Agota Kristof
regénytrilógiájának (A nagy füzet, A bizonyíték,
A harmadik hazugság) színpadra alkalmazásáról
Körülbelül egy évvel Ilan Eldad tervezett munkakezdése előtt kutatni kezdtünk egy olyan drámaszöveg után, amely kellőképpen indokolt a szabadkai színpadon egy izraeli rendező színpadra állításában, és amelyben közös nevezőre juthat az egymástól többezer kilométeres távolságban élő rendező és társulat.
Talán a századik e-mail váltásakor vetődött fel az ötlet: a Trilógia. Mindannyian éhesen vetettük magunkat a könyvre, le sem tudtuk tenni, egy szuszra olvastuk el mindhárman. A történet – nem kétséges – döbbenetes erővel hatott mindannyiunkra. A lélegzetvételnyi csendet követően ismét lázas drótposta-áradat indult, majd a rendező ideutazott. Megállapodtunk abban, hogy Ilan és én készítjük közösen az adaptációt. „Majd e-mailen kommunikálunk...” Ennek eredményeképpen ő Izraelben én pedig Szabadkán fúródtunk a regénybe, leveleztünk, és nagyjából fogalmunk sem volt arról, hogy a másik mit csinál. Aztán (talán novemberben) Budapesten vendégjátszott egy belga társulat, és két estén át, folytatásokban mutatták be a Trilógiát. Felvetődött annak a lehetősége, hogy esetleg jó és használható az adaptáció. Ismét találkoztunk, megnéztük az előadást, és abban tökéletesen egyetértettünk, hogy ilyet, illetve ezt biztosan nem akarjuk. Alkalmunk volt egy kissé behatóbban beszélgetni (nem pörögtek a telefonimpulzusok), Ilan elmesélte elképzeléseit, miszerint négy férfi és két nő játszaná a három regény szereplőit. Abban is megállapodtunk, hogy megírunk (mindenki a maga fészkében) a megbeszéltek alapján egy változatot, de a végleges, illetve a próbakezdésre alkalmas változat megírásához majd közösen, egybevetve munkánkat, Szabadkán fogunk hozzá, két héttel a próbák megkezdése előtt. A rendező elképzelése szerint az általunk megírt szövegnek majd a próbafolyamat során igazodnia, idomulnia kell a társulathoz, ebből kifolyólag a végleges változat talán csak a főpróba-héten alakul ki. Nagyon felcsigázott ez a javasolt munkamódszer, ugyanakkor kissé tartottam is tőle, ugyanis a jelenlegi szabadkai társulat még nemigen vehetett részt ilyen – a nagyvilágban már gyakran előforduló – alkotófolyamatban.
Eldad érkezését követően azt kérte tőlem, hogy minden színésszel egyenként találkozhasson négy illetve – engem is beleértve – hatszemközt. Amíg ez le nem zajlott, addig nem volt hajlandó a szövegen dolgozni. Ezt követően (a színészek karakterétől függően) tovább rajzolódtak a szerepek, és nekiláttunk az írásnak. Több, mint harminc szerep született, hat színész helyett tizenkettőre írva. A rendezői víziónak alárendelve alakult a szöveg, amelyet – aki a regényeket ismeri talán megérti – kissé egyszerűbb, érthetőbb, színházibb történetté tettünk: Lucas mindvégig Lucas maradt Klaus pedig Klaus. Tíz napon át napi tizenöt órát ültünk, agyaltunk, írtunk, gyakran hevesen vitatkoztunk, de a történet lassan kialakult. Kicsiny mozaikképek az ikrek életéből, amelyek apránként megrajzolták Ágota Kristof sokkoló látomását. A dráma szövegét nagyrészt Bognár Róbert és Takács M. József regényfordítására alapoztuk, a narratív részeket felosztva az ikrek „szájába adtuk”, de helyenként hozzáírtunk a történethez. A regény dialógusai nem színpadra íródtak, és ez itt-ott mondhatatlanná illetve nehezen mondhatóvá tette a szöveget, itt kellett frappánsabbá, vagy bővebbé, esetleg köznapibbá tenni a párbeszédeket.
Aztán elkezdődtek a próbák. Az elkövetkező hetekben a figurák jelleme (következésképpen a szöveg is) alakult, változott (pl.: a kívül/belül egyformának képzelt ikrek egy idő után különbözőek lettek: a mélabús és a huncut). Számtalan „elő-„ illetve „utópróba” kísérletezéseinek során találta meg egy-egy színész a számára előírt utat egyes szerepéhez... Némely jelenet fölösleges lett, dramaturgiailag indokolatlan, lelassította, megszakította, értelmetlenné tette vagy mellékvágányra vitte a történetet. Kihúztuk őket. Előfordult, hogy egy résztörténet folytatásért kiáltott, vagy eredetileg be sem került a szövegbe, pedig odakívánkozott. Beleírtuk. Volt, hogy a jelenet íve nem feszült meg, így az író gondolatait továbbvittük, hozzáírtunk a történethez.
A szokásosnál talán egy kissé több konfliktus, vita ellenére lassan összeforrt, előadássá érett, életre kelt a történet.
Az időközben Nem fáj!-ra átkeresztelt dráma szövege – mint azt terveztük is – a bemutató előtt körülbelül tíz nappal véglegesült.