Dalton Trumbo, Bradley Rand Smith és Ilan Eldad szövege alapján
Fordította: Brestyánszki Boros Rozália
Szereplők: Joe Bonham, húszas éveinek közepén
Az események időpontja: 1918.
Helyszín: Joe Bonham tudatvilága
A fénycsóva a fiatal Joe Bonham-ra vetődik. Civil ruhában búcsúzik az anyjától, a húgaitól és szerelmétől, Karen-től.
A helyszín egy amerikai kisváros vasútállomása.
Időpont: az I. Világháború.
Joe integet az anyjának.
Hazajöttem, Karen. Visszajöttem.
Erős fény Joe arcán.
Itt vagyok. Pontosan olyan vagyok, mint az emlékeidben, az állomáson, amikor elbúcsúztunk. Én vagyok az, Karen, szerelmem, gondoltam rád, látlak, mintha sosem mentem volna el... Itt vagyok... Karen? Elbújtál? Én is elbújtam, a világ végére, de onnan is látlak... Érezlek...
...istenverte telefon! Csöng valahol, nagyon hangosan csörög!
Vegyétek már fel azt az átkozott telefont!
Tenyérével betapasztja a fülét.
Pokolian fáj a fejem... Beteg vagyok? Én beteg vagyok? Én nagyon beteg vagyok...
Elájulok, megfulladok!
Anyu, beteg vagyok, beteg vagyok, beteg! Kérlek, hallgattasd el velük a csöngést, vedd rá őket, hogy felvegyék a kagylót! Mért van ez olyan messze, anyám, vedd fel, kérlek...
... ömlik rólam az izzadtság, minden forró és nedves rajtam, mindenhol, mindenhol...
Félelemmel telve felnéz, rádöbben.
...kötések. Be vagyok kötözve... a fejemtől... a lábam ujjáig... Istenem, csúnyán megsebesülhettem.
Hevesen kezd lélegezni, fájdalommal, mintha vissza szeretné magát fogni a betegségtől, a hasához kap, a gyomrát szorítja. Pánikban:
A szívem úgy ver, mintha fel akarna robbanni.
A kezét a füléhez préseli.
Egyre erősebben és erősebben dübörög, és...
Egyre erősebben és erősebben dübörög, és nem hallom saját szívdobbanásomat. Tök süket vagy, Joe, tök süket.
Összeomlik. Néhány percig maga elé mered, üresen. Felkiált:
Mit mondtál? Karen! Beszélj hangosabban, nem hallok valami jól!
Ironikusan felnevet.
Valahol már készül... Valahol, mélyen, Németország szívében már gyártják az ágyúgolyót. Egy fiatal német lány csiszolja, fényezi csillogóra... Látom... Közben énekel...
„Száguldj, süvíts ágyúgolyóm,
röpülj célod felé,
s ne jöjj vissza soha.
Zúzd porrá az ellenséget,
förtelmes legyen halála,
akkor majd visszatérhet kedvesem
kit hajt a harc mámora.”
Látom az ágyúgolyót, ott ragyog az égen, és rajta egy szám. Az én számom! Találkám van vele! Egyre közelebb és közelebb jön... Semmi sem állíthatja meg, még az Úr keze sem. Eljön az én pillanatom s eljön az ő pillanata. Találkozásunk perce lesz ez.
Megtántorodik.
Hagyd abba, hagyd abba! Hallani fogsz még!
Dúdolni kezd.
Hallak, amint a konyhában énekelsz. Hallak, látlak énekelni a konyhában. Újra és újra csak ugyanazt a dalt dúdolod furcsa, távoli hangon, mintha valami másra gondolnál, és az éneklés csak arra volna jó, hogy valamivel agyonüsd az időt. Akkor énekeltél munka közben, amikor a legtöbb elfoglaltságod volt, a konyhában, a szenes kályhánál. Almalekvárt kevergettél egy nagy agyagedényben, hallom a rotyogását, az égő fa sercegését a kandallóban. A frissen sült kenyér egy vékony sütőlapról az asztalra csúszik, a fémlap percegve és sisteregve hűl.
Ősszel napról napra, hétről hétre, látástól vakulásig dolgoztál, alig léptél ki a konyhából. Befőttet tettél el, barackot és meggyet, az erős, fűszeres illat behatolt a ház minden zugába. Málna, fekete eper, szilva, sárgabarack. Dzsemet, zselét és chilly mártást készítettél. És amíg dolgoztál, énekeltél.
Emlékszek, ott ügyetlenkedtem a lábaidnál...
„Anyu, belekóstolhatok a lekvárba? (kóstolja a lekvárt) Nagyon finom, pedig te a hamburgert szereted a legjobban.”
Megőrültél a sarki hamburgerért. Ez volt a gyöngéd. A hamburger.
„Kicsi Fiam, kit szeretek én a világon a legjobban?”
„Hát a hamburgerárust!”
„Nem igaz! Gyere ide, hogy megöleljelek. Tudod te, hogy kit szeretek én a legjobban.”
Az a hamburgerárus tényleg a környék legjobb hamburgerét tudta csinálni. A város túlsó végéből is hozzá jártak. Délután négytől este tízig volt nyitva. Szombat esténként sorba álltak nála az emberek. Ilyenkor jöttem én hozzád, Apám, az üzletbe, ahol dolgoztál.
„Láttál már ilyen gyereket?! Pontosan tudja, hogy mikor érdemes ide jönnie. Hétvégén, fizetéskor. Itt van, nesze! Vegyél három hamburgert, szaladj gyorsan, mielőtt bezár. Ha elkésel, anyád nem fogja megbocsátani!”
Szaladtam a pénzzel...
„Kaphatok három hamburgert? És tegyen rá hagymát... És még mustárt is!
Belerakta egy papírtasakba, én meg az egészet az ingem alá dugtam, hogy meleg maradjon, és szaladtam vele haza, amilyen gyorsan csak tudtam... Éreztem a meleget a bőrömön.
... Úgy negyed óra múlva hazajött az apám is... Leültünk a nagyasztal köré. A kishúgaim már ágyban voltak. Az apám itt ült, én meg mellette, és te, anyám, itt. Csöndben ettünk. Ez már hagyomány volt minden szombat este. Apám gondterhelten nézett maga elé. Talán a nehéz anyagi helyzetünk aggasztotta... Rám se nézett. Mit meg nem tettem volna, hogy rám figyeljen. Egy este aztán vacsora közben elkezdtem utánozni a hamburgerárust. A fütyörészését munka közben. (demonstrál) S ekkor valami nagyon különös történt. Apám hirtelen elkezdett nevetni.
„Én mondom neked, csoda ez a gyerek. Nézd, hogy utánozza az árust! Ez pontosan a hamburgersütő!”
És akkor az anyám is elkezdett nevetni. Mindketten kacagtatok, kicsordult a könnyetek a nevetéstől. Én olyan boldog voltam, úgy éreztem én is egy vagyok a nagyok közül.
Hirtelen váltás a világításban.
...Karen, valamit csinálnak velem az ágyban...
Emberek vesznek körül, de én nem hallom, nem látom őket. A kötések...
...Leveszik őket. Érzem a hideget, amint az izzadtság szárad... Valamivel ügyködnek rajtam...
A bal karja lassan felemelkedik előtte. Nézi. Zavarban. Fintort vág.
Éles nyilallás, valami jeges fémabroncs préselése... valami... lecsíp egy darabot a bőrömből... minden egyes nyilallásnál...
Miért szurkálnak? Egy kis nyomás a felkarom húsába és... Ez éget!
Apró, rövid rántások a bőrömön, minden alkalommal egyre melegebb, fáj, viszket. Valami nincs rendben...
...Érzem... a karomban... Ez lehetetlen...
...Érzem... a karom végénél...
A rémület szele megérinti arcát.
Jézus Mária, ezek levágták a karomat, ezek levágták, egészen a vállamnál. Tisztán érzem, ó, Istenem. Miért tettetek ilyet, nem tehettétek meg, rohadt szemetek, nem tehettétek...
Lennie kellett volna valamilyen papírnak, dokumentumnak vagy akárminek, amit én aláírtam. Ez törvényben van. Dolgoznom kell ezzel a karral, miért vágtátok le?
Miért tettétek? Miért? Miért, miért, miért?
Hogy fogok most dolgozni, Karen?
Megfordul
„Kollégák, ez nem egy könnyű eset. Még srác lyukkal a karjában. Sok időbe és pénzbe kerül rendberakni egy srác karját. Kollégék, vágjuk le, egyetértenek? Ez háború. A háború pokol és pokoli, és pokolba az egésszel!”
Visszanéz a karjára.
A bal karom... Kíváncsi vagyok mit csináltak vele... Nem hagyhatják csak úgy heverni valahol.
Óvatosan megérinti a karját a jobb kezével.
Talán kórházba küldik, hogy az orvostanoncok darabokra szedjék, és tanulmányozzák. Vagy régi újságpapírba csavarjátok, és a szemétdombra hajítjátok? Eltemetitek?
Végül is ez egy ember része, nagyon fontos része, és tiszteletteljes bánásmódot érdemel. Kiviszitek, eltemetitek, és imádkoztok fölötte? Kellene, mert emberi hús, és fiatalon halt meg, megérdemli a rendes búcsúztatást.
Megérinti a gyűrűsujját.
...A gyűrűm! Egy gyűrű volt az ujjamon...
Mit csináltatok vele?! Karen adta nekem, vissza akarom kapni!
Ha elloptátok, én... meglátjátok, amint felépülök, én... A gyűrűt akarom! A karom a tietek, nem elég ez?! Az eleven ujjamon, az élő kezemen kellene lennie örökké.
Hátralép, visszafordul.
Karen, elvették tőlem a gyűrűt, emlékszel, azt, amit tőled kaptam.
A „zsebébe” nyúl, és kivesz onnan egy „gyűrűt”. A sötétség felé nyújtja.
(Karen karakteréből) „Az anyám adta. Igazi holdkő. Hordhatod.”
„Olyan törékeny vagy, Karen, de gyönyörű, olyan gyönyörű. Ne sírj, Karen, kérlek, ne sírj. Sokan visszajönnek, csak kérlek, ne sírj. Soha senki hozzád hasonlóval nem voltam. Ölelj át, ölelj át... A karjaimban vagy, Karen...”
Jézusom, Uram Atyám, a másik karomat is levágták.
A fejem és a mellkasom, akár valami élettelen tömeg, a lábam könnyű, mint toll.
Emeljetek egy kicsit fel, kérlek benneteket, a mellkasom és a fejem mint az ólom, gyenge vagyok. Csak egy picit emeljetek fel...
Ha el tudnám mozdítani azt az akármit, ami a lábam alatt, a fenekem alatt van... Levágták. Mindkét lábam!
Megtették, nincs többé lábam, anyám.
Hallok, de süket vagyok. Ordítok, de nem tudok. Anyám, erre is képtelen vagyok. Látod, nincs állkapcsom, próbáltam mozgatni, de nincs nyelvem sem, amellyel ellenőrizhetném. Nincs nyelv a fogaim között, de fogam sincs a szájpadlásomon, ami nem lehet, hiszen szájam sincs. Nincs szájam, nem tudok nyelni, nem maradt már izmom, nem tudok úszni, megfulladtam, de lélegzem. De orrom sincs, csak levegő a tüdőmben, valahonnan. Mindent érzek, anyám, a fájdalom megszűnik, merthogy érzéketlen az arcom, de mégis érzem a lyukat, mintha egy kígyó tekeregne fölfelé, és még följebb és még följebb... és... följebb... túl magas, Istenem, túl magas ahhoz, hogy szemgolyó legyen benne...
Csönd. Hosszú szünet. Egy másik fénycsóva erősödik lassan, pusztán annyira, hogy nagyobb felületen világítsa meg Joe-t. Lassan előre dől, majd hátra, előre, hátra ringatódzik. Szeme lehunyva.
Nincs se lábam, se karom, se szemem, se fülem, se orrom, se szám, se nyelvem, pokoli egy álom. Álomnak kell lennie. Édes Istenem, persze, hogy álom. Nem tudnék így élni. Az ember ilyen állapotban már halott lenne, én meg nem vagyok halott, tehát nem vagyok ilyen állapotban. Csak álmodom...
A hintázás lassul, amint sírni kezd, és előredől.
Siess, anyám, siess, siess, siess, siess, siess, siess és ébressz fel! Rémálmaim vannak, anyám, hol vagy? Én idelenn vagyok. Itt, anyám. Itt, a sötétben. Emelj fel. Hol vagy?! Elmentél és itthagytál!?
Gyengéden átöleli magát.
Rettegek. Anyám, énekelj nekem, ölelj át, fürdess meg, és fésüld meg a hajam, mosd ki a fülemet, játssz a lábujjaimmal, tapsolj a kezemmel, és csókold meg a szememet...
Mintha valaki csiklandozná. Nevet, nevetése sírásba torkolik.
Anyám, én ezt nem bírom ki...
Összeesik.
A vér lüktet az ereimben. Lüktet és lüktet és lüktet és lüktet...
Kúszik, mint egy katona gyakorlat közben.
Egyszer három az három. Igenis! Egyszer négy az négy. Igenis!
Váltás.
„Mondd, Joe, igaz, amit mesélnek rólad? Háborúba mész? A fejedre estél?”
Glen Hogan a körzetünk hőse. Nem volt szívbajos, mindenkinek megmondta a magáét. A lányok buktak rá... Bár megfogadtam volna a tanácsát.
„Te agyalágyult! Nem érted, hogy nem neked való ez a háború?!”
„Glenn, a háború nem való senkinek! De valakinek mégis menni kell.”
„Jó, jó, jó, fogd már be a szád! Micsoda marhaságokat hordasz össze. ’Valakinek mégis menni kell’ Tudod mit? Mondjuk, hogy igazad van, valakinek menni kell, de miért pont neked?! Én ismerlek, Joe, te élni akarsz, te itt születtél, egy vagy közülünk. Annyi közöd van a németekhez, mint amennyi a Holdhoz. Nézd, Joe, mi haverok vagyunk, és nekem nem fűlik a fogam hozzá, hogy megmondjam, de nézd, micsoda szar egy helyzetbe kerültél. Ez sokkal rohadtabb, mint gondolod... Jobb lenne, ha meghaltál volna...”
És én még azt sem tudtam, hogy ezt a háborút miért vívják...
Mostantól fogva ez az életem. Minden nap, minden óra, minden perc, amíg meg nem őrülök...
Szünet. Felemeli a fejét.
Ez maradt mindened, Joe. Ez, semmi más, csak a józan eszed, csak a gondolataid, az emlékeid, ez minden, és ezt nem veszítheted el, vagy kevesebb leszel a semminél, ne engedd magad megőrülni, Joe. Ne engedd.
Egyszer egy az egy. Egyszer kettő az kettő. Egyszer három az három. Egyszer négy az négy, egyszer öt az öt.
Az erőfeszítéstől sírva fakad és összeesik. Változás.
„Szűk nekem ez a gyűrű, Karen...”
(Karenként:) „Próbáld fel a kisujjadra!”
„Sikerült.”
„Mondtam, hogy ráillik!”
„Istenem, de gyönyörű vagy...”
„Joe, csókolj meg...”
„Oltsuk el a lámpát, Karen, megláthat bennünket az apád.”
„Joe, ne menj el a háborúba!”
„Karen, akit hívnak, annak mennie kell.”
„Meg fognak ölni...”
„Remélem, nem.”
„Rengetegen elestek, akik reménykedtek, mint te.”
„De sokan vissza is jöttek!”
„És úgy szeretlek téged...”
„Én úgy szeretlek téged, ahogy még soha életemben nem szerettem.”
Hirtelen egy árnyék borult ránk. Az öreged volt az, Mike. Hogy nem vettük észre, amikor bejött?
Mike karakteréből:
„Mi az? Mi a csudát műveltek ti az én házamban?!”
Ott állt fölöttünk és kiabált. A görbe hátával úgy nézett ki, mint egy púpos törpe. Huszonnyolc évig dolgozott a szénbányában. Örökké káromkodott, és mindenkit gyűlölt.
„Én ezt nem tűröm el a házamban. Mit képzeltek, hogy ez egy lerobbant tragacs hátsó ülése?!”
„Apám, ő holnap bevonul... Holnap indul a háborúba.”
„Tudom, lányom, tudom! Jó, menjetek be a hálószobába. Menjetek csak. Talán nem lesz több alkalom...”
Egyszercsak kezét a vállamon éreztem.
Mike-ként, de lágyabban:
„Mondd, nem látod, hogy fél?! Menj be, és öleld át. Tudod, hogy kell vele bánnod, igaz?”
Továbbmentem, de ő megint visszahívott.
„Tudod, hogy kell vele bánnod, ugye? Ő nem egy ribanc.”
„Bőröd olyan selymes... Imádom az illatodat. Karen, amint visszajövök a háborúból összeházasodunk. Ne nevess, ezt komolyan mondom! Lesz majd egy nagy házunk, egy nagy kerttel, és gyerekeink lesznek, kedvesek, okosak, mint te. Ez sokkal fontosabb, mint a háború.”
Kinyitja szemét. Hirtelen arcához emeli a kezét.
...Mi ez? Vegyétek le! Mi a fene... mi ez, hagyjátok abba, hagyjátok abba, hagyjátok abba! ... Egy maszk... az arcomon... Rákötözve az arcomra.
Egy négyszögletű vászondarab, szorosan a homlokomra kötve és lehúzva egészen a torkomig, hogy a nővér el ne hányja magát a páciens láttán. Ha leránthatnám a maszkot a húsomról, nem lennék egészen tehetetlen.
Egy ilyen kis izét, mint ezt a az arcomba ragadt vászondarabot, agyam minden akarata sem képes onnan eltávolítani. Ebből nincs kiút, tehát ne engedd magad megbolondulni. Tehát gondolkodj, gondolkodj.
Egyszer egy az egy. Egyszer kettő az kettő, egyszer három az három...
Gondolkozz, a fenébe is, gondolj, emlékezz bármire, valamire, vonatokra, nem, felhőkre, folyókra, a várostól északra fekvő nagy árokra, igen!
Ahol úsztunk. A nyár! Hogy vártuk a nyarat! Már a tél végén elfogyott a türelmünk. Glen Hogan, Bill Harper, én és még egy pár haver a körzetből úszni mentünk tóhoz. Meztelenül fürödtünk, lányokról ábrándoztunk, hogy mit csinálnánk velük... Glen Hogan volt a fődumás. Már a szövegétől felállt a farkunk. Azt állította, hogy a nőket több fronton kell támadni, hogy ne legyen idejük gondolkodni.
„Kigombolod a blúzukat, egy gombot kivéve. Itt-ott megcsókolod, hogy eltereld a figyelmét, aztán vállán lecsúsztatod az ingjét, de nem egészen, hogy a blúz lekösse karját, ha netalán meggondolná magát. Bedugod a jobb kezedet, bedugod a bal kezedet, kigombolod a melltartóját, és megfogod a két fehér mellét. A képedet benyomod a kettő közé, nyomod, aztán elengeded, nyomod, elengeded, nyomod, elengeded...”
Két nappal a bevonulásom előtt Glen magával hozta egy rajongóját. Sok ilyen rajongója volt. Suzy-nak hívták. Zene szólt és ő táncolni kezdett vele. Susie hatalmas dudái ringtak a táncban. Én oldalt álltam, néztem, és majd kiestek a szemeim. Suzy egyszer csak rám nézett:
„Joe, gyere, táncolj velünk!”
„Én?!”
„Igen, te!”
„Nem, nem, én nem táncolok!”
(Glen-ként:) „Joe, előre! Táncolj már vele!”
„Ne, hagyjál már Glen, nincs kedvem.”
„Nincs kedved? Két nap múlva senki sem kérdezi majd, hogy van-e kedved. Indulás! Bal, jobb, bal, jobb!”
„Na, jó...” (táncolni kezd)
Hirtelen sötét.
Jön felfelé az oldalamon... Valami mászik felfelé az oldalamon, érzem a lábait, pici lábak, karmokkal, éles karmokkal, nem, Istenem, nem, nem lehet, a szőre, a farka... Patkány!
Tépi az oldalmról a kötéseket!
Lehunyja szemét, hátrafeszíti a nyakát.
A szőrszálai a száradó sebembe szurkálnak, ISTENEM! Semmit sem tehetek ellene...
Fintort vág, lábait maga alá gyűri.
Eszik belőlem, a éles kis fogaival a seb szélét harapdálja, pici, gyors mozdulatokkal...
Egy görcsös rángás átnyilall testén.
...tép, rág, belém vájja a lábait, és még több húst marcangol ki belőlem. Fáj...
Ismét görcsösen rándul.
... Megint rág...
A kurva életbe, szedje már valaki le rólam ezt a patkányt! Valaki! Nővér! Nővér! Nézze! Patkány rágja a húsomat! Szedje le rólam! Csináljon már valamit!
Változás
Az a hatalmas német hájtömeg azon a napon kitántorgott a ködből, jócskán beszopott, és egészen az angol frontvonalig billegett.
Hisztérikusan nevet.
Borongós reggel volt, és mindannyian fáztunk, sebezhetők voltunk, utáltuk a háborút, úgyhogy valaki fogta magát, és csak úgy rálőtt a németre. Rálőtt, minden ok nélkül. Hagytuk kinn heverni, egyik karjával a szögesdróton fönnakadva. Úgy festett, mint egy őrszem, aki valakinek utat mutat. Emlékszel? Ha arról fújt a szél, mindannyian éreztük savanyú bűzét!
A nyakán ott ült a patkány. Nagy volt és kövér, mint egy kandúr. A fritz arcának húsában vájkált. Valaki észrevette, felüvöltött, és akkor mindannyian ordítani kezdtünk:
„Patkány, patkány, patkány!”
A patkány ránk nézett, elfordította a fejét és menekülni szeretett volna, de túl kövér és lassú volt. Utána vetettük magunkat. Valaki hozzávágta a sisakját, és szétlapította dögöt. Aztán cafatokra vertük, véres péppé zúztuk mindannyian.
(öklendezik) Emlékszem, utána ott álltam, és azt gondoltam, hogy teljesen mindegy, hogy a patkány az ellenséged arcát rágja-e vagy a barátodét. Ez ugyanaz. A valódi ellenség a patkány.
Váltás
A nővér keze rajtam, mossa a testem, dörzsöli a húsom, gyengéden, melegen. A patkány csupán álom volt. Érzem a kezét, valódiak, édes Istenem, valódiak, annyira valódiak, nagyon, nagyon valósak... Nem kell aggódni, nem kell gondolkodni, nem kell harcolni, új kötések, friss géz, friss, hűvös kötés...
Megáll. Kinyitja a szemét.
Megjelenhet újra. Az éjszakai patkányos álom. Meg kell találnom a módját, hogy kimásszak ebből az álomból, ha ismét jön.
A rémálmokat úgy lehet megszakítani, hogy torkod szakadtából ordítani kezdesz, mindaddig, míg föl nem ébredsz, vagy kijelented magadnak: Joe, ez csak egy álom, érted? És ekkor kinyitod a szemed, belenézel a sötétségbe és az álom eltűnik. De én nem tudok ordítani, nem tudom kinyitni a szemem.
Dühösen:
Jobban tennéd, ha gyorsan kitalálnál valamit, hogy bizonyságot nyerj: ébren vagy-e vagy alszol...
Kezdjük az elején.
Most ébren vagyok, ez biztos. Éreztem a nővér kezét, és az valódi volt. És továbbra is ébren vagyok, mert a patkányos álomról gondolkodom...
Megáll.
Ha álmos vagy, és úgy érzed, mintha össze akarnál esni, miért nem tudod azt mondani: ’Nem fogok a patkányról álmodni! Soha! Soha!’
Rövid szünet.
De honnan fogod tudni, hogy mikor kezdesz álmos lenni? Ha egy ember teljesen kimerül, ágyába fekszik, és azonnal álomba merül. De te ezzel semmire se mész, te sohasem leszel ilyen fáradt, te örökké ágyban vagy. A te szemed nem ég, nem tudsz ásítani. Hogy a fenébe lehetsz álmos? Ha nem lehetsz álmos, nincs figyelmeztetésed sem. Ötpercenként elalhatok, és felébredhetek.
Jézusom, Joe, szörnyű zűrben vagy. Tudni fogom valaha is , hogy most elaludtam, vagy fölébredtem?
Megáll.
Tudnom kell. Tudnom kell.
Rövid szünet. Tehetetlenségében ökölbe szorítja a kezét.
Isten meghagyta nekem az agyamat, ez mindenem. Ez az egyetlen dolog, amit használni tudok, tehát használnom kell minden percben, amíg ébren vagyok. Gondolkodnom kell, míg olyan fáradt nem leszek, mint előtte sosem. Gondolkodni kell, gondolkodni és emlékezni!
Csönd.
Copperfield... Copperfield, David Copperfield nagyon szenvedett, amikor inas volt mr.... hogy a fenébe is hívták... mr... mr... mr. Micawbernél! Fontosak az apró részletek! Ezek majd kifosztanak. Micawber. De David Copperfield hitt abban, hogy a végén minden jóra fordul. Én is ilyen vagyok! Én is hiszem, hogy a végén minden jóra fordul. Aztán ott volt Dorrity néni is, vagy kicsoda, David hozzá szökött... Az anyjának barna, jóságos szeme volt... Az ő apja... Az ő apja...
Feltekint.
Apa.
Néhány pillanatra maga elé néz.
Apám, oly régen meghaltál már. Örülök, hogy nem érted meg azt a napot, hogy engem így láss. Nem bírtad volna ki. Örökké emlékezni fogok rád. Sohasem volt alkalmam, hogy megmondjam neked, milyen rendes, becsületes embernek tartalak, túl fiatal voltam. Azt hittem, hogy balfácán vagy, mert sosem volt pénzünk. De összetartottál bennünket, és jókat, finomakat ettünk, sokat ettünk, jobban éltünk, mint az emberek a városban. Ők sohasem kaphattak olyan friss, ropogós zöldséget, vagy olyan tiszta húst, mint mi. Ezt nem lehetett pénzzel megvenni.
Dobbanás.
Nem sok közös élményünk volt, csak azok a horgászások nyaranta, és aztán eljött az idő, hogy már azok sem maradtak.
Minden nyáron elmentünk oda, kilencezer láb magasra, a feketefenyők és a kicsiny tavak közé.
Hétéves korom óta jártunk ide... de azon a nyári éjszakán, tizenöt évesen, Bill Harpert vártam másnap reggelre. Tudtam, hogy ennek valamikor meg kell történnie.
Te a tűz túloldalán ültél. Néztelek, és azon gondolkodtam, hogy hogy mondjam meg. Először akartam valaki mással horgászni. Te mindig előnyben részesítetted az én társaságomat azokkal az öregemberekkel szemben és én is mindig előnyben részesítettem a te társaságodat a többi haverommal szemben. De ez alkalommal...
„Bill Harper feljön holnap, és azt gondoltam, talán vele mehetnék. Bill nem sokat ért a horgászáshoz, de én igen, és úgy gondoltam, ha nem haragszol, reggel korán kelnék, és Billel mennék horgászni.”
Rövid szünet.
Néhány percig nem szólaltál meg. Aztán azt mondtad:
„Persze, Joe, csak menjetek. Bill Harpernek van horgászbotja? Miért nem veszed el az én botomat, és adod a tiédet Billnek? Én úgysem akartam holnap horgászni menni. Fáradt vagyok, és azt hiszem, egész nap pihenni fogok. Használd csak nyugodtan az én horgászbotomat, és add a tiédet Billnek.”
Rövid szünet.
Akkor azt hittem, ez semmiség. Ma már tudom, milyen nemes tett ez. A horgászbotod nagyon értékes volt. Talán az egyedüli fényűzés, amelyet valaha is megengedtél magadnak. Bíbor úszóval, gyönyörű selyem zsineggel. Semmi sem volt a világon, amit jobban értékeltél volna.
Rövid szünet.
Másnap reggel hatkor Bill a sátorponyván túlról hívott.
„Hé, (füttyent) Joe, gyere, menjünk!”
„Pssz, jövök, jövök már!”
Felkeltem, felöltöztem, odaadtam neki az én horgászbotomat, és elvettem a tiédet. Elmentünk anélkül, hogy felébresztettünk volna.
Evezős csónakban ültünk, és horgásztunk. Szalmakalap volt a fejünkön, rettenetesen meleg nap volt. Mindkettőnknek benn volt a csalija a vízben. Időnként bevetettük a zsineget, majd kihúztuk. Néha megcseréltük a botokat. Hallatlanul élvezetes nap volt...
Hirtelen éles zümmögő hang hallatszott. A víz fodrozódott.
„Hé, Joe! Hal akadt a horogra! Húzd, húzd!”
A „horgászbot” után kap.
A bot kiröpült a kezünkből, és eltűnt a vízben.
Kihajol, és a bot után kapkod.
Mindketten vadul kapálództunk a bot után, de túlkésőn.
Szünet
„Apa! Elvesztettük a botodat. Egyszer csak hirtelen kiugrott a kezünkből, és még mielőtt észbe kaptunk volna, már elnyelte a víz. Megpróbáltuk kihalászni az evezőkkel, de nem tudtuk, elveszett.”
Szünet.
Elmúlt vagy öt perc, míg megszólaltál. Kissé felém fordultál:
„Hát úgy gondolom, hogy egy ilyen semmiségnek, mint ennek a horgászbotnak, nem lenne szabad elrontania az utolsó közös kirándulásunkat, nem igaz?”
Kezed melegét a vállamon éreztem. Meleg és biztató érintés volt.
Képtelen voltam megszólalni.
Rövid szünet. Felemeli a kezét, az apját nézi.
Egész idő alatt tudtad, hogy ez tényleg az utolsó közös utunk.
Rövid szünet. Könnyeivel küszködve.
Ott feküdtem, veled, apám, ölelésedben, ahogy kiskoromban a legjobbakat aludtam... (nyeli könnyeit)
Kinyújtja kezét, hogy megérintse ’Apját’, miközben a fény halványulni kezd. Gyengéden:
Te és én... mi mindent elveszítettünk.
Fájdalommal hunyja le szemét, lágyan ringatódzik.
Hatszor hat az harminchat. Harminchatszor harminchat az ötezer- hetvenhat. Ötezer hetvenhatszor ötezer hetvenhat az... pokolba is, ez már semmire sem jó. Nem tudok tovább jutni. Semmit se érek! Nem roppanhatsz össze!
Indulj előre. Kezdd el valahol, bárhol. Kezdd el az elején, kezdd el az elején, kezdd el az elején, kezdd el az elején...
Megáll, és gondolkodik.
Csak azt tudom, hogy 1918 szeptemberében...
Robbanás. Összeesik.
Egy lövészárok, ahová belebuktam... A dolgok kifakultak, eltűntek... Elmúlhatott két hét, két hónap, hat hónap. Ki tudja? Ki tudja, mennyi időt vesztegettem el? Elveszítettem az időt.
Rövid szünet.
A másodperceket számlálva gyarapodnak a percek, aztán az agyam másik részében a perceket adom össze - amíg az előzőben továbbra is a másodperceket számolom -, minek eredményeképpen egy órát kaphatok, és az órákat az agyam egy újabb részében raktározom - miközben továbbra is számolom a perceket, és a másodperceket -, és akkor pontosan egy óra, és tizenöt perc múltán megbolondulok.
Rövid szünet. Gondolkozik.
Nem kell követnem a másodpercek, és a percek múlását, még csak az órákét sem. Amit követnem kell az mindössze a napok múlása, a napok folyamata. Testem egyetlen része, amely nincs befedve, amely szabad, az a nyakam oldalsó részének bőre, egészen a „fülemig”, valamint homlokom, a maszk fölött. Joe, ezzel a bőrfelülettel érzel – de egyúttal ezen a bőrfelületen is izzadsz. Márpedig ha izzadsz, akkor lehűt a bőrödet érő légáramlat...
Rövid szünet. Felvillan a tekintete.
Meleg, és hideg. Nappal, és éjszaka. Napkelte, és napnyugta!
Izgatottan:
Olyan egyszerű! Amikor a hőmérséklet hűvösről melegebbre vált, tudni fogom, hogy ez a napkelte, és egyben a nap kezdete is. Akkor aztán számlálni fogom a nővérek vizitjét egészen az elkövetkező napkeltéig, akkor aztán tudni fogom a napi látogatások számát.
Rövid szünet.
Reggelente a nővérek igyekeznek túl lenni a munkájuk nehezén. Ez azt jelenti, hogy megfürdetnek, és ágyneműt cserélnek. Ez a kiindulópontom.
Rövid szünet. Lehunyja szemét.
A fürdetés, és az ágyneműcsere átlagosan egy, kettő, három... négy, öt... kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő... tizenkettő...
Kinyitja szemét.
Átlagosan egyszer történik minden tizenkét látogatásból. Ha minden másnap cseréli, akkor hatszor lép be naponta a szobámba, ami annyit tesz, hogy négyóránként. Számára a legegyszerűbb beosztás nyolc, tizenkettő, négy, nyolc, tizenkettő, négy óra lenne. Ha reggel cseréli az ágyneműmet ez nyolc órát jelenthet.
Rövid szünet. Büszkén:
Nem rossz. Namármost. Le kell ellenőriznem a napkeltét, mert reggelente minden hideg, és szinte már az első napsugár meleget hoz. A nővér hatodik vizitje hajnali négy óra körül van, közvetlenül napkelte előtt, úgyhogy ezután ébren maradsz, és agyad, és bőröd minden sejtjével összpontosítasz, hogy elkapd a levegő hőmérsékletének változását. Ha beválik, semmi mást nem kell tenned, mint hat vizitet kivárni, és leellenőrizni, hogy vajon valóban egy újabb napkelte következik-e ezután, mert ha igen, akkor megkaptad egy huszonnégy órás időszak látogatásainak számát. Ebből már megszerkeszthetem a naptáramat. Csípj el egymás után két napkeltét, és utolérted a világot!
Ajtónyílás.
Az ajtó. A nővér lépéseinek rezgését érzem a földön... Keze rajtam, és az ágyon... Az oldalamra fordít... Így tart, és az ágy remeg a mosdatásától... Visszafordít, hideg, ropogós lepedőbe csavar.
Mosolyog.
A nehéz munka. Reggel van.
Figyel.
Lépteinek vibrálása, amint egyik helyről a másikra megy a szobában... a rezgések csitulnak...
Ajtózáródás.
Kiment. Egyedül vagyok. Higgadj le, még semmit sem bizonyítottál be. Csak nyugodj le, és feküdj vissza, és számolj meg még öt vizitet.
Ajtónyílás.
A nővér bejön, hozzám lép... Megigazítja a hasamból lógó csöveket... Elmegy...
Ajtózáródás
Ajtó záródik... A második vizit volt. Dél van?
Ajtónyílás
A harmadik vizit. Átmegy a szobán.
Ablaknyílás
Kinyitja az ablakot. Biztos bűzlök. Elmegy?
Ajtózáródás
Kiment. Egyedül vagyok. Délután négy óra.
Ajtónyílás
Ajtó. Hozzám lép. Megemeli a fejem. Megpaskolja a párnám. Visszafektet a párnára. Megtörli a homlokomat. Megigazítja a maszkomat. Távolodik.
Ajtózáródás
Kiment. Este nyolc óra. Még két vizit. Tarts ki!
Ajtónyílás
Jön a nővér. Megigazítja a csövet a torkomon. Megsimogatja a homlokom. Távolodik.
Ajtózáródás.
Éjfél. Még négy óra. Még négy óra. Még négy óra. Nem szabad elaludnom. Nem szabad! Kitartottál eddig, bírd ki még egy kicsit! Közeledik a hatodik vizit, a reggel négy óra, türelem, van remény. Jön.
Ajtónyílás
Bejött. Mellettem van. Rámteszi a kezét, ellenőrzi a lázam.
Ajtózáródás.
Kiment. Most koncentrálj! Egy pillanatra se engedd a gondolataidat elkalandozni.
Az idő tökéletesen mozdulatlan, az arcomba köpne, tudom...
Jön.
Érzem az édes simogatást.
A bőrdarabok nyakam mindkét oldalán és a homlokomon elzsibbadtak, mintha megbénultak volna, és most friss vérrel látják el őket. Mintha a nyakam pórusai kiszabadultak volna...
...hogy megkaparintsák a változást, és magukba szívják azt... lassan, fokozatosan...
... Istenem, történik, érzem... egy kórteremben, a hőmérsékletváltozástól a lehető legtávolabbra elzárva...
... de jön...
... egy meleg áramlat, tisztító, égető, perzselő forróság, a felkelő nap melege.
Áthatotta a szobámat.
Rövid szünet. Diadalmasan:
Elkaptam az időt!
Kinyitja szemét, felfelé néz, hunyorít az éles fénytől.
Hajnal van.
Az első kristályos reggeli napsugarak.
Hallom a tehenek bőgését, amint fejésre várnak. Férfiak ébrednek az ágyukban, ásítanak, és mellüket vakargatják. Feleségük már előkészítette nekik a forró kalácsot, és a kávét. Kisbabák mocorognak a bölcsőjükben. Mosolyognak, és sírnak, egészségesen köszöntik a hajnalt.
Ó, Istenem, köszönöm. Ismét láttam az új napot, és látni fogom újra, ezután minden reggel. Köszönöm, Istenem, köszönöm.
Változás.
Nekem már olyan naptáram van, amelyben a napnak, a holdnak, és az évszakoknak nincs helyük. Odakünn akár a Függetlenség Napja is lehet, mit bánom én. Nekem meglesz az én világom. Tudni fogom, hogy nappal van-e vagy éjjel. Tudni fogom, hogy mikor cserélik az ágyneműmet. Én nevezem meg a hét napjait hétfőtől vasárnapig.
Elhallgat, és a sötétbe néz. Változás.
Négy... vagy talán öt ember lépéseinek rezgését érzem... A rezgések mélyebbek... Súlyosabbak...
Fejével követi a hangokat.
... Többen vannak, mint eddig valaha.
Először elneveti magát, majd a félelem árnyéka átsuhan arcán.
Látogatóim vannak? Talány Anya, talán a húgaim és Karen? Szépségem, úgy vágyódom utánad. Te sírsz? Érzem a könnyeidet, az ingemen át. Gyere, feküdj ide mellém. Jó így lebegni? Céltalanul. Ugye, nagyszerű érzés? Karen, ne menj el, add ide a kezed!
Nem, nem, ne lássanak, ne lássanak engem így. Az rendben van, ha rájuk gondolok, de nem akarom hogy engem így lássanak. Nem, nem, nem!
Fejét vállai közé húzza.
...egy férfi érintése. Súlyos, és meleg...
Rövid szünet.
Egy másik kéz visszahajtja a takarót a torkomról.
...egy hajtás... két hajtás...
Ezek orvosok. Tanulmányoznak.
Rövid szünet.
Valószínüleg meglehetősen híres lettem mostanáig, és a doktorok zarándokhelyévé lett az ágyam.
„Látják, hogy mire képes az orvostudomány? Látják a remekművünket? Látni, hogy hol vált le a karja, látni az arcában a lyukat, és – látják? – mégis él! Elmenőben álljanak meg egy pillanatra az irodám előtt, és adok egyet a fogai közül, emlékbe.”
Változás
...Valaki az ingemmel szöszmötöl a mellkasom fölött...
Várakozik.
...Mintha egy mutatóujj, és hüvelykujj felcsippentette volna egyik darabját... Ügyetlenkedik a ruhadarabbal, az ingem visszahullik a mellkasomra...
Rövid szünet.
...valami súly alatt... Egy fémdarab hűvös érintése az ingemen át, a mellkasomon... a szívem fölött...
Kidekoráltak egy éremmel.
Egy bajuszos férfi csókja először a bal halántékomon, majd a jobbon... Három vagy négy híres pasas, akiknek még van lábuk, és karjuk, akik még szagolhatnak, és ízlelhetnek, a szobámba jönnek, és egy érmet tűznek rám.
Rövid szünet.
Megengedhetik maguknak. Egyáltalán, hány generális esik el egy háborúban?
Hirtelen kegyetlen vágy ragad magával, hogy lássanak, hogy letépjem a maszkomat, hogy megmutassam a lyukat a fejemen.
Hevesen hintázni kezd egyik válláról a másikra, mozdulatai egyre erőszakosabbak lesznek. Krákog, hörög, dobálja a fejét egyik oldalról a másikra, megpróbálja leoldani arcáról a maszkot. Amikor abbahagyja, diadalmas kacajban tör ki.
Morse ábécé! Én, és Bill Harper sokszor táviratoztunk egymásnak a nyári táborokban: ti tá ti tá ti...
Meg tudom tenni minden idők legnagyszerűbb dolgát is! Beszélni fogok!
Jelezni kezd
Egy tá, és ti-ti. A dé betű.
Izgatottan folytatja.
Ti-ti-ti tá-tá-tá ti-ti-ti. S.O.S. Segítség.
Egyre eszeveszettebben kezd mozogni.
S.O.S S.O.S S.O.S. Segítség!
Csöndesen áll... engem bámul...
Keze a homlokomon.
Kigomboja az ingemet... a mellkasom mezítelen...
Ujja hegyével a mellkasom bőrére rajzol...
Megpróbálja megérteni.
...Céltalanul cirógat... Ez... egy ábrát rajzol a bőrömre, ugyanazt az ábrát újra, és újra...
Várakozik.
...Csupa egyenes vonal.
Megáll.
Lassan, kíváncsian megcsóválja a fejét egyszer.
Megismétli az ábrát.
Megint követi, feje lassan mozdul ujjai ismételt mozdulatát követve. Tekintete hirtelen megvilágosodik.
A K betűt rajzolja!
Sebesen bólogat. Mereven várja, hogy folytassa. Követi az ujját.
E.
Jelzi.
L
Jelzi.
L.
Ismét.
E.
Jelzi.
M.
Jelzi.
E.
Jelzi.
S.
Jelzi.
Hosszú szünet.
A többi betű viharosan záporozott agyamba: K és A és R és Á és C és S és O és N és Y és T.
Rövid szünet. Öröme mérhetetlen. Sírva fakad a boldogságtól.
Kellemes karácsonyt, kellemes karácsonyt, kellemes karácsonyt! Karácsony van, és valaki áttört hozzám, és én többé nem vagyok egyedül!
Rövid szünet.
Karen, olyan ez, mint valami ragyogó fénysugár a sötétség közepén. Mint egy gyönyörű hang a csönd mélyén.
Gyengéden:
Kellemes karácsonyt, kellemes karácsonyt... kellemes karácsonyt.
Visszaemeltek a világba.
A nővér kitalált egy módot, ahogyan hozzám beszélhet, figyelni fog, ha én is megpróbálok hozzá szólni.
Morse-jeleket kezd adni.
Jeleztem, nagyon lassan, nagyon óvatosan, hogy megmutassam neki, hogy egy rendszer szerint mozgok.
Rövid szünet. Megáll. Vár. Szeme tágra nyitva.
Ledörzsöli a homlokomat, fésüli a hajamat, keféli a koponyámat, meglazítja az arcomra erősített maszk kötelékeit. Leemeli a maszkot, és kiszellőzteti. Lecseréli a kötéseket, és...
...Megáll. Mindent megtett, amire gondolni tudott, és most némán áll, mintha azt mondaná, hogy most rajtad a sor, kérlek, minden erőddel próbáld elmondani nekem, és én minden erőmmel azon leszek, hogy megértselek.
Jelezni kezd.
...Úgy tűnik, mintha az egész világon az egyetlen élő dolog a fejem lenne, amint jelez, jelez a párnán. Most vagy soha –
Egy ujj a homlokomon...
Lassan, félelemmel teli reményben a térdére hajol. Bólint. Vár.
A nővér jelez... négyszer a homlokomon –
Izgatottan bólogat.
Homlokom érzékeli a keze nyomását. Visszajelzett... Lépteinek sebesen elhaló rezgése.
Ó, Istenem, köszönöm, megértette. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
Könnyebb lépések rezgése, a nővér lépései..., és más lépések is, ezek súlyosabbak, férfiléptek.
Mereven feláll. Lehunyja szemét.
...Várakoznak...
Hosszú szünet.
Egy ujj, valahonnan a semmiből, valahonnan a sötétből, egy ujj, akkora, hogy szinte összezúz...
...a homlokomon –, mint egy döngölőgép, visszhangzik az agyamban – egy ujj jelez!
Kinyitja szemét.
Tá-tá, ti-ti, tá: mit, tá-ti-tá, ti-ti, ti-ti-ti-tá, ti-tá, tá-ti: kíván.
Mit kíván... Mit kívánok. Azt kérdezik tőlem, hogy mit kívánok.
Fagyit kívánok. Egy jó könyvet kívánok. Vagy táncórákat kívánok. Panaszt kívánok tenni, mert az ágy egy kissé kemény. Esetleg a kávéba, amelyet az infúziómba öntöttetek, egy kissé több cukrot kívánok.
Szünet.
Tudnotok kell, hogy mit akarok, rohadt szemetek, és tudnotok kell, hogy azt nem tudjátok nekem megadni.
AZT AKAROM, AMI NEKTEK MEGADATOTT!
Hosszú szünet.
Azt akarom, amit nem tudtok nekem megadni!
Szemet akarok, amivel láthatok! Két szemet, hogy láthassam a nap sugarát, a hold fényét, a kék hegyeket, magas fákat, piciny hangyákat, és a házakat, amelyekben emberek élnek, és virágokat, amint hajnalban szirmaikat bontogatják, és a havat a földeken. Orrot akarok, hogy érezhessem az eső illatát, az égő fát, a rotyogó leves, és a finom parfüm illatát, amely egy tovasuhanó lány után a levegőben marad. Szájat akarok, hogy ehessek, beszélhessek, nevethessek, és csókolhassak, karokat akarok, és lábakat, hogy dolgozhassak, emberként, élőlényként járhassak...
De akarok valamit, amit megadhadtok nekem. Ki akarok innen jutni. Nem tarthattok itt így egy embert a végtelenségig. Valamit tennie kell, amitől érzi, hogy él.
Azt akarom, hogy kiállítsatok. Az emberek nem sokat tanulhatnak meg az emberi anatómiáról engem nézve, de mindent megtudhatnak a háborúról. Az újsághírekből ismert háború, és az a háború közötti különbségről, amit valahol a ködben, a sárban magányosan vívnak.
Vegyétek le az ingemet, készítsetek nekem egy vitrint, és vigyetek el valahová, ahol az emberek vigadoznak, ahol torz látványra vágynak. Ez lesz a legátkozottabb tízcentes egy emberért.
Én vagyok a halott-ember-aki-él! Én vagyok az élő-ember-aki-halott!
Vigyetek oda, ahol parlamentekben, kongresszusokon vagy országgyűléseken államférfiak tanácskoznak. Azt akarom, hogy ott legyek, amikor becsületről, hősiességről, igazságról, meg a nép hatalmáról beszélnek. Hadd alakítsanak blokkokat, szövetségeket. Hadd készítsenek vázlatokat, ultimátumokat, tiltakozásokat, vádiratokat.
De mielőtt szavaznak, mielőtt kiadják a parancsot az összes kisembernek, hogy fogjanak hozzá egymás lemészárlásához, a főmanus hadd üssön rá kalapácsával az üvegketrecemre, hadd mutasson rám, és mondja, hogy: uraim, önök előtt van lehetséges döntésük egyedüli következménye, és ennek értelmében, uraim, mellette vagy ellene?
Kérem, engedjenek ki innen.
Kérem, engedjenek ki innen.
Amilyenné én váltam, ilyenné válhatsz te is...
Szünet.
Én vagyok a jövő. Ők már tervezik a jövőt, és a jövőben a háborút. Hogy megvívhassák ezt a háborút, emberekre lesz szükségük, és ha az emberek látják a jövőt, nem akarnak majd harcolni...
Rövid szünet.
Kérdéseket tesznek majd fel, és válaszokra lelnek, és azt mondják a pasasoknak, akik háborúba akarták őket küldeni, azt mondják majd, hogy ti hazug, rabló disznók, nem fogunk harcolni, nem leszünk halottak, élni fogunk, mi vagyunk a világ, jegyezzétek ezt jól meg, mi, mi, mi vagyunk azok, akik miatt forog a Föld, általunk lesz a kenyér, és a posztó, mi vagyunk az élet forrása.
Nem hagyom, hogy elnémítsatok!
Nyugtató injekciót kap. A földre zuhan.
Egyszer egy az egy. Egyszer kettő az kettő. Egyszer három az három. Egyszer négy az négy. Egyszer öt az öt.
A fény lassan elhalványul.
Egyszer hat az hat. Egyszer hét az hét...
VÉGE