Beszédes István

Látta-e valaki a feltalálót?

Szereplők: Mester, Kisfiú, Pumpa, Szivattyú, Kalim Pál, Halász, Füvész, Madarász, Lámpagyújtó, Kövér (Pék), Még kövérebb (Szakács), Főkövér (Cukrász), Málnacserje, Ecetfa, Szuroköntő

Rosszul aludt a feltaláló,
forgolódott egy teljes álló
éjszaka, nem volt nyugalma,
mert amit feltalált, hatalma
nem volt fölötte, az örökmozgó
gépezet magától lépeget
– ezt álmodta épp a mester,
s efféle rémisztő képeket.

Mester (felül az ágyon): a szobában táncol minden, mintha szellemek rángatnák, lebeg a függöny, mozog az ágy, ki-be csapódnak a szekrényajtók stb.

Azt álmodtam, és nőtt a zaj,
hogy feltaláltam a lomot,
hogy a világ szörnyű zűrzavar,
nem csillog benne már csavar.

A kincs, ami eddig működött,
amit csak nikkel s króm takar,
megrozsdásodott a fű között,
hiába éltem, s ez zavar.

Gép a világ, s a tengelyen
eltört a fő fogaskerék,
s az újat kárnak reszelem,
szétmorzsolja a terhelés.

Lehet az megedzett acél,
kemény, és pengő, jó merev,
s az ötvözetben ritka érc,
pár perc után már elreped.

Nagy lett a csörgés-csattogás,
a csörömpölés, a kattogás,
és a robajt tetézi ráadásul,
a vaksötét reggel se tágul.

Kalimpál annyi lendkerék
a levegőben, tornyok csúcsán,
szivattyú szörcsög, és derék
pumpák nyöszörögnek csúnyán.

Szivattyú (orrhangon):
Folyik az orrom, megfázhattam,
lehet az is, hogy vírust kaptam.
Mi lesz velem, ha súlyos nátha?
Úgy érzem, mindjárt köhögnöm kell.

Pumpa (köhögve):
Az is valami? Röhögnöm kell.
Nyeltél volna csak annyi füstöt,
amennyit miattad én lenyeltem,
fekete kátrányt, méregezüstöt...

Mester: (Miközben elrejtőzik a szekrénybe, ahol ő látja a történést, de őt nem látják)
Sok találmányom az emberért
betegen köhög, olajat prüszköl,
hát megérte dolgozni ezért,
elvakultan a nemes ügytől.

Kalim Pál (nagy csörömpölés, kalimpálás közepette gördül a színre) (Bemutatkozik)
Elszabadultam, azt hiszem,
nem tart fogva a célszerűség,
a mindenkinek hasznos haszon,
már teremtőmhöz sem fűz a hűség.

Kalim Pál vagyok.

Szivattyú: Az ócskavas?

Kalim Pál (átgázol rajta):
Lekaszálok, összelapítok
mindent, mi elém kerül az úton.
Rossz napod van ma, rút vacak!

(Bemutatkozik)
Kalim Pál vagyok.

Pumpa: A hős kacat?

Kalim Pál (összezúzza):
Velem akarsz te ujjat húzni,
amire lépek, széthasad,
haragom nem fogod megúszni.

(Távozóban, miközben a másik oldalon a kisfiú oldalaz be.)
Mert az én kerekem nem pihen,
úgy találtak ki, télen-nyáron
ne állítsa meg semmi szépség,
nem baj, ha árt is, mindig járjon.

És járni kezdték mind az utcát
borongó képű nagyatyuskák,
s míg el nem tűntek szem elől,
érdeklődtek afelől:

Halász: (a kisfiúhoz)
Láttad-e, fiam, a feltalálót?
Keresem, mert a tavamat
ma reggel helyén nem találtam,
sem a szivárványszínű halakat.
Megmondod neki, gondba esve,
dologtalan a halász kereste?

Kisfiú: Megmondhatom, csak alkalmam lesz-e?
Ezt még előre nem tudhatom.

Mester (magában): (Az ajtót kitárva visszazárva)
Megmondhatja, ha alkalma adja,
de ezt jó előre még nem tudhatja…

Madarász: Merre lakik a feltaláló,
keresem már egy álló napja.
A halász a fiam, én az apja.
S hogy madarászni erdőbe mentem,
hogy vigyázzak ott a sok rigóra,
de nem leltem zöld folyosóra.

Kisfiú: Elmondhatom, csak alkalmam lesz-e?
Ezt még előre nem tudhatom.

Mester (magában):
Elmondhatja, ha alkalma adja,
de ezt még előre nem tudhatja…

Füvész: Látta-e, kedves, a feltalálót,
a mestert keresem, tudja, kit.
Én füvész vagyok, a madarász apja,
oly szép e munka, de most már mégis
szomorkodom, mert eltűnt a hérics,
hiába járom kertemet.

Kisfiú: Elmondhatom, csak alkalmam lesz-e?
Ezt még előre nem tudhatom.

Mester (magában):
Elmondhatja, ha alkalma adja.
De ezt még előre ki tudhatja?

Lámpagyújtó: Merre lakik a feltaláló,
sötét a lámpásolajom,
ha kanócot gyújtok még sötétebb
lesz az éjjel az utamon.
A fiam füvész, én lámpagyújtó,
s panaszra jöttem el hazulról.

Kisfiú: A mester valahol itt lapul,
de bárhol legyen is, én kivárom,
s elmondom neki, hogyha látom,
miért keresték annyian.

Lámpagyújtó: (El. A kisfiú válaszát már nem hallja meg)
Nesze, jutalmad szem cukor,
ha megkóstolod, málnaízű,
ha megtaláltad, a bokor,
friss gyümölcsöt ad, a messzi hírű.

Kisfiú: De milyen lehet a málna színe,
mondd el, ha még emlékezel!
Előtted rét, virág, ezer,
ha lehunyod a szemedet.
Meglátom egyszer, ki tudja hol,
s honnan tudjam, hogy nem szeder?

Mester (magában):
Jaj, mit is tehettem, figyelmetlen,
hogy nem süt a nap, s a tenger málna
egyetlen csöppje bonbonba zárva.
Mért nem figyeltem a világra?

Nem béke ez itt, ütközet,
tele az utca panaszossal,
s oly hangos lett a haragos dal,
nem találják, akit keresnek.

Kövér: Ide, te, mester, ha kiáltok.
Elromlott minden gépezet,
ami a finom étkeket
számhoz vezette, s oda vonta,
ha szomjas voltam, a poharat.

(S követi őt egy még kövérebb.)

Még kövérebb: Ez a gazember hol lehet,
mikor nem jó a gépem karja,
s viszkető hátam nem vakarja,
fejét veszti majd, istenuccse,
legjobb az lesz, ha föld takarja.

(És előcsoszog a legkövérebb.)

Főkövér: Ki tesz a székre, ki fektet ágyba,
ha nem mozdul meg a daru csigája.
Ki visz haza, ki tesz a kádba,
mondjátok meg, ti hájak, vérek?!
Vesszen a mester, csak addig éljek.

Kisfiú: De mi ez, mondjuk, ahhoz képest,
ha kipusztul mind a szivárványhal?
Hogy rigó a lépre sose száll?
Hogy virágot méh hiába kerget?
A tavasz a héricsre nem talál?

A kiskirályok összenéznek.

Kövér: Ha nem javít itt senki gépet,
éhen leszünk és szomjan veszünk.

Még kövérebb: Viszket a hátunk, hogy megveszünk.

Főkövér: És el nem érünk karosszéket.

Mindhárman: Hát, kedves mester, bújj elő csak!

Mester (magában):
Dehogy bújok, több az eszem,
a lustaság szült annyi gondot,
s tinektek kellett kényelem…

Kalim Pál: (Be. A kövérek hanyatt homlok ki. Kisfiú szintén a szekrénybe húzódik.)
Bezúg az ember, hogyha gép,
s megkívánja, hogyha lép
laposabb legyen, mint elébb
volt lába alatt a törmelék.
A lelkemben egy útgyalu,
utánam pusztakút, falu,
városi ócska romtelep,
ami marad: a zúzalék.

Mester: (Belekeseredve)
Ha jóvá tenni már nem lehet,
sem visszaforgatni semmit itt,
sötét marad végképp az égbolt.

(A Mester belső monológja itt ér véget)
Mi fölemel egy gyermeket,
nem lesz oly hegy, és nincs oly ág,
mi ringat és hintát dobál.

Kisfiú: Ki vagy te itt, a fal mögött?
Nem az-e, aki megszökött?

Mester: Egy egyszerű járókelő.

Kisfiú: Akkor miért nem bújsz elő?

Mester: Attól tartok, a bolondkerék,
lekaszál, hogyha itt halad.

Kisfiú: Hallatszik majd a csörtetése.
Lépj ki hát, mutasd magad!
És sorold el, mi a panasz!

Mester: Valami bánt, de nem panaszlom,
az oka én vagyok, attól félek.

Kisfiú: Ez nem lehet, csakis egy lélek:
se nem utas, se útonálló.

Mester: El ne mond senkinek...

Kisfiú: Feltaláló!
Jaj, annyian keresnek, kik a sötétben
elhagytak valamit, ami világlott...

Mester: Csillogó halat, madarat, álmot,
meg a lámpásban lakó világot.

Kisfiú: Honnan tudod, erről nem szóltam?

Mester: Már réges-rég itt hallgatóztam.
És azt is tudom, te mit szeretnél...

Kisfiú: Meglátni azt, milyen a málna,
emlékezni a napsugárra.
Az árvácskára: csakugyan árva?
Ki látta, milyen a pitypang-sárga,
milyen az azúr, milyen a márga?

De nem emlékszem, mert sose láttam
madaras reggelt én még korábban.

Mester: Ne legyen a nevem Mester,
ha innen el nem viszlek egyszer.
Hallgasd most helyette hegedűt!

(Hegedülni kezd)
Érzed már a madárdal-derűt?

(A kisfiú megrázza a fejét)
Vagy figyelj, az erdőben esik…

(A kisfiú megrázza a fejét)
Most meg a mókus mogyorót eszik…

Kisfiú: Szépen szól, de sajnos, az is elég baj,
elnyomja a lágy dallamot a kerékjaj.

Mester: Jó. Hát üsse kő, ha itt az óra!
Üljünk csak fel a csodarobogóra!
Keressünk egy reggelt, vagy egy estét,
egy vízcsobbanást, virágűző lepkét,
madarat, halat, bár akik keresték,
a városból ki sohase értek.

Kisfiú: Nem láttam még ilyesvalami gépet?
És nem zúg, és nem pöfög, de tömérdek
harangjátékot hallani benne.

Mester: A neve Milennehamenne…

És utazni kezdtek, hol szűk a sikátor,
s aki ott száguld, az bizony a bátor,
mert minden sarkon útonálló
gépek dohognak. Megállni, csákó!
– kiáltanak, hogy megremegsz, olyan az.
Recsegve követelik az olajat.

Mester: Ha jól emlékszem, még egy sarok,
és ott leszünk máris a régi réten,
hol gyerekkorom legszebb éveit éltem.

De a sarkon túl csak újabb utca
következett, s végtelen aszfalt.

Mester: Ha jól emlékszem, még egy sarok,
s ott lesz a liget, a madárvigaszdal,
s a fűzfa, aminek lombja marasztal.

De a sarkon túl ismét beton
következett, és semmi zöld.

Mester: Ha jól emlékszem, még egy sarok,
s ott lesz bizony a régi völgy,
a folyó és a csónakok.

De nem értek véget a bajok:
a sarkon túl újabb sarok.

Mester: Lehet, hogy rosszul emlékezem,
mert nem találom az elhagyott,
rétet, ligetet, csónakot.
Mindent besző a vasbetoninda,
s azt is lepi a város piszka?
S a folyót a feledés felitta?

Kisfiú: Figyelj csak, miféle hang ez?
Nézd csak, leszáll, miféle lény ez?

Mester: Egy méhecske csak, a kezed édes?

Kisfiú: Igen, itt a málnaízű bonbon.
Ezért hát ez a váratlan vizit:
megolvadt, s a kis rovar iszik!

Mester: Ő az új barátod, ha kedvezel neki.
Szegény, ő is a rétet keresi,
hol a sok virág nő, és dalt fakaszt,
neki meg kell találnunk azt a kast,
hol testvér várja és királynő...

Kisfiú: Segítsünk neki, különben vége!
De hol találunk édes virágport,
színes ágyást, átrobogó záport...

Mester: Abból az országból ő a követünk.
Hagyjuk repülni, hogyha jóllakott,
s elvezet minket is oda.
Repülj, méhecske, mi majd követünk!

Kisfiú: Csak várjuk meg, míg elül a zaj,
hogy követni tudjunk a zümmögést.
A sötétben ezt a pici rovart,
nem kísérhetjük szabad szemmel.

Mester: Csönd lesz mindjárt, ha a főolajcsapot,
elzárod, s leáll a sok rotor ezennel.
Elhallgat minden, mi eddig zajt csapott.
Lám, lecsitítottuk a világot,
s ha elhallgatsz, te is hallhatod...

Kisfiú: Utat mutat a zümmögés?

Mester: Ott száll a méh...

S felkapaszkodva a robogóra,
érkezett újabbnál újabb platóra,
a mester és a kis lovar,
s az utukat vezérlő rovar.
Az lett a legszebb mese benne,
száguldott a Milennehamenne.

S amikor a mezőt elérték…

Mester: Ez itt a rét, és semmi kétség,
de hol van a fű, és hol a rétség?
Nem vártam ezt, nagyon lever:
ameddig szem ellát, roncs hever.

Kisfiú: Mennünk kellene még tovább...

Mester: Ha jól látom egy málnaág!
A méhecskét tán ez vezette,
hogy ilyen gyorsan idetalált.

Úgy virágzott a szegény málna,
hogy tüskés szára szét egy roncsot,
egy rossz futószalagot feszített,
s díszítve gyümölccsel és virággal,
úgy tetszett, minta így is járna.

Málnacserje: Számítottam ám tirátok.
Szerettem volna, hogyha láttok,
ezért neveltem sok virágot,
gondoltam, kevés, ha kiáltok.

Szerettem volna megmutatni,
nektek, kik annyi bajjal jöttök,
nektárban méhet hogy fürösztök,
s pihentetek virágfüzéren...

Mester: Málnabokor, tiéd az érdem,
de szabad-e még valamit kérnem:
amit, úgy vélem, te se bánnál,
hadd kóstolja meg útitársam
friss termésed, a puha málnát!

Málnacserje: Azt se bánom, ha édes málhát
visztek belőle, rajta, bátran!

Kisfiú: Mily csodás íz, micsoda szag?

Mester: Ez ám az illat.
S ez a virág mézt is kiad.
Nézd, itt a méhecske pihen.

Málnacserje: Ettél a mézből, nincsen oly messze,
mikor a kaptárt maga kereste
az a kisgyerek, aki te voltál,
akkor is láttál, ám bokros ligetben,
s téptél száramról pár szemet,
megőrzött ám az emlékezet.

Kisfiú: Jöjjön, mester, felszállt a méh!
Köszönjünk, málna, az ízeket.

Haladtak tovább az egykori réten,
hol megmutatkozott a régi éden,
de most már mindent roncs fedett,
mentek, kiket a méh vezet.
S az volt a legszebb mese benne,
száguldott a Milennehamenne.

Kisfiú: Hallod, közeledik a távoli
dühödten görgő bolondkerék.
S el is gázolhat minket végül,
ha el nem rejtőzünk elébb.

(Félrehúzódnak.)
Kalim Pál: És jár-kel, és kalapál, kapál

(Megjelenik, majd átbucskázik a színen)
karom a fűrész, a lapát, a kanál,
jön a félelmes bolondkerék.
Önálló életet él a gép.

Az a szerencse, csörög és csattog,
hogy lassan jár, pörög és pattog,
A világban, mi kacattal megtelt,
csak ő nem keresi rég a mestert!

Hogy elment, az útra visszatértek,
s egy elhagyott, romos üzemhez értek.

Kisfiú: Hogy került ide a csarnok,
s mi készült benne?

Mester: Távfűtőállomás, míg üzemelt,
meleget tartott, fűtött házakat,
aztán a szíve megszakadt,
mert elégette az ágakat,
a törzseket, s kiköpött annyi salakot.
S most látom az utolsó hasáb,
amelyet nem emésztett el a láng,
magasra nő ki a kazánból,
felemelt tetőt, kidöntött ajtót,
s az út fölé nagy lombot hajtott.

Ecetfa: Számítottam ám tirátok.
Szerettem volna, hogyha láttok,
ezért növesztem lombomat,
gondoltam, kevés, ha kiáltok.

Látod, mi van az ágra kötve?
Minden hinta felold egy átkot.
Oda, hol úgy megült az árnyék,
általa visszaköltözik a játék.

A hintát a kisfiúnak odanyújtja, majd mikor az beleül, lengetni kezdi.

Mert míg csak fiatal volt a világ,
az is játék volt, hogyha felhő
futott az égre, zúgott az erdő,
s megvirradt madárcsirregésre.

Gyerek volt még bizony a föld,
a pipacspiros, a zsenge zöld,
és a végtelen térben egy volt a renddel
a gyermekisten, a gyermekember.

Együtt játszottak jó sokáig,
két pajkos, nyugtalan kölyök,
s ha színes élet költözött
a rétre, róla ők tehettek.

Eltelt hét év, s komolyak lettek,
elmaradtak a fontos tettek,
s jött újabb hét, utána hetven,
s ezer meg ezer lehetetlen.

Mester: Hallod, a kisfiú nevet?

Kisfiú: Nem tudtam azt, milyen repülni,
s hogy ég és föld közt jó lehet.
Ecetfa, mért repítsz magasra?

Ecetfa: Hogy a magasból messze láss.

Kisfiú: Így, fentről más ám a világ,
és jobbra ott, ha fönn vagyok
sárgán hunyorgó fénysugár,
talán lehullott csillagok.

Mester: Foglald el mellettem az ülést.
S hagyd ott a méhet válladon.
Tudjuk most már, merre kell menni,
a vezetést ismét vállalom.

S elindultak a robogón, elhagyták kedves hintafájuk, a sötét már nem futott utánuk, s előttük nőtt a sárga fény.

Két oldalt súlyos vas magaslott, s egy helyütt szétvált a sövény.

Kisfiú: Miféle tartály, miféle gép ez?
Akkora, mint egy jó toronyház.

Mester: Aszfaltot öntettek, szurkot belőle,
míg fekete nem lett a világ,
az útnak rakott terméskőre,
hol régen járt a makadám.

Hogy hely ösvénynek sem maradt,
s borított mindent el salak,
szuroköntőket is kitették,
s végképp el is felejtették.

Szuroköntő: Eleinte csak a tűz hiányzott,
itt hagytak tétlen, és fájt, hogy fázok,
csak azon töprengek, mióta várok,
mi hozhatna meleget belém,
hogy élet legyen a parázs helyén.

És hiányzott nagyon a társaság,
de eljött minden virágra járó,
hogy kiűzzék innen a hideget,
kitöltötték nagy, üresen álló,
melegkívánó szívemet.

Kisfiú, engedd el kezedről a méhet,
megtért az is, ki messzire tévedt,
itt találja, benn, mit keresett, a lépet,
s mindenkit, akit szeretett,
ki az éjidőre lelt itt menedéket.

Kisfiú: Benned nemcsak a világ méze,
minden fénye is, mit csak behordott
a virágról a méh, s mit a szirom
a naptól kapott.

Mester: Mekkora gép, él és működik,
s nincs benne mégsem éle edzett fém,
csavar, fogaskerék, és el sem törik
ha megkopik végül a világsúly alatt.

Szuroköntő: No, és a méhviasz? Nem hallottad, mi az?

Mester: Gondolod, elbír egy óriástengelyt?

Szuroköntő: Mit nem beszélsz: többet is annál, hogyha kell.
Vigyél a lépből, két adag is jár, egyik
hogy eltömd a bolondkerék-kéményt,
a másik, hogy az éjjeli kalandozás végén
méhviasz-fogaskerékkel szereld fel, e puha résszel
azt a kékre edzett acélrudat, a világ tengelyét.

S ha nem erőlködik, nem szalajt, nem füstöl,
aranyol majd minden, s ha nem, hát ezüstöl,
mit most csak rozsda ver, és korom takar,
mindegyik csapágy, kar, tengely, csavar.

Kisfiú, neked meg itt egy üvegtégely,
te sem távozhatsz üres kézzel,
színültig töltve málnamézzel,
e lámpa vezessen aranyfénnyel.

Kisfiú: Hogy világlik, mennyi napfény
búvik meg benne, hány szirom,
a mindenség, és elbírom
mégis, egy kézzel tartom.

Mester: És ennyi fénnyel, ott, a parton
hátha meglátjuk a tavat.

Szuroköntő: Siessetek, mert kell a nap.
A város lakói nem remélnek.
Felderül minden, ha odaértek.

Kisfiú: A méh már hazaért, itt marad.

S indultak vissza, tettrekész
harangjátékos masinájuk
orrán a tégely málnaméz
világított a járt uton.

Lomot csörgetve jött utánuk a rettenet bolondkerék. S el is gázolja őket végül, ha épp meg nem torpan elébb.

(Kalim Pál megtorpan a Milennehamenne kormányán világló mézesüveg láttán.)

Kalim Pál: (Szerelemre gyúlva)
Közben a kéményt viasszal megtömik.
Micsoda jármű, mi lenne, ha menne?
Ha megszeretném, ha tönkretenne.
Nem találkoztam még e nővel,
de többet géppel, mint erővel!

Kalim Pál: (lelassul, majd térdre rogy és elalél.)
Micsoda mármű, li menne, ma henne?
Ma hegszeretném, ta hönkretenne.
Tem nalálkoztam nég e mővel,
te göbbet déppel, int merővel!

Mester: Int merővel, túlerővel
nem bír a rontó, ég, borongó,
most agyő, lerogy a járgány,
bár nagy ő.

(A száguldás folytatódik.)

Az volt a legislegszebb mese benne,
vitte őket a Milennehamenne.

Mester: Ha jól emlékszem, még egy sarok,
és ott leszünk ismét a régi réten,
hol gyerekkorom legszebb éveit éltem.
Örülök, hogy látlak...

Füvész: Örülök én is,
vigyázz, rá ne lépj, nézd itt a hérics,
ott őzkerep, emitt pitypang virít,
s láthatsz megannyi gólyahírt.

Mester: Ha jól emlékszem, még egy sarok,
s ott lesz a liget, a madárvigaszdal,
s a fűzfa, aminek lombja marasztal.
Örömmel látlak, madarász...

Madarász: Csitt, most ne sokat magyarázz,
látod a rigót? A csőre sárga,
s az ott egy apró őszapó,
s amott egy könnyű cinke szárnya.

Mester: Ha jól emlékszem, egy sarok,
s ott lesz bizony a régi völgy,
s a folyó és a csónakok.
A halász kievez. Jó napot!

Halász: Szervusz öcsém, most dolgozok,
megyek halászni, s jól vagyok,
ha azt kérdezted volna, hogy és mint…
Sietek, nézd, ott hal csapott.

S városhoz értek, és az úton
a sikátorok között haladt a fény,
ott találták a lámpagyújtót.

Lámpagyújtó: Nem hiszem el, de mégis, mától
az utca megint csak úgy világol,
akár az égi lámpagyár.
S ez bizony nekem nagy öröm.
A semmittevést hogy gyűlölöm!

S tüstént a város központjába mentek,
hol a művek fő csarnoka állt,
hol rég az atyuskák megjelentek,
s hol a világ főtengelye járt,
amíg csak járt, s olyankor perceg,
az a kis rugó, mi pontos percet,
pontos időt mért, míg el nem romlott
el nem tört lelke, és összeomlott.

Mester: Nézzük, a méhviasz mit ér,
s hogy a viaszfogaskerékkel
végül elindul-e rendben,
amit elrontott az ember!

Kisfiú: Nézd, lendül a lendkerék,
a rugó rándul, s ráadásul
ketyeg, és hogy üti az időt.

Mester: És lassan múlni kezd az éj,
végül a nap feljön fején
egy felhőcsúcs kalappal.

Ki virraszt, s dolgozik,
róla ki gondoskodik,
hogy aludhasson nappal?

S elszenderült a feltaláló,
hogy is ne, hiszen egész álló
éjszaka fenn volt, s kereste nyugtát,
amíg a szemét le nem csukták
fél megtérés és fél megnyugvás,
de felkeltette, mit meg nem tett…

Mester: Elaludtam, ám a hájkirályok
nem kapták meg még a leckét,
bármit teszek, bármit csinálok,
elronthatom, ha rossz a vége...

Megint zörögnek, ki lehet?

Kövér: Gyere ki, mester, ha kiáltok!

Mester: Elromlott tán a gépezet,
ami a finom étkeket
szádhoz vezette, s oda vonta,
ha szomjas voltál, a poharat.

Kövér: Dehogy, barátom, szólni jöttem,
hogy kész a kalácsom, kisütöttem.
De furcsán nézel, nem tudod,
hogy a pékszakmát kitanultam,
s remekelek felszabadultan.

Még kövérebb: Hát ez a mester hol lehet?

Mester: Fogadjunk, nem jó a géped karja,
s viszkető hátad nem vakarja,
s fejem vennéd te, istenuccse,
legjobb az lesz, ha föld takarja.

Még kövérebb: Dehogy, barátom, annak vége,
ki enni szeret, a tétlenségnek
hadat üzen, inkább a sztéket,
a karajt, a tepertőt süti.
Meghívlak hozzám kóstolóra.

És bekopogtat a legkövérebb.

Főkövér: Hol ez a mester, hol az árva?!

Mester: Ugye, az érdekel, ki fektet ágyba,
ha nem mozdul meg a daru csigája?
Ki visz haza, ki tesz a kádba?

Főkövér: Nem beszélek én többé hiába,
szakmát tanultam, s a jóféle szájnak
készítek ízes, sós, édes süteményt,
s a torta tetején piros szem málna:
s cukrászmester kóstolni várja.

Mester: Mi történik itt, én tényleg nem értem.
Álomban vagyok, vagy túl a lidércen?

Arra sétál, virágot szed a kisfiú.

Mester: Nem ismersz fel, kis utitársam?

Kisfiú: Magát, bácsi, még sose láttam...

Mester: Nem te vagy, ki a napsugárról
kérdezett engem nem is olyan rég?

Kisfiú: Nézze, itt a nap kicsiben,
csupa sárga láng, mennyi melegség.
E pitypangot magának adom,
van még a pázsiton, megyek, szedek még.