Tolnai Ottó

Kosztolányi, az etruszk

Amint előttem van ez a sok-sok arc, a napsugár ecsetje alatt, a fényképész másolórámáit látom, az érzékenypapírokat, melyeket csak a fény tud kiszínezni... Beugranak a vízbe, és eszembe jut a fényképész aranyfürdője. Ők ekkor egy képet rögzítenek meg.

1987-ben, Koncz István Ellenmáglya című verseskötetének megjelenésekor intenzíven foglalkoztatott a kötetzáró vers utolsó sora:

Háború lesz.

Többször beszélgettem mesteremmel erről a kérdésről, mármint arról, honnan e sor, később interjúkban is szólt róla, árnyalati oszcillációkkal. Domonkos István, Svédországban élő költőbarátunk egyik (ó-)kanizsai látogatása alkalmával, váratlanul és az éppen folyó beszélgetés témájától teljesen függetlenül, rákérdezett a bölcs kis ügyvédre: Pista, lesz háború? A kérdés kissé meglepte, mesélte, jóllehet sejtette, válaszától is függ, Svédországba költözik-e ismét nélkülözhetetlen barátunk. Amilyen hirtelen jött a kérdés, olyan hirtelen válaszoltam, mesélte. Lesz. És a kávéházi beszélgetés már ismét egészen másról folyt tovább. De később, éjszaka hazaérve, ismét munkálni kezdett bennem barátunk váratlan, szenvedélyes, ám ugyanannyira kétségbeesett kérdése. És már az ágyban felírtam a kezem ügyébe akadó újság szélére:

Háború lesz.

Reggel meglepődtem a feljegyzésemen. De azért letéptem, s a többi hasonló firka mellé dobtam az éjjeliszekrény fiókjában. Idővel, különös mód egész verset vonzott magához, egész kötetet valójában.

Érdekes, e vers- illetve kötetzáró sort ismételgetve akkortájt, még Koncz életében, egyszer sem jutott eszembe Kosztolányi Elsüllyedt Európa című könyve első írásának utolsó, kurzivált sora, amelyet a Belgrádot elhagyó vonat valamelyik utasa karcolt levett gyémántgyűrűjével az ablakra, nagy értelmes betűkkel – magyarul. Pedig Koncz egész életében rendszeres olvasója volt Kosztolányinak, gyakran láttam az asztalán például a Színházi Élet példányait is, amelynek szülei előfizetői voltak, ő pedig egész életében rendszeres újraolvasója, csodálója. Nagyon jól ismerhette a még 1909-ben, tehát 5 évvel a szarajevói merénylet, a háború kitörése előtt írt Belgrádi képeket, amelyet különben az általam is szerkesztett Napló című hetilap (Konczot az elsők között szerveztem be munkatársnak) éppen akkortájt közölt újra.

Csak már jóval Koncz halála után lett egyértelművé számomra, hogy költészetünk e prófétikus sora, amelyet különben gyakran emlegettem együtt Gál Szabadka és Domonkos Kormányeltörésben című versének (Nem lenni – Én nem lenni magyar) refrénjével együtt, valójában egy újraírt, újrateremtődő Kosztolányi-mondat.

Írásomat – képaláírásomat azért kezdem éppen a Belgrádi képekkel, mert valójában is ezzel veszi kezdetét e térségeken, Velence és Párizs közötti ideges mozgása, amit mindennek ellenére, végig meghatároz, kísért a Belgrádi képek gyémánttal vésett utolsó, prófétikus mondata. (Amely, igaz, akkor még akár a két balkáni háborúra is vonatkozhatott.) Mindenesetre, a félreértések elkerülése végett, ezt a mondatot talán máris egy 1929-ben Füst Milánnak írt, kiemelt mondatával kellene viszonyba állítanunk:

A balkanizmus ellen fogok küzdeni, ameddig élek.

1909-ben Párizsba, majd Velencébe utazik.

Rilke-fordításokat ad Osváthnak, s azt mondja a költőről szóló tanulmányt Párizsban írja meg, ahol már akkor találkozni szándékozik Rilkével.

Mert (május 12-én) Párisba megyek, és személyesen beszélek Rilkével. Ott írom meg a tanulmányt, és onnan küldöm...

A Velencébe való indulás jelzését kissé hosszabban idézem Csáthnak írt leveléből. Annál is inkább, mivel a kiinduló pont, ahogyan azt az Esti Kornél harmadik fejezetében olvashatjuk, különben is Sárszeg-Szabadka. Első alkalommal olvasva ezt a levelet, a nagybetűs Estét, ezektől az összefüggésektől függetlenül is, hirtelen Esti Kornél alakja jelent meg előttem.

Most is Szabadkáról jövök, mint előbb. Nem mondhatom el neked így, minő különös hangulataim vannak újabban. Egyenesen a gyermekkoromba törpültem vissza, és élem az érzelmi őséletet, amelyet előtte annyira kívántam. Ma éppen úgy jön az Este, mint akkor. De talán éppen ez tesz vigasztalhatatlanná és neuraszténiássá. A kislány-ügy pedig egészen az örökkévalóságba billent át. Ő a Visszatérés és a Tenger... – Én augusztus 1én apámmal és öcsémmel Velencébe megyek egy hétre.

Négy évre rá, 1913-ban házasságot köt.

A világtörténelem egyik különös éve az 1913. A két balkáni háború vége; Csáthot kinevezik Palicsra fürdőorvosnak; Joyce Triesztben befejezi az önarcképet; Duchamp egy konyhaszékre erősíti a biciklikereket; megszületik Camus, akit most, mint Valéry mellett a legfontosabb mediterrán írót említünk, jóllehet nem hagyhatjuk figyelmen kívül Kosztolányi és Camus érintkezési pontjait kutató Hima Gabriella észrevételeit sem.

Füst Milánnal való barátságának kezdete. Ön, uram, egészen kész író, nagy író, aki eszközök nélkül hat, a legigazabb írói értékekkel, írja 1913 márciusában kelt levelében. Ez a barátság, Karinthyé mellett, a legfontosabb lesz számára. De hogy a témánknál, a tengernél maradjunk, idézzünk még e barátságot, a füstmiláni vers értését illetően még egy későbbi ragusai levelét is:

Kedves barátom

a tenger nagy. De nem vagy-e te még nagyobb, a szenvedélyeiddel, viharaiddal s nyájas csöndeddel, Milán? Mindenesetre mulatságosabb vagy nekem. Kötelességszerűen pihenek, úszom, sétálok.

Végrendeletében Füst Milán majd így viszonozza ezeket a zseniális sorokat, így emlékezik barátjáról: Nem is találkoztam én hosszú életem során olyan emberrel, aki jól értett az irodalomhoz, csak eggyel. S ez az ember Kosztolányi Dezső volt.

A Szegény kisgyermek panaszai elkészült, értesíti kiadóját; Gulácsyval készül illusztrációkat íratni, s mivel már német fordítása is van a verseknek, előszót pedig Rilkével. Az út nyitva áll előttem, gondolja 1913 májusában, a gyémánttal karcolt prófétai szavak ellenére. Reiner Maria Rilke, akit most felkeresek Párisban, és aki ismerősöm, előszót ír hozzá. (1913, május)

A nászutazás: Velence-Párizs-Velence. Kosztolányiné írja:

Velencébe utazunk Didével, onnan Párizsba, majd vissza Velencébe. A Páris-Lyon Mediterrané-vonalon mindketten teljes szabadjegyet kapunk...

Egy párizsi ismerőse Reiner Maria Rilkével előkészített egy találkozást, de ez a találkozás, Dide nagy bánatára, nem jön létre. Rilke csak néhány nap múlva érkezik Párizsba, neki pedig ekkor már nincs türelme tovább maradni. Rilke szeretetre méltó levélben sajnálkozik az elmaradt találkozáson.

Ha Rilkével nem is jön össze a találkozás, a Rilke-tanulmány, melyet éppen egy a szlávokról szóló kis értekezéssel indít, s a költészetről írt egyik legszebb tanulmányunkként tartunk számon; elkészül (a 1909-es tanulmányhoz írt kis második fejezetben 1934-ben így emlékezik vissza: Én is mindössze egy levelet váltottam vele, inkább közös barátainkkal izengettünk egymásnak), s még ebben az évben, Rippl-Rónai műtermében, megismerkedik Thomas Mannal (aki egy másik könyvéhez majd előszót ír neki). A Rilke-tanulmányt, illetve annak szlávokról írt bevezetőjét Krleža szintén kitűnő Rilke-tanulmánya (melyben koruškai eredetűnek tudja költőnket), valamint a Veljko Petrovićnak írt levelek és a Csáth-vers ciril-betűs Szabadkája), a Belgrádi képek, az Esti Kornél Ötödik fejezetének Balkán-egylete, illetve a Füst Milánnak jelzett balkanizmus elleni programja felöl kellene összeolvasnunk egyszer.

Fönt Kosztolányi ideges mozgásáról beszéltem, néhány napot sincs türelme Rilkére várakozni stb. – igen, pontosan érzi, háború lesz, ezért e cikázás. A szarajevói merénylet után szüleihez már nem utazik haza, de úgy érzi Európa felé még mintha nyitott lenne az út. Folytassuk tehát felesége könyvének olvasását.

Június 28-án Dide szüleihez készül látogatóba néhány napra. A Körútnál elválunk egymástól. Nincs értelme az állomásig kísérnem őt, a Keleti pályaudvarhoz hajt, én gyalog sétálok vissza. Még száz lépést sem teszek, amikor nyugtalan, zavaros hangokat hallok az utcán. Suhancok szaladnak, tömegek összeverődnek. Óriási betűs falragaszok hirdetik: megölték Ferenc Ferdinándot, a trónörököst.

Kocsin rohanok ki az állomásra. Ott még semmit sem tudnak. A vonat éppen indulóban van. Dide nem utazik el. Idehaza marad...

Nyárára ismét Párizsba indulunk, de szerencsére már nem merünk egészen odáig menni. Velencében maradunk. Az uram itt egyre az olasz napilapokat bújja, állandó feszültségben él.– Háború lesz – mondogatja.– Egészen biztosan háború lesz. Vége az életünknek. A magyarságnak vége. A mi életünknek már vége. A költészetnek vége. Az európai műveltségnek vége...

Az utolsó hajók egyikével érünk még vissza Fiuméba, onnan Budapestre, a demars napján.

Valójában csupán egy képaláírás elkészítéséhez készülődöm, azt próbálom fölvezetni, illetve hát az Adriát, Velencét érintő szövegeit gyűjtögetve, azok között tallózva, elérni az 1924-es évhez, amikor is a felmutatandó, aláírandó fotó készült volt, jóllehet máris tudom, egy képet alá-írni, annyit jelent, mint alája lőni, mellé téveszteni pontosabban:

Kosztolányi a Lidón

A fényképet megboldogult barátomtól, Magyar Lászlótól, a neves levéltárostól kaptam, nem sokkal halála előtt. Nagy kutatásba, gyűjtésbe kezdett épp Kosztolányi ludasi (-šupljaki-hajdújárási) vonatkozásait illetően. Ugyanis neki is az volt a véleménye, mint nekem (én irányítottam a figyelmét a Künn a tanyán című írásra, valójában abban az írásban szereplő névsor ellenőrzésével vette kezdetét a szenvedélyes kutatás), hogy Kosztolányi valójában falukutatni járt Ludasra, afféle szociográfiai felméréseket végzett a tó körül.

Van az Elsüllyedt Európát sajtó alá rendező Illyés Gyula előszavának egy elgondolkodtató passzusa.

Kosztolányi, írja Illyés, hazája a törékeny Európa volt, otthona az örök s mégis oly illanékony európai szellem. A kötet – a sors szeszélyéből – ,,testvéri kiáltással" végződik, a világ városaihoz. ,,Egy falu, egy kisközség tulajdon országomban idegenebb nekem, mint egy idegen város. Valahányszor városba érkezem, úgy tetszik, hogy haza érkezem" – vallja nem közönséges bátorsággal a nemzeti túlzások korában s épp azért annál nagyobb hittel. Én körülbelül a falvakkal vagyok így; örülök, hogy épp én adhatok tágabb utat e hitvallásnak, lehajtott fővel tisztelegvén minden tiszta vélemény előtt, népünk szelleme szerint.

 Valóban, szép ódáját írja Kosztolányi a városnak. (Aki, teszem hozzá, a bunyevác Párizsban született, nem is képzelheti el másképpen a várost, mint olyant, csakis, mint a nemzetköziség formáját, ha ezt a Párizst olykor a világ legnagyobb falujaként csúfolják is.)

Város, köszöntelek. Mindegy, hogy mi a neved és merre fekszel... nekem maga a fészek vagy, az otthon... A város az igazi nemzetköziség, a város az igazi emberi közösség diadala, a város az igazi nemzetfölöttiség.

De ebben az otthonkeresésben benne az elvesztett, lecsatolt szülőföld, ahol a gyermeki tündérálmot szövögette volt egy ismeretlen helyről, benne kapitális műveinek tulajdonképpeni színhelye, Szabadka (aki, teszem hozzá, a bunyevác Párizsban született, nem is képzelheti el másképpen a várost mint olyant, csakis mint a nemzetköziség formáját, még akkor is, ha ezt a Párizst olykor a világ legnagyobb falujaként csúfolják), s benne az is, hogy akkor abban a félfülkében utazva Stockholm felé, valójában immár halála felé utazik. Másrészt, amikor Illyés e sorait olvastam, Kosztolányi zseniális kis műve: A világ közepe jutott eszemben, amelyben, akár egy testes falukutató könyvben, leírja, mint egy metafizikus képen megfesti: a világ közepét.

Szegeden figyelmeztettek, hogy nézzem meg okvetlenül Tápét, mert az ottani nép szerint az a világ közepe. Azonnal kisiettem, hogy pótoljam mulasztásom. Eddig csak a világ egyik végén jártam, meg a másikon. De a közepén még nem.

Leírása, az űrtől való félelme számomra megrázó és bizonyos tekintetben Pascal szakadékkal való küzdelméhez hasonló (melyről Bergyajev írt fontos tanulmányt).

Idegességem akkor kezdődött, folytatja Kosztolányi, mikor a falu határába érkeztem. Mintha megbillent volna bennem az egyensúly, valami szédület fogott el, hogy még mindig nem vagyok a világ közepén, csak oldalt, a szélén, s féltem, hogy beleesem az űrbe. Szaladtam, s boldog sóhajjal álltam meg a főutcán.

Eleinte nem értettem, miért vagyok a világ közepén.

És akkor Kosztolányi leírja a falut. Valójában egy köménymagban – akár a bibliai mustármagban – megragadja a centrumot, tetten éri a világ közepét, mint olyant. Megkísérlem a lehető legrövidebben kivonatolni a szöveget, persze eredeti célomról sem feledkezve meg közben, ugyanis a meztelen fiúk például xxx festményét idézik számomra, másrészt a képaláírás megszövegezésénél, amely máris sejtem, meg sem is szövegeződik talán, majd éppen a nap óriás ünnepére, a sütő verőfényre lesz szükségem, mármint arra, hogy ez a nap, ez a verőfény egyszerre alföldi (bácskai) és mediterrán.

Törpe házak sorakoztak... Kutya hevert a küszöbön, de nem ugatott, álmosan, unott megvetéssel elfordította fejét. Macska nyitotta ki boszorkányos, egyiptomi szemét, melynek sárga hártyáján a szembogár oly keskenyre zsugorodott, mint egy köménymag. A por szürke volt, az ég kék.

Emberek jöttek. Rám pillantottak, látták, hogy én is ember vagyok, azzal a különbséggel, hogy ők a világ közepén laknak, én szerencsétlenségemre kissé jobbra vagy balra...

Közben dél lett. A nap óriás ünnepe néma szertartással folyt le... Meztelen fiúk ugráltak a folyóba. Szerelmes csikó rohant a gyöpön, és elröpült a szélben. A föld pedig átfűlt kérgével pattogott a termékenységtől, mint a sült cipó.

Lelkemben lassan helyreállt a bolygatott egyensúly. Sütött a verőfény, és egy voltam az élettel.

Azt hiszem, csakugyan itt van a világ közepe.

Magyar László kutatásának félbemaradt anyaga most, az Üzenet Kosztolányi-számában fog napvilágot látni. E kutatás alkalmából kereste fel dr. Kosztolányi Árpád lányát és a tőle kapott anyag (több fotó, Kosztolányi egy állítólagos vízfestménye például, amelyet a Bácsországban még volt ideje közzétenni) halmazában bukkant e lidoi felvételre. Az eredeti fotóról másolta át az adatokat az én példányomra:

Kosztolány Dezső, felesége és Ádám fia a Lidón (1924). Az eredeti fotó Horváthné Kosztolányi Teréz tulajdonában.) l998.III.

A dolog izgalmát az fokozta számomra, hogy Magyar László három változatban is elkészíttette a fotót a múzeum fényképészével. El volt bűvölve ugyanis a képtől.

Egyrészt Kosztolányi Lidón való otthonosságától. Velence című kis írásában, éppen 10 évvel a fotó elkészülte előtt, első velencei benyomásait kommentálva, mondja Kosztolányi, hogy: Azóta tízszer-tizenötször jártam itt, félig honos is lettem... Igen, honossága bűvölte el leginkább barátomat. Lidón való honossága. Hiszen, tette hozzá, lehetne akár palicsfürdői kép is. Én sosem tudtam ilyen otthonosan elfeküdni Palicson, mondta, legfeljebb ha Ludason. Pedig, forgatta tovább a képet, ez egy jellegzetes palicsfürdői elheverés, emlékszem gyerekkoromban, még a háború előtt, a régi szabadkai-palicsfürdői polgárok, köztük olykor Kosztolányi Árpádék is, éppen így heverésztek itt, a Női strandon...

Másrészt arcától, külön és együtt a Kosztolányi-házaspár, ahogy ő mondta otthonosságot mutató, ám ugyanakkor mégis megilletődött, akárha valamitől megrettent arcától (ne feledjük, Kosztolányi valójában azt mondja, hogy csak félig lett honos). Harmadrészt Kosztolányi nagyságától – magasságától, hosszától, amelyről, mint szavából kivettem, a fotó alapján egzakt méréseket kezdett végezni a hosszúságot, ludasi ravaszsággal, fel-fel cserélve a nagysággal. Az volt az érzése: a Költő nem fér a képre, szinte kilóg belőle. Apró észrevételeire hívta fel figyelmemet, amelyeknek én akkor nem tanúsítottam különösebb figyelmet. Csak később, már barátom halála után kezdtek ezek a naivnak tűnő észrevételek foglalkoztatni, mind fontosabbá lenni. Amikor például arra tett utalást, hogy a Költő nem fér rá a fotóra, éreztem, hogy általában is gondolja a dolgot, vagy ha nem is, de gondolhatná, gondolhatnánk, ugyanis mutatóujjával a kép első, az ő képregényében utolsó változatán azt mutatta éppen, hogy: olyan nagy, olyan hosszú, hogy kis híján kilöki a kabin (capana) kőből rakott tartóoszlopát, kis híján összedönti az egészet (Egészet), mert nézd csak meg jobban, tette hozzá, valamiféle energia, gesztus van ebben a lábban, szinte kirúg a képből... Míg barátom egzakt méréseiről tartott értekezését hallgattam, amelyben persze nem csak az volt benne, hogy a Költő nem fér a fényképre, hogy szinte kilóg – kirúg a képből, hanem kimondva-kimondatlanul az is, hogy kilóg, kirúg, mindig is ki fog lógni, ki fog rúgni a magyar irodalom egészéből, nekem csupán egy kései naplóbejegyzése jutott eszembe:

Hosszú koporsóm lesz.

Igen, egyfajta képregényt csinált valójában, s úgy, folytatásokban adogatta a kezembe. És, hangsúlyozom, nem csak magának készített másolatokat, engem is megajándékozott velük. Mondván, őt most a semmis helyi, lokális dolgok izgatják, Ludas, illetve hát a falukutató Kosztolányi – a világit, mint olyant ez alkalommal átengedi nekem.

Elbűvöltségem, ahogy lassan, egyenként kezembe adta a fényképeket, én pedig asztalom (gondola) biliárdposztóján kiraktam a képregényt, talán még az övétől is nagyobb volt. Kosztolányinak sok kitűnő fotója van, amelyen felismerni véljük őt, jellegzetes mosolyát, hanyag eleganciáját, Esti Kornéllal való azonosságát stb. és mégis e fotóra pillantva, akárha félresöpörve mind a többi fotót, melyek közül nem egy szobám falán, az asztal fölött is látható volt már akkor is, megilletődve mondtam: ez Ő, a bácskai-mediterrán költő.

Ugyanis már évek óta gyakran emlegettem – Rónay György nyomán – mediterrán voltát, s azt is, hogy a magyar irodalom másik nagy mediterrán írója, A tengeri város , a János a tengöri hallal, valamint a sok hajós novella Tömörkényije, szintén alföldi. De igazán sosem idéztem teljességében Rónay alapvető sorait, amelyek különben nem csak alapvetőek, hanem a legszebbek, leginspiratívabbak is számomra az egész Kosztolányi-irodalomban.

Bácska a bőség hazája, de a halálé is... Ahol az élet bősége túlcsordul, megjelenik nála a halál. Ez az olyan tudatosan modern költő voltaképpen antikabb minden antikok felé forduló kortársánál, mert az ősibb, mondhatni elemibb antikvitással rokon: az etruszkkal. Egy lélekkel, egy kultúrával, egy életérzéssel, amelynek a maga módján szintén kulcsríme volt az álarc-halálarc. Kosztolányi, aki oly büszkén emlegette, hogy idegenben nemegyszer nézték ázsiainak, valahol a lelke, az alkata legmélyén végzetesen európai volt: tenger nélkül is mediterrán.

És így bizonyára nem véletlen, hogy talán legnagyobb fordítói teljesítménye éppen egy mediterrán élmény újraköltése magyarul: Valéry Tengerparti temető-je. Mint egy másik, másként ősibb, örök hullámoktól klasszikusra csiszolt Bácska, olyan e dél tüzében izzó tető, és szemközt vele a tenger – szemben egymással a két ősprincípium, élet és halál: tenger és temető...

Valahányszor a Szeptemberi áhítat szívszorítóan szép sorait olvasom, mindig ott érzem oldott lobogásukban, az egész vers messze kéklő távlatában a Tengerparti temető Kosztolányijának lélegzését. Ez a vers valahogyan arra visszhangzik, miközben mintegy búcsútételként sorra hozza a Kosztolányi-motívumokat; s a maga módján ugyanúgy halállegyőzés, mint a Tengerparti temető, ha nem is a gyémántfényű Dél, hanem a lágy, de nem kevésbé távlatos, és pannon édességével nem kevésbé antik magyar koraősz sugárzásában... Rónay Görgy A nagy nemzedék (1971)

Mielőtt megnézzük, hogyan tudósít bennünket a 24-es és persze a későbbi lidói napokról írásaiban (az összehordott ludasi anyaggal párhuzamosan, illetve azt ellenpontozva), utaljunk mediterranizmusának alapszövegére, Esti Kornél már említett Harmadik fejezetére. Azért mondom, hogy csak utaljunk, mert ez a novellája Kosztolányi ismertebb, elemzettebb szövegei közé tartozik.

A szülővárosához, Sárszeghez, annak ragadósan-szemetes galambdúcához ragaszkodó Esti, mint olvashatjuk: Másrészt vágyakozott is innen, kifelé. Még nem jutott ki ebből az alföldi fészekből, ahol nincs se folyó, se hegy... Szeretett volna világot látni. Mindenek előtt a tengert szerette volna látni. Erről képzelődött már az elemi iskolában, amikor először pillantotta meg a falitérképen azt a sima, végtelen kékséget. Igy – hősi elhatározással – föltette, hogy ha törik-szakad, Olaszországba utazik, egyedül.

Út közben megismerjük Esti bontakozó erkölcsi fölfogását, melyet, mint megjegyzi, Esti Kornél később részletesebben is kifejtett egyéb műveiben, mármint hogy nagy dolgokban nem segíthetünk egymáson, hogy boldogulásunk érdekében kénytelenek vagyunk ártani egymásnak, könyörtelennek lenni, s mivel igazán jók úgyse lehetünk, legalább a kis dolgokban, a kímélet, a tapintat által legyünk udvariasak. Következtetését, erkölcsét már itt az immoralizmusban jelöli meg, már itt pogánynak nevezi. Különösmód, a csók misztériumáról értekezve is a mélység problémájához jut. Amikor az emberek a kétségbeeséstől és vágytól tehetetlenek s a beszéd már mit sem ér, csak ezzel érintkezhetnek, a leheletük egybekeverésével. Így igyekeznek egymásba szállni, a mélybe, ahol talán majd megtalálják mindennek az értelmét és magyarázatát.

Igen, a beteg lány csókjával az élet legsötétebb gócába kerül. Majd az éjszakától, a lidércek elől a tenger, a nap felé menekül. A tengert egy katonatiszt fogja megmutatni neki, aki csomag nélkül Fiumeba igyekezett, fürdeni.

Igen érdekes ember volt, írja Kosztolányi. Már sokszor látta a tengert is.

A katonatiszt ujja, amellyel a tenger felé mutat, karneol-köves – akárha ugyanaz a kéz lenne, amely a Belgrádi képekben gyűrűjével betűket karcol a vonat ablakára.

Nem képzelte se szebbnek, se nagyobbnak. Szebb és nagyobb volt annál, amit valaha is elképzelt. Sima, kék végtelen, rajta a bárkák, csorba féldióhéjak és vitorlák, fehér, narancsszín, fekete vitorlák, ferdén rábillenve, mint pilleszárnyak, tikkadt lepkék, melyek leröppennek a víztükörre s isznak belőle.

És felszakadó dithyrambjában, többek között azt kéri, távoztassa el tőle az éjszaka szörnyeit.

Ekkor harsant ki belőle az a versféle, melyet már előbb próbálgatott, az a dithyramb, mely az éjszaka szorongó óráiban fogant meg benne s Xenophon örjöngő katonái, az Anabasis szétvert serege, az az éhező, hazavágyakozó tízezer nem kiálthatta oly hangosan, tízezer torok együtt, mint ő egymaga: ,,Thalatta thalatta. Nem-változó, örök-egy, egész te, hegyláncok székesegyházában, bércek templompillérei között, te szenteltvize a földnek, a szirtek kivájt szenteltvíz-tartójában, keresztelő-kútja minden nagyságnak, mely valaha élt ezen a világon, te anyaföld teje. Szoptass meg engem, válts meg, távoztasd el tőlem a rémeket. Tégy azzá, aminek születtem.

Esti Kornél valójában még egy magyar kikötőbe érkezik. Ez azért izgalmas számomra, mert valójában az én első kisiskolás és gimnazista utazásaim élménye után is kutatok egyben (az elemitől a gimnáziumig majd minden évben a tengerre utaztatták a gyerekeket), ugyanis akkor is az volt az érzésem, nem idegenbe érkezem. És imaginárius Adria-breviáriumomban különös mód már nagyon korán egymás mellé került a novella ide vonatkozó mondata és Cholnoky Jenő A Földközi tenger című könyve Adriát tárgyaló fejezetének első passzusa.

Magas póznákon piros-fehér-zöld zászlókat csattogtatott a szél, diadalmasan, a magyar tengeri kikötőt hirdetve.

Az egész Földközi-tengerből talán ez érdekel bennünket legjobban, mert legközelebb van hozzánk, és mert a magyar királyság hatalma az Árpádok és az Anjouk idejében kiterjedt a partjáig. Sajnos, később elvesztettük Dalmáciát, de Horvátország még sokáig megmaradt Szent István koronájának fényében, sőt Fiume egészen a mienk volt a világháború végéig. Visszakerül-e valaha?

Azért foglalkoztattak ezek a mondatok már középiskolás koromban is, mert az a különös érzésem volt: visszakerült. De nem politikai-hadászati erőknek, hanem éppen annak a dithyrambusi, valamint metafizikai lelkesedésnek, a végső princípiumokkal való szembesülésnek köszönve, amely az Esti Kornél Harmadik fejezetéből kisüt, s ami nem sokára, jóllehet még mindig középiskolás voltam, már Nietzsche és Gide szövegeivel is megalapozódott, sőt felerősödött. Igen, egyfajta művészeti-metafizikai hódításról volt szó, s van ma is, noha közben, az ismét felújult balkáni háborúk (5) nem ezt az utat kínálják.

A nyolcvanas évek elején a fiumei múzeum épületében (melynek teraszáról D'Annunzio szónokolt volt) olvastunk fel, jugoszláv írók. Egy helyiségben várakoztunk, hogy szólítsanak bennünket, hogy a díszterembe lépjünk. Felolvasása előtt mindenkinek egy kis bevezetőt kellett rögtönöznie. Le voltam bénulva, jóllehet tanultam Zágrábban, ha szerbül beszéltem, akkor is gyakran éltem horvát szavakkal stb. A fal mellett üldögélve, többször az volt az érzésem, van valami a fejem felett, ami netán rám zuhanhat. Amikor szólítottak, készüljek, felálltam és megnéztem a fejem felett lógó festményt. Feszty Árpád képe volt. A díszteremben aztán hosszan értekeztem Fesztyről, Jókairól, az Esti Kornél harmadik fejezetéről: amikor felbukkan a horvát kalauz; amikor a kietlen hegyekre ér a vonat (szinte fejből tudtam ezt a passzust): Egy kalyibában guzlicáznak és sírnak. Itt kívánt volna élni. Elképzelte, hogy azonnal leszáll a vonatról, megtelepszik ebben a kőpokolban, erdész lesz, vagy inkább kőtörő, feleségül vesz egy almaarcú, halovány horvát lányt, akinek fekete kendője van, fehér szoknyája és fekete köténye, aztán vele együtt öregszik meg, a nélkül, hogy hírt adna magáról és a völgyben temetik el, ismeretlenül.

Néhány éve, Pesten, egyik barátom kiállításának megnyitása közben, a közönség soraiban felismertem a fiumei múzeum igazgatóját. Később megkérdeztem, hogyan került oda, mi járatban van. A kikötőt készülnek felújítani, mondta, és az eredeti tervrajzokért jött Pestre. Másnap az egyik antikváriumban pillantottam meg, kezében Az osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben – Az osztrák tengermellék és Dalmáczia aranyozott tomusával.

De valójában az alföldiek, a bácskaiak, vajdaságiak Adriához való viszonyának mibenléte foglalkoztatott. Ugyanis Kosztolányi és Tömörkény segítségével, arra a felismerésre jutottam, hogy ez a vonzódás sokban hasonlít az északiak vonzódásához, hiszen még Braudel is ilyen egyszerűen kezdi főművét, A Földközi-tengert (valójában az első kiadás előszavának első három mondatáról van szó):

Világéletemben a Földközi-tenger szerelmese voltam, mint olyan sokan mások, akik északon születtek. Életemből boldogan szenteltem neki hosszú éveket – jóval többet, mint fiatalságomat. Csak azt reméltem, hogy valami ebből a boldogságból átsüt ennek a könyvnek a lapjain.

Sőt még Camus-nek, a levanteinak is egy északi irányítja figyelmét a mediterrán világ tanítása felé. Roger Grenier írja Camus-könyvében:

Bármilyen fura, az északról jött, Bretagne-ban nevelkedett Jean Grenier szájából hallják algíri tanítványai a mediterrán világ tanítását.

Mint jeleztem, a szálak Nietzschéhez vezetnek, az ő Epikurosához, az ő pogányságához, mondhatjuk etruszkságához. Idézzük kis szövegét Epikursról, noha sorrendben talán majd a bőrösséget tárgyaló rész után kellene következnie:

– Igen büszke vagyok arra, hogy Epikuros jellemét másként érzem, mint talán bárki más, s hogy mindarról, amit róla hallok és olvasok, élvezem a Régiség délutánjának boldogságát; látom, mint tekint szeme a messzenyúló, fehérlő tengerre, át a napsütötte parti sziklákon, mialatt nagy és kis állatok játszadoznak verőjében, biztonságban és nyugodtan, mint maga ez a fény és szem. Ilyen boldogságot csak egy folyton szenvedő találhatott ki, egy oly szem boldogságát, amely előtt a lét tengere elcsitult, s amely immár nem tud eléggé betelni felszínének és tarka, finom, megborzongó tengerbőrének látványával: előbb soha nem volt még ilyen szerény gyönyörűség!

Kosztolányi legszebb velencei, adriai írása az Örmények szigete, valamint a Dalmát képek, az Arbe-sziget, öt perc és a Délszaki kalandok talán. Hozzám legközelebb talán az Arbe-sziget, öt perc áll és a Délszaki kalandok első története a velencei pedikűrről, körömvágóról, lábápolóról, aki munkája után nem fogad el pénzt a hölgytől.

– Akinek ilyen gyönyörű lába van, az semmit sem fizethet, aki aztán este lampionokkal díszített gondolából szerenádot ad kuncsftjának.

Este mikor kikönyököltem erkélyemre, s magamba szívtam a kora május enyhe, gyógyító levegőjét, és bámultam a Canal Grande színes, megunhatatlan életét, gondola állott meg közvetlen a fogadóm lépcsőjénél, az erkélyem alatt. A gondolát nyolc lampion világította meg, s rajta, kezében mandolinnal egy férfi állt, az én rajongó lábápolóm, s mandolinozott s énekelt, serenátát adott nekem. Csengő hangja az érzéstől áttüzesedve és megszínesedve egészen a csillagokig csapott föl...

De ne feledkezzünk meg azért a Tavaszi színjáték a tengeren című írásról sem, amelyet szintén beiktathattam volna a fönt kiemeltek közé, hiszen ez is épp olyan remeklés, mint a többi.

Nyílt tengeren halad a hajó. Körötte tömören dagad a víz, ez a másik ,,sajátos nedv", mely éppoly sós, mint a vérünk és éppúgy kering.

Alkony van, fél nyolc.

Egyszerre mozgás támad az utasok közt. Valamennyien a hajó orra felé tódulnak. Mi történt? Áldozik a nap. Ezt szemlélik a szélcsöndes, derűs időben.

Én is odasietek. Eleget bolyongtam ég és víz között, de eddig még sohasem mertem igazán – tárgyilagos szemmel – megfigyelni egy ,,naplementét a tengeren". Féltem tőle. Ilyenkor eszembe jutott minden csapnivaló kép, melyet a világ teremtése óta festettek, hangulatos fényképek, képeslapok özöne, s fínyás, rajongó, gőgös ifjúságomban attól tartottam, hogy ezek az emlékek majd elzápítják örömömet.

Most nem vagyok többé fiatal. Szembe néztem én már egyéb csalódással is, kiábrándultam én már mindenből, ami számomra volt olyan fönséges és jelentős, mint egy naplemente. Hát nem kényeskedem. Alázatosan helyet foglalok a lelkes csoportban...

Színjáték ez, határozottan és a szó legszorosabb értelmében: a színek játéka. Minden szín együtt, sok-sok ezer szín, melyet a római mozaikfestő iskola remekelt, a színlépték minden árnyalata és sejtelme, s minden másodpercben változó...

És Kosztolányi lajstromba is szedi a színeket mind az almazöldtől, kéktől a vörösön keresztül a feketéig, a tinta- és a ravatalposztó-feketéig, illetve a lilákig: ametisztlila és orgonalila és olyan halványlila, melyet nem is reméltem, és csak lelkem ősidejében láttam, gyermekkoromban, a kis bibliámban, olyan lila, amilyennel valaha régen, negyven esztendővel ezelőtt Illés próféta palástját árnyaltam be színes ironommal.

Majd így fejezi be a nagy ,,giccs" színjáték leírását:

Nézzétek, most már csak egy utolsó körszelet rémlik a napból, s már nincs is, eltűnik, némán és ijesztően. Mi pedig valamennyien összeborzongunk, s azt a döbbenetet érezzük, amit igazi tragédiák után, hogy a földön vagyunk, ezen a rugalmas vízlepellel körülburkolt földgolyón, alattunk a sír, fölöttünk a csillagok.

Az előadásnak ,,telt háza" volt. Mindenki visszafojtott lélegzettel bámulta. Csak egyvalaki nem. Mellettünk a padon a hajó másodtisztje ült, s ,,a lemenő nap utolsó sugaraiban", valami regényfolytatást olvasott, ahol talán éppen efféle naplementét írtak le.

Most folytassuk 1924-es levelek áttekintésével, hiszen az augusztus 30-ai levél sorai nagyrészt pontosítják a fotónkon látottakat:

(Kosztolányi Árpádnak, Budapestről, július 9.)

Örömmel tudatom, hogy ezen a vasárnapon délután öt órakor már vonatra szállok feleségemmel és Ádámmal. Velencében hálókocsiban utazunk. Három-négy napig maradunk Velencében, kicsit fürdünk a tengerben, aztán Firenzébe megyünk szintén három-négy napra, onnan Rómába egy hétre. Itt Gerevich Tibor vendége vagyok, ki a Viale Policinico 139. alatt lakik, az Instituto Unghereseben...

 Tervem szerint augusztus 1-ig a nagy Itáliában csavargunk, aztán visszajövünk Abbáziába, s ott pihenünk és fürdőzünk, lehetőleg szeptemberig, mindaddig, míg az Aranysárkány tiszteletdíja futja.

(Nápolyból, július 24.)

Naponta fürdünk a tengerben. Jól vagyunk. Innen csak Capri szigetére rándulunk át, aztán letelepszünk egy kis helyen Trieszt közelében.

(Kosztolányi Árpádnénak, Róma, augusztus 2.)

Édes jó anyám, ma este indulunk Velencébe. Teljesen egészségesek vagyunk.

(Kosztolányi Máriának, Róma /augusztus eleje/)

A hét végén Velencébe megyünk, onnan valószínűleg Lovránba, ahol letelepszünk.

(Kosztolányi Árpádnak, Lido (Venezia), augusztus)

Hosszú bolyongás után végre horgonyt vetettünk itten, s úgy szeretnénk, hogy szeptember elsejéig itt nyaraljunk, a tenger mellett. Gyönyörű kis villában lakunk a tengerparton. Olasz költőbarátom jóvoltából otthon érezzük magunkat... Holnaptól kezdve mennek a cikkek. A pápa magánkihallgatáson fogadott, s Ádámot külön megáldotta.

Címem hotel Pension Veier e Villa Marina, Lido (Venezia).

(Budapest, augusztus 30.)

Kezdettől fogva csak olasz családokkal érintkeztünk, melyek elhalmoztak szeretetükkel és jóságukkal. A Lidón egész nap a parton voltunk, egy milánói tanárral laktunk együtt egy capanában, homokon ebédeltünk, fürdőruhában, és este néztünk be Velencébe... Az élet majdnem felével olcsóbb, mint nálunk... Takarékosság künn élni. Erősen foglalkozom a gondolattal, hogy ősszel a lakásom bérbe adom, és kimegyek egy évre Firenzébe, persze családommal együtt...

Itt küldöm a Tere-fere rovatot, melyet újból megkezdek és hetente folytatok, valamint egy cikket Oroska Máriáról, a berlini orosz színésznőről, kinek lidói arcképét is mellékelem.

Sajnálom, hogy még nem volt alkalmam utánanézni Oroska Mária lidói fotójának. Mármint, hogy megjelent-e valamelyik szabadkai vagy pesti lapban. A különös az, hogy az általam ismert Oroska Máriáról szóló cikkében Kosztolányi sehol sem tesz említést lidói mozzanatról, netán találkozásukról, jóllehet színházi cikkeiben, kritikáiban szinte szerelmi vallomásként is felfogható sorokat olvashatunk; egy lehetséges novella témája Kosztolányi találkozása, kalandja Oroska Máriával a Lido vendéglőiben, homokján, annál is inkább, mivel valóban létezik egy Színház a homokban című írása. Idézem a cikket, mert végül ott is akárha egy fotóba merevedne a látvány, sőt a dolog alkímiájáról is értekezik, s e sorokat már valóban mint képaláírásunk szerves részét olvashatjuk.

Nemsokára vége a színháznak. Aztán nyomban kezdődik a másik színház.

Nyáron mindössze csak szerepcsere történik. Színész lesz a néző, és a néző a színész.

Gyakran megfigyeltem. A balatoni homokban délelőttönként egész művészkávéház fekszik, csupa-csupa színész, aki ilyenkor nem felöltözik, hanem levetkőzik új szerepéhez. Azok, akik télen az ívlámpák fényében sápadnak, a bennük maradt pogány vággyal imádják a napot, halvány, szőke nők udvaroltatnak maguknak a sugarakkal...

Mindnyájan láthatóan örülnek a változásnak. Órákig izzadnak, hogy csak egy árnyalattal barnuljanak. Amint előttem van ez a sok-sok arc, a napsugár ecsetje alatt, a fényképész másolórámáit látom, az érzékenypapírokat, melyeket csak a fény tud kiszínezni, és mindig arra gondolnak, hogy talán ők is az igazi életképüket várják a természettől. Beugranak a vízbe, és eszembe jut a fényképész aranyfürdője. Ők ekkor egy képet rögzítenek meg. Át kell alakulniok, teljesen, Levetkőznek mindent, művészi cafrangot, ruhát, bőrt, beteges, városi színt, szabadulni akarnak a múlttól.

De ne feledkezzünk meg Oroska Máriáról sem egészen, idézzünk néhány reá vonatkozó mondatát is, hiszen valóban találkozhattak a Lidón, a színésznő ismerhette Kosztolányi róla írt ódáit és akár közelebb is kerülhettek volna egymáshoz.

Werner Kahle, Oroska Mária a második felvonás csókjelenetében művészetének legmagasabb ormára emelkedett. Ebben a nemben nincs nála különb.

Oroska Mária ma könnyed. Egy démoni csirkét, egy idegbajos macskát alakít. Selypeg, csacsog, duzzog, kislányosan, a szájába dugott ujjal, fejhangon beszél, és gyakran megrémít bennünket kacajának hideg, szívtelen trilláival. Egy művésznő öntudatával, kecsesen és finoman, tűhegyen táncoltatja a darab és az alak tragikomikumát.

Ő is mutatta ragadozó fogait, többször ő is élt azokkal a romantikus-német fogásokkal, melyek ma már elévültek. De megjelenésével – fehér selyemruhájában, vékony lábszárával – mindjárt káprázatot kelt, s később ezer és egy eszközzel tudja fokozni a hatást. Gyermetegen gagyog. Pompás az a jelenet, mikor a pamlagon heverve magasba löki lábait, s aranycipellőivel lassan kalimpál a levegőben. Arca ekkor nem látszik. Aranycipőin tűnik föl az arca.

Erre a látszólag mellékes mozzanatra csak azért tértem ki, hogy érzékeltessem a lehetséges elágazási pontokat a Lido sűrűjében, dzsungelében.

Fotónkat illetően még okvetlenül utalnunk kell a Velencei kép alcímet viselő Két élet című írására is, amelyet Kosztolányi már fotónkkal maga előtt is írhatott akár. A Lido két részét írja le, ironikusan, azt ahol az előkelők fürödnek (Tilos kutyát magukkal hozniok. Ezt úgy értelmezik, hogy a gyermek is tilos és egyáltalán nem szülnek.) és azt, ahol a közönségesek. Fotónk minden bizonnyal a közönségesek számára elkülönített részen, a közönségesek között készült.

Amerre a szem ellát, mérföldnyi távolságban, sátrak sorakoznak egymás mellé, egész sátorváros ez, melyben izmos, bronzmellű férfiak, kedves, almaarcú nők ülnek, az apák és anyák. Körülöttük harsog a levegő a kicsinyek visongásától.

Annyi a gyermek, mint az apróhal, melyet az étlap ,,frutta di marenak,, nevez. Ellepik a fövenyt...

Jeleztem, eredetileg ezt a barátom ösztönzésére összehordott anyagot szántam képaláírásnak, csak később határoztam el, hogy megkísérlem tetten érni – éppen ezen a fotón mediterrán, illetve immár inkább etruszk voltának mozzanatait.

Először is arckifejezésüknek hihetetlen komolysága lepett meg, amit kezdetben hajlandó voltam barnaságukkal magyarázni. Később meg kellett állapítani, hogy éppen ott, a tenger homokján tűnt el Kosztolányi olyannyira hangoztatott mosolya, hanyag eleganciája, léhasága. Valami váratlan tragikus komolyság mindkettőjük arcán. S akkor első alkalommal, számomra teljesen meglepően, ijesztően szinte, Rónay szép szövegében a hangsúly a tenger nélküli mediterránról áttevődött a: az etruszkra. És már csak az ő két alakjukat láttam, ahogyan egymáshoz dőlnek. De hiszen pontosan az etruszk agyag koporsók, szarkofágok födelét mintázzák, ahol a koporsóban nyugvó halottnak, halottaknak életnagyságú, egyik karjára támaszkodó alakja, alakjai foglalják el a fönti pamlagot. A szemek körüli fehér karikáknak köszönve tán olykor úgy tűnik nekem még cserépvoltuk is adva van. A halál néz ki belőlük. Két halálra rémült ember. Halálarc, mondja Rónay. Nem véletlen mentek áldásért a pápához. Nem véletlen ismételgeti állandóan, hogy teljesen egészségesek. Két halálra rémült ember a tenger, a lét tengere előtt. Noha végre otthonosan elheverve, könyökölve, mégis már akárha csupán azokat a fekete zászlókat látnák, amelyeket a Harmadik fejezet tenger leírásában (Kosztolányi, s mindenek előtt az Esti tengerleírásai alapjai minden tengerrel való foglalatosságunknak, tengerről, Adriáról való gondolkodásunknak, mert kell lennie ilyen alapnak, igaz később, talán Fejtő Érzelmes utazását kivéve, nem igen folytatódik ez a vonal), dithyrambusában észre sem vettünk, pedig már akkor rákérdezhettünk volna, miféle fekete vitorlák kerültek a képbe – kalózok-e avagy immár Böcklin Toteninseléről érkezők.

A sok gyerek akárha függönyként szolgálna. Arcuk nincs összhangban a sok gyerek vidámságával. És mintha a gyerekek is átváltoznának. Olykor úgy tűnik nekem, már nem is gyerekek. Az a Kosztolányi mellett lévő szép fekete lány már teljesen érett. Közelségük már-már intimnek mondható. A nagyfiú mintha aludna Harmos Ilona combján.

Akárha a tenger készítené róluk a képet, mintha csak a halál tükröződne rajtuk, mintha könyöklésük máris visszahanyatlás, az agyagkoporsó födelére való visszahanyatlás lenne, s előrevetítené a stockholmi napokat.

Letérdel elém az utcán a hóba, és úgy könyörög bocsánatért... Az elhagyott, fagyos stockholmi utcán hangosan üvöltök, vonítok, mint a kutya, olvassuk felesége könyvében.

Fotónkon Kosztolányi mintha a Halál Velencében hőse lenne, de egy másik Halál Velencében-é, ahol ott a feleség és ott a leány-Tadzio is, a fekete kislány alakjában.

De utalnunk kell még előbb e két ember napnak- és tengernek-kitettségére-kiszolgáltatottságára. Meztelen voltára. Ha meztelent mondok, mindig Gide L' Imoraliste-jére gondolok, arra, hogy amikor Gyergyai Meztelenre magyarosította címét, éppen ezt a bőrösséget akarta volna hangsúlyozni (Csakhamar végigjárt rajtam valami jóleső égés; egész lényem bőrömre áradt, olvashatjuk még valahol a regény legelején), Gide viszonyára Dosztojevszkijhez, illetve ez esetben még inkább Nietzschéhez.

A Vidám tudomány Negyedik könyv: Sanctus Januarius című fejezetben külön töredéket szentel a Bőrösségnek.

A mélység minden embere boldogságát leli abban, hogy olykor a röpülőhalhoz hasonlatos és a hullámok szélső taraján játszadozhat; azt becsülik a dolgokon a legtöbbre, hogy felületük van: tehát, bőrösségüket,, – bocsánat a szóért...

Ahogyan Kosztolányi válláról lecsúszik a dressz. Ahogy nyilvánvalóvá lesz bőrössége. A bőrösség. A szarkofág cserépvolta. Igen, Nietzsche kategóriáját kell bevezetnünk a Vidám tudományból, annál is inkább, mivel tudjuk Kosztolányit és unokaöccsét, Csáthot rendkívül foglalkoztatta a bőr – az ember bőre, mint olyan. A magyar irodalom egyik legjobb novellája a Sarlach, Kosztolányi pedig külön tanulmányban elemez egy az ember bőrével foglalkozó francia könyvet. A két testvér bőrösség-érzékenysége felettébb beszédes.

A régi bőröm a betegség miatt mind lejött. És, barátom, csak úgy húztam le, mint amikor a mandarin-narancsot hámozzák... Itt van mindjárt a l28-ik oldalon. Megvan! (Kivesz egy halványsárga, kopott tenyérnyi lemezt.) Tudod-e, mi ez? Nem. (Szünet.) Ez a bőröm. (Sarlach)

Milyen felületes könnyedséggel tekintettem eddig a kezem bőrére. Elhatároztam, hogy ezután jobban fogom tisztelni. Mihelyt értesülök, hogy hány féle réteg borítja, és mi mindent művel tudatomon kívül, titokban a hám, az irha, a verejtékmirigy, a hajtüsző, a faggyúmirigy, és mintegy gorcsövön látom tenyerem barázdáit s ujjpárnáim ékírásszerű rajzait is, a végtelent érzem ebben a külsőségben, a felületen a mélységet, s olyan félelem fog el, hogy szeretnék önmagamnak kezet csókolni. A bőr rejtélyes valami, köztakaró-nak nevezik. De voltaképp ez egyéniségünk országhatára, mely a többi idegen lény számára jelzi, hogy eddig és ne tovább. (Lámpa emberbőrből)

De Nietzschére szükségünk van a mediterránhoz, a Délhez, illetve konkrétan Velencéhez való viszonya miatt is. A német zenéről írt szavait olvasva talán leginkább tetten érhetjük az északi ember Délhez való vonzódásának mibenlétét is.

Ha valaki hozzám hasonlóan, szereti a délvidéket, mint a gyógyulás nagy iskoláját a legszellemibb és legérzékibb dolgokban, mint féktelen teljességet és megdicsőülést a napfénynek, mely egy parancsoló, magahívő lét fölé borul: nos, az ilyen meg fogja tanulni, hogy kissé óvakodjék a német zenétől, mert az, miközben ízlését ismét elrontja, véle együtt egészségét is elrontja megint.

És íme az Ecce homo nevezetes, szép mondatai, definíciója, amelyben Velencével azonosítja a zenét:

Ha más szóval kellene kifejeznem a zenét, egyedül Velencével tudnám helyettesíteni. A zene elválaszthatatlan a könnyektől, s a boldogság és a Dél elképzelhetetlen számomra a félénkség borzongása nélkül.

Igen, e homokban könyöklő, homokba hanyatló pár Velencét, mint muzsikát hallgatja, könnyezni már nem tud, szemeik üresek, mint az etruszk szarkofág párjának szemei, de a félénkség borzongása eluralkodik, átterjed a tenger bőrösségéről, az ő bőrösségükre, át üresen néző, üresen visszhangzó, etruszk cserép-voltukra.

A Villa Giuliában látható szarkofág pamlagán fekvő szerelmespár teste a restauráció által valami szép fényt, szenzualitást kap, már-már rózsaszínné lesz a terakotta, minden bizonnyal egészen közel az eredeti kinézéshez, éppen úgy, mint ahogyan azt Vas István Etruszk szarkofág című versében olvashatjuk (Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje meztelen mellére dől, és az átkarolja, szerelem süt a vörös kőből...), ám én először e párral Ljubo Babić (a horvát Fülep Lajos) könyvében találkoztam, amelyben még restaurálatlan, széttöredezett fekete-fehér változatát közölték, s ezért Rómában nekem egy pillanatban, baudelaire-i látomásként, úgy tűnt, azon az első változaton felcserélték a helyet, a lenn töredező, bomló, rothadó szerelmespárt emelték fel a pamlag párnáira.

DUBROVNIK

Majd a Dubrovniki levelek.

(Kosztolányi Dezsőnének1935. Április 19.

Nagypéntek estéjén, a Ljubljana födélzetén.)

Irj azonnal Dubrovnik, Hotel Argentina.

(Április 20.)

Édesem,

kétablakos szobám előtt a tenger zúg. Tegnap éjjel nyitott ablaknál aludtam el, úgy, hogy nézegettem a holdas vizet. Tizenkét órát aludtam egyfolytában, s ma délután még kettőt. Ragusa egy kisded, de tiszta és tündéri Velence... Az Argentinában három alkalmazott is tud magyarul. Itt van Ring dr., a tátraszéplaki orvos, feleségével.

Kék tisztaság, nap, a levegő részegsége. Fürdeni egyelőre még nem lehet. De már le vagyok sülve. Naponta kétszer eszem salátát. De ez pompás: olajos, és vastag, nagyon kevés ecettel. A gyümölcs is jó, piros, édes narancsok.

(Április 23.)

Édesem,

amit írtam neked, itteni tartózkodásom teljesen a pihenésnek és az edzésnek szentelem, s öntudatosan tartózkodom attól, hogy kilendüljek ebből a mesterségesen rám kényszerített nyugalomból. Alvás, evés, napozás, fürdés. Ma már megmártottam magam a tengerben. Csokoládébarna vagyok.

(Április 25.)

Tegnap, kérem, viharos vad tengeren fürödtünk...

Teljesen egészséges vagyok. Sokat járok, úszom stb.

(Április 26.)

Holnap reggel 6-kor Cattaróba indulunk hajón, onnan a Lovcsenre, majd Cetinjébe megyünk. Másnap visszafelé Leszna szigetére, aztán Spalatóba, s végül Susakon át haza. ... A németek felismertek, rangrejtésemnek vége, több lány autógramot kért. Az egyik megjegyezte: ,,A Blutige Dichter megvan nekem, kötve",... A Napló-ban küldendő példányban Ragusa helyett mindenütt Dubrovnik írandó, s Lacroma helyett Lokrum.

(Április 29.

A tengeren)

Édes Manyim,

ezt a levelet a Jugoslavia nevű nagy hajóról írom. Itt aludtam, kabinban, kitűnően. Tegnap Cetinjében voltam, s a Lovcsen tetején. A borzalmak borzalma ez a kőpokol. Nyakatörő vállalkozás, istenkísértés ezeken a hajtűutakon felkapaszkodni 18oo méterre. Mindnyájan reszkettünk. Ma már Spalatóban vagyok.