Z. Varga Zoltán

Az írói véna

– Csáth Géza naplójegyzeteiről –

A Csáth-kultuszról általában

Végigtekintve a Csáth-oeuvre befogadástörténetén, talán az a leginkább szembeszökő, hogy abban, kortól függetlenül, ideológia és kulturális különbözőségeken túl, mennyire végzetesen egybeforrt a szerző élete és műve. Mintha nem is igen lehetne a Csáth-életműről másképp beszélni, mint legendává, mitikus nagyságúvá növekedett, sorssá vált életét megidézve, összekapcsolva műveivel. Vagy inkább nem volna érdemes? Mert még az egyébként nyilvánvalóan elkötelezett Csáth-kritikusok is gyakran jelzik fenntartásaikat a vékonyka, ,,torzóban maradt" életmű ,,egyenetlen" poétikai színvonalával kapcsolatban. A tucatnyi, a magyar kisprózai kánon részévé vált, klasszikusnak számító novella mellett jónéhány tanmese jellegű, didaktikus, túlmagyarázottnak ható ún. analitikus novellát, egyetlen, szerzői szólamra épített színművet találunk, melyek alig többek Csáth meglehetősen rugalmatlan és sematikus pszichoanalitikus elgondolásainak puszta illusztrációinál. Mégis mindezek ellenére a hatvanas évek közepén újrafelfedezett Csáth Géza olyan írókat és művészeket ihletett meg vagy csábított reflexiókra mint Esterházy Péter, Tolnai Ottó, Mészöly Miklós, Hajas Tibor, Nagy József stb. Ezek a sajátos értelmezéseknek is tekinthető alkotások legalább annyira támaszkodnak Csáth tragikus életére, mint műveire. Talán Csáth is a modernitás azon művészei közé tartozna tehát, akiknek valamiképpen sikerült ,,élettörténetüket" is bevonni műalkotásaik közé, akik ideiglenes vagy végleges elhallgatásukkal (Rimbaud, Valéry, Duchamp stb.) tették még hangsúlyosabbá műveiket? Megfontolandó lehetőség, bár a fenti művészek – Csáthtal szemben – egy máris erős, telített oeuvre értelmezési terét tágították ki élettörténetük életművükbe való többé-kevésbé tudatos bevonásával. Az értelmezés kereteinek efféle kitágítása egyébként is kockázatos művelet, hiszen ettől fogva a befogadói fogékonyság, sőt túlérzékenység tulajdonképpen akármit művészetnek tarthat, ezzel némiképp elbizonytalanítva a közös társadalmi praxisként felfogott művészet elképzelését, egyszersmind parttalanná, ha nem egyenesen érdektelenné és üressé téve a művekről való beszédet¹. Az életesemények önmagukban, a művek jelentésképző keretén kívüli értelmezésével, mely a Csáth-kritika legdominánsabb vonulata, nem csak a moralizálás elkerülése miatt kell óvatosan bánni, hanem azért is, mert ha magát a szerző életét tekintjük műalkotásnak, akkor eleve elvetjük a művészi, irodalmi tevékenység minőségének, jelentőségének megítélhetőségét és megérthetőségét. Márpedig Csáth esetében létezik olyan irodalmi mű, vagy egyelőre maradjunk az írásmű kifejezésnél, amelyben a szerző önmagában megítélhetetlen élete az írói munka nyomán átalakul, jelentéstelivé, egyszóval művé lesz: ez az írás Csáth Naplója.

Mielőtt rátérnénk arra, hogy Csáth naplói és egyéb önéletrajzi jellegű szövegei mennyiben járultak hozzá az alakja körül kialakult kultuszhoz – melyet Szajbély Mihály oly érzékletesen festett le monográfiájának nyitó soraiban – érdemes futólag áttekinteni az életmű utóéletét. Dér Zoltán és Szajbély Mihály bibliográfiái nyomán tudjuk, hogy Németh László illetve Bóka László harmincas évek közepén készült írásaitól eltekintve több mint negyven évig a feledés homálya borult a műveire: sem újabb kiadások, sem tanulmányok nem tették hozzáférhetővé Csáth művét. Egészen a hatvanas évek közepéig, végéig kellett várni az újrafelfedezésre. Ekkor Illés Endre illetve Dér Zoltán válogatásai, tanulmányai nyitottak utat a szövegekhez. A közönség azóta is töretlen érdeklődését monográfiák, az író születésének tízes számú évfordulóira megjelent folyóiratszámok, egy film és egy tévéfilm, majd a kilencvenes évek közepétől meginduló életműkiadás jelzi.

Vajon miért vált Csáth kultikus figurává, mit látott benne az őt újrafelfedező nemzedék? Miért éppen ebben a történelmi pillanatban került elő és talált új közönséget Csáth elfeledettnek hitt életműve? Talán kissé merésznek tűnik Csáth újrafelfedezését és kialakuló kultuszát összekötni a hatvanas évek magyarországi és jugoszláviai kontextusával, mégis meg lehet kockáztatni az állítást: egy olyan nemzedék tűzte zászlajára Csáth életművét, s méginkább sorsát, melynek az ismert politikai helyzet elvette, de legalábbis beszűkítette jövőképét, mely az önpusztító értelmiségi magatartást egyfajta heroizmusként értelmezte. Csáth képe a szenvedő ember képe, az áldozaté, aki egy ellenséges és rosszul berendezett világban önként vállalja, sőt sietteti a szükségszerű bukást, akinek így szenvedéstörténete végül üdvtörténetté válik. De Csáth képe egyszersmind a lázadás, a tiltakozás képe is, s ez a tiltakozás már nem redukálható csupán politikai okokra, hanem az élet általános berendezése elleni formátlan vád (ne feledjük, e formátlanság volt a 68-as diáklázadások sajátja is!), melynek eredete inkább lételméleti, mint társadalmi. Csáth írásainak állandó eleme a létezés kérlelhetetlen determinizmusára való hivatkozás. A végletes kettősséggel jellemzett csáthi hősnek – ártatlanság és tisztaság az egyik, romlottság és pusztulás a másik oldalon – a gyermek a leghívebb képe, aki, mint tudjuk, morális értelemben nem önálló lény: jón és rosszon túli feltételek közé vetett, az erkölcsi helytállás lehetőségétől megfosztott lény, homályos bűntudattal: ,,Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind?"².

A Naplók és a Csáth-kultusz

Csáth naplója, helyesebben naplói, levelezése a legenda fő forrásai közé tartoznak. Sőt személyes jellegű írásainak saját történetük van, melyet szintén legendák vesznek körül, hiszen Csáth naplóit és egyéb önéletrajzi jellegű írásait a titokzatosság és a bennfentesség légköre lengi körül. Az 1988-as Híd-beli folyóiratközlésig, majd 1989-es könyv alakban történő megjelenésig gépiratos másolatként, szinte szamizdat formában terjedő ún. 1912-13-as naplóból már Illés Endre is idéz 1964-es novella-válogatásának előszavában, ettől kezdve pedig alig találunk Csáthról szóló írást, ahol ne szerepelnének e naplóból vett sorok. A filológiai hitelesség e kötet esetében felmerülő problémáin és annak következményein túl, melyekről külön is érdemes szólni, általában véve is elmondható, hogy a szélesebb közönség csak igen hiányos képet alkothat magának Csáth önéletrajzi munkásságáról: máig nem létezik olyan filológiai igénnyel megírt tanulmány, amely megpróbálná feltárni, hogy valójában milyen időszakokra terjedt Csáth naplóírói tevékenysége, mekkora terjedelmű szövegekről van szó, mi lett e szövegek sorsa?³

Mindenesetre az eddig ismertté vált naplók között is jelentős különbség van a Csáth-kultusz szempontjából. Igazi kultikus értékkel a naplónak csak fenntartásokkal tekinthető, az 1912-es év nyarát illetve Csáth morfinizmusának történetét tartalmazó kötet bír. Anélkül, hogy egyelőre részletesen elemeznénk azokat az okokat, melyek kiragadják ezt az írást az életesemények rögzítésének mimetikus monotonitásából, s melyek végső soron irodalmi hatásúvá teszik, szinte magától értetődő, hogy e kötet népszerűsége nagyrészt két beszédtilalom, tabu megsértéséből adódik. A szexualitás nyílt, Szajbély Mihály szavával ,,pornográf regényeket megszégyenítő érzékletességgel"⁴ való ábrázolása, illetve a kábítószer-élvezet ezen írásokban történő megjelenítése még ma is megbotránkozást válthat ki, mivel társadalmi szempontból deviáns, elítélendő magatartásformákat mutat be.

A szexuális viselkedés szabályozása minden valaha létezett emberi közösség alapvető érdeke és feladata. Ez a feladat az írott törvényeken túl (a vérfertőzés tilalma, az erőszak tiltása, a kiskorúak védelme stb.) nagyrészt bizonyos társadalmilag preferált minták képzeletbeli elsajátításán (pl. heteroszexualitás, monogámia stb.) alapul, s minden olyan gyakorlatnak vagy elméletnek, mely kívül esik ezeken a mintákon, a közösség szankcióival kell szembenéznie. A közösség éppen ezért különös figyelmmel kíséri tagjainak e tárgyú publikus megnyilvánulásait, mert azok az adott közösségben preferált mintáktól való eltérésre buzdíthatnak. Messzire vezetne, ha megpróbálnánk feltárni azokat a társadalmilag tiszteletben tartott és ajánlott szexuális viselkedésformákat, melyek egyrészt az írás születésének idejében, másrészt nyilvánosságra hozatalakor domináltak a magyar társadalomban (egyébként a '14-16-os naplója tanúsága szerint Csáth maga is tervezte a háború előtti és utáni szexuális szokások különbségének megírását!). Mégis, ennek hiányában is biztosan kijelenthető, hogy a '12-13-as napló esetében nem maguknak e mintáknak a megsértése, hanem az arról való beszéd válthat ki megbotránkozást. ,,A kalandokban a perverziónak szinte nyoma sincsen; és mégis azáltal, hogy le vannak írva, perverznek hatnak"⁵ mondja Földényi F. László a Csáth-naplóról írott kitűnő tanulmányában. A perverz kifejezés használata annyiban jogosult, hogy a pornográfia használata egyfajta természetesség-eszménytől való eltérésként aposztrofálódik társadalmunkban, ám talán mégis pontosabb, ha a pornográfiához hasonlítjuk a naplót. A pornográfia számos meghatározási kísérlete közül (mely olyan gondolkodók érdeklődését is felkeltette mint Umberto Eco vagy Jean Baudrillard) két értéksemleges vonást érdemes itt megtartani. Az egyik, hogy amíg létezik pornográf film, fénykép, festmény, regény stb. addig értelmetlen pornográf szeretkezésről, emberek közötti pornográf kapcsolatról beszélni. A pornográfia ábrázolási mód, tehát (mégha ódzkodunk is a egy elsődleges valóságról beszélni) megkettőződést jelent, legalábbis annyiban, hogy valamilyen emberi tevékenység eredményeként, ettől a tevékenységtől elválasztható, attól függetlenül létező tárgyként létezik. A másik jellemző vonás, hogy pornográf alkotás mindig felkínál egy eleve bekalkulált külső nézőpontot, a voyeur nézőpontját, és éppen a tekintetnek való szándékolt kitettsége teszi pornográffá. Ma, amikor a műfaj egyfajta emancipációjának vagyunk tanúi, tehát amikor hajlamosak vagyunk egyszerűen bizonyos ábrázolási konvenciónak, kódnak tekinteni a pornográfiát, amely különböző kompozíciókba helyezve a kontextustól függően sajátos értelmet, funkciót kaphat⁶ – melynek értelmezésére a szóban forgó Csáth-napló kapcsán a későbbiek során még visszatérünk –, nem pedig a természetesség-eszménytől való bűnös elhajlásnak⁷, a moralizálás különösebb veszélye nélkül állapíthatjuk meg, hogy Csáth '12-13-as naplója, különösen a retrospektív jellegű – tehát a naplóírás alapelvének ellentmondó! – leírása mindkét fenti jellemzőt magáénak tudja, vagyis pornográf.

A másik botránykő, amely sok olvasót szerzett a Naplónak és amely igen fontos szereppel bír a kultikus Csáth-figura megalkotásában, Csáth kábítószer-függőségéhez kötődik. Ez a vonás oly elválaszthatatlanul tartozik Csáth arcképéhez, hogy egyrészt Kosztolányi nyomán életművének fő osztályozási elve lett, másrészt pedig az Ópium című novella közvetlen életrajzi élményének, esetleg megvalósítandó életprogramjának tekintve megalapozta az egész életmű életrajzi keretben való értelmezését. Nem csak arról van szó, hogy a Csáthról kialakult kultikus kép szerint egész életműve egyfajta önéletírói program eredménye, hanem, hogy alakjában az ,,élet" és az irodalom mitikus egysége valósulna meg: Csáth az ,,élet" írója; nem egyszerűen irodalmár, aki mindig kívül marad művén, aki csak ,,irodalmat" hoz létre, abban az értelemben, ahogy az szembeállítható lenne az ,,élettel", hanem olyan hős, akinél élet és írás nem válik szét (tehát alkotásmódja nem mimetikus!), mintha Goethe negatív képmása lenne, az élet és az irodalom harmóniájának kifordított képe. Ez a képmás némileg meg is magyarázza Csáthnak a magyar irodalmi kánonban betöltött felemás, ellentmondásos, a klasszikus irodalmi kánon és az alternatív, ellen-kultúra határán lévő helyzetét. Természetesen ennek a képmásnak az igazsága, a szövegek egyedüli értelmezési horizontjaként való használhatósága vitatható. Keresztúrszky Ida igen meggyőzően mutatta ki, hogy az Ópium novellát Csáth morfinizmusának tükrében olvasó értelmezők milyen nagyvonalúan bánnak az ún. életrajzi tényekkel (az Ópium bizonyíthatóan a szerző morfinizmusának kialakulása előtt keletkezett), figyelmen kívül hagyva más, eszmetörténetileg indokoltabbnak tűnő értelmezési lehetőségeket⁸. Mégis, ha az Ópium novellát nem közvetlenül a szerző morfinizmusával, hanem egy másik szöveggel, a '12-13-as naplójával hozzuk összefüggésbe, akkor a két írás intertextuális kapcsolatain keresztül jól láthatóvá válik egy, az életmű egészét átható azonoselvű világlátás és ábrázolásmód.

A naplóról általában

Bár a napló műfaja igen sokszínű, egymástól gyakran különböző alkotásokat gyűjt egybe, az elnevezésben (napló, journal, diary, Tagebuch stb;) rejlő meghatározás egy elvben mindegyikre érvényes kényszert fogalmaz meg: napról napra, lehetőleg a dátum feltüntetésével, kell írni, a naptári napot tekintve mind a leírtak, mind a leírás egységének. Ez a feltétel, mely tulajdonképpen az egyetlen szükséges és elégséges feltétele a műfajnak, a cselekvés elsődlegességét hangsúlyozza annak eredményével szemben; a naplóírás, naplóvezetés tevékenysége fontosabb a szavak, mondatok egymásutániságában tárgyiasuló naplónál; az igei kifejezés megelőzi a főnevet. Ebből a szempontból a napló egyedülálló műfaj: megkülönböztető jegye a megírás körülményeire vonatkozik, a szöveg létrehozásának szinte fizikális tevékenységére, mely más irodalmi, és egyáltalán írott szövegek esetében külsődleges és esetleges. A naplót nem a szövegben leírt dolgok, még csak nem is a leírás módja, hanem az írás körülményei teszik naplóvá. Fogalmazhatnánk úgy is, közelítve a naplót a rokon önéletrajzi műfajok egy lehetséges meghatározásához⁹, hogy a naplóírás beszédaktus, melynek érvényességéhez egyedül az szükséges, hogy az olvasó meg legyen győződve, a mű (legalább tendencia jelleggel) napról napra folytadódó munka eredménye, melynek legfőbb, ha nem egyetlen, rendezőelve a naptár.¹⁰

A műfaji meghatározásnak természetesen nem csak az osztályozás, a besorolás öröme miatt van jelentősége. A műfaj kérdése számunkra itt csupán annyiban fontos, hogy bennük gyűlnek össze, bennük rögzülnek az olvasók azon elvárásai, melyek befolyásolják és meghatározzák számukra bizonyos azonos vonásokat mutató szövegek értelmét, jelentését. Ezek közül az elvárások közül a napló esetében a legjelentősebb, mint azt fentebb már láttuk, hogy az olvasó a mű megalkotásának folyamata felől közelít a szöveghez: biztosra veszi, hogy az elbeszélő-író a naptárhoz igazítja mondandóját, helyesebben éppen a naptár által önkényesen kijelölt időegység szabja meg a szöveg elrendezését. Ennélfogva az olvasó úgy alkotja meg a naplóíró-elbeszélő alakját, hogy folyamatos, állandó távolságot, helyesebben közelséget tételez a naplóíró (az írás alanya) és a naplóíró (,,külső", ,,belső") ,,életének" (bármit is jelentsen ez a kifejezés) eseményei, történései, benyomásai közé, igen fontos szerepet tulajdonítva abban az írásnak¹¹. Nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy a ,,cselekményes" naplók esetében a szöveg ,,felülete" mögé mindig odaképzeljük az ,,élet", a megtörtént dolgok teljességét, a leírtat képzeletben kiegészítve azzal, ami nincs leírva, ezzel mintegy kétszeresen is jelentésessé téve a szöveget. Még ennél is fontosabb talán, hogy az írás kiválik az élet eseményei közül, beleszól azokba, megmásítja, átértéleli, átalakítja azokat, elvileg téve lehetetlenné a mimetikus ábrázolás elképzelését. Bármilyen keveset, esetleg semmit sem tudok a szerző életéről, a naplóban leírtak igazságáról, referenciális értékéről, azt mindenesetre tudom, hogy a naplóíró számára különleges jelentősége van az írás ismétlődő, rituális jellegű tevékenységének, s valamiképpen minden, amit naplójában olvasok, ehhez a tevékenységhez képest nyeri el értelmét.¹²

De vajon az írás aktusának ez a megkülönböztetett szerepe, helyzetének sajátosságaiból, a közelségből és az ismétlődésből adódó meghatározottságai minden naplóban szükségszerűen ugyanahhoz az elbeszélői pozícióhoz, és végső soron világhoz való viszonyhoz, mentális berendezkedéshez, világképhez vezetnek-e? A műfajról szóló monográfiák egyik nagy kérdése ez, melyre a szakírók gyakran a naplóíró pszichológiai jellemzésével és típusokba sorolásával igyekeznek választ adni. Egyrészt lehetséges kiindulási pont ,,a naplóíró" sajátosnak vélt szubjektivitása (ezen belül esetleg alosztályok különíthetők el), másrészt pedig magának a naplóírásnak a helyzete, mely függetlenül az adott naplóíró személyiségétől, hasonló vonásokkal rendelkező képet alakít ki az olvasóban a naplóíróról¹³. Anélkül, hogy belemennénk a vita részletes tárgyalásába, egy megfontolandó szemponttal kell kiegészítenünk a naplóírás általános és azonos funkciójának meghatározására törekvő, egyébként teljesen jogosult törekvéseket. A naplóírás ugyanis mindig kapcsolatban áll az írás egy adott életműben megnyilvánuló más formáival, helyzeteivel. Jelentőségének, értékének meghatározása tehát függ attól, hogy az alkotó szubjektum a megszólalás milyen egyéb lehetőségeivel él, illetve ezekhez miként viszonyul a napló. Például valószínűleg más interpretációs stratégiát célszerű választani abban az esetben, ha a szerző a naplóírás mellett más műfajokban is jeleskedik, vagy ha életművét kizárólag naplója képezi. És ebből a szempontból nem csupán a napló értelmezését módosítja az életmű többi része, hanem vice versa: egy újonnan előkerülő napló egész életművek jelentését változtathatja meg visszamenőleg.

E máris hosszúra nyúlt elméleti fejtegetés természetesen csak néhány szempontot vetett fel a napló műfajának lehetséges megközelítései közül: nevezetesen azokat, melyek az elemzés tárgyául választott 1912-13-as Csáth-napló tanulmányozásában elméleti támpontokat adhatnak.

A Napló publikációjának textológiai és etikai problémái

Mint azt már fentebb említettem az 1912-13-as Naplóként közzétett szöveggyűjtemény filozófiai szempontból nem hiteles és csak bizonyos megszorításokkal nevezhető naplónak. ,,Ez a szöveg filológiai szempontból nem tekinthető hitelesnek. Az eredeti kézirat változatlanul lappang, a másolatok másolatai nyomán készült kiadások esetében pedig a szövegromlást aligha lehet kizárni. Tartalmi szempontból azonban kétségkívül hiteles feljegyzések ezek" – írja Szajbély Mihály¹⁴ a másik, 1997-ben publikált naplókötet utószavában. Valóban, ha csak a Híd 1987 júniusi Csáth-emlékszámában közölt, 1912 szeptember 19-ei naplójegyzetet vetjük össze a szekszárdi Babits Kiadó által kiadott kötet ugyanazon napjával, máris rengeteg helyesírási, stilisztikai, sőt tartalmi eltérést találunk. Az igazi kérdés azonban, melynek következményei az értelmezést is befolyásolják, arra vonatkozik, hogy vajon egységesnek tekinthető-e a kötet szövege. Az valószínűleg bizton kijelenthető, hogy az 1989-es kötet végén szereplő három, pontokba szedett rövid feljegyzés 1919-ből származik, s minden bizonnyal csak a szerkesztői önkény jóvoltából, alkalmilag kerülhetett egy kiadványba az egységesebbnek tűnő '12-es, '13-as szövegekkel. Ezt alátámasztja, hogy időközben megjelent Csáth 1914-16-os háborús naplója, mely kitartó és rendszerességre hajló naplóvezetői szokásokról árulkodik. Ám a kötet további szövegével kapcsolatban is felvetődik a kérdés, hogy vajon beszélhetünk-e egyáltalán autorizált szövegről a posztumusz, több mint hetven évvel a szerző halála után kiadott, publikációs szándékra semmiben sem utaló naplójegyzetek esetében? Elképzelhető-e egy tervszerű, tudatos szerkesztésmód, mely megadná a szöveg ,,hermeneutikai azonosságát" (Gadamer)?; amely szükséges ahhoz, hogy a kötetet a Csáth-oeuvre önálló darabjaként tudjuk olvasni, felhasználva az azonos szerzői névvel jegyzett írások között tételezett sajátos intertextuális kapcsolatokat, irodalomkritikai következtetési sémákat?¹⁵

A napló-olvasásnak azt a paradoxonát, hogy lényegüknél fogva titkosnak, privátnak tartott feljegyzésekhez csak titkosságuk eltörlése, nyilvánosságra hozataluk árán férhetünk hozzá, még megfejeli egy sajátos körülmény is: a napló nemcsak szerzője engedélye nélkül került napvilágra, hanem egy másik, a napló szövegében nem is használt, a szerző életművében egy más típusú közlésmód, műfaj számára fenntartott név alatt. Mert hiába tudjuk, hogy az irodalmi szövegeit Csáth Géza néven közzé tevő alkotó azonos a Brenner József néven orvosi tárgyú cikkeket publikáló személlyel, aki minden bizonnyal azonos a napló kalandjait átélő szereplővel, majd az azokat leíró elbeszélővel, ez nem változtat azon, hogy a kötet közreadói minden megfontolást félretéve sorolták az irodalmi szövegkorpuszt jelölő névhez a naplót. Tették ezt nyilvánvalóan a szerzői univerzum egységességébe vettett hit alapján, melyet ez esetben még inkább megerősített élet és mű fentebb már elemzett mitikus egybeesése. Bár nincs sok okunk vitatni az eljárás jogosságát, érdemes jelezni a két szövegvilág közötti árnyaltabb kapcsolatok feltételezésének hiányát, miképp a különböző nevek alatt megnyilatkozó alanyok szubjektivitásának eltérő mértékét és minőségét is. Ki tehát a szöveg szerzője? Különbözik-e a naplóíró Dr. Brenner József fürdőorvos a novellaíró Csáth Gézától és ha igen, miben?

Az e kérdésekre adott válaszok bizonyos szempontból más megvilágításba helyezhetik a Napló publikációjával illetve olvasásával kapcsolatos etikai aggályokat. Mert igaz ugyan, hogy a bizalmas tartalmú, a szerző és környezete magánéletét taglaló személyes jellegű, alapvetően referenciálisnak tekintett iratok közzététele Csáth-Brenner esetében a történeti távolság miatt közvetlenül nem sérti senki önérzetét, ám ennek ellenére a posztumusz kiadás a fenti tisztázatlan tulajdon-név viszonyok miatt a ,,hullarablás" képzetét kelthetik egyesekben. Be kell tehát bizonyítanunk, hogy e 1912-es, 1913-as naplószöveg miben nyilvánítja ki maga a Csáth-oeuvre tartozását, hogyan keres és teremt kapcsolatokat a Csáth-szöveguniverzum más darabjaival. Ezzel egyszersmind elkerülhetőnek tűnik, hogy egyrészt pártját fogjuk a Csáth-kultusz olcsó kiárusításának, másrészt, hogy elfogadjuk a szöveg nevelő célzattal való visszatartását, a cenzúrát, de legalábbis a parancsoló hallgatást, mely a szöveget már elolvasó kivételezettek paternalizmusát példázza (mi elolvastuk, jobb, ha ti nem olvassátok).

Az írás színterei

A Napló nyitó soraiban Csáth egy egész ars poetikát fejt ki, melyben megnevezi és jellemzi írói pályájának legfontosabb szakaszait. E passzust fontossága miatt érdemes teljes terjedelmében idéznünk:

,,Rettenetes és nyomasztó gondolat, hogy nincs többé kedvem az íráshoz. Mióta az analyzissel behatóan foglalkozom, és minden ízében elemezem az öntudatlan lelki életemet, nincs többé szükség rá, hogy írjak. Pedig az analyzis csak szenvedést hoz, keserű életismeretet és kiábrándulást. Az írás pedig gyönyört ad és kenyeret. Mégse! Nehezen megy, aggályokkal. A születő gondolatot mintegy csírájában megöli a kritika. A legbelső elintézetlen ügyeimet pedig nem tudom papírra tenni. Az az érzés gátol, hogy mások éppolyan tisztán olvasnak benne, mint én az írók írásaiban, én a psychoanalitikus. – Mégis vaserővel kényszerítem magam, hogy írjak. Írnom kell. Ha nem is lesz számomra többé az írás életműködés soha, legalább legyen játék. Játszanom kell, ha nem is mulatok, mert ez ad csak esélyt rá, hogy valaha sok pénzt keressek."

Ebben a részletben Csáth nemcsak a pszichoanalízis központi szerepét jelzi életművében (és elsősorban ott, nem pedig életében, mivel az írás tevékenységében okoz változást megjelenése!) hanem az írásnak legalább három, de talán négy különböző jelentését és szerepét is meghatározza pályája során. Az első, egyértelműen pozítív meghatározás szerint az írás ,,életműködés", amely ,,gyönyört ad és kenyeret". Az írás ezen felfogása azonban, az analízissel való találkozás következtében, már a múlté, többé nem képviselhető választás. Az írás másik, ezzel a felfogással nyilvánvalóan ellentétes, tehát negatív konnotációt hordozó meghatározása felszólító módban, a jövő lehetséges és feltételes birodalmában konstituálódik, mégpedig a ,,játék" metaforáján keresztül.

Írás és játék lehetséges kapcsolatainak körültekintő vizsgálatára e helyütt nincs lehetőségünk. Az mindenesetre világosnak tűnik a kontextus alapján, hogy Csáthnál a játék csak mind másodlagos érték, a komollyal, a teljes és elsődleges jelenléttel szembeállítva jelenik meg. Fentebb már említettük, a Csáth-kultusz nem kis részben azon a feltételezésen alapul, hogy az író műveiben megvalósul az élet és az irodalom mitikus egybeesése. Itt a játék fiktív jellege, a játékot kísérő másodlagos valóság tudata, tehát az irodalom irodalmiságának, megcsináltságának, ,,mesterséges" emberi és történelmi konvenciókon nyugvásának tudata mint értékvesztés aposztrofálódik az életműködésként elképzelt írással szemben. Ez a különbségtétel azonban egyben poétikai formációk történeti határa is: a modernitásé, abban az értelemben, ahogy a modernitást ama történeti küzdelem nevének tartjuk, amely az irodalom és a művészet sajátos társadalmi és kulturális meghatározottságaival, helyzetével való szembenézés küzdelmeként, a nyelvnek, az alkotóknak és a befogadóknak a műalkotás létmódjában, jelentés- és értékképzésében betöltött szerepét tisztázni vágyó törekvésként határozható meg. A játék fogalmának egyenjogúsodása jól szemlélteti e harc állomásait. Ebből a szempontból tehát Csáth életművében is – igaz negatívumként – megjelenik a modernitás kérdése: a játék mint egy lehetséges, új művészi magatartásforma, szerepfelfogás, alkotásmód. Mielőtt azonban megvizsgálnánk, hogy mi is lehet a játékként felfogott irodalom, írás Csáthnál, térjünk még vissza egy pillanatra a Napló nyitó soraihoz.

Csáth ugyanis megjelöl még egy másik lehetséges írásmódot is e szövegben, amelyet azonban teljes egészében hiányként határoz meg: ,,legbelső elintézetlen ügyeimet pedig nem tudom papírra tenni". Az önéletrajzi írásmód eme határozott visszautasítása, lehetetlensége azért érdekes, mert e sorok után következik Csáth naplója, amely elvileg ezen írásmód par excellence megnyilvánulása. Talán a Naplót kellene a játékként felfogott írásnak tekinteni? Esetleg egy negyedik, e szövegrészben csak hallgatólagosan feltételezett írásmód lenne a Napló? Vagy a Naplót nem is lenne szabad írásnak tekinteni, abban az értelemben, hogy feltételezzük, Csáth eleve csak a nyilvános írásmódot tartotta írásnak? Az írásnak ez a leszűkítő meghatározása azért is valószínűtlen, mert Csáth korában már jónéhány publikált napló legitimálta a műfaj nyilvánosságát; Csáth maga is alkalmazta a naplóformát elbeszéléseiben, arról nem is beszélve, hogy pszichológiai tárgyú írásában G. kisasszony naplóját vizsgálva többször is felhívja a figyelmet az elemzett szöveg irodalmi értékeire, ezzel pedig maga is az irodalom összes jótéteményéből részesülő műfajnak minősíti a naplót. A naplóvezetés tehát egyáltalán nem marginális, az írás értéktelített teréből kirekesztett tevékenység, a Csáth-féle, a személyiségteremtő identifikációs munka feltárására irányuló irodalmi projektumnak pedig egyenesen kivételezett terepe. Egyszóval Csáth nagyon is számolt a naplóval az írás lehetséges felfogásai között.

Ahhoz, hogy képet alkothassunk a Napló szerepéről, el kell azt helyeznünk a Csáth által választott egyéb írásmódok között. Ezzel egyúttal felmérhetjük a Csáth, illetve Brenner szöveguniverzumok ezidáig megelőlegzett, de homályban maradt kapcsolódási pontjait. A Napló kezdői sorai maguk is utalnak a Csáth életmű naplón kívüli részeire, másképpen nem is lehetne értelmezni az ,,írás mint gyönyör és mint életszükséglet" kijelentést. Bár Csáth pszichoanalízissel való megismerkedését, mely az időbeli viszonyítási pont az írás különböző fajtái közt, nem lehet biztosan meghatározni, nyilvánvaló, hogy a szövegrész a nagyrészt 1911–12-ig írott novellákra, vagyis tulajdonképpen novellisztikájának csaknem teljes egészére utal e címen, ugyanis ezen időpont után már alig ír novellát. Gyönyör, pénz, életműködés írása tehát a novellák tematikájában a gyermekkori traumák és félelmek utóhatásainak feldolgozása; a karakterek (életkor, nem, társadalmi helyzet, foglalkozás stb.) pszichológiai határaival szembesítő konfliktusok ok-okozati összefüggéseinek felkutatása, álom és valóság egymással párhuzamos világai közötti titokzatos kölcsönhatások ábrázolása; élet, halál, szerelem kimondhatatlan összekapcsolódásának szimbolista megjelenítése (harmónia és disszonancia) és az ,,élet már-már misztisztikus felfogása" (Bori Imre); narratológiai szempontból gyakran a keretesség formájában visszatérő heterodiegetikus (Genette) elbeszélésmód, melyet az elbeszélő erős értékelő, ideológiai nézőpontjának (Uszpenszkij) dominenciája nem ritkán monologikussá (Bahtyin) és didaktikussá tesz; nyelvileg a kisprózai formáknak szinesztéziákkal, az érzékelés, az érzékiség (a szó nem erotikus értelmében) és a testiség szókészletének állandó metaforikus vonatkoztatásaival egyfajta líraiságba való átoldása. A novellákban az irodalmi munka az egységes, jól körülhatárolható világkép valamint a nyelvi, stiláris szint homológiáján alapul, a benne megvalósuló írói szerep pedig a téma és hozzá természetszerűleg, organikusan és szükségszerűen kapcsolódó nyelvi forma uralásában nyilvánul meg. Az írás tevékenysége pedig az írói szubjektivitás vitalitásigényének állításán keresztül (életszükséglet, kenyér, gyönyör) az ,,én" az abszolút jelenlétének megvalósításává válik.

Ha eképpen írjuk le a novellaíró Csáth írói munkáját, akkor mit kezdhetünk az írás azon lehetséges terepeivel, melyek, úgy tűnik, nem utalnak Naplón túli szövegkorpuszra? A következőkben a Naplót az írásnak az elutasítás (játék) és a lehetetlenség (önéletrajziság) között elterülő köztes terében igyekszem – ha nem is szembeállítani, hiszen a naplóírás lezáratlan, nyitott jellege ezt nem is tenné lehetővé, de legalábbis a szubjektivitás eltérő megnyilvánulásaként – mint a fentebb vázolt pozíciótól való elmozdulást értelmezni.

A Napló időszerkezete, narratív felépítése

Azok az értelmezők, akik Csáth Naplóját az életmű egészében próbálják elhelyezni, mindnyájan hangsúlyozzák az új írói szerep, új írásmód keresésének szükségletét a választások és kényszerek történeteként felfogott írói pálya alakulásában. Farkas Zsolt (Jelenkor 1990/1, 46–48) a naplót a novellától a regény felé tartó folyamatban helyezi el, ám e nagyepikai forma – véleménye szerint – nem fért össze Csáth művészi alkatával, hajlamaival, munkamódszereivel, világlátásával. Dér Zoltán¹⁶ – már a '14-16-os napló ismeretének fényében – a naplót a regényformára való felkészülésként olvassa. Tehát a naplóírás nemcsak a szerző életének antropológiai vonatkozásaiban (a kábítószerfüggőség kialakulásának következményeként) értelmezhető. A kérdés tehát az, hogy miben nyilvánul meg a novellaírás programjától való eltérés a Naplóban?

Az 1912-13-as Naplót végigolvasva két szerkezeti sajátosság szökik szembe: az elbeszélés nem lineáris időrendje, illetve a választott műfaj narratológiai szabályainak megsértése. Mindez természetesen feltételezi a szöveg identitását, önazonosságát, vagyis, hogy a kötet ilyetén való elrendezése nem pusztán a szerkesztői önkény műve. Csáth 1912-13-as Naplója a Feljegyzések az 1912. évi nyárról címet viselő résszel kezdődik, mely visszetekintő jellegű és az elbeszélő életének 1912 május 29. és 1912 augusztus vége közötti időszakát meséli el egyetlen lélegzetű történetként. E rész cselekményvázát a Stubnyafürdőn megszerzett nők számbavétele alkotja, amely nem követi szigorúan a kronológiai sorrendet, jellemzőbb rá egyfajta asszociatív történetmondás. A következő szerkezeti egységet az 1912 szeptember 19-től 1913 január 10-ig terjedő, Budapesten töltött időszak valódi naplóformában történő elmesélése alkotja, mégha az egyes bejegyzések meglehetősen szórványosak is, pl. az október 2 és december 3 között események teljesen kimaradnak. Eddig a pontig tehát az elbeszélés ideje és az elbeszélt események ideje párhuzamosan halad, így valószínűsíthető például, hogy az első rész lejegyzésének időpontja valamikor a két rész között eltelt időszakban keresendő (1912 augusztus vége és szeptember 18-a között). A harmadik különálló rész, a Morfinizmusom története viszont megbontja az elbeszélés két szintje közötti párhuzamosságot és linearitást: újból egy összefüggő, egységes szövegrészt olvashatunk, mely a kötet kezdetét megelőző eseményeket mondja el az időben visszaugorva, vagyis az 1910 április 9-e és 1912 júliusa között eltelt időt veszi számba az elbeszélő, a kábítószeradagok növekedését illetve ennek vélelmezett okait követve. Az utolsó szerkezeti egység a tulajdonképpeni napló, vagyis a második rész folytatása, amely azonban csupán három nap eseményeinek lejegyzését tartalmazza: 1913 január 31, február 6 és március 12 történéseiről értesülünk a Napló abbamaradása előtt.

Látható tehát, hogy egy olyan időkezelési eljárás szervezi a kötetet, mely korábban egyáltalán nem volt jellemző a novellaíró Csáth egyenesvonalúságot kedvelő elbeszélői technikájára, de egyúttal a napló műfajának narratológiai sajátosságai sem írják elő. A napló megtartja ugyan a novellák világának magyarázó, ok-okozati összefüggések erős ,,logikájára" épülő szerkesztésmódját, ám a történetmondás és a történet ideje közötti homológia megbomlása megingatja a végső és egyértelmű magyarázat megadhatóságába vetett hitet is, amely oly gyakran teszi didaktikussá Csáth novelláit.

Numerisztikus világkép

Az, hogy a Napló nagyobb részt nem követi a naplóírás narratív szituációjából adódó kötöttségeket, hatással van a benne megnyilvánuló írói magatartás értelmezésére is. Ha az írást általában véve a szubjektivitás elsajátításának tevékenységeként tekintjük, márpedig az írás ilyetén való felfogása megkerülhetetlen Csáthnál, akkor a szexualitás megírása kétségkívül kivételezett terepe e munkának Csáth esetében. Ezért is fontos, hogy a szexualitás megjelenítésének illetve a naplóformának az összekapcsolását ne csupán a külső tekintetnek, a voyeurnek felkínált pornográfiaként értelmezzük a Naplóban. Földényi F. László Csáth Naplóról írott tanulmánya – többek között – ezt a fontos észrevételt emeli ki. ,,Az írás azonban nemcsak az események rögzítését jelenti ebben az esetben, hanem azok beteljesítését is. A szexuális kalandok nem az ágyban érnek véget, hanem a papíron."¹⁷ Elemzésének további részében azt állítja, hogy a Napló alapján Csáth a szexuális aktus megélését alárendeli annak jövőbeli megírásának: ,,a nőkkel lefeküdve Csáth szinte nem is őket élvezi, hanem a későbbi rögzíthetőség élményét" (uo.). Igen ám, csakhogy a reflektáltságnak ez a hatása feltételezi, hogy a megírás közvetlen közelről, naplószerűen, ti. napról napra követi az eseményt, márpedig éppen ez hiányzik a Napló hódításokat elbeszélő első szakaszából: a hónapokkal később írott visszaemlékezés már nem annyira a közvetlenül megélhetetlen, elidegenedett élmény megélését, reálissá tételét, ezáltal főszereplő-elbeszélő önmagával, saját tetteivel való azonosulását szolgálja, hanem sokkal inkább az elmúlt, tovatűnt dolgok nosztalgikus újraélését a jelen távolságából: ,,Olykor kellemetlen, de vasamotio nélküli gondolatok lepnek meg. Öregszem. Múlik az idő. Miért nem tarthat örökké ugyanabban a mézesheti tónusban mint eddig" – írja Csáth Olgával való kapcsolatának kezdeteire emlékezve a naplóírás jelenéből a Napló második szakaszában. Az írás szerepe ezért az élvezetek maximális, idilli, örökké tartó birodalmának a megkonstruálása, amely tulajdonképpen valódi fikciós munka, a ,,végtelenségig vitt élvezetek" utópiájának megkonstruálása.

Ez a fikció végigkíséri és kísérti Csáthot tulajdonképpen az egész életműve során. Szajbély Mihály A naplóíró Csáth című tanulmányában a '14-16-os napló kapcsán hívja fel a figyelmet az idill fontosságára, ám a novellák között is találni példát az idill megteremtésének vágyára (Szombat este). Az idill, az időtlen, örökkétartó élvezet azonban inkább csak ritkán elérhető szélső pont marad Csáth életművében, így a Naplóban is. Helyette inkább egy kompromisszum jellemzi Csáth írói világát: belátva a ,,végtelenségig vitt élvezetek" tervezetének lehetetlenségét, az élvezetek optimalizálására tesz kísérletet. És ez az a pont, ahol a Napló kimutatja összetartozását a Csáth életmű többi részével, a novellák és a tudományos, publicisztikai írások világával. Az életoptimum csáthi fogalmából ugyanis hiányzik a transzcendens, a végtelen, az örökkévaló lehetősége: az anyag pusztulásának nincs alternatívája, az egyetlen képviselhető választás minél több lehetséges élvezet-mennyiséget kinyerni a véges élettartalmú anyagból. Az Ópium című novella egyértelműen hirdeti e felfogást: az ópium segítségével sem érhető el az örökkévalóság, legfeljebb húszmillió évet rabolhat belőle az ópiumszívó, amely több ugyan mint száz év, ám az örök megsemmisülés perspektívájából nézve mindkettő véges, mérhető, a végtelentől minőségileg különböző időtartam.

Az életoptimum, a mélységes materializmus, a mérhető gyönyör programja tulajdonképpen ,,adekvát" megnyilatkozási formát talál a napló műfajában. A napló történetileg a leltárból, a számadásból alakult ki; az emberiség legelső írásos emlékei tulajdonképpen naplók, hiszen mind a suméroknál, mind az egyiptomiaknál az egyik első felhasználási területe a gazdasági tranzakciók pontos nyilvántartása volt. A XVII században, Angliában illetve Franciaországban megszülető modern napló pedig egyértelműen a polgárság kereskedelmi tevékenységének mellékterméke. Ebből a szempontból Csáth írói attitűdje (,,egy könyvelő precizitásával írja le...", ,,körülbelül annyi érzelem van benne, mint egy gazdasági tranzakcióban..." stb.) a napló műfajához is köthető és egyáltalán nem egyéni, hiszen Stendhal vagy Amiel ugyanolyan lelkiismeretességgel jegyezte szexuális és anyagi bevételeit és kiadásait, mint Csáth. A nemi élet és a kábítószer gyönyöreinek optimalizálása, a kiadások és a bevételek összegzése, nyilvántartása fontos pillére a numerisztikus világszemléleten nyugvó életprogram kivitelezésének. A megszállottság, amellyel Csáth a számokhoz kötődik (napi 1,268 koitusz az Olgával töltött első esztendőben) újra felveti a rögzítés miértjének kérdését. Véleményem szerint itt sem a Földényi F. László által feltételezett elidegenedett, neurotikus, az élménnyel primér szinten azonosulni képtelen szubjektivitás motíválja a leírást. A pontosság, amellyel Csáth visszaemlékezni látszik egy több hónappal a leírás előtti morfiumadagra vagy egy felszarvazásra váró férj vonatjának érkezésére, ismét csak a színrevitel kidolgozottságára hívja fel a figyelmet. Az emléknek nem egyszerűen csak valószerűnek kell lennie – bár kétségtelen, hogy a számszerűség mindig kivált egyfajta valóság-effektust –, hanem a kiszámítottság, a tökéletes időzítettség, a logikus egymásra következés benyomását kell keltenie: a történetként megírt élet eseményeit dramatizálva a regényesség érzése keríti hatalmába az olvasót (így naplói újraolvasását tervező Csáthot is), így a lejegyzés az irodalmi mű elrendezettségének magasabb szintű szükségszerűségében részesíti az élet eseményeit. Nem véletlen a többszöri utalás Casanova emlékirataira, melynek olvasása a szexualitás, a kábítószer, a kulináris élvezetek mellett ugyancsak az öröm forrásaként jelenik meg. Ebből a szempontból az olvasás jövőbeli öröme veszi át az írás elveszett gyönyörének helyét a naplóban: a élet megírásának lehetetlenségét az eleve csak játékként, csak irodalomként, csak majd fikcióként olvasható élet megírása veszi át. Véleményem szerint ez az ingadozó, az elutasításon és a lehetetlennel való szembenézésen át vezető állandó küzdelem adja a Napló modernitását és teszi hallatlanul izgalmas, ízig-vérig irodalmi művé azt.