avagy facies hippocratica
Mágikus nihilizmus
Szerzette: Beszédes István
Szereplők:
ISMERETLEN – ismeretlen egy ideig
RÁCSSZABÓ – börtönőr, aki FEKETE szerint Pista, vagy akit FEKETE Pistának vél
IFJABB RÁCSSZABÓ – börtönőr, különösebb jellemzők nélkül
RICSÁRDBÖRTÖN – börtönparancsnok
ZÁRDAY – nevelőtiszt
IGAZ – tolvajkirály, a börtön belső ura
EVANGÉLISTA – újhitű, vagy hittérítő
GYÖNGY – a tolvajkirály első udvarhölgye
FEKETE – aki nem azért harcolt...
ESZES – Lenin- vagy Lenon-arcszőrzetet viselő profán szent és vértanú
DR. PENGE – RICSÁRDBÖRTÖN alteregója is lehet, és jól kezeli a szikét
DR. AGY – jó (ha) fej, futkározik a kínzókamra és a zárka tömegjelenetei között, amint összekapkodja körmeit, belét, végtagjait stb., míg végképp el nem fogy, bár ha a lába olyan, mint a béka lába, ki tudja...
MARUSKA – idősebb asszony
MAGDUSKA – fiatalabb asszony
Defektes kölykök raja
A helyszín öt részre oszlik.
1. A börtönsziget szabad pereme.
2. A börtön körlete.
3. A börtön társas része. A személyzet lakja és a legtöbb közösségi esemény színtere.
4. A zárka. Ebben vannak a legtöbben. A továbbiakban húskockának is nevezzük.
5. A kínzókamra, a dekonstrukció helyszíne.
Az alaprajz koncentrikus négyzet. Középpontban a zárkával. E köré tágul a többi. A kínzókamra elhelyezése tetszőleges.
Az utasítások, a jelenetek leírásai nem kötelező jellegűek, a jelen változatban inkább az olvasót segítő atmoszféra-teremtés szerepét töltik be.
A nézők a Lehet, hogy korán... kezdetű dalra (a 17. képtelenség dalára) jönnek be, foglalnak helyet.
Két rongyos asszony botorkál a karszton. Idióta és torzszülött kölykeik a nyomukban.
MARUSKA: Ha nem volna itt ez a börtön már régen éhen haltunk volna.
MAGDUSKA: Mióta itt ez a börtön, folyton csak éhezünk. Hát neked jó az, hogy ezeknek a hulladékán kell élnünk.
MARUSKA: Mindig csak elégedetlenkedsz. Soha nem is volt itt semmi. Nyomorultak lakták mindig is ezt a szigetet. Tartásunk is csak azóta van, amióta fegyencek a szomszédaink, hisz mennyivel különbek vagyunk mi náluknál.
MAGDUSKA: És mennyivel soványabbak. Mondd csak, téged nem zavar az, hogy mi, a sziget szabad és becsületes lakói horpadt hassal és ilyen nyomorúságos göncökben turkálunk hívatlan vendégeink szemetében, miközben ők a rácsok mögött fessek, jól tápláltak. Miféle élet az, amely a bűn szemetén tenyészik?
MARUSKA: Itt maradtál mégis, pedig a tenger jege téged elbírna.
MAGDUSKA: Persze, hogy elbírna, de nem hagyhatom itt a gyökereimet.
MARUSKA: Kirohadt itt már minden, még a zeller, a spárga, a répa is. Én bezzeg elmennék, csak már öreg vagyok és lassú, nem érném el a partot olvadásig.
MAGDUSKA: Pedig nincs is olyan messze. Látod, hogy világít a kikötő. Mintha felgyújtották volna.
Nem veszik észre, hogy a hátuk mögött botladozva áthalad egy széttárt karú, eltátott szájú alak fekete tengerészegyenruhában. Az ISMERETLEN. Akár egy alvajáró.
MARUSKA: Na végre egy konzerv!
MAGDUSKA: Milyen konzervet találtál?
MARUSKA: Nézzük csak, megkopott már a címkéje. Itt van! Húsoskáposzta.
MAGDUSKA: Az finom. Főleg disznóhússal.
MARUSKA: És nem is olyan régi. Ötesztendős.
MAGDUSKA: Na, ti már lakomázni fogtok. Én már rettenetesen unom a szardíniát. Tele van ez a sziget szardíniával. Nem értem ezeket a fegyenceket, miért ezeket dobálják át a kerítésen. Hajigálnák inkább az ananászbefőttet.
MARUSKA: Azt hiszem babonából teszik. Te fiatal vagy, lehet, hogy nem is emlékezhetsz rá: volt itt egy politikai, aki szabadulásáig annyi halkonzervet gyűjtött, hogy mikor hazaengedték, kabátja bélését teljesen megtöltötte vele. Ez is lett a veszte. Olyan volt mint egy páncélos vitéz, és nyomott vagy százötven kilót. Be is szakadt alatta a jég, amikor már kinn járt a nyílt vizen.
MAGDUSKA: Minek ment vékony jégre.
Az előzőek lassan kisétálnak a színről. Az ISMERETLEN ismét megjelenik. Ezúttal belegabalyodik a szögesdrótba. Világítani kezd és táncot ráng. Közben az énekszóra tátikázni igyekszik lehetőleg hitelesen a fentről belógatott, szivaccsal vastagon borított mikrofonba.
Ritmus verte fel a lépcsőt.
és gomb a rozsdás korlátbordát,
viharkabát ment, s mert viharzott,
kísérte felhőként a lépőt.
Ki énekelt is egy belépőt:
hogy ,,rázza szél a mákfejet,
és összeütve mind a tarkó,
nem találhattál jobb helyet".
Lám megtaláltad más helyett
a mákony újabb Indiáját:
fejüket rázzák nepperek,
a sok szem meg pereg-pereg.
Kiég a biztosíték. Egy olyan strófa következik, amelyben az ének és a zene elmarad, csak azt halljuk, ahogyan a fényes hős fájdalmasan, artikulálatlanul nyögi a melódiát.
Hangkulissza: bálnakórus. A darab lehet közismert zenei motívum leegyszerűsített motívuma is. Később ismétlődik. Nevezzük ezért 01. motívumnak.
Állva alvók. Fel vannak függesztve, mint a lampionok. Lassan ereszkednek alá.
ISMERETLEN még mindig világít. Az ő „fényében” vállnak láthatóvá a többiek. DR. PENGE nem jelenik meg. Suttognak.
DR. PENGE: Nem tudja, hogy ki ő.
IGAZ: Fogd be a szád! Pihenj, ha bírsz.
DR. PENGE: Ezért aztán azt is hiheti, hogy a teremtő maga.
IGAZ: Majd nyakon teremtelek én, csak mozdulni tudjak.
GYÖNGY: Ahogy elnézem, ez egy villanykrisztus.
DR. PENGE: Amikor csonttá fagyott a világ, járt fekete tengerész-egyenruhájában, mintha csak a belső fénnyel sugárzó hóhányások között egy elveszett árnyék volna...
GYÖNGY: Kinek a hangja ez? Melyiktek hülyéskedik?
DR. PENGE: Boldog emberek meghaladott árnya, ment háztól házig, és azt játszotta egy-egy ablak előtt toporogva, hogy beles egyik-másik párhuzamos életébe, amelyet – mert én évek óta a tenger volt az otthona – más élt helyette.
IGAZ: Nem tudom, kié, de az biztos, hogy ha megvirrad, eltömöm a gégéjét.
DR. PENGE: Ki is borult, látva, hogy más fogyasztja el ünnepi vacsoráját, más bontja ki ajándékát a fenyő alatt, hogy más emeli magasba gyerekeit, és szerető hitveseit is más húzza magához. Hirtelen haragot váltott ki benne, hogy helyét stuccolt bajszú, pohos, puhány, mellényes senkiházik foglalták el, s kedve lett volna felborítani szamovárjukat, felgyújtani az egész kócerájt, felperzselni párhuzamos életei városát, megszabadulni minden ajándéktól, amit csak Isten és ember szánt neki, egész téli kikötőbéli életétől.
EVANGÉLISTA: Lehet, hogy ez nem is egyetlen fogoly hangja, ahogy elhallgatom, ez a legkisebb közös többszörös, a közös lelkiismeret monológja.
DR. PENGE: Azt szerette volna, ha kirobban az égő házak ablakából a lámpafény, hogy ne legyen reggelre miben tükröződnie a tévutak tengerének.
EVANGÉLISTA: Vagy istené. Hívta valaki istent?
IGAZ: Itt vagyok, ha kellek.
DR. PENGE: Vagy felkötni magát. A nyakcsigolya reccsenése bizonyosan kettétépi ezt a nemlétezőre való kínos emlékezést. Eltelt pár óra, tán éjfélt is meghaladta az idő, amikorra magához tért. Sarkig nyitott szájjal, görcsfogta karokkal egy kiskocsma kockás abroszánál.
EVANGÉLISTA: Nem alszom, hogy lehet, hogy álmodom?
A 01-es zenei motívum ismétlődik. A bálnakórust ezúttal a majdnem teljesen artikulátlan ordítás/ének váltja fel, a körömtépettek kara.
Két ágy a magasban. Benne a két tiszttel.
RICSÁRDBÖRTÖN: No, és arra vonatkozóan van-e már elképzelése, hogy miként csinosítjuk ki a mi kis fegyházunkat?
ZÁRDAY: Hát azt hiszem, ki kell tennünk néhány zászlót...
RICSÁRDBÖRTÖN: Ennyi? Fiam, ha jól tudom, maga színházi pályára készült, ha itt is kötött ki.
ZÁRDAY: Futószőnyeg, amerre az elnök elhalad...
RICSÁRDBÖRTÖN: Meglepetések kellenek, ifjú barátom. Új idők járnak. Az elnök az, akit igazán meggyőzhetünk munkánk nélkülözhetetlenségéről. Ezek az őrült liberálisok szabadjára engednének minden elítéltet. Hol vannak a régi karóbahúzások, az eszményi gyöngédség, amivel a szív mellett a karót elvezették. Nem mindegy, hogy mit húz ki az elnök a kabátujjból. Adott esetben mi mihez kezdünk...
ZÁRDAY: Ha ezek el is mennek, kis idő kell, hadnagy úr, és jönnek majd az újak. Volt már ilyen...
RICSÁRDBÖRTÖN: Nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Nem szabad semmit a véletlenre bíznunk. Azt szeretném, ha már a látvány egyértelművé tenné szolgálatunk nélkülözhetetlenségét. Lampionokat akarok, itt világítsanak sorra a rabok, mintha a boldogság sugározna róluk, amikor az elnök bevonul. Azt kell, hogy sugallja a kép, hogy hátha nem is szívesen hagynák el a szigetet. Hogy ez a boldogság szigete. Mert a boldogsághoz rend kell. És ez a művészetet is átlényegíti, a művészetnek is ezt kell kivetítenie.
ZÁRDAY: Szerezhetnénk kivetítőt.
RICSÁRDBÖRTÖN: Nagyszerű, és azzal behozhatnánk a külvilágot is. Gulágok, lágerek sora az elmúlt majd száz esztendő. Vér és multimédia. Genny és multiplex. Kényszermunka épít utakat, farag bútort, viszi előre a technológiát. Kinyomott szemek látványa száguld az optikai kábelen. Ötleteket akarok hallani, merész ötleteket! Évszázadnyi jelentőségű börtönművet akarok. Bűnös százerzek átneveléséről. Hát nem érti, hogy ez az utolsó lehetőség? Meglehet, sajnos, múlt időben. És nem rukkolhat ki olyasmivel, amire én nem azzal fogok tronfolni, hogy nem elég kemény és kegyetlen.
ZÁRDAY: Énekeket tanítunk be. Életképeket a börtön családias hétköznapjaiból.
RICSÁRDBÖRTÖN: Ez jó. A szokatlan helyzetekben megszólaló ének elgondolkodtató. Énekelhetnének például a gyűjtőzárka küblijén. Kiállítást akarok a nagydolgukat végzők portréiból... Dülledő és büszke szemeket akarok! És folyamatos munkát, éjjel és nappal. Megértette?!
Itt el is kezdődhet a kivetítés, egy Székrekedés-galéria bemutató, mint afféle látványkulissza, amely olykor persze szünetelhet is, pl. a szükséges sötétek, egyéb vetítések, közvetítések miatt. A portrék sorában a szereplőké mellett megjelenhetnek közszereplők, történelmi személyiségek „erölködő” kifejezésű arcképei, portréik „erölködő” részletei is.
A 01-es zenei motívum, ezúttal beleolvad a songba. Vizeletorgona, amelyet később tompa puffanások váltanak fel. Ezt a „zenét” fizikailag is meg lehet komponálni, emberi testek formálta tényleges és működő vizeletorgona és homloktimpani (eleven hangszerek) megjelenítésével.
A legbelső zárka.
A sötétség képe.
Így, elsőre, nem tudni hányan vannak a szobában.
Nem tudni, kik.
Tulajdonképpen azt sem, hogy van-e szoba.
Érezhetően zárt tér.
A minimális megvilágítás csak arra jó, látszódjon a színpadi vaksötét.
Emberfürt, emberkocka. Összenyomódott testek. A villanykrisztus közöttük világít. Közöttük úgy tartja a karját, mintha keresztfa feszítené szét. Életjelet nem ad, de mert a tömeg szorítása nem enged, eldőlni nem tud.
A dal különböző hangokon szól. Belülről a hústömbből, meg azon kívülről: egy-egy alvó vagy dolgát végző őr, vagy lebegő „angyal” stb. hangján.
Halkan lépdelj éjjel e házban,
ne dühítsd fel a kísértetet,
ha ajtót feszít, ha edényeket
görget a padlón játéka közben.
Megdézsmálta a kenyérhajat,
kezében leégett gyertyát hordoz,
az árnyék semmilyen korcsoporthoz
nem tartozik, az sincs, ki vesse.
Csak őre legyen, s addig kövesse,
míg át nem lendül utóbb a rácson,
minden bizonnyal legény a gáton,
rekedten szóló ecce homo.
A színpad lassú megvilágosodásával kibontakozó táncjelenetben a rabok mozgásba hozzák a kübliket, velük, rajtuk táncolnak.
Olyan sötét az éji alkóv,
csak sejteni, hogy állva alvók
inognak s ütődő homlokuk
penészes lesz a nedves faltól.
Mérik az időt a puffanások,
nem tudni mégse, reggel lesz-e,
mikor bevérzik ütő a gongon,
hogy az árnyékokat lábhoz kösse.
Csak őre legyen, s addig kövesse,
míg át nem lendül utóbb a rácson,
minden bizonnyal legény a gáton,
rekedten szóló ecce homo.
A 01-es zenei motívum. Erősebben, emberi hangon, ellenpontozva a dialógus csevegő könnyedségét.
Kínzókamra. 1. dekonstrukció. Könnyed, figyelmes, szinte gyöngéd kínzások. Csak körmöt szednek, fejre vizet csöpögtetnek, laza csomókkal kötik el a távozni szándékozó vizelet útját, fokozható... Vízóra lesz a test, fel is puffadhat, és el is fakadhat. De talán vízorgona. A beszégetés baráti és csevegő hangneme töretlen marad.
DR. PENGE: Használjuk ki, hogy nem látjuk egymást. Beszélgessünk!
DR. AGY: Beszélgessünk, állva úgysem alhatunk. Aludni még járva is könnyebb.
DR. PENGE: Szereted-e Krisztust? – kérdezhetné valamelyikünk.
DR. AGY: Mégis, ki legyen az? Más vallású vagy megveszekedett ateista? Provokatív, kellemetlen kérdés, amilyet még magadnak sem tennél fel.
DR. PENGE: Erről jut eszedbe, hogy mennyi kérdés van, amelyeket nem teszel fel magadnak, minden ellentétes híresztelés dacára a kérdéseket legkevésbé önmagának teszi fel az ember. Ha önmagad ellen játszol, végül is ki nyer? Hol maradna a válaszból az új elem, az, amit hiába kerestünk, mert nem állhat rendelkezésünkre, ami a puzzle-ból hiányzik, hogy valamiről teljes képet kapjunk.
DR. AGY: Monológot persze folytatunk, időnként ez át is írható párbeszédre. Ha e kérdésről ily módon beszélgetnétek, a másik mégsem kérdezhetné meg, szereted-e Krisztust, mert az a másik sem lehetne istentagadó, meggyőződéses kommunista.
DR. PENGE: Ha belső párbeszéd lenne, értenéd, hogy miért is kérdi. Nem hatna az újdonság erejével itt, a sötétben. De mert kérdésre kérdéssel lehetőleg sosem válaszolsz, kísérelj meg kitérő választ adni.
DR. AGY: Nem szeretnéd egy alkalmi válasz miatt eldönteni azt, ami talán végérvényesen eldöntetlen, örökre megválaszolatlan benned, amelyre nem tudnál, amelyre nem is hiszem, hogy lehet igennel vagy nemmel válaszolni. A folyamatos feledésben végzetes lenne épp egy elhamarkodott választ eluralkodni hagyni, s amikor végképp a sötétségbe zuhansz, éppen ebben megkapaszkodni. Akkor inkább a lebukás.
FEKETE HANGJA: Pistaaa...
DR. AGY: Hol lakik a Jézuska? – emlékszel a kérdésre gyerekkorodból. Kezük közben már a halántékon kunkorodó tincset fogta.
Ismét a legbelső zárka. A 01-es zenei motívum megismétlődik. A két börtönőr játsza el gumibotokkal a fűtőbordákon, félhomályban.
Aztán hirtelen, vakító fény gyúlik, mire ők berontanak a zárkába.
RÁCSSZABÓ: Sorakozó! Sorakozó!
IFJABB RÁCSSZABÓ: Mozgás, mozgás!
Keveredés, lökdösődés. A sor lassan kialakul, csak FEKETÉt kell visszarángatni.
FEKETE: Pista – indul kinyújtott kézzel az egyik őr felé, – Pista, mi nem ezért harcoltunk.
A sarokba cipeli a két fegyőr. FEKETE ott zokog.
A foglyok sorba rendeződnek, csak a háttérben marad mozdulatlan, széttartott kézzel, tátott szájjal az ISMERETLEN.
IFJABB RÁCSSZABÓ börtönőr megkerüli a sort, s a kívülállót körbejárja.
IFJABB RÁCSSZABÓ: Megmondaná valaki, hogy ez kicsoda?
IGAZ: Mi tudjuk?! Nekünk nem mondta. Mióta az éjjel belökték, egy szót se szólt. Hallgat, mint a sír.
IFJABB RÁCSSZABÓ: Honnan ismerős ez a szakáll, meg ez a bajuszviselet?
GYÖNGY: Egyike a három testőrnek?
ESZES: Olyan inkább, mint egy kései utópista szocialista.
EVANGÉLISTA: Ne tessék haragudni, hogy beleszólok, de nem lehet, hogy a szentképekről, vagy a képes bibliából?
RÁCSSZABÓ: Magának csak erre az egy csavarra jár az esze...
IFJABB RÁCSSZABÓ: Nagyon különös. Ezek a karcolások a homlokon... A sebhelyek a kézen. Valaki szórakozik velem?
EVANGÉLISTA: Eljött! Nem megmondtam...
RÁCSSZABÓ: Kuss legyen!
EVANGÉLISTA: Hál istennek, itt a világ vége.
(IFJABB RÁCSSZABÓ egy jólirányzott gumibotütéssel elhallgattatja.)
FEKETE (a sarokból): Pista, mi nem ezért harcoltunk.
(IFJABB RÁCSSZABÓ felemelt gumibotja elindul felé, de RÁCSSZABÓ egy szempillantásával leállítja.)
RÁCSSZABÓ az ISMERETLENhez megy, s az arcába hajol.
RÁCSSZABÓ: Él ez egyáltalán? Lélegzik? Haldoklik? (teli torokból): Neve?!... Anyja neve?... Anyja nyelve?... Cellaszáma? Mondja, maga mitől ilyen büdös?
Az ISMERETLEN nem reagál.
RÁCSSZABÓ (teli torokból): Neve?!... Anyja neve?... Foglalkozása... És ezt a tengerész-egyenruhát honnan vette?
IFJABB RÁCSSZABÓ ESZEShez közelít, kérdés helyett csak megemeli a fejét.
ESZES: Lehet, hogy ebben akart megszökni a szigetről.
RÁCSSZABÓ: Nekem most erre nincs időm. Tudjanak meg mindent tőle. A maguk érdeke, hogy rávegyék az éneklésre. (El.)
Középső zárka.
A börtönőrök éneke. Bécsi kerengő.
Fogadja, elnök úr, a levelünk.
Mi itt megőrzünk, nevelünk.
Nem tudjuk azt, látni-e fentről,
mily sokat tudunk itt a rendről.
Nincs ebben semmi ördöngösség,
és szédítő nagy lehetőség:
csak csodáljuk a virtusát,
míg hirdeti legalizmusát.
Legjobb az ember átnevelve,
de rendszer van benne, amelynek elve
az, hogy kívülről semmit sem remél.
Mit meg nem teszünk, a nemzetér'!
Rendszer van benne, és a határa
kitolható, s nem magas az ára,
s műkszik majd minden, ahogy illik,
nem száll a lélek, szög áll a lábba!
Az eszményi rend a kerengő,
ha körbejár minden kilengő.
S nem firtatandó, hogy mi miatt van:
bűntudat csak az áldozatban.
Szeretnék tudatni, tisztelettel,
elnök úrral, hogy jó e rendszer,
hogy foglyul ejtettük, itt az Ember,
a gyűjtőben áll, s a sorára vár.
RICSÁRDBÖRTÖN karosszékben a kivetítőt nézi. Rajta a küblin ülők galériája arca és éneke az 5. képtelenségből. Alig fordul néha ZÁRDAY felé.
ZÁRDAY: Jelentem, szépen halad a műsor. De engedmények kellenének a raboknak. Nem tudunk például dialógusokat gyakorolni, ha tiltva van a hangos szó a pároszárkában.
RICSÁRDBÖRTÖN: Azt hittem, hogy a monológ is elegendő lesz. A műsor sikeréért természetesen kész vagyok engedményekre, de kérdem én, feltétlenül szükséges-e, hogy abban a dialógusban mindketten megszólaljanak?
ZÁRDAY: Engedelmével, a színház eszmecsere, vita, szóváltás anélkül nehezen képzelhető el.
RICSÁRDBÖRTÖN: És ha csak, tegyük fel, bólogatna a másik, vagy ha a szöveg úgy kívánja, a fejét rázná?
ZÁRDAY: Egy darabig elhitetheti, hogy tényleg társalognak, de a végtelenségig nem tartható fenn a látszat.
RICSÁRDBÖRTÖN: Jó, rendben, legyen. De azt kikötöm, hogy amíg az egyik beszél, a másikra kétszer olyan szigorúan vonatkozik a hallgatás kötelme. És ne feledje, nem beszélőt, hanem színházat szeretnék. Nincs szükség itt nagy színészkedésre, elég, önmagáért beszél a fizikai jelenlét. E művészetnek értelmet lehet, hogy épp a test helyzete, a börtönkeret ad. A küblin ülők értékelni tudják a virágos rétet, ahol a szar sem olyan büdös, mert friss szél fújdogál. A kopaszok arról álmodnak, hogy lobog a hajuk, meg hogy a vállukat verdesi. A teljességet itt a hiány érzékelteti. A szabadlábas képzelet ezzel szemben gyáva, rettegő, meg egyadta klausztrofóbia. S mi a színház dolga, kérem szépen? Hogy feloldja a bezártságtól való iszonyt? Hogy a világot jelentse!
ZÁRDAY: De hisz behatárolt időben, előre ismert szereplőkkel játsszák, s a megfellebbezhetetlen sorssal szemben...
RICSÁRDBÖRTÖN: Ez a múltté, az új színház és az új börtön is, játék a végtelennel. A zárt tér mint a végtelen része. A tenor háza. A kübliről száll fel a hang, s berezonál tőle nem csupán a zárka, de a sziget is, és ami még körülötte található. Ezért aztán remélem, buzgón énekelnek már a kübliken? Eszköz a test, és a mi hangszerünk...
ZÁRDAY: Nem vagyok teljesen megelégedve a teljesítménnyel.
RICSÁRDBÖRTÖN: Rakjanak patkányokat alájuk, s ha kell a valagukat is kipöckölhetik. A lényeg az, hogy menjen a munka. Művészeket akarok! Azt akarom, meg legyen az elnök győződve róla, hogy a sziget lakói nem is politikaiak, meg köztörvényesek, hanem a kor lehitelesebb álmodói. Hogy szabad világ kontinense az, amit a sziget lakói megálmodtak. Nem érti, itt magát a valóságot tartjuk fogva!
ZÁRDAY: Meglehet, hogy a mítoszt is. Van itt egy elítélt, aki kiköpött keresztről levett Jézus. De nem tudom mégsem, megvannak-e hozzá az eszközeink?
RICSÁRDBÖRTÖN: Emberanyag, hely, ami nem ázik be, rendszeres támogatás, technika van. Mi kell még? No, ne vesztegesse az időt. Végezze a dolgát, ahogy az új kor nevelőtisztjéhez illik!
A külső zárka. A 01 motívum kalapács, illetve szegbeverő zenére. A kíséret persze lehet keresztfűrész vagy valami hasonló.
Kerengő. Sétálnak körben a foglyok. Az ISMERETLEN mereven, széttárt karokkal megáll ott, ahová letették. Emiatt a körmenet fennakad. Az idézőjeles zenekar is látszhat, játszhat a szűkebb beltérben. Az ácsolás célja a keresztgyártás.
Egy hang: Tovább, tovább, ne állj meg!
Gumibot-neszezés. Az elítéltek kénytelenek vállra venni a keresztembert. Legelőbb is EVANGÉLISTA viszi.
EVANGÉLISTA: Tudtam, uram, hogy eljössz értem. Ha nem is gondoltom, hogy majd én emellek fel, én viszlek a vállamon.
Megáll FEKETE előtt.
EVANGÉLISTA: Nem akarsz úgy élni, mint Krisztus?
FEKETE: Én nem azért harcoltam.
EVANGÉLISTA továbbkereng, majd megáll IGAZ előtt.
EVANGÉLISTA: Nem akarsz úgy élni, mint Krisztus?
IGAZ teli szájjal hamurgert zabál. Nyitott szájú vigyorral válaszol.
IGAZ: De hisz én úgy élek. Jó, persze túléltem valahogy a harmincharmadikat. Változtat ez valamit a dolgon?
EVANGÉLISTA továbbkereng, majd megáll a triász előtt.
EVANGÉLISTA: Hát mind meg akartok halni? Nem tudjátok, hogy itt a vég, talán csak percek vannak hátra.
ESZES: Hát Krisztus nem a mártíriumot választotta?
Átveszik EVANGÉLISTÁtól a korpuszt, szótlanul kerengnek vele tovább.
A külső zárka. A háttérben a rövid párbeszéd alatt is megy a 02-es motívumra épülő dalbetét zenéje.
Az előtérben a két börtönőr beszélget.
RÁCSSZABÓ: Mondd már, mihez kezdjünk ezzel a szerencsétlennel? Nem maradhat a nyakunkon.
IFJABB RÁCSSZABÓ: Miért, van itt hely. Meg aztán sok jó kis helyen is... Az elnöki nagyvizit miatt?
RÁCSSZABÓ: Persze. Jön a tábornok is. A politikai tisztek. Holnap befut velük a hajó. Mi meg itt körmenetezünk egy messiással. El kellene tűntetni. De hogyan?
IFJABB RÁCSSZABÓ: Bízzuk a tolvajtörvényszékre, sok minden megesett már e falak között.
Mindig azt hallom, maga ingerült,
de mondja meg valaki, ide hogy került
ez a töviskoronás népvezér,
mást ilyen zaklatás mért nem ér?
Kitegyük-e, akkor kiderül, itt volt,
ha eltemetjük, az is kétes siker:
mert már harmadnapra
a sírból kikel.
S feláshatja, ahol a szentek,
a nyomorultak, a tönkrementek,
s ha feltámad vele minden halott,
őre a kapunak minek vagyok?
Kitegyük-e, akkor kiderül itt volt,
s napfényre kerül, amit csak titkolt
a mindenható titokosztály,
Isten fia, jaj, mit okoztál!
IFJABB RÁCSSZABÓ int IGAZnak.
Kínzókamra. 2. dekonstrukció. Csak kisebb csonkítással: szemhéj-levágással, fülcimpalenyírással... A 01-es motívum, velőtrázó emberhangra és némi vágóhíd-efektussal. Az egyik szemkitolással a fél színpad borul sötétbe. A másik szem kitolásával a másik is. A szemgolyóknak további szerepük lehet. A derűs csevegést azonban semmi nem zavarja.
DR. PENGE: Ha azt mondtad, a mennyben, a megragadott tincset felfelé húzták, lefelé pedig, ha azt mondtad, a pokolban. Csak e kettő lehetett a válasz. A lefelé húzás kevésbé fájt. Mintha valóban fenn volna a menny, és lenn meg a pokol és a poklok pokla.
DR. AGY: Mintha lábunk alatt nem egy kisebbecske napot rejtene a Föld középpontja. Mintha az óriásnappal teli ég nem maga a felperzselő tűz volna. Nem vagyok benne biztos, de lehetne a pokol és a menny a két nap között is, valahol feleúton. Itt valahol a két nap között a legsűrűbb a sötétség. A sötétség...
DR. PENGE: Talán a sötétség miatt? Hogyan van az, hogy a pokol képzetei között a sötétség és a perzselő tűz egyaránt szerepel. Nem volt alkalmasabb hozzá társítható. Nem volt semmi, ami fekete és forró? Semmi, ami fényes és hideg? Itt ez a hely sötét és hideg.
DR. AGY: Azt is mondhatnám például, hogy hitbéli kérdésekről nem vitatkozom. Nem a Jézuskáról beszélek, hanem arról az emberről, akit kereszttel jelöltek meg, róla kérdezlek.
DR. PENGE: Most nem a gyerekről, és nem az ártatlanságról van szó. Ártatlanság, mint olyan amúgy sincs. Itt nem is illene róla szólni. Szerinted sem lehet, ha az eredendő bűnben hiszel.
DR. AGY: Akiről én beszélek az a Jézus Krisztus, nevezzük csak röviden J. K.-nak. A K. itt követ, kriptát is jelenthet. Ül szépen a kövön, a kriptában. Egy vagy két napja van, hogy ítéletet hoztak felette, végre is hajtották, kigyötörték belőle a lelket. Egy sötét barlangban tér magához, és most arra vár, hogy leteljen szabadságkorlátozása ideje. Ismeri az igét, korábban maga is hirdette, részben ezért is meg kellett lakolnia. Lehet azonban, hogy mégsem teljesen biztos a dolgában. Azt sem tudja, mennyi idő múlhatott el, mikor húzza el az angyal a kőtömböt a kijáratról, s pihen le a kripta peremén.
DR. PENGE: A vaksötétben nem lehet tudni, mely napszak van épp. Nem hallani a madarakat. Hideg van és sötét.
DR. AGY: Visszaszámlálás, méghozzá furcsa visszaszámlálás.
A belső zárka. A 01-es motívum lihegésre, nyögésre, kéjhörgésre – halkan.
EVANGÉLISTA: Már bizonyára veled is volt úgy, hogy reggel teljesen tisztán ébredtél, ragyogott körülötted és benned is a világ. Mintha magad lennél az Úr elsőszülött fia. Érezted, ahogyan haladtál az utcán. Csak emberekkel nem kellett volna találkoznod. Tekintetük, odavetett köszönésük minduntalan visszarángatott a már elrontott életbe. Ahogy nekikütődtél, amint szaporodtak egyre zúzódásaid, sebeid, úgy fogyott belőled egyre a szépség. S egyre csak jöttek, s döfték beléd pillantásaik, harapott beléd cinikus mosolyuk, s amikor az ártatlanság utolsó cseppje is kioldódott belőled, elővetted a bicskát...
GYÖNGY: Azok tettek tönkre, akiket meg kellett volna váltanod.
EVANGÉLISTA: Azért tettek tönkre, mert nem voltak jók.
GYÖNGY: Nem voltak jók, mert nem volt, aki megváltsa őket.
EVANGÉLISTA: Le kellett volna fogni őket ahhoz.
GYÖNGY: Lefogottan a leggonoszabbak.
EVANGÉLISTA: Azért nem működik a teremtés, mert ennyi ember nem fér a mennybe. Meg kell őket szitálni. Nem jár a jóból mindenkinek. Ha járna se jut. Nem népkonyha ez! Ha elérkezett a nap, csak tízezrekre, ezrekre, vagy pár tízre vár megváltás. Azokra, akik a megfelelő időpontban a megfelelő helyen várakoznak.
GYÖNGY: És hol van az a hely?
EVANGÉLISTA: Ez az, amit nem tudok. Pedig már ott kellene lennem... A pillanat, mint a tolvaj...
GYÖNGY: Így aztán sietned sem kell. Lehet, hogy épp ott várakozol.
IGAZ: Ültessétek a küblire!
ISMERETLENt a küblihez támasztják.
IGAZ: Igen tisztelt tolvajtörvényszék, a tárgyalást megnyitom, a megrendelt ítélet szerint az ipse nem érheti meg a reggelt.
GYÖNGY: Nem gond.
IGAZ: Te leszel a vádló. Ki akarja védeni?
FEKETE: Én nem azért harcoltam.
ESZES: Majd mi.
GYÖNGY: Ez aztán a fejedelmi többes!
ESZES: Tisztelt esküdtszék, hadd javasoljuk a kiegyezést. Hadd kezdjük azzal, hogy a vádlott bármit is követett el, nem beszámítható állapotban tette. Mert amit csak elkövetett, materialista nézőpontból öntudatlanul tette. Megállapodhatnánk a vádlott feje vételében, csak a keresztet, a keresztet hagyjuk már a francba. Mégiscsak egy népmozgalmiról van szó.
GYÖNGY: Tiltakozom. A vádlott, nézzenek csak rá, eltökélt bűnöző. Vessenek egy pillantást erre az odvas szájra, a kisze-kusza borostákra. Ez az ember! Olyan gyarló, mint mi. Nem hozhat a bíró más ítéletet tehát, mint hogy, bűnös, s aki odakünn bűnös, az itt benn tiszta, mint egy ma született bárány.
IGAZ: Rendben. Az érvek és a bizonyítást nyert tények figyelembe vételével, meghozom a tolvajtörvényszék ítéletét. Lealázás. (Néma döbbenet.) A vád képviselőjének lealázása. Az azonnali végrehajtást elrendelem. (Hatásszünet.) Kérem a védőügyvéd elvtársat farral az alsó néposztály csípőjének magasságában négykézláb elhelyezkedni. Meg egy kézmosó lavórt...
GYÖNGY: Munka hada, előre...
A 01-es motívum lihegésre, nyögésre, kéjhörgésre – felhangosítva, miközben a szín elsötétül.
14. képtelenség, amelyben végre megfogalmazódik egy valódi hulla lehetősége
Ismét a „húskocka” énekel. A várakozással szemben ez egy vidám darab. Az És nőhet haj, szakáll, köröm... kezdetű versszak, akár refrén is lehet. Közben közeli képet látunk a megfeszítettről, haláli (talán idétlen) mosolyáról. A homlokára tetovált töviskoszorúról. A táncjelenet megjátszhatja a kriptát, amelyben nagy a forgalom. Az élet örök körforgását ellentétpárokban. Csontvázak közt szeretkezés, játék a csontokkal, meg ilyesmi, már amilyen egy duhaj haláltánc lehet.
Száz nap is elmúlik, és mint az élő,
verőfényt kerülsz, hol égigérő
napóra-pálca árny halad
körbe a görbe tájkörön.
És nőhet, haj, szakáll, köröm,
mindenhol körül mord öröm,
íz meg illat bekészletezve,
s magadra húzva kriptalap.
De befekszik aztán egy valódi hulla,
s már nem lehet kinyitni öklét,
és a húson már a minta márvány,
kitúr a lyukból az öröklét.
A ha vissza kimégy, ahol a járvány
lebeg a karcsú törésveszélyben,
a fellobogózott államok
himusza száll, a végtelen éljen!
A belső zárka. Hangszőnyeg 01-es bálnaváltozatban.
EVANGÉLISTA befészkeli magát egy priccsre, s a küblire támasztott korpuszt nézi.
EVANGÉLISTA: Ma fel kell támadnia. Érzem. Megváltja a világ bűneit. S ha itt tér magához, s itt kezdi az utolsó ítéletet végrehajtani, van esély még arra, hogy ti is belefértek a megmentettek táborába. Én szólni fogok az érdeketekben. Ti csak aludjatok, fel fognak úgyis ébreszteni benneteket a harsonák, meg a vakító fény. Olyat még életetekben nem láttatok.
A külső zárka. Készül a műsor. ESZES kezében felmosórongy, a két lába vödörben. ZÁRDAYéban gumibot. A zene megy, a dal folyamatos. Az instrukciók belevágnak. Éppen csak átvonulnak a színen.
ZÁRDAY: Rajta!
ESZES: Lám megtaláltad más helyett
a mákony újabb Indiáját.
ZÁRDAY: Gangosabban, szívből!
ESZES: Fejüket rázzák nepperek,
a sok szem meg pereg-pereg.
ZÁRDAY: Most egy kicsit bizalmasabban!
ESZES: S a mákhomok sok órafője
köszön a fináncnak előre.
ZÁRDAY: A szemed előtt az a finánc, a francba is!
ESZES: Belülről barlangos üresség
feje biccen, és szól az „'estét!”.
ZÁRDAY: Biccents, ha mondod!
ESZES: Betörtek mind a mákfejek,
eleredtek a mákszemek.
ZÁRDAY: Ez itt a refrén. Kókuszt neki!
ESZES: S elfolyva lassan, kiürülve
emelnek koronát fölülre.
ZÁRDAY: Na most aztán kulminálj!
ESZES: Az ember itt bármit tehet,
ha fejet ráznak, ha fejük rázzák...
ZÁRDAY: Vágd ki a fölső C-t, vagy leszakítom a tököd!
ZÁRDAY is énekel, de falsul.
ESZES: ... a soha nem pihenő paráznák,
s a soha nem csituló szelet.
Sötét. Már amúgy is látótéren kívül kerültek.
Vetítés veszi kezdetét. GYÖNGY kifelé beszél, a nézőtérnek. A vetítővásznon a közönség szemből. Élő kép. Főleg portrék.
GYÖNGY (rendelkezik): Üljünk csak körbe szépen. Rangsor szerint. Elöl a tolvajkirály, utána az udvartartás, majd a lovagok, s végül a mocskosok. Mondja valaki, hogy az utolsó ítéletnél nem így lesz. Kit érdekel itt az ártatlanság. A sorban elfoglalt hely számít csupán.
GYÖNGY: Lehet, hogy korán érkeztem csupán,
és még nem kezdődött el a koncert.
Kövér ember ül a zongorán,
és kúszik a falakon a lonc fel.
Aztán hangolni kezd a zenekar,
de én semmit, de semmit se hallok,
majorett-csoport menetel,
de néma az egy-kettő, bal-jobb!
Hangtalan lett a hangolás,
a trombon oly üresen ásít,
felemelkednek a zongorák,
pedig csak a te hangod hiányzik.
EVANGÉLISTA: Amit először hallok: egy köszönöm.
Aztán belépsz egy székkel kezedben.
Kicsit tétovázol a küszöbön,
elindulsz a nagyteremben.
Ez a hetedik napi teremtés,
megszólal a világ, a látott.
Alászállnak a zongorák,
de a fejedtől semmit se látok.
Két asszony beszélget a dróton kívül. Idióta kölykök futkároznak körben.
MARUSKA: Meghívlak egy kávéra.
MAGDUSKA: Ez rosszat sejtet. Az életünket a fekete tette tönkre.
Végigméri a másik asszonyt.
MAGDUSKA: Még nem látszik rajtad semmi. Emlékszel, Jencikém előzménye igazi brazil kávé volt. Andriskáméra már nem emlékszem. Hát még a többiekre...
MARUSKA: És fegyőr volt vagy elítélt az apjuk?
MAGDUSKA: Fölösleges különbséget tenni közöttük. A férfi az férfi. Legalább jól kinyomják a gelvád.
MARUSKA: Igen. Jó tudni legalább, hogy mire szolgál az ember alfele.
MARUSKA a kávéforralót a kerítés két különböző drótjához köti.
MARUSKA: Ha nincs ez a börtön, egy férfit se látunk életünkben.
MAGDUSKA: Meg feketét sem. Hallottad, hogy elmennek innen? Állítólag amnesztiát osztanak majd most, közbiztonság napján.
MARUSKA: Belegondolni is rossz.
MAGDUSKA: A kontinensen demokrácia lett. A demokrácia meg azt jelenti másképp, hogy amnesztia. Megbocsátanak a bűnösöknek.
MARUSKA: Az ártatlanokkal mi lesz?
MAGDUSKA: Azoknak maradniuk kéne még egy kicsit, míg el nem követnek valami kihágást, aminek alapján aztán meg lehetne kegyelmezni nekik. Forr a vized.
MARUSKA: És velünk mi lesz, konzervek meg feketekávé nélkül?
MAGDUSKA: Mi is szabadok leszünk.
MARUSKA: Mert?
MAGDUSKA: Bemehetünk majd a börtönbe, és birtokba is vehetjük, mint a dzsungel benőtte romtemplomokat a majmok.
MARUSKA: Az jó lesz. Vasárnaponként ott piknikezhetünk a gyerekekkel, míg éhen nem pusztulunk valamennyien. Látjátok, kölykök, itt aludt valamelyik priccsen apátok. És majd azt kérdezik, mégis melyik priccsen. Ez attól függ, mondom majd, hogy melyik apátok.
Jót nevetnek. Hatalmas robaj hallatszik. Felállnak, úgy néznek körül. Szemük felé ellenzőt tartva merednek egy távoli pont felé.
MAGDUSKA: Miféle hajó lehet az?
MARUSKA: Úgy nézem, a jégtörő.
MAGDUSKA: A parthoz közelebb is zátonyra futhatott volna.
MARUSKA (az ütődött kölykökhöz): Lesz dolgotok, kis gyöngyhalászok.
Kínzókamra. A 01-es motívum ismétlése. Hörgésre, majd csöpögésre. 3. dekonsturkció. Csak a végtagokat távolítják el. Sok vér folyik el. Kis patak. Kís vízimalmot hajt meg. A vízimalom áramot fejleszt. Az árom kis diavetítőt hajt meg. A diavetítő pislákolva veti a falra mondjuk Ádám teremtésének festményét, vagy passiójeleneteket...
DR. AGY: Visszaszámlálás ez, méghozzá furcsa visszaszámlálás. Nincs mitől elrugaszkodnia, és nincs mivel mérnie magát. Nem tudni, mikor vette kezdetét, hogy mióta tart, vagy mi volt az, amire az első számot írta: lehet, hogy lenyúlt csak, s amit épp lenn talált, korommal írt a szénre, krétával a mészre. És ennek az időnek, a belső időnek nincs mértékrendszere. Nem tudni, hogy honnan indult, hogy azóta mennyit haladt, hogy most hol tart, hogy mennyire még a harmadnap reggele, amikor megérkeznek majd a szabadítók. Hacsak nem jön közbe valami. Ettől végtelen ez a játék.
FEKETE HANGJA: Pista....
DR. AGY: De mi lehetne az, ami a teremtés előre meghatározott menetét megakasztja?
DR. PENGE: Pl. ha a kiderül, hogy nincsen apelláta, hogy a legfelsőbb ítélőszék nem fellebbezi meg azt, amit az ember döntött el, vagy ha meggondolják magukat az errefele tartó angyalok.
DR. AGY: Használjuk ki a sötétet, és vessünk számot a szabadulást meghiúsító összes lehetőséggel! Bár nem is kell a fiaskónak bekövetkeznie. A három nap csak odakünn tart hetvenkét órát. Idebenn addig emberöltők telhetnek el, ráncok rántják össze a freskókról ismert arc sima bőrét, s hasonlatos lesz azokéhoz, akiknek rendellenes az anyagcseréjük, veseelégtelenséggel küszködnek, elsorvadt az ínyük és kenyérhéjba törtek a fogaik, a fejük fáj, látásuk megromlott, és meszesedni kezd átfázott gerincük.
DR. PENGE: Az sincs kizárva, hogy meghaltál, hogy valóban meghaltál, már akkor, amikor elítéltek; szerencsétlenségedre azonban mégis érzel és átélsz mindent, a test a kisebb halálokból visszatér az apró életekbe, s hordozza magán az előző agónia összes jegyét. Nem lehet tudni, mennyi még az emberi testben a régi sejt, hogy mikor kerül fölénybe a heg, a zúzódás, a var, a varrat, a géz, a húsba tört kínzóeszköz, a koronákról a szamártövis. Hát ember ennyire megváltozhat?
Középső zárka.
Bejön a két börtönőr.
IFJABB RÁCSSZABÓ: Irány a kápolna. A filmvetítésnek vége.
RÁCSSZABÓ: (IFJABB RÁCSSZABÓhoz) Mikor közöljük velük, hogy lőttek az amnesztiának, hogy a jégtörő az elnökkel zátonyra futott.
Dal. (Börtönmise, felsorakoznak a testre tetovált szentek, ebből az alkalmi szárnyasoltár). EVANGÉLISTA celebrál.
EVANGÉLISTA: Ismeretlen zajra ébredek:
KÓRUS: földre hullt le épp a képkeret.
EVANGÉLISTA: Semmi, mi volt elébb.
KÓRUS: A padlón üvegcserép.
EVANGÉLISTA: A hajnal a színre lép.
EVANGÉLISTA: A képek helyén üres fényjelek.
KÓRUS: A földön összetört a képzelet.
EVANGÉLISTA: Fel sem ébredek,
KÓRUS: mégis felkelek,
EVANGÉLISTA: porból a fergeteg.
EVANGÉLISTA: Semmi sincsen úgy, mi volt elébb.
KÓRUS: A falnál áll, mit ábrázolt a kép.
EVANGÉLISTA: A barna nagykereszt,
KÓRUS: mit vissza nem tart a képzelet,
ont magából régi képeket.
KÓRUS: Hát fel kell vennem, amint felkelek?
Cipelnem kell, ahogy lépdelek?
Az utolsó hangot a kórus kitartja. Aztán másodpercenként elhallgat egy hang. Már mindenki elhallgatott, s egy érces hang akkor is szól még. GYÖNGY elítélt, aki az ISMERETLEN mellett áll, felkiált.
GYÖNGY: Ez ő! Hozsánna! A messiás énekel.
Az énekhang véget ér, az ISMERETLEN vigyorog.
ESZES: A haldokló mosolya.
IGAZ: Lehetséges ez?
EVANGÉLISTA: Nem megmondtam! Éljen a magasságos.
IGAZ: Mondd, ugye, nekünk megkegyelmezel?
ISMERETLEN: No, kussoljatok odébb. Ne másszatok a képembe.
GYÖNGY: De furcsán beszél.
ESZES: Azt akarta mondani, hogy noli me tangere.
GYÖNGY: Beszélhet így egy megváltó?
ISMERETLEN: Megváltó az öregapád. Van valakinél egy kis rum? Rumot akarok. A francba, de másnapos vagyok.
ESZES: Nem harmadnapos inkább.
ISMERETLEN: Már megint lezsibbadtam.
EVANGÉLISTA: De hát ott vannak a szent jelek a homlokodról?
ISMERETLEN: Biztos megint szögesdrót. Ha berúgok, először is leesik az állam. Erre még némileg emlékszem is. Aztán filmszakadás és megyek világgá. Nem először gabalyodok kerítésbe. Mi ez itt, börtön?
IGAZ: Nem, hanem szanatórium.
ISMERETLEN (dörömböl): Már megint. Nem tudom, mért van az, hogy mikor elpakolok az agyamtól, szinte keresem a szögesdrótot. Nyissák ki, én az Olajos Lajos vagyok. A jégtörő kormányosa.
ESZES: Nélküle tör utat magának egy hajó!
A külső zárka. A 01-es motívum szól. Gyönyörű tenoron. A hajótöröttek dala. Ingek, nyakkendők, öltönyök emelkednek közben az ég felé e keretjátékban. Nagy körtánc a színen.
Itt fekszünk százezer éve,
megannyi boldog salak,
és mindenütt süket sötétség,
a sok fénynek kabát, kalap.
A hajósír feletti csöndben
megáll két szárnyas alak,
ébresztő fiúk, legények,
ébresztő dolog akadt.
A menny központi stúdiója
hirdetett adást.
Kéne egy műsor, amelynek címe:
feltámadás.
Ülünk egy magas toronyban,
s már nincs, aki kegyelmet ad,
és kívül is egy újabb börtön,
s azon túl újabb falak.
Középső zárka. A 01-es motívum. Harmonikaszó.
RÁCSSZABÓ: Azt mondja, maga Lajos. Hogy maga Olajos Lajos, a Jégcsákány kormányosa.
ISMERETLEN: Ez egészen biztosan így van.
RÁCSSZABÓ: Azt is állítja, hogy berúgott piszkosul a kikötőben, s mint ilyenkor mindig, most is leesett az álla, és nekivágott a vakvilágnak.
ISMERETLEN: Pontosan, már ilyenkor általában nem vagyok a magam ura.
RÁCSSZABÓ: Az nyilvánvaló, hogy tegnapelőtt – akár hálóba a hal – a börtönkerítés szögesdrótjába keveredett bele. Azt azonban hogyan magyarázza, hogy ezen a szigeten nincs egyetlen kocsma sem, sőt, valamirevaló kikötő sincs?
ISMERETLEN: Sehogy. Dunsztom sincs róla, hogy ezen a szigeten mi van.
RÁCSSZABÓ: A legközelebbi kikötő tizenöt tengeri mérföld. Ez az elmélet csak akkor lenne hihető, ha maga járna a vízen.
ISMERETLEN: Úgy rémlik, hogy amikor tátott szájjal a hajóálláshoz értem, a gőzös már nem volt sehol. Én ott álltam a dokkon, a zubbony fekete gallérja leokádva, s mert idő közben befagyott a tenger, a cölöpök közt fehérruhás ifjak és lánykák korcsolyáztak. Gondoltam hát, vagy legalábbis gondolhattam, úgyis befogja a jég, elindulok gyalog a hajóról szivárgó harmonikaszó után.
IFJABB RÁCSSZABÓ: A hajót maga helyett ki kormányozta?
ISMERETLEN: Fogalmam sincs róla.
IFJABB RÁCSSZABÓ: És énekelni tud-e?
ISMERETLEN: Tenor vagyok.
Kínzókamra. 4. számú dekonstrukció. A test már finoman lecsontozva. A fej azonban angolos hidegvérrel válaszolgat – bár meg kell jegyezni, kissé visszafogott. A szív végül kiemelve, és egy központi helyzetű dísztálra helyezve.
DR. AGY: A legszörnyűbb ebben a kiszolgáltatottságban, hogy nem vagy egyedül, hogy szemtanúi vannak a kétellyel való küszködésnek.
DR. PENGE: A kegyetlenebbje odaül melléd, és azt lihegi a képedbe, hogy meg fogsz dögleni, hogy elevenen fogsz itt megrohadni.
DR. AGY: Van, aki poloskákat roppant a plafonon. Olyan hangja van, mintha valaki állna a hóban, mozdulatlan, nem szeretné, ha észrevennék, de időnként így is megroppan a talpa alatt. Azt a benyomást kelti, hogy süpped, és süllyed vele együtt a világ is. Aztán majd ő is elalszik.
DR. PENGE: Mások közben is horkolnak, annyi a rossz lehelet, hogy egy kovácsműhely fedelét felemelné. Fűrésztelep, amelyen eleven végtagokat darabolnak, egész művészetté fejlesztették a halál végtelenítését.
DR. AGY: Világos legyen, a legnagyobb büntetés, ha életben hagynak. A megcsonkítottak azonban derekasan tűrik. Alig egy-egy szisszenés, pedig a padlót elönti a vér, s amikorra felébrednek, lehet, hogy már mozdulni sem tudnak, tőből levágták minden végtagjukat, s rá kell döbbenniük, a vérszívókat immár sem megsemmisíteni, sem pedig távol tartani nem tudják.
DR. PENGE: A testnek élnie kell, mondja az imént melléd ülő. Bármi is történjen, leltári tétel, el kell számolni vele. Annyinak mindenképp maradni kell belőle, amelyen a tetovált sorszám, egy billognyom elfér. Gyötörni is csak úgy szabad, hogy el ne szálljon belőle a lélek. A büntetés lényege nem a tönkretétel, hanem a nevelés. Ebben pedig legnagyobb hatású a halál előtti megvilágosodás. Meg kell hát ezt az időt hosszabbítani. Régen jó, ha pár napig életben tudták tartani a kivégzendőt. Karján kezdték a kerékbe törést, igyekeztek vitális szervei mellett elvezetni a karót. Mára azonban már kifinomodtak a módszerek, évekig életben tartható egy halott. Szinte a végtelenségig tart a felvilágosodás.
DR. AGY: Kár, hogy a következő osztálya e képzésnek már a nemlét.
DR. PENGE: Módszereit tekintve ez egy önmagában is nemes kor. A kapuőr-hangya kora, aki hogy el tudja látni feladatát, akkorára növesztette fejét, hogy beleállva teljesen elrekeszti a boly bejáratát, mindinkább nehezére esik a mozgás, hazatérő testvérei kénytelenek óriási koponyáján kopogtatni. Nem szörnyű, hogy egy társadalom legnagyobb koponyáit állítják portásnak!
DR. AGY: Valóban zseniálisak.
DR. PENGE: Aludhatnánk mostmár... Tudtad, hogy a bálnák függőleges testhelyzetben alszanak?
ISMERETLEN: Tenor vagyok. (Rázendít.) Lám, megtaláltad más helyett... Az az igazság, hogy nem vagyok beénekelve, meg a torkom is kiszáradt.
RÁCSSZABÓ: Hát ha gondolja... (Kivesz a belső zsebből egy laposüveget.) Nem tengerészrum ugyan, de talán megteszi.
ISMERETLEN: Isten-isten... (Mohón a szájához emeli) Áááh, ez igen.
IFJABB RÁCSSZABÓ: Igya csak ki nyugodtan, legalább meglátjuk, hogy igazat beszélt-e.
(A két börtönőr az ISMERETLEN jobbján és balján a korlátnak támaszkodik. Karjukat átvetik rajta, s ilymód kényelmes keresztet formáznak. A háttérben közben halkan megszólal a zene, s a darab végéig kitart. Később persze felerősödik.)
Lám, megtaláltad más helyett,
és büszke rá lehetsz felettébb,
fullánkdíszben a mákfejet,
a földi mennyország felett.
ISMERETLEN: Azt hiszik, hogy hazudok. Csak meg ne bánják utóbb. Isten-isten... (Fenékig üríti a flaskát.) Ááááá...
(Látszik a metamorfózisa, szemében düh lobban. Karja lassan kinyújtva vállmagasságba emelkedik. Álla leesik, az elsötétülő színen világítani kezd ismét, és elindul ki a színről, a színpadi konstrukciótól függően át a nézőtéren, vagy valamely más irányba. Persze a legjobb az volna, ha fordított deux ex machinaként a magasba távozna – ha ez nem is olyan egyszerű – szétfeszített karral.)
Ütött az óra másfelet,
kinn rázza szél a mákfejet,
és összeütve mind a tarkó,
és megcibálva mind a barkó.
Betörtek mind a mákfejek,
eleredtek a mákszemek,
s elfolyva lassan, kiürülve
emelnek koronát fölülre.
Irányított fénycsóva világítja meg az előző jelenetben kibányászott szívet. A szív – amelyet töviskoszorú övez – dobog, és mind nagyobbra dagad. Amikor elpukkan csönd lesz és ismét sötét. A meghajlás következik körmenet-stílusban. A zene folytatódik. A néző-égtájak előtt, mint egy-egy stációnál bókol a színész.
Az ember itt bármit tehet,
ha fejet ráznak, ha fejük rázzák
a soha nem pihenő paráznák,
s a soha nem csituló szelek.
A kék, a barna elfolyott,
a sipolyon át a máknyomot
eredni látták és követték:
madarak, bogarak felették.
Lám, megtaláltad más helyett,
a földi mennyország felett,
és büszke rá lehetsz felettébb,
nem találhattál jobb helyet.