erkölcsit és elgondolkoztat a mérték mibenlétén, változékonyságán és eseményszerűségén.

S végezetül én is hadd kölcsönözzek Esterházy játékos és talányos passzusaiból: „Kosztolányiról beszéltem, aki nem mester, mert mester nincs, nem példa, mert Babits Mihály a példa, nem a legnagyobb, mert Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb, de ő áll a legközelebb hozzánk, ő, a bátyánk, aki ezt mondja nekünk: »Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.«” (Ünnepi beszéd és rekonstrukció)²⁰