Terecskei Bernadett

Kosztolányi dionüszoszi szemlélete

1.

Az archaikus kor egyik legelterjedtebb vallásos megnyilvánulása a Dionüszosz-kultusz. Eredete egy régi mondára vezethető vissza. Zeusz halandó képében csábította el Szemelét, s megfogant benne Dionüszosz. Héra féltékenységében és dühében egy öreg anyóka alakját öltözte fel, s rávette Szemelét, kérje meg Zeuszt, hogy teljes valójában fedje fel magát előtte. Zeusz isteni fenségének látványa megölte őt, de a magzatot Hermész megmentette, s az még három hónapig Zeusz ágyékában növekedett. Dionüszosz így nyerte el a „kétszer született”, ill. a „kettős ajtó gyermeke” elnevezést. Szarvakkal és kígyókoszorús fővel született. Héra parancsára születése után az égi trónörökösnek szánt fiút a titánok darabokra szabdalták fel, és a húscafatokat megfőzték egy üstben. Ahová hullt a véréből, gránátalmafák fakadtak. (Ezek a növények a halál és a feltámadás reményének jelképei.) Zeusz a gyilkosokat villámaival agyonsújtotta, Dionüszosz darabjait pedig a nagyanyja összeillesztette, így új életre kelt. A titánok hamvaiból keletkezett emberek kettős természetűek lettek: lelkük a dionysosi jó, testük a titáni rossz képviselőjévé vált. A Dionüszosz-kultusz alkalmat teremtett az istenséggel való lelki egység megélésére, egyfajta megtisztulás a földi élet szennyétől. Az igaz életre áhítozó lélek a halál után előnyösebb pozíciókra tehetett szert általa. A halál utáni élet, ill. a halálban élvezhető örömök gondolata az archaikus kor egyik jelentős vallásos irányzatát jelentette, a halállal való nem-törődés (s ennek következtében a halottégetés gyakorlatát folytató), a megmásíthatatlan végzet (anakné, moira) által irányított életben való hit mellett. Dionüszosz a bormámorral gyógyító, a terhektől és problémáktól ily módon megszabadító isten, aki megkönnyíti a nehéz sorsú emberek életét; tisztelete eredményeképp a halál utáni életben ezernyi boldogságban lehet részesedni. Ez jelentheti azt is, hogy a bor és mámor, amit Dionüszosz az orgiáin biztosít, pusztán ízelítő a síron túli világ szenvedélyeiből. Mintha minden egyes alkalommal a halállal néztek volna szembe bátran, elfeledve minden, az elmúlással együtt járó borzalmat, félelmet. Mámorral tekinteni a halál felé – ez egy olyan létérzés, ami igazán a görögség sajátja volt.

Sohasem értettem igazán a régi görögöknek ezt a megfoghatatlan és felfoghatatlan, de az emberi természethez mégis olyan közel álló misztériumát. Miféle emberi motívum rejtőzhet mindezek mögött? A görög ember igazán érthette a halál jelenvalóságát, átérezhette a halálban történő kikerülhetetlen megsemmisülést.

„A beszédet, a gondolatot

neki adta a sors egyedül.

Esze mindent kitud

s készen éri mindig a jövő

Egy van, mi leveri őt: a halál.

                                             (Szophoklész: Az emberről)

Ebből a felismerésből születhetett meg egy olyan kultusz, amely azt sugallhatja, hogy a halál utáni élet még az itt a földön élvezhető szenvedélyeknél is nagyobb gyönyöröket rejt, másrészről segít szembenézni a halál ismeretlenségével. A halál lényegének, jelentésének tudata tanította meg őket igazán felszabadultan élni. Azért ízlelhették meg a nehéz mámort, mert tudták, hogy mi az, hogy meghalni.

Dionüszosz maga igen bonyolult természetű isten. A Nüsza hegyén egy sereg féktelen szatírral és nimfákkal nevelkedett fel. Itt fedezte fel a bort is, amelyet később igyekezett minél több országban és városban megismertetni az emberekkel. A szőlő és a szőlőművelés tudományának elterjesztése nem volt békességes „missziónak” mondható, hiszen az ajándékát elutasító királyok, falvak és városok kegyetlen büntetést szenvedtek el. Dionüszosz nyomában öröm és borzadály, őrültség és mámor, szenvedély és halál járt. Dionüszosz a mámor és a halál szenvedélyességét kínálta fel és ízleltette meg az emberekkel.

Dionüszosz áldozatos tevékenysége utalhat az emberi nem kettős természetére. Az emberben egyszerre él a dionysosi jó és a titáni rossz, az elvágyódás a földi életből, ill. az ehhez való kimondhatatlan ragaszkodás. Az ember őrülten kívánja a szenvedélyt, de a halált is. A halálvágy és a halálfélelem különös együttélése ez.

Freud kétféle, elfojtottan működő ösztönre vezette vissza minden más ösztön létezését. Az egyik Erósz (az élet- és szexuális ösztönök képviselője), amely a túléléssel, szaporodással és gyönyörrel kapcsolatos. (Az életösztönök által létrehozott energia a libidó.) A másik Thanatosz, a halálösztön. Freud úgy gondolta, hogy az élet bizonyos szempontból a halálhoz vezető út, s az emberek vágynak arra, hogy visszatérjenek abba az élettelen állapotba, ahonnan jöttek. Ezt tükrözi az az állítása is, miszerint „minden élet célja a halál”. Akaratlanul is összecseng ezzel a szókratészi gondolat: „A születés indulás a halálba”.

(A humán fiziológia számon tart egy olyan folyamatot, amely bizonyos körülmények között jelenik meg az emberi szervezetben. Apoptózisnak nevezik ezt az aktív, gének által irányított öngyilkossági mechanizmust, amely minden sejtünkben jelen van.)

Erich Fromm Az emberi destruktivitás című művében két típussal ismertet meg bennünket: a biofil és nekrofil jegyekkel rendelkező személyekkel. Az előzőekre a határtalan életigenlés, az élet szeretete jellemző, ezzel ellentétben a nekrofil vonásokat magukon viselő személyek szenvedélyesen vonzódnak az élettelen struktúrákhoz. A nekrofilek nemcsak a halott dolgokat kedvelik, de szeretnek is azzá tenni élő szervezeteket. Fromm elmesél egy esetet egy hullamosóról, aki nem tudta feldolgozni, hogy az édesanyja meghalt, ezért ő is egyre inkább a halottak társaságára vágyott, a velük való kapcsolata egyre bensőségesebbé vált, míg végül különféle perverziókat hajtott végre rajtuk. Fromm szerint a biofília öröklötten jellemzi az embert, s csak ha akadályoztatják ezeket a motívumokat, kerül előtérbe a nekrofilizmus.

Az emberi lélekben lévő halálvágy számos kultúrában, többféleképpen megjelenik. Ugyanúgy foglalkoztatja az ókori görögöket, mind a modern elméletalkotókat.

2.

Nietzsche szerint a művészet képes a lét borzalmas és képtelen voltán érzett csömörünket képzetekké alakítani. A művészet a fenségesség által küzdi le az élet iszonyatos voltát, míg a komikum megszabadít a képtelen (a lét végzete a vég) utálásától.

A gondolatok, hangulatok, érzések szavakba öntésének művészete, – a költészet –, ugyanezt a feloldódást képes nyújtani. Általa ráébredhet a lélek a mulandóság törvényszerűségére, de mégsem fájdalmat, reményvesztettséget, hanem létértelmet talál. Kosztolányi szenvedéssel érlelt költészete különösen alkalmas lehet erre.

Életrajzírói megemlítik a fiatal Kosztolányi betegségekkel terhes gyermekkorát. Tízéves koráig szinte folyamatosan beteg volt: sápadt, ideges gyerek, aki naponta többször fuldoklási rohamokkal küszködött, neuraszténiás asztma gyötörte, állandóan rettegett a haláltól. A halálról szerzett korai tapasztalatok meghatározóak lettek a későbbi évekre nézve.

A Négy fal között (1907) verseinek egyik legszebb gyöngyszemét, – az Árkádok alatt című verset –, egy tudós, „egy zord arcú bölcs” szobra ihlette, s késztette töprengésre az életről és az elmúlásról. A költő érzi, hogy az élet illékony, törékenyebb, mint egy „szappanbuborék szétpattanása”. Megfordítja a tényezőket és minőségüket. Az élő holttá válik, s a halott pedig élővé lesz („s köztünk halottak közt, örökre élnek”), mert ez jelképezi „nekünk,/a változatlant, a tökéletest”. A halálban teljesedik ki egésszé az élet.

„Mert minden, ami elmúlott, egész

és minden, ami itt van: csonka, tört

s az elmúlásnak halvány áldozatja,

amelyre bátran azt mondjuk mi: nincs,

a végtelenség finom művű szobra,

min egy kicsinyke karc sem látható.”

„Le, térdre, férgek, – mert jön az Enyészet!” – erélyes, kemény felszólítás a halál tudatosítására A gyászmenet jő című vers. Zárósorai: „Verjétek melletek s zokogjatok / szegény helóták... Jő az uratok!” végzetes rádöbbenésre szólít. Nagyon sok követelő, parancsoló felkiáltójel van a költeményben, fokozva a feleszmélésre buzdítás indulatát. A szavak színezete gyászos, sötét, borzalmas, a halálfélelem és vezeklés erőteljes kifejezői. A megsemmisülés, mint egy kényúr („az elmúlás cézárja”) jelenik meg, aki megmosolyogja a szolgaságára ítélt emberek szánalmas megfeszüléseit, és törekvésüket, hogy kiszorítsák agyukból a haláltudatot. Itt található a halál egyik legszebb megfogalmazása: „őstalányok titka”.

Nem tudni Platón mely gondolata ragadta meg Kosztolányit, hogy ismét eszmélkedni kezdjen az élet és a halál különbözőségéről. Talán a földi jelenségek tökéletlensége, a túlvilági tiszta ideák tana hatott rá. Mi az, ami a valóság? Az álom vagy az ébrenlét történései? Melyik az igaz? Az élet vagy a halál birodalma?

„E vad tülekvés-e az élet,

vagy az csak egy álcás halál,

gyötrött valónk csak akkor éled,

ha a silány rög porba száll?”

Válasz nincs, csak a változással szembenézni kénytelen ember vergődése, kényszerű kérdésfeltevései, és a szükség válaszai.

„Ezer titok közt fázva, gyúlva

botlunk, bukunk mindannyian.

Mind látomány lenn, ami durva,

s a láthatatlan az, ami van.”

A lemondás lehet a megoldás a végzetre, ami „az élet torz-arcát / redőosztó kézzel mosolygásra váltja” (Sorsunk). Ahogyan a természet minden ősszel természetszerűen az elmúlás felé halad, és fejet hajt a sivár, fagyos téli halálnak, úgy kell az embernek is leborulnia a változhatatlan hatalma előtt. A megsemmisülés harcát mindenkinek meg kell vívnia egy „viharzajos tusán”, de a „zűrzavar után, / a ciprusok árnyán dereng fel a célunk”. A ciprus, amely szilárd, állhatatos mozdulatlanságával az öröklét, a halhatatlanság jelképe, refrénszerűen tűnik fel a Búcsú című vers minden utolsó sorában.

„Mint, aki a sínek közé esett...” – kezdődik A szegény kisgyermek panaszai (1910). Mint, aki a sínek közé esett, mint, akinek a halál tornyosul a háta mögött és rettegve tekinti át élete filmkockáit. Kosztolányi kettős szemszögből, – magát a gyermeki énje mögé rejtve, s onnan értelmezve az élményeket –, a véghez közeli pontból pergeti le a képsorokat. Az ember élete során folyamatszerűen kénytelen vizsgálni a vele történt eseményeket, az eseményekre adott reakcióit, ezért szükségképpen elfogult; de a halál megadja az egységesség érzetét: a sok, felhalmozódó pillanatkép teljes lesz, értelmezhető egésszé válik. Kosztolányi gyermekkora élményeit rendezi át, próbálja önmaga számára is megfogalmazni e szemlélet által. Szinte az első epizódban megfesti beteges gyermekkora halálközeliségét: „Mi ismerjük csak pici gyerekek, / Utunkba áll, / s könnyes, pityergő szájunk megremeg. / Ó, a halál”.

Mint gyermek eljátszott az öngyilkosság gondolatával, valóban játéknak, eszköznek tekintve, hogy szüleiből, rokonaiból együttérzést, szánakozást csikarjon ki. Még komoly végrendeletet is hagyott maga után.

A gyászmenet képe itt is felbukkan, a fiatal költő megfigyeli az embereket, hallgatja a fájdalmas zenét, és ezt mondja: „De mégis gyönyörű ez, a kis szívemben / valami mondja, hogy ez az egyetlen, / csupán ez a nagyság, mely itt megy el...”.

A művet át- meg átszövik a halál szavai: túlvilági hang, a zongoránk, mint bezárt koporsó, halálos csend és néma untság, koporsó, temető, gyász, haldokló, vezeklés, – gyakran előfordulnak, és fekete hangulatot teremtenek.

Az Őszi koncert (1912) borongós, komor prelúdiummal veszi kezdetét:

„és régi bútól vemhes újra versem.

Beteg az arcom, beteg a dalom.

az elmúlást sápadva szomjazom,

az életet, mely már csak félig-élet,

a hervadt holdat és a sírt,

s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.”

Nem lehet sejteni, hogy az őszi természet formálta ilyenné a költő hangulatát, vagy fordítva történt, és Kosztolányi vetítette ki érzéseit a fákra, a házakra, a tóra, a folyóra és a rétre. A természet és a költő állapotának egybecsengése, összhangja egy halottsirató rekviem zenéje. A pálmák még hisznek és imádkoznak a naphoz, de a virágok a hűs, őszi holdfényt isszák borzongva. Feltűnik egy nő. El tudja-e terelni a férfi figyelmét a szerelmével és szenvedélyével a halálos kínlódásról? A férfi sokáig feketének, sötétnek látja a nőt, nem tud elszakadni az ősztől. „Mondd, mért beszélsz mindig feketeségről, / mért látod szőke fürtöm feketén? / Most sír vagyok én és halott urna – / mondd, kit temetsz belém?” – kérdi számonkérőn a nő. A nő köt: „makrancos munka, női mánia, / valami baljós, balos, ördögi; / én nem tudom, csak félve bámulom...”; ezért az életfonál kezelőihez, a görög mítoszok párkáihoz lesz hasonlatos. Ezután egészen éles váltással a nő a tavasz minden termékenységének, és mindennek, ami színes, befogadó és meleg, a szimbólumává válik, ellentétben a férfi mezítelenségével és elhagyatottságával. A férfi számára a nő egyrészről a teljes beteljesedés és minden földi adomány megtestesítője, de a végzetszerűséget is magában hordja. A nő mégis varázsosnak és csodálatosnak tartja a férfit, és igyekszik elérni, hogy mások is megértsék társa lelkét, ezáltal elfogadják őt. A két nemnek egymást kiegészítve nem is lehet más a végzete, mint, hogy minél tökéletesebbnek, minél teljesebbnek lássa a másikat. A férfi mégsem tudja levetkőzni bús-szomorú hangulatát.

„Én más vagyok, lásd. Isten, ember nélkül

daloltam ezt a férfi-éneket,

hogy hallottam szivemben s a bokorban

a csöndet, amely rajta lebegett.

A végtelenség bús hárfája lettem.”

 

Ahogyan telnek az évek, Kosztolányi egyre kevesebbet foglalkozik az elmúlással. A bágyadt, komor szemlélet már nem olyan szembetűnő, mint a húszas évei verseinél. Fel- feltűnnek még halálos témájú költemények (Egyre közelebb, Hódolat a halálnak), de ahogyan az Aki ma meghalt című versben (Mezítelenül, 1928) megvallja: a halál-érzés idegen, távoli, szinte megközelíthetetlen, mint „Nagy Sándor, vagy Xerxés katonái”. El akarja feledni, el akarja temetni a halált.

A Számadás (1935) egy évvel azután jelenik meg, hogy a költőnél rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. A számadás: az életről készített leltári elemzés, egyfajta végelszámolás, az eredmények és a hiányok végső összegzése. Az idősödő költő egészen más dimenzióba vetíti ki a halált, mint fiatalabb éveiben. Az ifjúkori gondolatokat teljesen átértékelte az idő.

„De érzem egyre, vár rám sok erős,

jó ismerős,

hűségesen vetik az ágyam ők lenn.

Ezért oly csöndes bennem már a lélek

s éjjel, ha járok künn a temetőkben,

nem félek.”

A halál tényszerű végzetszerűségét nehezebben fogadja el, kényszerűen teszi magáévá, ezért beletörődöttebbek, kevésbé lázasak, égőek a versek. A költő úgy néz szembe a halállal, mint egy végső, mindenki számára kötelező érvényű, kikerülhetetlen állomással. Az életet kiteljesítő halál gondolata érezhető, ez kényszeríti rá, hogy megtalálja, és csiszolt gyémántként megőrizhesse az élet minden tényezőjének szépségét, értelmét. A kötet számtalan, felejthetetlenül szép költeményt tartalmaz (Könyörgés az ittmaradókhoz, Szellemidézés a New York kávéházban, Halotti Beszéd).

A kötet záróverse, az Ének a semmiről, mintha önmaga meggyőzése lenne a távozás szükségességéről az üres nihil pozitív megrajzolása által. Ez időben gyötrelmes betegsége, melyet tovább nehezítettek a sorozatos műtétek, kiválthatta a nemlétbe való fokozott áhítozást. Szenvedései által látja az életet szűknek, kevésbé tartósnak, törékenynek, túlságosan sebezhetőnek. Egy „rossz gúnya”, melyet egy „végtelen, a bő, közömbös” vált majd fel. A „bírjuk mi is, ha ők kibírják” egyfajta „ezen mindenkinek túl kell esnie”-érzést, „jöjjön, aminek jönnie kell"-hangulatot csempész a versbe. Azoknak is túl kellett esnie, akik Caesar és Napoleon korában éltek-haltak, és azoknak is túl kell majd esnie, akik jövendő korok nagy tetteit, nagy alakjait látják majd.

Kosztolányi nem a reménytelentelenség, nem a hiábavalóság megfogalmazója. Szoros kapcsolata a halállal nem süllyeszti apátiába, a végzet megmásíthatatlan tudata nem teszi depresszióssá, nem akar megválni az életétől. Kosztolányi dionüszoszi szemlélettel éppen az ellenkezőjét valósítja meg. Belefeledkezik az élet megannyi gyönyörűségébe, mámoros lesz az ezernyi szépségtől, teljesen átadja magát az élet által felkínált, kimeríthetetlen, valóságosan megtapasztalható apró csodáknak. A halál által tudja képviselni az élet egyetlen, igaz értékeként az esztétikai valóságot. A régi görögök szenvedélyes, őrült életszeretete ez a halál mibenlétének megértése által.