Amikor szülőfalumban, Magyarittebén a Fekete János-féle vendéglőben, ha jól emlékeszem – hét évesen, főbróbán láttam életemben először Thália csodáját, annyira megilletődtem, hogy a falutól hat kilóméternyire lévő nagyréti tanyánkig állandóan azt vitattam magamban: vajon Petőfi ennyi időn keresztül – hogyan juthatott vissza épp oda, hozzánk, a közkedvelt kocsma színpadára? Mert hogy Ő volt, azt ez a kótyagos, öreg fej is szívesen állitaná, ha nem tudná, ismerné a nagy titok magyarázatát már belülről is.
Bizony: Petőfi a birák előtt (?) keresztapám fia, Makovics Bandi volt, a legkeményebb ellenfele, az ügyész meg Szente Pista! Ha az egész jelenet nem is hozott mást, mint egy nyulfarknyi mesét a mindenkori szabadságról, bennem így ÉLVE maradt meg Petőfi. Hadd nevezzem ezt a szellem által nem csak elfogadott, de meg is tartott káprázatnak. Jóllehet Makovics Bandi – az ÉN „Petőfi” az előadás után hamarosan idegenbe szökött, az ő szabadságába, de itthagyott egy mítoszt, amit talán a mai napig nem is volt igazán módomban elmesélni. Ez a mítosz, amiképpen atyai nagybátyám mozija is – meghatározó volt életemben olyan értelemben, hogy a mindenkori JÁTÉK szentségét magamban és munkámban, magatartásomban ápoljam és ügyeljek tisztaságára, elhívatottságára, valamint arra, hogy ez az isteni jelenség valahol meg ne kövesedjék.
Most, hogy kezemben van Beszédes István négy alkotása, eszembe jut a múlt század ötvenes éveinek második fele és – hála szép emlékű barátom, Koncz István Belgrádból való gyors átjelzésének – a Mića Popović festőművész műtermében titkon és pipiskedve is alig látott Ionesco, a bolond román darabjának, valamint Beckett, a tűnődően keserű és Párizsban pazarul elszemtelenedett ír téblábolásának – egyszerre volt min lelkesedni, „menteni Thália áporodott világát” és hamarosan, Bányai János barátommal felgyalogoltunk a Fruska Gora egyik erdészlakába és megirtuk a MI első kisérleti drámákant.
(Címe? Tartalma ? Ugyan…)
Egy jó évtizeddel később kezdődött az Újvidéki Rádióban előbb dramaturgi, majd szerkesztői munkám, nos, ebből az időszakból szeretném kiemelni azt a kemény – akkor és utána is támogatott – elképzelésemet, annak megvalósítását, hogy aki ITT, nálunk hangjátékot ír, az már jócskán benne van a dráma műfajában, hisz a műnem egyik hordozó alapeleme épp a párbeszéd, hát kerekitsük ki munkáját színpadra is. Akár kamaradarabként is! Így sorjáztak előbb a fiatalok: Guelmino Sándor, Gobby Fehér Gyula, Varga Zoltán, Bosnyák István, de az idősebbek is: Gál, Majtényi, Herceg…
Hogy miért mondom ezt el ?
Mert 2001-ben történt egy olyan csoda, amit Vicsek Károly barátom, az Újvidéki Színház igzgatója régen dajkálgatott gondolataiban (a Színház kuratóriumának elnökeként végig lelkesen támogattam) és a magyar dráma napjára sikerült is megvalósitani.
Az első vajdasági drámaírói versenyről van szó.
Arról a csodáról akarok itt bevezetőként szólni, hogy csak odafigyeléssel és segitséggel lehet kitörölni bizonyos színházi mogulok az utóbbi időben egyre veszélyesebben sorjázó kijelentését, hogy ITT nincs drámairás… Mert nem is lehet! A színház szinte végzetesen rendező-központú, koncepció-központú lett, ahol a szerző már szinte nem is kell, fontos a mutatvány!
(Le Théatre: c`est MOI!!! A színház én vagyok ! Nem ismerős?)
Hogy: drámaírás nincs és nem is lesz! Ne is legyen !
De lesz.
Van.
Idén (2002-ben) is bebizonyult, hogy tartósan lehet !
Lehet több is, mint a csupán az egyidomú Tháliát szolgáló „alkotás”.
Beszédes István előttem álló négy darabja, valamint a múlt évben az Újvidéki Színházban megrendezett drámaíró-versenyen díjazott munkája arra késztettek, hogy – annyi év után – legalább most, ezt az egyetlen szakmai véleményemet közzétegyem.
Mert: nem kezdő író művei ezek és nem utánérzetből fakadó munkák, pedig mostanság ismét annyian rágják át a régi, már jócskán kiszáradt, ízetlen gittet.
Nem azért íródottak, hogy – ne adj’ Isten – nekem tetszenek.
De fenemód tetszenek.
Hogy miért ?
Veszem őket, úgy, ahogyan a csomagból a kezembe kerültek.
A Táskamese – mese.
Lovas Ildikóval együtt írta és – látszólag, alakilag – arról szól, hogy két kisdiák, Feri és Kati nem tud mit kezdeni a tanítónő által feladott házifeladattal. Táskamesét kellene írni, de hogyan, honnan, miből kiindulva, miről és miként ?
Egy színház kelléktárába rontanak be: segítene a kellékes Pali bácsi.
Mert egy kellékesnek ismernie kell, nemdebár – a táskák mesebeli titkait is.
Közbevetve: Vicsek Károly, amikor az Újvidéki Színház élére került – nekem már előbb mesélte, kezembe is adta –, a Diákszínpad számára azonnal felajánlotta Miroslav Antić A bábok lázadása című és csak Fehér Ferenc hagyatékában meglelt (eredetijét máig nem lelik!) mű magyarra átültetett, átköltött szép anyagát, amelyben a holt „tárgyak”, a szereplők életre kelnek és élik életüket, lázadásukat a bábsors ellen !
Amióta tudunk a kínai árnyszínházról, az árnyjáték ősi formájáról, szinte állandó jelét leljün annak, hogy az ember szakadatlanul keresi azt a „közvtetítőt”, amely egyben tárgy, tehát anyagszerűségében autochton, ilyen értelemben a mindenkori hatalomnak nem igazi adverzere, de ugyanakkor olyan vetélytárs, amely hatásosan mozgósít, meg is tudja vivni, nyerni is – akár a kölcsönzött szellemi arzenájával – azt a csatát, amelyben az IGAZNAK a zsarnoksággal szemben, a sors bibliai értelmében – nincs evilági esélye.
Hogy a társszerzőknek ezt munkáját (is) miért olvastam számtalanszor újra?
Mert ki mertek kezdeni egy olyan ősi dramaturgiai matricát, amely – helyszín ide, vagy oda – gondolati szempontból rendkívül érzékeny. Mert: Pali bácsi, a kellékes a bohóc orrát keresi a hamarosan kezdődő előadáshoz (mutatványhoz?), amikor a két lurkó „kinyitja” a saját mesehiányának döbbenetes sivatagát.
A mű végén értesülünk, hogy – orr nélkül is elfogadta közönség a bohócot. Elfogadta a tökéletlent, a hiányost. Elfogadta magát a hiányt .
Számomra, persze, a munka legnagyobb meglepetését a hatalmas disznóbőrtáska elővonszolása és tartalmának (részbeni) felmutatása jelentette.
Mert: visszük mi magunk is – gyakran anélkül, hogy tudatában lennénk – azt a nagy táskát, amelyikben ott a sok haszontalan kacat, de csendben meglapulnak azok a tárgyak – inkább emlékek –, amelyekkel már le– és elszámoltunk, de amelyek a por alatt is pazarul ragyognak.
Erről a műről csupán annyit még: ne higyjenek a szerzőnek, társával ő nem tanmesét írt, egy kicsit (?) bennünket változtatott át Pinocchiová.
Milyen jó is fából lenni…
A másik Beszédes-mű is a maga módján beszédes.
Látta-e valaki a feltalálót?
Én nem.
De valami mást – igen.
Hogy végre valaki szembe meri köpni az ámitásokkal teli és végig az IGAZRA esküvő világot, úgy, hogy már nem törődik melyik megvalósitási, előadási, közvetitői forma vállalja a tolmács szerepét. Egy, az igazi megvan. Az írás.
Amikor az Újvidéki Televizíó dráma-műsorának szerkesztőségébe hosszú szabadságolás után mégis visszavettek, egy reggel a filmműsorok szerkesztője a folyosón arról panaszkodott nekem hosszasan, hogy, jóllehet – sikerült megszereznie a sugárzási jogot R. Fleisher Az étel színe c. (nem tudom végül is magyarra hogyan forditották, ficamitották a címet) filmjéhez, a górék, Belgrádban (1993-ban!!!) hallani sem akarnak a mű műsorba való beiktatásáról.
Miért ?
Másnap találkoztunk a Televízió raktáránál, sorban álltunk, hogy megkapjuk az „éhhaláltól” megmentő „hasított disznónkat”, amikor a sorból kiborult egy takaritónő, utólsó érthető szavai én is hallottam: „...ezek a szabadon kószáló disznók Srebrenica és Zvornik környékén tetemeket zabáltak… Most mondta Miroslav a feleségének…”
De Beszédes nem erről szól.
Ő megszóllítja az (űrben) ide-oda szálló gyermeket, melléadja a Mestert, aki saját gyermekkora csodás vidékei felé vezeti.
Vezetné…
Fleisher szerint a teljesen lepusztitott földön ezt a csodát (a vadvirágos, csendes lankást, az egészséget árasztó, biztonságos erdőt, a madarak csiripelését, a bogarak önfeledt munkálkodását stb) csak azok láthatják selyemhuzatos ravatalukról, ajándékként egy óriási kivetitőn, akik az önként vállalt, hamarosan bekövetkező indulgens halál után hajlandóak kadáverüket az odakinn étekért üvöltöző tömeg számára készülő proteintabletták készitésére átadni.
Ír ilyesmiről Beszédes István?
Így nem.
De a szinte pimaszul szép és könnyed verselésében egymást követik azok a szereplők, a személyek, akik szinte elénkvetítik egy valós világ romjait és már vezérelnek is bennünket az érett málnaszem elérhetetlen csodájáig. Már a szereplők nevei is annyira pontosítják azt az utat, amelyiken talán Déry börtönlidérceitől menekülve G.A. úrral X-be való közös utazásakor végigvergődött: Pumpa, Szivattyú, Kalim Pál, Szuroköntő, Kövér, Főkövér, vagy éppen ellenkező előjellel: Halász, Füvész, Madarász, Lámpagyújtó, Málnacserje, Ecetfa…
Remek és fojtogató világ ez, amelyikből a szerző időnként egy-egy nyelvi csavarintással cinkosan reánk kacsint.
A műfajhoz (műfajokhoz!) ilyen konokul ragaszkodó ember, amilyenné évtizedek során lettem – valahogy hiányolja, hogy időszűke miatt nem bonthatja további rétegeit ennek, meg a többi Beszédes-műnek, mert például A tenor háza (mágikus nihilizmus) mind a 24 képtelensége olyan filozófiai (dramaturgiai) tengelyen forog, csikorog, vagy éppen reked meg, amelyhez hasonlót én eddig soha nem láttam, pedig igen sok művet olvastam a nem egész 65 esztendőm alatt.
Az első képtelenségben, az író szerint – a jéggel körülvett kopár börtönszigeten elsüllyed száz konzervdoboz. A tengelyt a szerző két szereplője által már az első replikában megadja:
Maruska: Ha nem volna itt ez a börtön már rég éhen haltunk volna.
Magduska: Mióta itt ez a börtön, folyton csak éhezünk. Hát neked jó az, hogy ezeknek a hulladékán kell élnünk?
Ugye ismerős?
Ahogyan a negyedik képtelenségben, amely az új idők művészete jegyében pereg, Ricsárdbörtön, a többi között azt mondja:
Kiállitást akarok a nagydolgukat végzők portréiból… Dülledő és büszke szemeket akarok !
A hatodikban Dr. Agy mondja:
…A folyamatos feledésben végzetes lenne épp egy elhamarkodott választ eluralkodni hagyni, s amikor végképp a sötétségbe zuhansz, éppen ebben megkapaszkodni.
A tenor házában sztentori hangon okítanak azok, akiknek oly mindegy, hogy a színhely alaki felosztásában kik és hogyan kapaszkodnak múltba, jövőbe, hitbe, tagadásba, és kapaszkodnak – sűrűn – a levegőbe is, a fontos, hogy a sötétség működőképes maradjon és a való világ első kikötőjébe a gyenge jégen át senki se jusson. Nem véletlen, hogy a mű végén az Ismeretlen így énekel:
Az ember itt bármit tehet, / ha fejet réznak, ha fejük rázzák / a soha nem pihenő paráznák, / a soha nem csituló szelek. / A kék, a barna elfolyott, / a sipolyon át a máknyomot / eredni látták és követték: / madarak, bogarak felették.
Bizony, kapkodtam a fejem, többször lapoztam vissza egy-egy képtelenséghez: a többszörösen, sokszor kópésan kódolt gondolati-képi szituációkban mindig mást leltem, mert Beszédes olyan prizmát rejtett a mű darabjaiba, amely kicsi elmozditással tengelyt változtatott: hazudott, vagy valót kiáltott.
Egy bizonyos: végig játszott velem.
És a játék az, amihez kicsi gyermekkorom óta görcsösen ragaszkodom.
Még föl lehet kapaszkodni… (Avagy kecske a forró bádogtetőn) talán a „csomag” dramaturgiai szempontból a legkevésbé statikusabb darabja: olyan féktelenséggel pergeti a gondolati és nyelvi abszurdumokat, hogy egy pillanatra se lassúl le, torpan meg, de végig ragyog benne az alkotói fondor. A bacchanália, ahogyan Beszédes toldalékosan még megnevezi ezt a művét, mind a tizenkét képe örökké mozgó, új szineket felmutató karusszel, amelynek már az előjátékában ...két kecske újságot olvas, egy irányba néz a fejük, a hátulsó szabályos időközönként visszafordul és azt kiáltja: é-é-én vagyok a gyilkos.
Hogy ezt a lüktető elevenséget azért mégis hogyan sikerült a szerzőnek egyben tartania, szabályoznia, az valami kis titokként maradt meg bennem, mert a Mama, Részeg Rozi, Assziszi Szent Ferenc, alias Epés Pista, Polgármester Uram, a két Kecske meg a többiek – mindent megtesznek, hogy a beszéd és a cselekvés féktelen nekilendülései, tehát a mélyen belülről kelő, támadó „centrifugális” erő az egész szerkezetet szétrúgja.
Most, végezetül csak annyit: ahogyan egy nő nem lehet csak egy kicsit áldott állapotban, úgy nem lehet egy hívatást elkötelezettség, önzetlenség és áldozatkészség nélkül szeretni. A kicsit terjedelmesebb bevezetőm arról szándékozott tájékoztatni, hogy én valóban tisztelem, mélységesen szeretem a dramaturgiát és egész életemben azzal nyúltam az új szövegek után, hogy nem azt kerestem bennük: miért NEM lehetnek jók, hanem, mert a magam és mások szellemi gyarapodását kerestem bennük. Hogy a belőlük kibontott érték minél sokszínűbb, többrétűbb és tartósabb legyen, megbízható „építőanyag” mához és az eljövendőhöz egyaránt.
Ezek után Beszédes István általam itt csak széljegyzetekkel illetett műveinek igazi hozadékát a közönségnek kellene magával vinnie.
Mert a kinyomtatott dráma csak fél lábbal áll a világ közepén, a másik így a levegőben marad…