Thomka Beáta

A köznapok fikcionalizálói: életrajzok, útirajzolók

Az önélet irodalmi vizsgálatából kiindulva írta Paul Ricoeur, hogy egy élet története szüntelenül refigurálódik mindazon igaz vagy fiktív történetek által, melyeket az alany beszél el önmagáról. Ez a refiguráció elmesélt történetek szövedékévé változtatja az életet. A napló, útirajz, emlékirat műfajok is valójában ego-histoire-ok, én-történetek, melyeknek elbeszélői és rajzolói maguk is állandó alakulásban vannak. Az önelbeszélők beszédmódja újraírás, önkorrekció. A napok eseményeivel, az életesemények folyamataival, az utazással, mint cselekvésformával a megszólaló személy együtt változik. Sőt, keresi a változást: a helycserével kiteszi magát a nézőpont közelítő, távolító mozgásának. Nemcsak az újonnan megtapasztaltakhoz, hanem önmagához is. A térbeli pontok közötti közlekedésben, vagy az életút későbbi és korábbi pontjai közötti visszatekintő szemlélődésben, hasonló ingázás érvényesül. A megszólaló az egyikben mozgó pont a térben, a másikban pedig mozgó pont az időben. Az útirajzot író, rajzoló látszólag a megfigyelt dolgokról tesz csupán jelentést. Az életrajzolásban, ahogyan Jósika Miklós a biográfiát nevezi, pedig látszólag önreflexiót folytat. az utak rajza mindig elsősorban az utazó és beszélő személyrajza. Az önrekonstrukció műfajai ugyanakkor legalább oly mértékben fiktív metszetek sorozatai, amilyen mértékben a kort, a külső világ körülményeit dokumentáló tanúságtételek. az olvasásmódok különbségei és lehetőségei, a fókuszálás, nagyítás, összpontosítás műveletei történetszerű, narratív, vagy éppen historikus, más esetben lélektani vagy akár művelődéstörténeti olvasatot is eredményezhetnek.

Jósika emlékiratírása hasonlíthatatlanul értékesebb regényelbeszélésein, Petőfi útirajzai, misszilis útilevelei a narratív elemet is mozgósító leíró versek párdarabjai, Széchenyi István naplóinak útibeszámolói kivételes ön- és körtörténeti dokumentumok. Kosztolányi Dezső nyugat-európai beszámolói, riportjai, jegyzetei minden alkalmi, hangulati, publicisztikai vonásuk mellett prózai elbeszélésként olvashatók és esztétikailag rövidprózájával egyenértékű írások. Az észrevételt kiterjeszteném Kosztolányi újságírásának egészére: mindmáig nem értem, miért nem foglalkozik a kutatás annak a hatalmas anyagnak a poétikumával, amit a publicisztikában olvasható különféle típusú elbeszélő szövegek felkínálnak. Kosztolányi a 20. századi magyar próza egyik legeredetibb kötetkompozíciójú könyvébe, a Tinta (1916) címűbe felvette a legkorábbi útijegyzeteket is. Tény és fikció, valamint az egyikhez és a másikhoz rendelt műfajtörténeti fogalmak, szembeállítások (például a szépirodalom vs dokumentum) dilemmájának hamissága már ekkor eldőlt. Nem az ezredvégi teóriák, hanem az a felfogásmód döntötte el, melyet Kosztolányi a nyelv, beszéd, beszédmód, írás, műfaj, formai hagyomány és egyéb kategóriákról kialakított magának. Tolnai Ottó se-műfajokat művel, s ha történetesen visszafordulunk éppen ehhez a századeleji kötethez, kiderülhet, hogy a műfajközi alakzatokkal nem formabontást indított el, hanem egy jellegzetesen szabadkai műfaji hagyományt folytat és ápol.

Illyés Gyula Elsüllyedt Európa¹ címmel szerkesztette meg az 1909-1935 között írott és publikált útibeszámolókat. A Pesti Hírlap tudósítójaként, újságíróként, vagy íróként, kíváncsi utazóként megtett utak leírásaiban sziporkázik a humor. A groteszk látásmód, a játékosság, a fordulatra, csattanóra, meglepetésre kiélezett mesteri helyzetrajz és a portréhagyomány krokira redukált, élesített változatai az életmű prózai fragmentum vonulatát gazdagítja. Széchenyivel ellentétben, aki ezt írja (1815-ben): „Naplóm olyan üres az adomáktól, mint életmódom.”

Kosztolányi európai portyái gyűjtőmunkára emlékeztetnek. rendkívüli alakok, találkozások, a köznap fikcionálása, a húszas-harmincas évek holland, francia, német, angol környezetének, szokásvilágának egyidőben oldott és tömör, személyes és pontos képei. Petőfi felvidéki sétáinak elbeszélése, megrajzolása idején Heine Reisebilderét, Széchenyi a naplók utazási feljegyzéseiben az ókori mintát, Pauszaniasz etno- és geográfiai „kalauzolásait” követte. A ló- és öszvérhátra pakolt poggyászba egy egész kis kézikönyvtár is belefért. Az Il principe d’UngheriaI kísérői között pedig volt archeológus és a fotós elődjét képező festő, metszetkészítő is. Széchenyitől sem állt távol a portré, mint nyelvi metszet, írott rézkarc. 1830-as al-dunai és törökországi útján fogadja őt és kíséretét Miloš szerb fejedelem. „Okt. 2. Fogadott bennünket Miloš, minden fontoskodás és teketória nélkül. Csodálatra méltó, igazi természet embere. Írni, olvasni nem tud, de egy magaslaton áll bármely nálunk szolgáló hivatalnokkal. Mindent tud, mindenre emlékezik, tud uralkodni magán, tettetni, hallgatni s bevárni mindennek az idejét. (…Ö C’est caractére d’un souverain; de soutenir Vuk aurait ete celui D1un homme privé. Az ő értelmes és gyakorlati egész lénye egy újabb világos bizonyítékát adja annak, hogy Európában mily sok okos fő, a nagy tanulás, nevelés folytán elferdült s mintegy velőtlenné válik. Beszélgetésünk hosszantartó s úgy vélem, nagyon érdekes volt.”²

Kosztolányi posztumusz kötete, az Elsüllyedt Európa különös véletlen folytán egy 1909-es szerbiai följegyzéssel, a Belgrádi képekkel kezdődik és az 1935 nyarán írott Cetinjevel, illetve a metaforikus című Stockholmi alkonnyal végződik. A kötet kezdőmondata önmagában a meglepetés erejével hat: „A gyorsvonat nyolc perc alatt vágtat a magyar határról Belgrádba.” Kosztolányi több királlyal lépett érintkezésbe életet során, az akkor szerb uralkodóval másként esett találkozása. A belgrádi restiben „A falon egy kép. Sárga mentében, meggyszínű nadrágban ott szomorkodik a vasúti étterem konyhagőzében és zajában egy pergamen-arcú, sovány férfiú, Szerbia királya. Úgy látszik, az aranyrámában rosszul érzi magát. Minden pillanatban várom, hogy kilép belőle és leül az asztalhoz, szerényen csönget és egy szóda-fröccsöt rendel. (…) Neki őrt kell állnia itten, mint a közkatonáinak. Egy rekedt falióra ketyeg mellette és nincs mód, hogy leszálljon a falról és trónjáról, ami valamikor a 17. században tragédia-anyag lett volna valamilyen rémlátó angol kezén. Ma azonban Marlow és Shakespeare nem királydrámát, riportot ír, pontos adatokkal és prózában. az olcsó olajnyomatot minden borbélyüzletben látom, ahol nem futja rá, ott egy újságból kivágott, elmosódott kép teszi meg a szolgálatot.” (14) A riport záróképében valaki magyarul azt karcolja gyűrűjével a vonatablak párájába: „Háború lesz.” Nem kevésbé pontos és sejtelmes a 35-ös Crna Gora-i Ansicht sem. „Vezetőnk mutatja azt a helyet, ahol a 19. század utolsó évéig Nikita egy boglárfa alatt ingben-gatyában fogadta alattvalóit s ott tett nekik azonnal igazságot a pásztornépek erkölcse szerint. Az új királyi palota most múzeum, véres, összetépett zászlókkal, keleti fegyverekkel, Nikita érdemrendjeivel, Nikita berámázott arcképeivel az élete minden korszakából…” (291) A „billiardónak” nevezett régi konak rajzai is a leghitelesebb látleletekre emlékeztet. A korrajzzal és helyzetfelismeréssel keresztezett riporteri leírás a műfaji emlékezet mozgósításával olyan határterületre érkezik, melyben ma, 2001-ben úgy rekonstruáljuk a kort, az alakokat és mentalitást, hogy abban egy kivételes rajzoló alakja és története is félelmetesen pontos körvonalakat nyer. Legalább olyan pontosakat, mint amilyenek a versek, a novellák, a regények megszólított és megszólaltatott alakjai.