Próbakezdés: 2002. 03. 16.
Bemutató: 2002. 04. 28.
Klaus, Lucas
Az ikrek egymás mellett állnak, majd elválnak.
Sötétség. Vonatzakatolás.
1. jelenet
A VISSZATÉRÉS
Klaus, Recepciósnő, Peter
Jön Klaus. Kezében egy bőrönd.
klaus: Jó napot, kisasszony!
RECEPCIÓSNŐ: Jó napot!
KLAUS: Mikor épült ez a szálloda?
RECEPCIÓSNŐ: Körülbelül tíz éve, uram. Szobát szeretne?
KLAUS: Igen, kisasszony.
RECEPCIÓSNŐ: Hány napra?
KLAUS: Még nem tudom. Néhány óra múlva visszajövök. Megkaphatnám az igazolványát?
KLAUS: Tessék.
RECEPCIÓSNŐ: Maga külföldi? Hol tanulta meg ilyen jól a nyelvünket?
KLAUS: Itt. Ebben a városban töltöttem a gyerekkoromat.
RECEPCIÓSNŐ: Az már jó régen lehetett. Bocsánat.
KLAUS: Hát ennyire öregnek talál? Megőrizné a bőröndömet?
RECEPCIÓSNŐ: Nagyon szívesen.
A Recepciósnő átveszi Klaus bőröndjét és Klaus továbbmegy. Belép a Könyvesboltba.
PETER: Jó napot, uram. Mit óhajt?
KLAUS: Úgy látom, ebben a könyvesboltban semmi sem változott.
PETER: (felismerni véli) Lucas!
KLAUS: (mosolyog) Maga ismeri a fivéremet? Tudja hol van?
PETER: Lucas!
KLAUS: Lucas ikertestvére vagyok. Klausnak hívnak.
PETER: Ne viccelődj, Lucas, kérlek!
Klaus előveszi zsebéből az útlevelét.
KLAUS: Nézze meg az útlevelem!
PETER: Ez nem bizonyít semmit.
KLAUS: Sajnálom, semmilyen más módon nem tudom igazolni a személyazonosságomat. Klaus T. vagyok, és Lucas fivéremet keresem. Nem mesélt rólam?
PETER: Be kell vallanom, gyakran beszélt magáról, de sohasem hittem a maga létezésében.
KLAUS: Amikor én beszéltem valakinek Lucas-ról, nekem sem hittek.
PETER: Ha maga nem Lucas, akkor be kell mutatkoznom. Peternek hívnak. Peter N. Miért jött ide? Pont ide?
KLAUS: Először is elmentem a Nagyanya házához, de az már nincs meg. Ide pedig azért jöttem, mert ez már gyerekkoromban is könyvesbolt volt. Gyakran jártunk ide Lucas-szal papírt és ceruzát venni.
PETER: Miért nem írt neki soha?
KLAUS: Elhatároztuk, hogy elválunk. Ennek az elválásnak teljesnek kellett lennie. Egy határ nem volt elég ehhez.
PETER: Mégis visszajött. Miért?
KLAUS: Fáradt vagyok és beteg. Túl sokáig tartott nekem ez a gyakorlat. Látni akarom Lucas-t.
PETER: Maga is tudja, hogy sohasem fogja őt viszontlátni… Ebben az esetben oda kell adnom magának valamit, amit fivére, Lucas több, mit húsz éve rám bízott. (öt nagy iskolai füzetet hoz) Tessék! Ezeket a füzeteket magának szánta.
KLAUS: (elveszi a füzeteket, megilletődve elmosolyodik) Végül is itt van Lucas létezésének bizonyítéka. Köszönöm, Peter. Valaki olvasta őket?
PETER: Rajtam kívül senki.
KLAUS: Visszajövök ha elolvastam. Köszönöm, Peter. (el)
2. jelenet
Klaus, Lucas, Anya, Apa
ANYA: Ha szétválasztjuk őket, belepusztulnak.
APA: Csak az iskolában lesznek szétválasztva, az órákon.
ANYA: Nem tudják majd elviselni.
Az ikrek hintázni kezdenek.
APA: El kell, hogy viseljék. A saját érdekükben. mindenki ezt mondja. A tanítók, a pszichológusok. Eleinte nehéz lesz nekik, de majd megszokják.
ANYA: Sose fogják megszokni. Tudom. Én ismerem őket.
APA: Az ikrekkel mindig több a gond. Nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Majd minden megoldódik.
Ezt az idilli képet szétzúzza a háború. Füst, zaj, vonatzakatolás.
3. jelenet
ÉRKEZÉS A NAGYANYÁHOZ
KLAUS: A Nagyvárosból jövünk. Egész éjszaka utaztunk. Sokáig gyalogolunk. Nagyanya háza messze van az állomástól, a Kisváros túlsó végén.
LUCAS: Csendes a város. Szótlanul megyünk, Anyánk középen.
NAGYANYA: Most persze eszedbe jutottam. Tíz évig nem jöttél, nem írtál.
ANYA: Anyám, nagyon jól tudja, hogy miért. Én szerettem az apámat.
NAGYANYA: Igen és most eszedbe jutott, hogy anyád is van. Ide jössz, és azt kéred, hogy segítsek.
ANYA: Magamnak semmit se kérek. Én csak azt szeretném, hogy a gyerekeim túléljék a háborút. A Nagyvárost éjjel-nappal bombázzák, és nincs élelem. A gyerekeket vidékre menekítik, rokonokhoz vagy idegenekhez, bárhová.
NAGYANYA: Miért nem küldted őket idegenekhez? „Bárhová.”
ANYA: Az unokái.
NAGYANYA: Az unokáim? Nem is ismerem őket. Hányan vannak?
ANYA: Ketten. Két fiú. Ikrek.
NAGYANYA: Na és apjuk, az van legalább? Nem tudok róla, hogy férjhez mentél volna. Elfelejtettél meghívni az esküvődre.
ANYA: Igen férjnél vagyok. Az apjuk a fronton van. Fél éve nem kaptam hírt róla.
NAGYANYA: Na, akkor keresztet vethetsz rá.
ANYA: (odavezeti az ikreket a Nagyanyához) Ő a Nagyanyátok. Nála maradtok, amíg véget nem ér a háború.
NAGYANYA: Az sokáig eltarthat. Itt sem adják ingyen az ennivalót. De ne félj, én majd dolgoztatom őket. Megtanítom őket arra, hogy milyen az élet!
ANYA: Majd küldök pénzt, anya. (a gyerekekhez) Legyetek jók, kicsikéim! Kedveseim. Drágáim. Mindenségeim. Imádott kicsikéim. Szeretlek benneteket... (befogja a saját kezükkel a szemüket) Most játszunk... (el)
4. jelenet
NAGYANYA
KLAUS: Nagyanya Anyánk anyja. Mielőtt Nagyanyánkhoz költöztünk volna, nem is tudtuk, hogy Anyánknak van anyja.
LUCAS: Úgy hívjuk őt, hogy Nagyanya.
KLAUS: Az emberek úgy nevezik, hogy Boszorka. Ő úgy nevez bennünket: „szukafattyak”.
LUCAS: Nagyanya hálószobája, mindig kulcsra van zárva. Nagyanya is csak este megy be, amikor lefekszik.
KLAUS: Van egy másik szoba is. Egy idegen tiszt a lakója. Az is zárva van.
LUCAS: A padlásfeljáró pont a tiszt ajtaja fölött van, kötélen mászunk föl. Odafönt rejtettük el a Nagy Füzetet.
NAGYANYA: (jön) Majd megértitek. Ki kell érdemelni az ételt, meg azt, hogy tető van a fejetek fölött.
KLAUS: Nem erről van szó. Dolgozni rossz, de még rosszabb tétlenül nézni, hogy valaki dolgozik, pláne, ha öreg az illető.
NAGYANYA: (gúnyosan nevet) Szukafattyak! Csak nem azt akarjátok mondani, hogy megsajnáltatok!
LUCAS: Nem, Nagyanya. Elszégyelltük magunkat. (elindulnak)
NAGYANYA: Ne menjetek messzire az erdőben! Közel a határ, még rátok lőnek! És főleg nehogy eltévedjetek! Én ugyan nem megyek utánatok! (el)
KLAUS: Gyakran járunk az erdőre, sosem tévedünk el, tudjuk merre van a határ. Az őrök már ismernek bennünket. Nem lőnek ránk.
5. jelenet
A PISZOK
Klaus, Lucas
LUCAS: Otthon, a Nagyvárosban, Anyánk gyakran megfürdetett bennünket. Zuhannyal a fürdőkádban. Tiszta ruhát adott ránk, levágta a körmünket. Ha hosszú volt a hajunk, elvitt a borbélyhoz. Minden étkezés után fogat mostunk.
KLAUS: Nagyanyánál nem lehet mosakodni. Nincs fürdőszoba, de még vezetékes víz sincs. Nincs se szappan, se fogpaszta, se mosószer a háznál.
LUCAS: Egyre piszkosabbak vagyunk. A ruháink elrongyolódnak, a cipőink elkopnak, kilyukad a talpuk.
KLAUS: Szagunkban keveredik
LUCAS: a trágya,
KLAUS: a hal,
LUCAS: a széna,
KLAUS: a gomba,
LUCAS: a füst,
KLAUS: a sajt,
LUCAS: a sár,
KLAUS: az iszap,
LUCAS: a föld,
KLAUS: az izzadtság,
LUCAS: a húgy,
KLAUS: és a rothadás szaga.
LUCAS: Mi büdösek vagyunk,
KLAUS: mint a Nagyanya.
LUCAS: Anyánk azt mondta nekünk: Kedveseim. Drágáim. Mindenségeim. Imádott kicsikéim.
KLAUS: El kell felejtenünk ezeket a szavakat, mert most már senki se mond nekünk ilyeneket.
LUCAS: Az emlékük elviselhetetlen teher számunkra.
KLAUS: Szerét ejtjük, hogy az emberek sértegessenek bennünket, és megállapítjuk, hogy végre közömbösek vagyunk e sértések iránt.
LUCAS: Napi félórát gyakorlatozunk így.
KLAUS: Szukafattyak!
LUCAS: Boszorkányfajzat!
KLAUS: Kurvafattyak!
LUCAS: Hülyék!
KLAUS: Csibészek!
LUCAS: Taknyosok!
KLAUS: Szamarak!
LUCAS: Mocskosok!
KLAUS: Disznók!
LUCAS: Rohaékok!
KLAUS: Dögök!
LUCAS: Szarháziak!
KLAUS: Akasztófavirágok!
LUCAS: Gyilkospalánták!
KLAUS: Te gané!
LUCAS: Te seggdugasz!
KLAUS: Tetves buzi!
LUCAS: Édeseim!
KLAUS: Drágaságaim!
LUCAS: Szeretlek!
KLAUS: (csók, pofon) Sose hagylak el benneteket.!
LUCAS: (csók, pofon) Titeket szeretlek...
KLAUS: Ti vagytok minden örömem...
KLAUS: Nagyanya sokszor megver bennünket, a bütykös kezével üt, vagy a seprűvel, vagy vizes törlőronggyal. Húzza a fülünket, belemarkol a hajunkba.
LUCAS: Mások is megpofoznak, megrugdosnak bennünket, azt se tudjuk, hogy miért.
KLAUS: Elhatározzuk, hogy megeddzük a testünket, hogy megtanuljuk sírás nélkül elviselni a fájdalmat.
Hirtelen Klaus kihúzza a nadrágszíját és ráhúz vele a másikra.
LUCAS: Nem fáj.
Lucas is kihúzza az övét és megüti Klaust.
KLAUS: Nem fáj.
6. jelenet
AZ ORDONÁNC
Ordonánc, Lucas, Klaus
Az Ordonánc jön egy elemlámpával a kezében, és az ikrekre világít.
ORDONÁNC: Ne féljetek. Nem bántalak benneteket..
lucas: Már nem sírunk...
ORDONÁNC: Ketten vagytok, vagy én ittam sokat? (nevet)
KLAUS: Ki az?
ORDONÁNC: Én a százados ordonánca vagyok. Ti mit csináltok itt?
LUCAS: Mi itt lakunk. A Nagyanyánknál.
ORDONÁNC: Ti vagytok a Boszorka unokái? Még sose látttalak benneteket. Mióta vagytok itt?
KLAus: Hogy lehet, hogy maga beszéli a nyelvünket?
ORDONÁNC: Az anyám itt született, a ti országotokban. Aztán a mi országunkba jött dolgozni. Felszolgált egy kocsmában. Megismerkedett az apámmal, és férjhez ment hozzá... Az én országom meg a ti országotok baráti ország. Együtt harcolunk az ellenséggel. Ti honnan jöttetek?
klaus: A Nagyvárosból.
ORDONÁNC: Nagyvárosban sok a veszély.
LUCAS: Igen, és ennivaló sincs.
ORDONÁNC: Itt meg jó sok ennivaló van. Alma, disznó, tyúk, minden. Sokáig maradtok itt? Vagy csak vakációzni jöttetek?
LUCAS: Itt maradunk a háború végéig.
ORDONÁNC: Háborúnak hamar vége lesz. Ti itt alszatok? A padló kemény, hideg. A boszorka nem engedi, hogy a szobájában aludjatok?
KLAUS: Mi nem akarunk a Nagyanya szobájában aludni. Horkol és büdös. Voltak ágyneműink és takaróink...
lucas: ...de ő eladta.
ORDONÁNC: A százados visszajön a szabadsága után ma este vagy holnap reggel... Nekem ki kellene takarítani a szobáját. (odaadja az ikreknek a kabátját) Ezt nem adja el az öreg Boszorka. Mondjátok csak meg nekem, ha nagyon gonosz veletek. Én megölöm.
Betakarja az ikreket
7. jelenet
A KÖNYVESBOLTBAN
Klaus, Lucas, Könyvárus
KLAUS, LUCAS: Csókolom!
KLAUS: Szükségünk volna egy csomag kockás papírra, két ceruzára, és vastag füzetre...
LUCAS: ...de nincs pénzünk.
KÖNYVÁRUS: Hogyhogy?... itt fizetni kell.
KLAUS: Nincs pénzünk, de okvetlenül szükségünk van ezekre a dolgokra.
KÖNYVÁRUS: Akkor kérjetek pénzt a szüleitektől.
KLAUS: Apánk a fronton van, Anyánk pedig a Nagyvárosban maradt. Nagyanyánknál lakunk, és neki nincs pénze.
KÖNYVÁRUS: Pénz nélkül semmit se kaptok. Ne nézzetek így rám! Ki innen!
KLAUS: Cserébe hajlandók vagyunk elvégezni bizonyos munkákat.
LUCAS: Például locsoljuk a kertjét, gyomlálunk, csomagot kézbesítünk...
KÖNYVÁRUS: Nincs kertem, nincs csomagom, nincs szükségem rátok. És különben is, nem tudtok rendesen beszélni?
KLAUS: Mi rendesen beszélünk.
KÖNYVÁRUS: Miféle beszéd az a ti korotokban, hogy „hajlandók vagyunk elvégezni bizonyos munkákat”?
LUCAS: Igyekszünk hibátlanul beszélni.
KÖNYVÁRUS: Hát ez az, túlságosan is hibátlanul. Egy csöppet sem tetszik a ti modorotok. És az sem, ahogy néztek rám. Takarodjatok!
KLAUS: Vannak tyúkjai, uram?
KÖNYVÁRUS: Hogy vannak-e tyúkjaim?!
LUCAS: Azért, mert, ha nincsenek tyúkjai, módunkban van a rendelkezésére bocsátani egy bizonyos mennyiségű tojást cserébe azokért a tárgyakért, amelyek nélkülözhetetlenek a számunkra.
KLAUS: A tojás ára napról napra emelkedik. Ezzel szemben a papír, meg a ceruza ára...
KÖNYVÁRUS: Ki innen! Nem kell tojás! Nem kell tyúk! Vigyétek, (hozzájuk vágja) és soha többé ne lássalak benneteket!
8. jelenet
TANULÁS
KLAUS: Elhatároztuk, hogy nem megyünk iskolába.
LUCAS: A tanuláshoz ott van Apánk Lexikona meg a Biblia, amit itt találtunk a padláson.
KLAUS: A fogalmazásod címe: „A munka”.
LUCAS: A fogalmazásod címe: „Megérkezünk Nagyanyához”.
KLAUS: (olvassa Lucas fogalmazását) „A Kisváros szép.” Ez nem jó. Lehet, hogy a Kisváros nekünk szép, de másnak csúnya. Azok a szavak, amelyek érzéseket jelölnek, igen homályosak, jobb, ha kerüljük használatukat, és ragaszkodunk a tények hű leírásáhooz. „Az ordonánc kedves.” Ez nem jó. (javítja)„Az ordonánc pokrócot adott nekünk.” Most jó.
LUCAS: (olvassa Klaus fogalmazását) „Nagyanya olyan, mint egy Boszorka.” Akkor ez sem jó. (javítja) „Az emberek úgy nevezik Nagyanyát, hogy Boszorka.” Most jó. „Szeretjük a diót.” Ez nem jó „Sok diót eszünk.” Most jó. (magyaráz) A „szeret” szó bizonytalan szó, nem pontos és nem tárgyilagos. „Szeretjük a diót” és „Szeretjük Anyánkat.” A két „szeret” nem ugyanazt jelenti. A „lusta” és a „szegény” az sem ugyanaz.
KLAUS: A Nagyanya szerint a szomszédasszony egyszerűen lusta, és inkább szegényen él, csak ne kelljen dolgoznia.
9. jelenet
A SZOMSZÉDASSZONY MEG A LÁNYA
Klaus, Lucas, Szomszédasszony, Nyúlszáj
A vak és süket Szomszédasszony ül egy széken és maga elé bámul. Nyúlszáj felsegíti.
LUCAS: A szomszédasszony a Kisváros szélső házában lakik a lányával. A Szomszédasszony egész nap a kertben ül és csak bámul maga elé. Este a lánya karon fogja, és sétálni viszi.
KLAUS: Az emberek azt mondják, hogy a szomszédasszonyunk bolond, hogy eszét vesztette, amikor otthagyta a férfi, aki gyereket csinált neki.
LUCAS: A szomszédasszony lánya nem magasabb, mint mi, de kicsit idősebb. A piacon összeszedi a rohadt zöldséget meg gyümölcsöt, és hazaviszi.
klaus: És mindent ellop, amit csak el tud lopni.
Közben Nyúlszáj kikísérte az anyját. Visszajön, elsétál a fiúk előtt, ellopja az Ordonánc kabátját és elmegy a másik oldalra. Az ikrek követik a tekintetükkel.
LUCAS: Odafut hozzá a kutyánk.
KLAUS: Nyúlszáj átöleli. A kutya megszagolgatja Nyúlszáj nemi szervét...
LUCAS: ...és nyalogatni kezdi.
KLAUS: Nyúlszáj széttárja a combját, két kézzel öléhez szorítja a kutya fejét. Liheg és tekergeti magát.
LUCAS: Előtűnik a kutya nemi szerve, egyre hosszabb, vékony és piros.
KLAUS: Nyúlszáj hasra fordul, négykézlábra áll, odatartja fenekét a kutyának
LUCAS: A kutya Nyúlszáj hátára teszi a mellső lábát, reszket a hátulja. Izeg-mozog, nyomakszik furakodik Nyúlszáj lábai közé, hozzátapad a fenekéhez.
KLAUS: Nagyon gyorsan mozog, előre-hátra, előre-hátra, előre-hátra...
LUCAS: Nyúlszáj nyöszörög, halkan fel-felsikolt, (kintről Nyúlszáj felsikolt) aztán lerogy a fűbe.
KLAUS: De miért oldalgott el a kutyánk?
LUCAS: Mi nem láttunk semmit.
KLAUS: De, láttuk, amint játszottál a kutyánkkal!
NYÚLSZÁJ: Senkinek se fogjátok elmondani ami láttatok?
LUCAS: Mi soha senkinek nem mondunk semmit.
KLAUS: Számíthatsz ránk.
NYÚLSZÁJ: Én Nyúlszáj vagyok. Szeretem a tejet, de főleg szopni szeretem a tőgyet. Az nagyon jó. Kemény is meg puha is. Mást is szeretek szopni. Nincs kedvetek hozzá? Nem akartok játszani velem? Úgy szeretném! Ti nagyon szépek vagytok. (megsímogatja őket, a fiúk hátrálnak) Undorodtok tőlem.
lucas: Nem, nem undorodunk tőled.
NYÚLSZÁJ: Aha. Még kicsik vagytok, és félénkek. De velem mindenfélét lehet csinálni. Csuda mókás játékokra foglak megtanítani benneteket.
LUCAS: Mi sohasem játszunk.
NYÚLSZÁJ: Hát mit csináltok egész nap?
KLAUS: Dolgozunk, tanulunk.
NYÚLSZÁJ: Én koldulok, lopok és játszom.
LUCAS: Az anyáddal is törődsz. Rendes lány vagy.
NYÚLSZÁJ: Tényleg így gondoljátok?
KLAUS: Igen. És Megengedjük, hogy játszál a kutyánkkal, amikor csak akarsz.
NYÚLSZÁJ: (meglöki Lucast, kiabál) Nem kell a kutyátok!. Én azt akarom, hogy szeressetek. Senki se szeret. Még az anyám se. De én se szeretek senkit. Se az anyámat se titeket. Gyűlöllek benneteket. (leül, sír) Engem csak az állatok szeretnek.
10. jelenet
A NAGYAPA SÍRJA
Klaus, Lucas, Nagyanya
A Nagyanya jön kerti szerszerszámokkal.
KLAUS: Egy szép nap Nagyanya fogja a kerti szerszámokat és nekiindul. Messziről követjük, kíváncsiak vagyunk, hová megy.
LUCAS: A temetőbe. Megáll egy sírnál, leteszi a kannát, leül. Nincs senki a temetőben, csak a Nagyanya és mi.
KLAUS: Közelebb lopózunk hozzá, elrejtőzünk a bokrok meg a sírkövek mögé.
LUCAS: Nagyanya letérdel a sír mellé.
NAGYANYA: Te gané... mocsok... disznó... rohadék... te átkozott...
KLAUS: Nagyanya, ez a Nagyapa sírja?
NAGYANYA: (Nagyon dühösen) Rohadt szukafattyak! Mit kerestek ti itt?! Már megint utánam kémkedtek?
LUCAS: Nagyanya, meséljen nekünk a Nagyapánkról.
NAGYANYA: Mi? Micsoda? Nektek nincs is Nagyapátok!
KLAUS: De valamikor volt.
NAGYANYA: Nem, soha nem volt. Már rég meghalt, amikor születtetek, úgyhogy sose volt nagyapátok.
KLAUS: Miért mérgezte meg?
NAGYANYA: Ezt meg honnan veszitek?
KLAUS: Azt beszélik, hogy maga megmérgezte Nagyapát.
NAGYANYA: Azt beszélik... azt beszélik... Mondjnak, amit akarnak. Ő mérgezte meg az én életemet. Ivott, mint a kefekötő, kékre-zöldre vert naponta, a disznó, a kurváit meg a házamba hordta.
LUCAS: És nem mérgezte meg?
NAGYANYA: Hagyjatok békét, szukafattyak! Semmit se tudtak rám bizonyítani. Az emberek összevissza beszélnek.
KLAUS: Tudjuk, hogy maga nem szerette Nagyapát. Miért gondozza hát a sírját?
NAGYANYA: Pont azért! Amiatt, amit az emberek beszélnek. Hogy ne hordjanak össze hetet-havat. Az ördög vigyen el benneteket!
11. jelenet
TÉL
Klaus, Lucas, Nagyanya, Postás
A Nagyanya elhagyja a temetőt, az úton találkozik a Postással. A Postás odaadja egy levelet a Nagyanyának, aztán továbbmegy. Az ikrek oldalról nézik. Nagyanya apróra tépi a levelet
LUCAS: Nagyanya! Miért dobja el a leveleket?
NAGYANYA: Nem tudok olvasni. Nem jártam én iskolába, egész életemben dolgoztam. Engem nem kényeztettek el, mint benneteket.
KLAUS: Ha akarja, felolvassuk magának a leveleit.
NAGYANYA: Az én leveleimet senki se olvassa el!
KLAUS: Ki küld pénzt? Ki küld csomagot? Ki küld levelet?
LUCAS: Anyánk küld pénzt. Anyánk ír levelet magának.
KLAUS: Ez nem szép magától, Nagyanya. Fázunk, nincs meleg holmink, nem mehetünk ki a szabadba. Maga meg eladja, amit Anyánk nekünk küldött.
NAGYANYA: Nem nekem ír. Tudja, hogy nem tudok olvasni. Azelőtt sohasem írt. Csak azóta ír, hogy ti itt vagytok. Nekem nem kellenek a levelei. Semmi se kell tőle.
A Postás jön. Az ikrek otthagyják a Nagyanyát és rohannak a Postáshoz.
POSTÁS: Hol a nagymamátok?
klaus: Hagyja őt békében! Adja ide nekünk, mit hozott.
POSTÁS: Nem hoztam semmit.
Indulna, de az ikrek fellökik, a bicikli ráesik. Kikutatják a táskáját, elveszik a levelet.
KLAUS: Adja ide a pénzt!
POSTÁS: Nem. A nagymamátoknak van címezve.
LUCAS: De nekünk van szánva. Anyánk nekünk küldi.
KLAUS: Ha nem adja ide, elvágjuk a torkát!
POSTÁS: Jó, jó, rendben van.
KLAUS: Aláírjuk, vagy legyen inkább kereszt?
POSTÁS: Jó lesz a kereszt. Egyik kereszt olyan, mint a másik. Igazatok van, hogy megvéditek magatokat. Mindenki ismeri a boszorkát. Olyan fösvény, hogy a párját ritkítja... Amiket beszélnek az emberek...
LUCAS: Miket beszélnek?
POSTÁS: Hát, hogy megmérgezte az urát. Mármint a nagyanyátok a nagyapátokat. Réges-régi história. Ezért hívják Boszorkának.
lucas: Ne mondjon rosszat a nagyanyára!
POSTÁS: Jó, jó, gondoltam, nem árt, ha tudjátok.
klaus: Már tudtuk. Mától fogva nekünk adja át a postát! Különben megöljük. Világos?
POSTÁS: Képesek lennétek rá, akasztófavirágok. Jól van, ti kapjátok meg a postát, nekem ugyan mindegy. Törődök is a Boszorkával! (elmegy.)
12. jelenet
NYÚLSZÁJ ESETE A PLÉBÁNOSSAL
Klaus, Lucas, Nyúlszáj
Az ikrek megérkeznek egy zsákkal Nyúlszájhoz
KLAUS: Hoztunk nektek krumplit meg szárazbabot meg tejet is.
LUCAS: Mindennap hozunk majd egy nyaláb fát is.
KLAUS: De a többihez pénz kell.
NYÚLSZÁJ: (Nyúlszáj gondolkodik.) Kérjetek a Plébános úrtól. Adott pénzt néha, ha megmutattam neki a likamat.
KLAUS: Kérte, hogy mutasd meg neki?
NYÚLSZÁJ: Igen. És néha bedugta az ujját. Aztán pénzt adott, hogy ne mondjam meg senkinek. Mondjátok meg neki, hogy Nyúlszájnak és az anyjának kell a pénz. (megcsókolja Klaust, boldogan elrohan)
13. jelenet
ZSAROLÁS
Klaus, Lucas, Plébános, Öregasszony
Az ikrek meghúznak egy csengőt. Egy Öregasszony megjelenik a kapuban.
ÖREGASSZONY: Mit akartok?
KLAUS: Beszélni szeretnénk a Plébános úrral.
ÖREGASSZONY: Miért?
KLAUS: Valaki haldoklik.
ÖREGASSZONY: Plébános úr! Fel kell valakinek adni az utolsó kenetet!
PLÉBÁNOS: (jön) Hova kell menni? Ki küldött benneteket?
KLAUS: Nem tudjuk a rendes nevüket. Az anya vak és süket.
PLÉBÁNOS: Feladom nekik az utolsó kenetet. Vezessetek oda hozzájuk!
KLAUS: Még nincs szükségük az utolsó kenetre. Nyúlszáj küldött ide bennünket. Néha adott neki egy kis pénzt, plébános úr.
PLÉBÁNOS: Lehetséges. Én sok szegénynek adok pénzt. Nem emlékezhetek mindegyikre. Tessék!
A zsebéből pénzt vesz elő és az ikreknek adja.
klaus: Ez nem elég. Egy darab kenyérre se elég.
PLÉBÁNOS: Sajnálom, sok szegény ember van. És a hívek egyre kevesebb alamizsnát adnak. Manapság mindenki szűkölködik. Menjetek Isten áldásával.
KLAUS: Rendben van, elfogadjuk ezt, mint előleget, de kénytelenek leszünk holnap újra eljönni.
PLÉBÁNOS: Micsoda? Ez meg mit jelentsen? Távozzatok tüstént!
klaus: Mindenkinek elmondjuk, hogy mit csinált Nyúlszájjal.
PLÉBÁNOS: Én? Én soha semmit nem csináltam Nyúlszájjal. Azt sem tudom ki az. Biztos kitalált mindenfélét. Senki sem fogja komolyan venni, amit egy gyengeelméjű leányzó terjeszt rólam.
PLÉBÁNOS: Rettenetes. Tudjátok egyáltalán, hogy mi ez, amit csináltok?
KLAUS: Igen, plébános úr. Tudjuk.
KLUS, LUCAS: Zsarolás.
PLÉBÁNOS: Uram, Atyám, a ti korotokban... Szörnyű.
LUCAS: Igen csakugyan szörnyű, hogy erre kell vetemednünk. De Nyúlszájnak és az anyjának okvetlenül szüksége van pénzre.
PLÉBÁNOS: Nem vagyok gazdag. Mennyit akartok?
KLAUS: A tízszeresét annak, amit adott. Hetente.
PLÉBÁNOS: Rendben. De nehogy azt higgyétek, hogy a zsarolásnak engedek! Könyörületből teszem... (az ikrek elindulnak. A Plébános utánuk kiálat) Szombatonként gyertek! (magának) Szörnyű. (el)
KLAUS, LUCAS: (kántálva) Esküszünk, hogy ezentúl csak szombatonként jövünk. Ámen!
14. jelenet
Klaus, Lucas, Ordonánc
Jön az Ordonánc.
ORDONÁNC: Segítetek nekem lerakodni a dzsipről?
KLAUS: miért, megjön a tiszt? Még sosem találkoztunk vele.
ORDONÁNC: A tiszt nem jön ide. Talán sohasem jön többé. Nagy szerelmi bánata van... De ez nem nektek való mese. Ma este megünnepeljük a győzelemünket! Nemsokára megnyerjük háborút az új csodafegyverrel...
LUCAS: Vége lesz a háborúnak?
ORDONÁNC: Igen. Nagyon gyorsan. Ha éhesek vagytok, egyetek csokoládét, konzerveket, kolbászt.
lucas: Vannak, akik éhen halnak.
ORDONÁNC: Na és. Háború van. Sok ember éhen hal. Mi közünk hozzá?! Ne beszéljünk most róla! Egyszer élünk, együnk! (nevet)
LUCAS: Ismerünk egy vak és süket asszonyt, itt lakik mellettünk a lányával. Nem élik túl a telet.
ORDONÁNC: Ha nem élik, hát nem élik...
lucas: Most senki nem ad semmit. Az emberek szegények vagy félnek, hogy szegények lesznek. A háború fösvénnyé és önzővé tette őket.
ORDONÁNC: Én arról nem tehetek.
KLAUS: De igenis tehet! Maguk hozták ránk a háborút! Maga meg az országa.
ORDONÁNC: Szarok az egészbe bele! Elegem van belőletek! Hallgasatok! (Csönd) Azt hiszitek, hogy én akartam ezt a háborút, hogy én akartam a ti rohadt országotokba jönni?!... Otthon, szépen csinálnám a székeket, meg az asztalokat, innám a jó borokat, csinos lányokkal szórakoznék.... Itt mindenki gonosz, ti is gonoszok vagytok, kis, szaros kölykök. Azt mondjátok, hogy én tehetek mindenről.... Mit csinálhattam volna? Ha azt mondom, hogy nem akarok háborúba menni, nem akarok a rohadt országotokba jönni, engem agyonlőnek!... Vigyetek mindent, tessék, vigyetek mindent!... Az ünnepnek vége. Nagyon szomorú vagyok...
KALUS, LUCAS: De nem azért mondtuk...
ORDONÁNC: Na, jó, elmegyünk holnap a vakhoz meg a lányához... De aztán megint jóbarátok leszünk. Rendben van? Megbeszéltük?
KLAUS, LUCAS: Megbeszéltük.
15. jelenet
A SZOLGÁLÓ
Klaus, Lucas, Nagyanya, Szolgáló, Plébános
SZOLGÁLÓ: Jó reggelt!
NAGYANYA: (jön) Maga meg mit akar?
SZOLGÁLÓ: Krumpliért jöttem a plébános úrnak.
NAGYANYA: Mennyi krumpli kéne?
SZOLGÁLÓ: Tíz kiló. Vagy még több, ha volna.... (Nagyanya emegy, a Szolágló meglátja az ikreket) Úristen! De szépek vagytok! Gyere ide hozzám! (rámutat Klausra) Te! (az Ikrek nem mozdulnak. Lucasra mutat) Akkor te! Na! Gyertek már ide! Csak nem féltek tőlem?
KLAUS: Mi senkitől se félünk.
SZOLGÁLÓ: Jaj, de büdösek vagytok! Miért nem mosakodtok?
LUCAS: Itt nincs mosakodási lehetőség.
SZOLGÁLÓ: És a ruhátok! Szörnyű! Nincs másik?
KLAUS: Piszkosak és rongyosak. Nagyanya nem mossa ki őket.
SZOLGÁLÓ: Á, a Boszorka a nagyanyátok?
Nagyanya visszajön egy zsákkal.
NAGYANYA: Tíz ezüstpénz vagy egy arany...
SZOLGÁLÓ: Holnap hozom a pénzt.
NAGYANYA: Papírpénzt nem fogadok el.
SZOLGÁLÓ: (megemeli a zsákot) Megengedi, hogy a kisfiúk segítsenek elvinni a zsákokat?
NAGYANYA: Felőlem.
SZOLGÁLÓ: Kimosom a szennyesüket. Holnap hozom a pénzzel együtt.
NAGYANYA: Kimossa a szennyesüket? Hát... ha öröme telik benne...
Az ikrek megfogják a zsákokat és átviszik a „Parókiára”. Előhúznak egy kádat.
SZOLGÁLÓ: Megsikálom a hátatokat, megmosom a hajatokat. Ejnye, csak nem szégyellitek magatokat előttem? Majdnem az anyátok lehetnék. (fürdetésre készül) Na, ki lesz az első?
LUCAS: Itt akar maradni, amíg fürdünk?
SZOLGÁLÓ: De még mennyire! Így is jó. Akkor én kezdem. (A Szolgáló elkezd vetkőzni) Látjátok, nem szégyellem magam előttetek. Kisfiúk vagytok, kicsi fiúcskák. Levágom a körmötöket. És ne kényeskedjetek már: nem eszlek meg benneteket. (leveszi az ikrekről az ingjüket. Fürdeti őket) Ó, milyen édes, pici, tiszta lábacskák! És milyen gyönyörű a fülecskéjük, milyen puha, finom a nyakuk! De szeretném, ha két ilyen szép fiacskám volna! Összevissza csiklandoznám őket. (Végigcsókolgatja egész testüket. Lehajol...) Ha két ilyen szép babám volna, finom édes tejecskét adnék nekik, így ni. (Odahúzza a fejüket a melléhez, és dörzsölni kezdi az ágyékát.) Milyen kár, hogy nem vagytok nagyobbak! (Sóhajtozik, liheg, aztán hirtelen megmerevedik.)
Jön a Plébános. A Szolgáló zavartan próbálja rendbe szedni magát.
KLAUS: Jó napot kívánunk!
SZOLGÁLÓ: Ők az én kis védenceim, tisztelendő úr. Annak az öregasszonynak az unokái, akit úgy hívnak az emberek, hogy Boszorka.
PLÉBÁNOS: Már ismerem őket. Nagyon megváltoztatok. Tiszták vagytok., de nem vagytok olyanok, mint két angyal. Soha nem látlak benneteket a templomban.
lucas: Nem járunk templomba.
PLÉBÁNOS: De imádkoztok néha?
KLAUS: Nem, nem imádkozunk.
PLÉBÁNOS: Szegény báránykák! Imádkozni fogok értetek. Ismeritek a Tízparancsolatot? Meg is tartjátok?
klaus: Nem, plébános úr, nem tartjuk meg.
lucas: Senki sem tartja meg. Meg van írva: „Ne ölj!”, és mindenki öl.
PLÉBÁNOS: Hát igen... sajnos háború van. Tessék a pénzetek. (el)
16. jelenet
AZ ORDONÁNC FLÖRTJE
Klaus, Lucas, Szolgáló, Ordonánc
ORDONÁNC: (jön) Jó napot, kis barátaim, jó napot, szép kisasszony! Látom, érett már a barack. (a Szolgáló melleit nézi) Én nagyon szeretem a jó, nagy, érett barackokat. Nagyon szeretem a szép kisasszonyokat is....
KLAUS: (a Szolgálónak) Ez az a katona, akinek szobája van a Nagyanyánál.
SZOLGÁLÓ: Miért nem mondtátok előbb?
LUCAS: Ezek idegenek.
SZOLGÁLÓ: Na és aztán!
KLAUS: Öreg és kövér.
SZOLGÁLÓ: Kedves és vidám.
ORDONÁNC: Én álmomban láttam a szép kisasszonyt. Két nagy barackot! Csípjen meg a szép kisasszony, hogy felébredjek! (a Szolgálólány megcsípi) Most már felébredtem, de én is meg akarom csípni a gonosz kisasszonyt. (csipkedik egymást) Ki segít a szegény embernek a ronda koszos szobáját feltakarítani?
KLAUS: Mi szívesen segítünk.
ORDONÁNC: Kuss! Nőnek kell segítenie. Szép kisasszonynak. Szép barackoknak!
Az Ordonánc felkapja a Szolgálólányt és elvonul vele. Az ikrek felmásznak a létrára.
KLAUS: Felmegyünk a padlásra, és a lyukakon keresztül, nézzük.
LUCAS: Az Ordonánc és a Szolgálólány fekszik az ágyon.
KLAUS: A szolgálólány meztelen, az ordonáncon csak ing meg zokni van.
LUCAS: Az ordonánc a szolgálólányon fekszik, és mindketten nagyon mozognak.
klaus: Az Ordonánc olyanokat horkan, mint a Nagyanya disznója. (utánozza)
lucas: A szolgálólány meg sikítozik, mintha nagyon fájna neki, de közben nevet, és azt kiáltozza: ne, ne, ne,
LUCAS: Mire az ordonánc: de, de, de!
17. jelenet
A TISZT MEG A BARÁTJA
Klaus, Lucas, Tiszt, A Tiszt Barátja
A fény a Tiszten aki egy ágyon fekszik. Szól a zene.
LUCAS: Megjöttünk!
TISZT: Gyertek, feküdjetek ide mellém. (az ikrek melléfekszenek) Aludjatok... Szeretlek benneteket.
KLAUS: Szeretlek?... (a nadrágszíjához nyúl)
TISZT: Igen...
Az ikrek ütni kezdik. Felváltva verik, a végén a Tiszt élvezetében iszonyút üvölt, az ikrek a kimerültségtől földre zuhannak.
Jön a Tiszt Barája.
A TISZT BARÁTJA: Idegesítenek ezek a kölykök. Rúgd ki őket!
TISZT: Féltékeny vagy?
A TISZT BARÁTJA: Ezekre? Nevetséges! Két kis vadember.
TISZT: De szépek, nem?
A TISZT BARÁTJA: Lehet. Nem néztem meg őket.
TISZT: Nahát! Nem nézted meg őket. Hát nézd meg őket!
A TISZT BARÁTJA: Mi a csudát akarsz tőlem? Idegesítenek azzal az alattomos képükkel. Mintha kilesnének, kihallgatnának bennünket.
TISZT: Hát persze, hogy kihallgatnak. Tökéletesen beszélik a nyelvüket. Mindent értenek.
A TISZT BARÁTJA: Na, ebből elég! Elmegyek!
TISZT: Ne bolondozz! Menjetek ki, gyerekek.
Az ikrek visszamásznak a létrára.
A TISZT BARÁTJA: Nevetségessé tettél ezek az ostoba kölykök előtt.
TISZT: Ezek a legintelligensebb gyerekek, akiket valaha is láttam.
A TISZT BARÁTJA: Csak azért mondod ezt, hogy fájdalmat okozz. Folyton bántasz és megszégyenítesz. Egyszer úgyis megöllek.
A Tiszt előveszi a revolverét, nyújtja a Barátjának
TISZT: Jobbat nem is tehetnél velem. Tessék! Ölj meg! Rajta!
A Tiszt Barátja megmarkolja a revolvert
A TISZT BARÁTJA: Megteszem. Meg én. Ha legközelebb róla beszélsz, arról a másikról, megöllek.
TISZT: Szép volt... fiatal... erős... kedves... tapintatos... művelt... gyöngéd... álmodozó... bátor... szemtelen... Szerettem őt. Elesett... Nem bírok nélküle élni.
Megcsókolja.
A TISZT BARÁTJA: Aljas vagy. Tedd meg magad, ha olyan nagyon bátor vagy, ha olyan nagy a bánatod. Ha nem bírsz nélküle élni, hát kövesd a halálba! Szeretnéd, ha segítenék, mi? Majd, ha bolond volnék! Dögölj meg! Dögölj meg egydül! (elmegy)
klaus: Mi megöljük magát, ha igazán akarja.
TISZT: Köszönöm. Kedves tőletek, de csak játszottunk. (elmegy)
18. jelenet
AZ ELSŐ MŰSORUNK
Klaus, Lucas, Harmonikás, kocsmavendégek, Plébános, Nagyanya
A kocsmában az emberek között egy Fiatalember harmonikázik és énekel egy szomorú dalt. Az ikrek nézik. Kedvet kapnak, mutatványokat improvizálnak. Eleinte sikertelenek, de miután ütni kezdik egymást nagy sikerük lesz. A kocsmavendégek tapsolnak, és pénzt dobálnak nekik.
Megszólal a légiriadó. Az emberek pánikba esnek, kirohannak, majd visszafutnak és összepréselődve leguggolnak egy kupacba, mint egy óvóhelyen. Alacsonyan repülő bombázók és robbanások hangja hallatszik.
NAGYANYA: Jönnek! Jönnek!
Zene. A kuporgó emberek felállnak és Klaus, Lucas, a Plébános, és a Nagyanya kivételével egy embernyájat képeznek. Lassan körbejárnak. Az ikrek nézik.
KLAUS: Dzsip tűnik fel az útkereszteződésben, tisztek ülnek benne. A dzsip lassan halad, aztán katonák jönnek puskával. Mögöttük embernyáj közeleg.
LUCAS: Gyerekek, mint mi.
KLAUS: Asszonyok, mint anyánk.
LUCAS: Öregemberek, mint a cipész.
KLAUS: Kétszázan, háromszázan vannak. Néhány asszonynak kisgyereke van. A hátán viszi vagy a nyakában, vagy a melléhez szorítva.
LUCAS: Senki sem beszél, senki sem sír, mindenki mereven nézi a földet.
Zene. A tömeg megáll majd lassan vetkőzni kezd és hátrál kifelé a füstbe, a gázkamrába. Az embernyájat elnyeli a füst.
A Plébános közeledik az ikrekhez.
PLÉBÁNOS: Imádkozzatok velem, gyermekeim!
KLAUS: Mi sosem imádkozunk. Meg akarjuk érteni.
PLÉBÁNOS: Ezt nem érthetitek. Fiatalok vagytok hozzá.
LUCAS: Ezért kérdezzük magától: kik ezek az emberek? Hova viszik őket? Miért?
PLÉBÁNOS: Sajnálom, hogy kényszerű tanúi voltatok ennek a látványnak. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Túl érzékenyek vagytok. Az lenne a legjobb, ha elfelejtenétek, amit most láttatok. (el)
KLAUS: Mi soha semmit nem felejtünk el.
19. jelenet
AZ UNOKAHÚG
Klaus, Lucas, Nagyanya, Idős úr, Unohakúg
A Nagyanyához mennek, aki egy padon ül.
LUCAS: A cipész elment?
NAGYANYA: Már régen. Szegény ember,
KLAUS: Nem azok közt volt, akik ma átmentek a városon?
NAGYANYA: Nem, őket elvitték. Marhavagonokban. A cipészt itt ölték meg, a saját szerszámaival.
Jön az Idős úr és az Unokahúg.
IDŐS ÚR: Jó napot kívánok!
NAGYANYA: (jön) Hát maga? Mit akar?
Az Idős úr zavarban van.
NAGYANYA: Menjetek! Sétáljatok egyet a kertben!
Az ikrek félrevonulnak a létrára, és hallgatóznak
IDŐS ÚR: Ismeri a szüleit. Rám bízták, mielőtt elvitték őket. A maga címét adták meg, ha már nem volna biztonságban nálam.Szánja meg!
NAGYANYA: Hogy kérhet tőlem ilyet? Tudja, mit kockáztatok?
IDŐS ÚR: Igen, tudom. De az élete függ tőle.
NAGYANYA: Egy idegen tiszt lakik nálam.
IDŐS ÚR: Éppen ez a jó. Itt senki sem fogja keresni. Csak azt kell mondania, hogy az unokája, a két fiú nővére.
NAGYANYA: Mindenki tudja, hogy csak két unokám van.
IDŐS ÚR: Azt mondhatja, hogy a veje családjából való.
NAGYANYA: Sose találkoztam a vőmmel.
IDŐS ÚR: Én csak azt kérem magától, hogy adjon enni néhány hónapig a kislánynak. Amíg véget nem ér a háború.
NAGYANYA: A háború évekig eltarthat.
IDŐS ÚR: Nem, már nem fog sokáig tartani.
NAGYANYA: Én egy szegény öregasszony vagyok, halálra dolgozom magam. Hogy tömjek be ennyi éhes szájat?
IDŐS ÚR: Tessék! Odaadom a szülei minden pénzét. Meg a családi ékszereket. Minden a magáé , ha megmenti. (átad egy kendőbe kötött csomagot)
NAGYANYA: Gyerekek, gyertek! (Az ikrek lejönnek a létráról. A Nagyanya az unokanővérre mutat) Az unokanővéretek.
KLAUS: Igen, Nagyanya.
IDŐS ÚR: Majd szépen játszatok vele, jó?
LUCAS: Mi nem szoktunk játszani.
IDŐS ÚR: Hát mit szoktatok csinálni?
KLAUS: Dolgozunk, tanulunk, gyakorlatokat végzünk.
IDŐS ÚR: Értem. komoly férfiak vagytok. Nincs időtök játszani. De vigyázni fogtok az unokanővéretekre, igaz?
KLAUS: Igen, bácsi. Vigyázni fogunk rá.
IDŐS ÚR: Köszönöm. (elmegy)
Az ikrek felmásznak a létrára, a Nagyanya a „toalettasztalához” ül. Kibontja a kendőt. Magára próbálgatja a kapott ékszereket.
NAGYANYA: Könnyű szépnek lenni ezzel a sok aranyholmival. Könnyű bizony. Fordult a kocka. Most az enyém ez a sok ékszer. Mind az enyém... így igazságos. De a kislány... az mindent látott, mindent hallott. Vissza akarja majd venni. Ez biztos. A háború után vissza akarja majd követelni. De én nem akarom visszaadni. Nem akarom. Ez már az enyém. Örökre az enyém... Az enyém!
Az ikrek lemásznak a létráról.
KLAUS: Nagyanya! Mondani akarunk valamit magának.
NAGYANYA: Mi van már megint?
KLAUS: Ide hallgason, Nagyanya! Mi megígértük az idős úrnak, hogy vigyázunk az unokanővérünkre. Úgyhogy a haja szála se görbülhet.
Egy borítékot mutatnak fel.
KLAUS: Ebben minden meg van írva. A levelet odaadjuk a Plébános úrnak. Ha hármunk közül valakinek valami baja esik, a Plébános felbontja a levelet. Megértette, Nagyanya?
NAGYANYA: Szukafattyak, kurvafattyak, sátáfajzatok! Átkozott legyen a nap, amelyen világra jöttetek!
20. jelenet
MENEKÜLÉS
Nagyanya, Unokahúg, Klaus, Lucas, Ordonánc, Tiszt
UNOKAHÚG: (jön) A hadsereg megadta magát, tűzszünet van, vége a háborúnak. Most már hazamehetek.
NAGYANYA: (jön) Azt mondják, hogy örökre el kell hagyni az országot, mert jön az ellenség, és bosszút áll.
UNOKAHÚG: Ha átkeltek a Nagy Folyón, akkor már semmi sem tudja őket megállítani. (el)
NAGYANYA: Az ellenség rabszolgasorba fogja taszítani a népünket. (el)
KLAUS: Sokan haladnak el a házunk előtt.
LUCAS: Vannak akik gyalog menekülnek, egyetlen zsákkal a hátukon.
KLAUS: Mások biciklit tolnak a legkülönfélébb dolgokkal megrakva.
LUCAS: Van ott dunyha...
KLAUS: ...hegedű...
LUCAS: ...kismalac ketrecben...
KLAUS: ...zsírosbödön.
LUCAS: És vannak, akik lovas szekéren ülnek, viszik minden vagyonukat.
Jön az Ordonánc és az Idegen Tiszt
ORDONÁNC: Minden elveszett. Szart se ért a csodafegyver. De inkább vagyok vesztes, mint halott.
A Tiszt megöleli az ikreket és sír.
TISZT: Soha többé nem látlak benneteket.
Egy lemezt ad át az ikreknek.
TISZT: Itt hagyom nektek, hogy emlékezzetek rám.
A Tiszt és az Ordonánc elmennek.
21. jelenet
ANYÁNK
Klaus, Lucas, Nagyanya, Anya, Unokahúg
Jön az anya egy csecsemővel és egy idegen tiszttel. A háború zajai hallatszanak és a jelenet folyamán erősödnek.
klaus: Nem akarunk elmenni. Mi itt akarunk maradni.
NAGYANYA: Mit keresel itt? Mi az ott a karodban?
ANYA: A fiaimért jöttem. Majd küldök pénzt, anya.
NAGYANYA: Nem kell a pénzed. A fiúkat meg nem engedem.
ANYA: (kiabál) Megparancsolom, hogy azonnal gyertek velem!
NAGYANYA: Nem elég neked az idegen fattyad?
ANYA: (sír) Gyertek, drágáim! Nélkületek nem tudok elmenni.Kedveseim. Drágáim. Mindenségeim. Imádott kicsikéim. Szeretlek benneteket!
A fiúk az Anya kezét saját szeméhez emelik, mint ahogyan azt az anyjuk tette velük egykor. Elmennek. Sötétség. Robbanás. Pillanatnyi sötétség.
KLAUS: Nézzük Anyánkat. Kifordultak a belei. Piros az egész teste. A csecsemőé is. Feje belelóg a lövedék vágta gödörbe. Nyitva a szeme, még könnyes.
LUCAS: Leterítünk egy pokrócot a gödör aljára, ráfektetjük anyánkat. A csecsemőt a halálában is magához szorítja. Letakarjuk őket egy másik pokróccal, aztán földet szórunk rájuk.
Jön az Unokahúg, megöleli az ikreket és elmegy.
LUCAS: Minden utcasarkon tank áll. A Főtéren teherautók, dzsipek, motorbiciklik, és mindenütt katonák.
KLAUS: A házak kapuja bezárva, a zsaluk csukva, az üzletek redőnye lehúzva.
lucas: Szigorúan tilos a felszabadítókon tréfálkozni, és bírálni se szabad őket. Férfiak és nők tűnnek el, nem tudni miért.
KLAUS: Az új határzár áthatolhatatlan. Hazánkat szögesdrót veszi körül, el vagyunk zárva a világtól.
22. jelenet
TŰZ
Klaus, Lucas, Szomszédasszony
A fiúk átmennek a Szomszédasszony és Nyúlszáj házához.
KLAUS: A viskó ajtaja nyitva van. Félhomály van a helységben, pedig odakint süt a nap.
LUCAS: A szomszédasszony a konyhaasztalon fekszik. Nem mozdul.
KLAUS: Nyúlszáj az ágyon fekszik. Meztelen. Nyúlszáj halott.
SZOMSZÉDASSZONY: Eridjetek innen!
LUCAS: Maga nem süket?
SZOMSZÉDASSZONY: Nem. És vak se vagyok. Eridjetek innen!
LUCAS: Segíteni akarunk magának.
SZOMSZÉDASSZONY: Nincs szükségem segítségre. Eridjetek!
KLAUS: Mi történt?
SZOMSZÉDASSZONY: Ő hívta be őket. Tizennégyen vagy tizenöten voltak. Miközben végigmentek rajta, ő egyre azt kiabálta: “Jaj, de jó! Jaj, de jó! Gyertek csak, gyertek, még, még, még!” Boldogan halt meg. Halálrabaszva. De én nem haltam meg. Itt fekszem étlen, szomjan, és a halál csak nem akar jönni.
LUCAS: Igazán meg akar halni?
SZOMSZÉDASSZONY: Ha tényleg tenni akartok értem valamit, gyújtsátok fel a házat.
KLAUS: De az borzasztóan fog fájni.
SZOMSZÉDASSZONY: Ne törődjetek vele! Gyújtsátok fel a házat, és kész!…
KLAUS: Számíthat ránk. (Lucas el akar menni) Lucas!
KLAUS, LUCAS: Borotvával elvágtuk a torkát, aztán benzint szívtunk le egy katonai járműből. Meglocsoltuk vele a két holttestet meg a viskó falait. Meggyújottuk a házat, és hazamentünk.
23. jelenet
NAGYANYA BETEGSÉGE
Orvos, Klaus, Lucas, Nagyanya
Jön az Orvos
ORVOS: Nagyanyátokat szélhűdés érte, vagyis agyvérzése van.
KLAUS: Meghal?
ORVOS: Azt nem lehet tudni. Erős a szíve. Naponta háromszor adjátok be neki ezeket a gyógyszereket. És kellene mellé valaki. Valószínüleg örök életre béna marad.
LUCAS: Majd mi mellette leszünk.
Az orvos elmegy.
NAGYANYA: (kiabál) Szukafattyak! (az ikrek odamennek hozzá) Főzzetek meg egy csirkét! Hogy szedjem össze magam azzal a vacak főzelékkel meg pürével? Kecsketejet is akarok. Remélem semmit se hanyagoltatok el, amíg beteg voltam. Ide gyertek, segítsetek felkelni, haszontalanok!
lucas: Ágyban kell maradnia, Nagyanya, az orvos mondta.
NAGYANYA: Az orvos, az orvos! Az hülye. Még hogy örök életre béna maradok! Majd én megmutatom neki, hogy béna maradok-e. Csukjatok be minden ajtót, ablakot. Beszélni akarok veletek, és nem akarom, hogy meghallja valaki. (súgva) A Nagyapa sírjánál van elrejtve a vagyonkám.
Átadja nekik a rajzot.
NAGYANYA: Értitek?
KLAUS: Igen, nagyanya, értjük.
NAGYANYA: Most már elég okosak vagytok, tudjátok, hogy mit kezdhettek vele. Még valami. Ha újra rohamom lesz, nem kell a guminadrág meg a pelenka. (Egy kis kék üveget ad át) A rohadt orvosságaitok helyett ennek az üvegnek a tartalmát öntsétek bele egy bögre tejbe. Megértettétek, szukafattyak? Csak nem a boncolástól féltek, szarosok? Nem lesz boncolás. Nem szoktak vacakolni, ha egy öregasszonyt elviszi a második agyvérzés.
KLAUS: Nem félünk a boncolástól, Nagyanya.
lucas: De reméljük, hogy legközelebb is meggyógyul.
NAGYANYA: Nem. Nem fogok meggyógyulni. Tudom. (sír)
24. jelenet
APÁNK
Apa, Klaus, Lucas
Az ikrek távolodnak a Nagyanyától, aki eltűnik a sötétben és találkoznak az Apával.
APA: Lucas! Klaus! Hol a Nagyanyátok?
KLAUS: Meghalt.
APA: Egyedül éltek?
KLAUS: Egyedül!
apa: Hogy boldogultok?
LUCAS: Nagyon jól, Apa.
APA: Titokban jöttem ide. Segítenetek kell.
KLAUS: Évek óta nem adott hírt magáról, Apa.
APA: (megmutatja a kezeit) Börtönből jövök. Megkínoztak. Minden körmömet kitépték.
KLAUS, LUCAS: Miért?
APA: Nem tudom. Ok nélkül. Gyanús személy vagyok. Figyelnek. Rendszeresen átkutatják a lakásomat. Nem bírom tovább ebben az országban. Át akarok menni a határon.
klaus: A határon lehetetlen átkelni.
APA: Biztos van valami rés. Valahogy biztos át lehet menni.
lucas: Életveszélyes.
APA: Inkább meghalok, mint hogy itt maradjak.
klaus: Először is el kell jutni az első szögesdrótig úgy, hogy ne találkozzon őrjárattal az ember, és ne vegyék észre valamelyik őrtoronyból. Ez nem lehetetlen. A szögesdrótakadály másfél méter magas és egy méter széles. Szükség van két deszkára. Az egyiken felmászik az ember az akadályra, a másikat keresztülfekteti a tetején, és végigegyensúlyoz rajta. Ha elveszti az egyensúlyát, beesik a drótok közé, és nem bír kijönni.
APA: Nem fogom elveszteni az egyensúlyomat.
KLAUS: Fel kell szedni a két deszkát és tovább kell vinni a másik akadályhoz, amelyik ott van hét méterre az elsőtől.
APA: Gyerekjáték.
LUCAS: Igen ám, csakhogy a két akadály közötti terület aknásítva van.
APA: Akkor lehetetlen.
lucas: Igen, lehetetlen.
KLAUS: Nem lehetetlen! Szerencse dolga. Az aknák W alakban vannak letéve. Ha jó nagyokat lép, körülbelül egy a héthez az esélye, hogy nem lép aknára.
APA: Vállalom a kockázatot.
KLAUS: Rajta, Apa! Húsz percünk van a következő őrjáratig.
Apa a hóna alá veszi a két deszkát és kimegy. Az ikrek némán elbúcsúznak. Klaus az Apa után fut. Robbanás hallatszik.
LUCAS: (feláll, Klaus után néz) Igen, át lehet jutni a határon: valakit előre kell küldeni. Apánk nyomaiba és holttestére lépve Klaus átmegy a másik országba. Én, Lucas, visszamegyek a Nagyanya házába.
Lucas elindul a másik irányba.
II. FELVONÁS
25. jelenet
KLAUS A HATÁRON TÚL
KATONA: Hát te? Honnan jössz?
KLAUS: A határ túloldaláról.
KATONA: Átjöttél? Mikor?
KLAUS: Tegnap. Az apámmal. De ő elesett, ott maradt fekve a robbanás után, és az ottani őrök visszavitték.
KATONA: Gyere velünk! Biztos fázol.
KATONA: Adj rá valami meleg ruhát, aztán vidd el a rendőrőrsre. Mondd meg nekik, hogy majd bemegyünk jelentést tenni.
SZŐKE NŐ: Neked adom a férjem egyik ingjét. Nagy lesz rád, de nem számít. (odaadja az inget) Az anyád odaát maradt?
KLAUS: Nem, ő meghalt a háború alatt.
SZŐKE NŐ: Szegénykém. Gyere, el kell mennünk a kapitányságra. (odamennek a Rendőrhöz) Ez itt annak az embernek a fia, aki tegnap megpróbált átjutni a határon. (a nő elmegy. A Rendőr kitölt egy kérdőívet)
RENDŐR: Név és keresztnév?
KLAUS: Klaus T.
RENDŐR: Életkor?
KLAUS: Tizennyolc év.
RENDŐR: Van személyi igazolványod?
KLAUS: Nincs semmim.
RENDŐR: Miért jöttetek át?
KLAUS: Apám akarta. Állandóan börtönbe zárták, figyelték. Nem akart tovább ott élni. Magával vitt, mert nem akart egyedül hagyni.
RENDŐR: Az anyád?
KLAUS: Meghalt a háború alatt a bombázáskor. Aztán a Nagyanyámmal éltem, de ő is meghalt.
RENDŐR: Tehát már senkid sincs odaát. Senki, aki hiányolna téged.
KLAUS: Senki.
26. jelenet
LUCAS A NAGYMAMA HÁZÁBAN
LUCAS: Senkit sem láttam.
ŐRMESTER: Ha láttál volna valakit, megmondanád?
LUCAS: Ha azt mondanám, hogy igen, hinne nekem?
ŐRMESTER: (egy halott testre mutat) Ismered ezt az embert? Láttad már valaha?
LUCAS: (miután meglátja Apja holttestét csak nehezen tud megszólalni) Teljesen szétroncsolódott…
ŐRMESTER: Láttad már valaha?
LUCAS: (nehezen) Nem. Soha. De azt látom, hogy kitépték a körmeit. Ez az ember börtönből jött.
ŐRMESTER: A mi börtöneinkben nincs kínzás!
A katonák elmennek. Lucas egyedül marad.
LUCAS: A Nagyanya egy éve halt meg, a második agyvérzés vitte el. A nagyapa már régen odavan. A helybéliek azt mesélik, hogy a felesége mérgezte meg. Az anyámat egy gránát ölte meg. Az apám ma halt meg, amikor megpróbált átszökni a határon. Klaus elment… Ezentúl is fel kell kelni reggel, és este lefeküdni, és megcsinálni mindent, ami az éteben maradáshoz szükséges. Talán egy egész életen át.
27. jelenet
A SZEMÉLYI IGAZOLVÁNY
Lucas, 3. Rendőr, 1. Hivatalnok, 2. Hivatalnok, 3. Hivatalnok, 4. Hivatalnok, Peter
3. RENDŐR: (jön) Jó napot, Lucas. Kérem a személyi igazolványát.
LUCAS: Nekem nincs.
3 RENDŐR: Hány éves maga?
LUCAS: Tizennyolc.
3. RENDŐR: Akkor kell, hogy legyen. Még a gyerekeknek is van igazolványuk, amit az iskola állít ki nekik. Lucas, ha nem akar magának kellemetlenségeket, szerezzen egy igazolványt.
Lucas egy „tolóablakhoz lép”.
LUCAS: Személyi igazolványt szeretnék.
1. HIVATALNOK: Elveszítette?
LUCAS: Nem, uram. Soha nem is volt.
2. HIVATALNOK: Hány éves?
LUCAS: Tizennyolc.
2. HIVATALNOK: Akkor kellene, hogy legyen személyije.
3. HIVATALNOK: Kérem az iskolai igazolványát.
LUCAS: Nincs semmiféle igazolványom. Sohasem jártam iskolába.
3. HIVATALNOK: Hogyhogy? Ez lehetetlen.
4. HIVATALNOK: Most mi csinál?
LUCAS: Nagyanya házában lakom a határ mellett. Egyedül. Nagyanya tavaly halt meg.
4. HIVATALNOK: Ez egy különleges eset. Tájékozódnom kell. Egyedül nem dönthetek.
LUCAS: Peter N. talán el tudná rendezni az ügyemet.
4. HIVATALNOK: Peter N.? A párttitkár?
PETER: Jó napot, Lucas.
LUCAS: Maga ismer engem?
PETER: Magát mindenki ismeri a városban. Nagyon örülök, hogy a segítségére lehetek. (elővesz egy kérdőívet) Foglalkozása? Ha azt írom, hogy zenész?
LUCAS: Van egy konyhakertem is.
PETER: Nos, akkor azt írjuk, hogy „kertész”, ez komolyabbnak hat, mint „zenész”. (nevetnek)
LUCAS: Köszönöm, uram.
PETER: Szólítson Peternek.
LUCAS: Köszönöm, Peter.
Peter Lucas mellé lép, és odaadja neki az igazolványát. A másik kezével fionoman megsimogatja a fiú arcát. Peter szájon csókolja, hosszan, Lucas fejét a kezei közé fogva. Lucas ellöki magától.
PETER: Bocsásson meg, Lucas, a szépsége túlzottan felkavart. Nagyon kell vigyáznom. Az ilyen dolgok megbocsájthatatlan bűnnek számítanak a pártban.
LUCAS: Senki sem fogja megtudni.
PETER: Egy ilyen bűnt nem lehet eltitkolni egy életen át. (el)
28. jelenet
CLARA
Lucas, Clara
Clara rémülten felsikolt. Egy rémálmot látott. Lucas nyugtatja.
CLARA: Semmiség. Mindig ugyanaz a rémálom. A férjem halála óta gyógyszereken élek.
LUCAS: Gyakran álmodik Thomas-ról?
CLARA: Minden éjjel. De csak a kivégzéséről. Az élő, boldog Thomas-ról soha.
LUCAS: Én mindenhol a fivéremet látom. A szobámban, a kertben, az utcán, mintha mellettem jönne. Beszél hozzám.
CLARA: És mit mond?
LUCAS: Azt mondja, hogy halálos magányban él.
CLARA: Thomast meggyilkolták. A maga fivérét is megölték?
LUCAS: Nem. Elment. Átment a határon.
CLARA: Miért nem tartott vele?
LUCAS: Egyikünknek itt kellett maradnia, hogy foglalkozzon az állatokkal, Nagyanya házával... Nem. Eldöntöttük. hogy elválunk egymástól, és amúgy is meg kellett tanulnunk a másik nélkül élni. Egyedül.
CLARA: Hogy hívják a fivérét?
LUCAS: Klaus.
CLARA: Ő visszajön. Thomas már soha nem jön vissza.
LUCAS: Sajnálom, Clara.
Lucas, Peter, Clara
LUCAS: Peter, bejöhetek?
PETER: Gyere be, te elveszett lélek!
CLARA: (Lucasnak) Lucas, mit akar?
LUCAS: (Clarának) Tudta jól, hogy visszajövök.
CLARA: Maga nagyon erőszakos tud lenni.
LUCAS: (Peternek) Fölébresztettem.
PETER: Nem fontos.
CLARA: Lucas, jöjjön be, és igyon egy kis kávét.
PETER: Ez a nő az anyád lehetne.
LUCAS: (Peternek) Magánál alhatok?
PETER: Feküdj az én ágyamba!
LUCAS: (Clarához) Csak látni akartam.
CLARA: Maradjon itt. Ne hagyjon egyedül.
LUCAS: (Clarának) Sohasem hagyom egyedül.
Clara megcsókolja Lucast. Lucas megfogja Peter kezét, és a hasa aljára szorítja. Peter eltolja Lucas kezét.
PETER: Nem, Lucas. Ne lépj az én világomba.
Peter és Clara eltűnnek. Lucas egyedül marad.
30. jelenet
BÚCSÚ A PLÉBÁNOSTÓSÓL
Plébános, Lucas
PLÉBÁNOS: Többé nem lesz plébános ebben a városban. Elmegyek, Lucas. Egy kolostorba.
LUCAS: Okos döntés. Örülök neki.
PLÉBÁNOS: Sajnálni fogom ezt a várost. Negyvenöt évet töltöttem itt. Rossz útra tévedtél. Úgy érzem, hogy életednek egy különösen nehéz szakaszában hagylak el, de gondolatban továbbra is veled leszek, és szüntelenül imádkozni fogok a lelki üdvösségedért.
A Plébános könnyezik, Lucas lehajtja fejét, homloka érinti a Plébános mellkasát. Szünet. Lucas kibontakozik a Plébános öleléséből. Plébános el.
31. jelenet
LUCAS HOZZA A FÜZETEKET
LUCAS: Szeretném, ha megőrizné ezeket nekem, Peter. Nálam nincsenek biztonságban.
PETER: Miért?
LUCAS: Jobb, ha magánál vannak… Meg tudja nekem őrizni ezeket a füzeteket?
PETER: Persze.
LUCAS: Meg kell őriznem ezeket Klausnak. Ezeket a füzeteket csak Klausnak szánom.
PETER: Mondja meg nekem, Lucas, ki ez a Klaus.
LUCAS: A fivérem.
PETER: Nem tudtam, hogy van testvére. Sohasem beszélt nekem róla.
LUCAS: A fivérem már sok éve a határ túloldalán él.
PETER: Hogy ment át a határon?
LUCAS: Ő átjutott és kész.
PETER: Leveleznek?
LUCAS: Mit ért levelezés alatt?
PETER: Ír magának? Maga ír neki?
LUCAS: Mindennap írok neki a füzetekbe. Ő is biztosan ugyanezt teszi.
PETER: De sohasem kap levelet tőle?
LUCAS: Nem küldhet nekem levelet onnan.
PETER: Számos levél érkezik a határ túloldáról. A fivére sohasem írt magának a távozása óta? Nem adta meg magának a címét?
LUCAS: Azt gondolja, hogy meghalt, ugye? De Klaus nem halt meg. Él, és vissza fog jönni.
PETER: Igen, Lucas, visszajön…
32. jelenet
CLARA MONOLÓGJA
Clara
CLARA: Ma kaptam egy levelet. Egy hivatalos levelet. El akarja olvasni? Thomas rehabilitálásáról értesítenek benne, arról, hogy ártatlan volt. Azok azt írják nekem: “A férje ártatlan volt, tévedésből öltük meg. Azok gyilkolnak és aztán rehabilitálnak. Most elnézést kérnek, de Thomas meghalt!
Azon az estén egyedül voltam a lakásunkban. Már hónapok óta egyedül voltam. Miután Thomas-t bebörtönözték, senki nem akart, nem tudott, nem mert meglátogatni. Addigra megszoktam az egyedüllétet, már semmi szokatlant nem találtam abban, hogy egyedül vagyok. Csak az volt a furcsa, hogy akkor éjjel nem sírtam. Előző este a rádióban bejelentették, hogy több személyt ki fognak végezni hazaárulásért. A nevek között tisztán hallottam említeni Thomas nevét. Hajnali háromkor, a kivégzés időpontjában az ingaórát figyeltem. Azt néztem reggel hétig. Estig az utcákat jártam, eltévedtem, azt sem tudtam, a város melyik részében vagyok, pedig nagyon jól ismertem a fővárost. Taxival mentem haza. Hajnalban kinéztem az ablakon, és láttam azokat, amint éppen felakasztják Thomas-t a szemközti ház homlokzatára. És most azok azt mondják, hogy az egész csak tévedés volt. Thomas meggyilkolása csak tévdés. Adják vissza nekem Thomas-t élve, mosolygósan! Azt a Thomas-t, aki a karjaiban tartott, aki simogatta a hajamat, aki forró kezébe fogta az arcomat, aki csókolgatta szememet, a fülemet, a számat.
33. jelenet
PETER BÚCSÚJA
Lucas, Peter
Peter odalép Lucashoz.
LUCAS: Maga egészen sápadt, Peter, mi történt?
PETER: Hát te nem olvasol újságot? Nem hallgatsz rádiót? Ellenforradalom. Az értelmiségiekkel kezdődött, akik olyan dolgokat írtak le, amiket nem lett voln szabad. Az egyetemistákkal folytatódott. Tegnap este a katonnák felelőtlen egyéneknek fegyvereket osztogattak. A Párt vezetőinek az idegen hadseregtől kell védelmet kérniük a maguk számára. El kell mennem. Valószínüleg nem látjuk többé egymást, Lucas. El kell válnunk.
LUCAS: De nem örökre.
PETER: Egyszer majd talán visszajöhetek… Sokan átmennek a határon ebben a zavaros időszakban. Miért nem használod ki az alkalmat, hogy a testvéred után menj?
LUCAS: (csönd) Nem akarok Klaus után menni. Neki kell visszajönnie, hiszen ő ment el.
PETER: Aki nem létezik az nem jöhet vissza.
LUCAS: Klaus létezik, és vissza fog jönni!
PETER: Nyugodj meg. Szembe kell nézned a valósággal. A fivéred nem fog visszajönni.
LUCAS: De igen. Klaus igen…
PETER: (csönd) Te még szereted Clará-t?
LUCAS: Nem ismerem ennek a szónak a jelentését. Senki sem ismeri.
Peter elmegy. Vonatzakatolás. Füst.
34. jelenet
ÁLOMKÉP
Klaus, Lucas, Peter, Apa, Anya
A füstből megjelenik Klaus. Öregebbnek néz ki, úgy, mint az első jelenetben. Kezében tartja a füzeteket. Zene.
KLAUS: Gyerekkorom városának utcáit járom. Ez egy halott város, a házak ablakai, ajtajai zárva, teljes a csönd. Az út poros, és nekem jólesik mezítláb menni ebben a porban.
Továbbmegy, találkozik az út szélén ülő gyerekkel, ez Lucas gyerekorában, fehér rövidnadrágban.
KLAUS: Te a fivérem vagy, ugye? Engem vártál?
LUCAS: (csóválja a fejét) Nem nekem nincs fivérem, és senkit sem várok. Én az örök ifjúság őre vagyok.
Lucas eltűnik. Klaus továbbmegy. Végül megállítja Peter
EMBER: Lucas tovább dolgozott. Szinte szavát sem lehetett venni többé. Néhányan némának is hitték. Nem olvasott és nem is írt többé. A város sötét utcáin és a temetőben sétált. Azt mondta, hogy a legjobbakat egy szeretett ember sírján lehet aludni.
Peter eltűnik, Klaus továbbmegy. Elérkezik a fölnőtt Lucashoz, aki a patakparton horgászik. Mellé ül. Csönd, aztán:
LUCAS: Téged vártalak.
KLAUS: Van kapás?
LUCAS: Nincs. Régóta nincs már itt hal. (feláll) Még víz sincs.
Együtt továbbmennek. Ismeretlen épületeket látnak. Megállnak.
LUCAS: Igen, ez volt a házunk. Felismerted.
KLAUS: Igen, de azelőtt nem itt volt. Egy másik városban volt.
LUCAS: Egy másik életben. Most itt van és üres.
KLAUS: Én leéltem az életemet és nem találtam benne semmit.
LUCAS: Nincs is benne semmi. Mit kerestél?
KLAUS: Téged.
LUCAS: Engem.
KLAUS: Miattad jöttem vissza.
LUCAS: Miattam? Te is tudod, hogy én csak egy álom vagyok. Ezt el kell fogadnod. Sehol sincs semmi.
KLAUS: Késő van, haza kell mennem.
LUCAS: Hová?
KLAUS: A szállodába.
LUCAS: Miféle szállodába? Otthon vagy. Bemutatlak a szüleinknek.
Továbbmennek. Zene. A szülőkhöz érkeznek, akik hintáznak és alszanak.
LUCAS: Ott. Alszanak.
KLAUS: Együtt?
LUCAS: Mint mindig.
Lucas hintáztatja a szülőket.
35. jelenet
KLAUS KIHALLGATÁSA
Klaus, Fiatal Férfi, 3 Rendőr
Klaus továbblép. Megáll
KLAUS: A városban mindenki ismeri a történetemet, tudják, hogy a fivéremet keresem, akivel itt éltem, ebben a városban, tizennyolc éves koromig. Itt kell megtalálnom, tudom, hogy ide fog jönni, ha értesül róla, hogy hazatértem külföldről.
Egy fiatal férfi odafut Klaushoz.
FIATAL FÉRFI: Tudom, hogy a fivéred az erdőben bujkál. Néha láttam, messziről. Úgy él, mint egy állat. Mezítláb jár, füveket, gyökereket, gombákat és apróbb állatokat eszik. Hosszú ősz haja van. Éjszaka néha bejön a városba. A lányok, akik a temetőn túl laknak, és a testükkel keresik meg a kenyerüket, ismerik, és megadják neki, amire szüksége van. Ha odamegyünk, elkaphatjuk.
Klaus ütni kezdi a Fiatal férfit.
KLAUS: Hazudsz! (ordít) Az nem az én fivérem!
FIATAL FÉRFI: Rendőrség! Rendőrség! (a beszaladó rendőrhöz:) Megütött! Ő volt az!
3. RENDŐR: Magát nem ismerem. Mutassa az iratait! (Klaus átadja az iratait) Lejárt a vízuma. Nincs joga tovább maradnia az országunkban.
KLAUS: Nincs pénzem a vonatra. Már egyáltalán nincs pénzem.
3. RENDŐR: Értesítem a nagykövetségüket. Majd ők hazaszállítják.
KLAUS: Nem akarok elmenni innen. Meg kell találnom a fivéremet.
36. jelenet
KLAUS ÉS AZ ÖREGEMBER
Klaus áll az utcán, az Öregember elé áll
Klaus ad neki egy szál cigarettát, és tüzet nyújt. Az Öregember rágyújt. Szótlan.
ÖREGEMBER: Szóval megölted?
KLAUS: Igen.
ÖREGEMBER: Azt tetted, amit tenned kellett. Jól van. Kevés ember teszi meg azt, mit meg kell tennie. Meg kellett ölnöd. Így helyre áll a dolgok rendje.
KLAUS: A rend már semmit sem jelent számomra, ha ő nincs itt.
ÖREGEMBER: Épp ellenkezőleg. Ezentúl minden pillanatban és mindenhol ott lesz majd melletted. (elmegy)
37. jelenet
A TELEFON
Klaus, Lucas, Nagykövet
Klaus továbbmegy, találkozik a Nagykövettel
NAGYKÖVET: Maga ugye a családját és főleg a fivérét keresi?
KLAUS: Igen, nagykövet úr, az ikertestvéremet. De nincs sok reményem. Maga talán talált valamit? Nekem azt mondták, hogy a levéltár elpusztult.
NAGYKÖVET: Van egy ember ebben a városban, aki ugyanazt a vezetéknevet viseli, mint maga. Itt a címe és a telefonszáma, ha kapcsolatba akarna lépni vele. (elmegy)
LUCAS: Halló?
KLAUS: Klaus T. vagyok. Fivéremmel, Lucas T.-vel szeretnék beszélni.
LUCAS: Tévedés. Nekem nincs testvérem.
KLAUS: De igen. Egy ikertestvéred, Klaus.
LUCAS: A testvérem már rég mehalt.
KLAUS: Nem, nem haltam meg. Élek, Lucas, és szeretnélek látni.
LUCAS: Hol van? Honnan jött?
KLAUS: Sokáig külföldön éltem. Jelenleg a fővárosban vagyok, a D. nagykövetségen.
LUCAS: Nem hiszem, hogy maga a testvérem lenne. Sohasem fogadok vendéget, nem akarom, hogy zavarjanak.
KLAUS: Öt percre, Lucas. Csak öt percet kérek. Két nap múlva elhagyom az országot és többé nem is jövök vissza.
LUCAS: Jöjjön el holnap! De ne este nyolc előtt.
KLAUS: Köszönöm. Ott leszek nálunk, akarom mondani, nálad fél kilencre.
38. UTOLSÓ TALÁLKOZÁS
LUCAS: Jöjjön be! A kapu nyitva van.
KLAUS: Nem foglak sokáig zavarni. Egy autó vár rám. Ez volt apánk dolgozószobája. Semmi sem változott. Megismerem a lámpát, az írógépet, a bútorokat, a székeket.
LUCAS: (mosolyog) Még mit ismer fel?
KLAUS: Mindent. A verandát és a nappalit. Tudom hol van a konyha, a gyerekszoba és a szülők szobája.
LUCAS: Ez nem valami nehéz. Ezeket a házakat mind azonos modell szerint építették.
KLAUS: Én az ikertestvéred vagyok. Miért nem akarsz hinni nekem?
LUCAS: Azért, mert az én testvérem már régen meghalt.
KLAUS: Végigjátszod a szerepedet, Lucas. Ha tudtam volna, hogy ilyen keményszívű vagy, nem is próbáltalak volna megkeresni. Őszintén sajnálom, hogy eljöttem.
LUCAS: Én is sajnálom. (Klaus elmegy)
39. A HALÁLHÍR
NAGYKÖVET: Sajnálom, hogy ezt kell közölnöm, de a maga fivére vagyis az állítólagos fivére, Klaus T. ma öngyilkos lett. Tizennégy óra tizenötkor a pályaudvaron a vonat alá vetette magát. Hagyott magának egy levelet a követségen. (átadja a levelet)
LUCAS: (felbontja a borítékot. Félhangon olvassa) “Szeretném, hogy ha a szüleink mellé temetnének el.” (hangosan:) Azt szeretné, hogy itt temessék el.
NAGYKÖVET: Valóban a maga fivére volt?
LUCAS: Nem. De annyira hitt ebben, hogy ezt nem tagadhatom meg tőle.
40. jelenet
TEMETÉS
Lucas és a gyászmenet
Zene. Gyászmenet. Havazik. Esernyők. Lucas kezében egy vörös és egy fehér rózsa. Elhelyezi őket a “síron”. Vonat közeledése hallatszik. Lucas, miután letette a csokrokat, előre jön.
LUCAS: Mindennap visszajövök a temetőbe. Nézem a sírt, melyre Klaus neve van vésve, és látom mellette nevemnek helyét.
A vonat… nem is olyan rossz ötlet…
Zene. A vonatzakatolás fölerősödik.
Sötét.
VÉGE