Sütő András: Balkáni gerle
„A fű lehajlik a szélben és megmarad, fiam.”
A dráma előtörténete
Az Advent a Hargitán voltaképpen regénynek készült – erre több forrásból van adatunk: Czine Mihály 1979-ben így ír: „Várjuk újabb regényét, az Advent-et, amelyből már ragyogó fejezeteket olvashattunk”1, sőt Sütő András, a Herder – díjas tündérkerti írónk is megemlíti egyik év végi beszélgetésében, hogy: „1974-ben szeretném befejezni Advent harangjai című regényemet is.”2 A Herder – díjról csak annyit említésképpen, hogy ezt a díjat a népek kölcsönös megismerésének a jegyében osztják ki azoknak, akik valamit tettek ezért a kölcsönös megismerésért.
Arról is értesülünk, hogy az író maga jelzi, hogy drámáját 1984. október 4-én fejezte be. Nem regény lett, ahogyan eredetileg tervezte Sütő András, hiszen felismerte, hogy „emberi, társadalmi méretekben a sorskérdések történelmet újragondoló esszékben és drámákban fogalmazódnak meg.”3
Az Advent a Hargitán-t nem is odahaza mutatták be, hanem Budapesten, a Nemzeti Színházban, Sík Ferenc rendezésében, 1986. január 2-án. Marosvásárhelyen „plakáton is meghirdették az Advent a Hargitán-t; begyűjtötték a bérlőket, s a drámát nem mutatták be. A bérlők pedig megnézték, amit kaptak helyette... A helyzet az, hogy a színház (marosvásárhelyi – megjegy.) szervektől nem kapott engedélyt”4 – mondja a székelyek krónikása.
Az Advent a Hargitán elé
Sütő András előszóban értesíti olvasóit a cselekmény helyszínéről, amelyet maga a cím is már elárul: Advent a Hargitán, Síkaszó völgye fölött, ahol „maga a természet védelmez bennünket önnön garázdálkodásaitól.”5 Aztán „itt – jelek szerint – még az ég is meggondoltabb, mint alig fentebb a Libán – hegység táján.”6 A tájat lassan betölti az élővilág: először a medvéről szól Sütő András, amelyik „mindazokat meg akarja enni, akik nem járnak templomba.”7
Azután megjelennek a havasok urai, a farkasok, akiket arról ismernek, hogy még a kutya is elnémul félelmében tőlük. Megtörtént eset a hangját vesztett kutya története, amely áttételesen szerepel a drámában is, metaforikus értelemmel. Majd az üres helyet az ember jelenléte tölti ki. Itt kezdünk megismerkedni a majdani darab valóságos szereplőivel: a halálából feltámadt emberrel (a nagyapa elmondása szerint), Bódi Vencel életbeli másával: Deák Dénes bácsival, K. Jóskával, M. Mihállyal – mindhárman visszavárták azt, aki valamilyen ok folytán eltávozott mellőlük. Napról napra várakoznak. Talán a postást, akinek tarisznyájában „jó hír is meglapulhat.”8 Megismerkedünk a mezőségi származású Gáborral és Rékával, akik „az ember elmúlt ifjúságának múlhatatlan részesei.”9 Megtudjuk, honnan ered a jégcsapmuzsika, amelynek különleges (délibáb?, vágyálom?) rendeltetése lesz majd az Adventben.
A térképen pedig a Nagy Küküllő mellett a Kicsi Romlást fedezhetjük fel, a Nagy Romlást nem, mert annak is metaforikus értelme van.
Sütő András a színjáték műfaji meghatározást jegyezte fel a cím alá. Viszont olvasatomban a dráma igenis tragikus hangvételű, a tragédia meghatározás is odaillenék a cím alá vagy siratóének, a székelyek siratódala, akiknek a legszebb estét feketeszínűre festették. Boldogtalanság, elátkozottság, otthontalanság, szétszóródás fenyegetettség sír a sorok mögül.
Talán akkor még megrázóbb hatást keltene.
Az ünnep: Advent a székelyek életében
Már a dráma címéből megtudjuk, hogy hová helyezzük el a cselekményt, mely évszakban játszatja Sütő András az embereit: TÉL, az adventi négy hét, a várakozás ideje, amikor nagy szeretetben várjuk a Megváltó megszületését. A Magyar Néprajz VII. kötetében a következőképpen definiálja az Advent fogalmát: „négyhetes szent idő András napja (nov. 30.) és karácsony (dec. 25.) között. Az előkészület, a várakozás, a reménykedés ideje, amelyet régen böjttel is megszenteltek.”10 Ezenkívül az ünnephez tartozik még a betlehemezés szokása, valamint az advent utolsó kilenc napjának sajátossága, a szálláskeresés, vagyis a Szent-család-járás. Sütő András a folklór kincseibe helyezte a szereplőket és mondandóját, mint mondja, öncsonkítás volna elvetnünk a folklórt, a népi szokásokat, hiszen ha nem vesszük figyelembe a nép kultúráját: ott kezdődik a „feledékenység”, az értékek kopásnak indulnak és ez addig vezethet, hogy figyelembe sem vesszük azokat és lelkes művelőiket.
A család
Ahhoz, hogy a „nagy” közösség fennmaradhasson, szükséges a kis közösségek, vagyis a családok együtt maradása. A nemzetiségi lét alappillére maga a család. Ahogyan egy atom felépül: van magja és burka. A burok az erdélyi magyarság, a mag a magyar család, amelyben a csecsemő elsajátítja anyanyelvét, magyarul társalog szüleivel, magyar meséket hallgat nagyszüleitől – tudatosul benne identitása megőrzésének alapvető szükséglete. Sütő Andráson kívül nagyon kevesen tudnák szebben megfogalmazni a család megtartó erejét: a család „sokféleképpen értelmezett fogalom; szentséges is, megtisztelt és olykor megvetett, cinikusan félrelegyintett. Állapota, jellege, szelleme mégis: sorsot formáló – legalábbis meghatározó – mindnyájunk számára. E földi vándorúton ama bizonyos hamuban sült pogácsa: a család. Jó szava, szelleme, védőszentje a mesebeli hősnek.
Aki enélkül indul: nagyobb veszedelmek közé kerül, sebezhetőbb minden tekintetben... Némelykor épp legutolsó menedék – a család... A család az, ahol zúzmarás időben titkon ünnepelhető a titok: az együvé tartozás tudata.”11
A szereplők és egymáshoz való viszonyulásuk
Bódi Vencel: a dráma „előszavából” megtudjuk, hogy Sütő András a körülötte élő emberekről mintázta szereplőit. Bódi Vencel életbeli mása Deák Dénes bácsi. Magányos ember, annyit tudunk róla, hogy valahol létezik a családja, illetve a családi fészekből kirepült gyerek/gyerekek, mivel arra kéri az írót, meséljen neki valamit, hogy „tudjak mondani valamit, ha jönne az unokám.”12 A hargitai Bódi Vencel is egyedül él boronaházában. Van ugyan egy lánya, de ő már elveszett a messzeségben: máshol és másvalakiben találta meg az élete értelmét. Távozásának oka egy atyai pofon. Az emlékezés fényei megvilágítják Máriát, a Hargita hegyi madarát, aki díszes tollait hátrahagyván, anyanyelvét és szülői házát inkább az ismeretlenre, a végtelenre cserélte egy tengerész szerelméért.
Az apa kétségbeesett arcul ütése kitörölhetetlenné válik Mária lelkében. Bódi Vencel azóta is hazavárja messzeségbe szakadt egyetlen lányát, aki nem tud megbocsátani neki a legelső és egyben utolsó pofon elcsattanása miatt. „Hiszen a madár is megverdesi szárnyával a fiókáját, ha úgy forgolódik az, hogy kiesik folyton a fészekből.”13
Bódi hat éve – amióta lánya az idegent, az idegen nyelvet választotta – lámpásokat készít, így számolva az elmúlt időt, amióta gyermekét kiengedni kényszerült a „farkasok” közé. Már nem számít az, hogy a szerelem hevében a „másságot” választotta, beletörődött már, csak látni szeretné újra őt vagy őket, mert bizonyára már nagyapa is lehetne. De most itt áll unoka nélkül, pedig lenne mit mesélnie számára. Ki tudja, hányszor ismételte el mát magában azt a mondatot:
„Bocsásd meg nekem. S a félelemnek, amely elborított engem, és amelyet te nem ismersz még...”14
Mária, beszélő név is, ő hozhatta volna el a Megváltót, a kisgyermeket, aki a megmaradás, magyarnak maradás záloga lehetne.
„Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna.”15
De Mária nem tér haza soha többé – s ezt joggal állíthatjuk, hiszen Bódi Vencel már a 26. lámpást is felakasztotta a fenyőfára. 26 éve örök várakozássá vált az élete. Mindhiába. Vagy talán mégis van remény arra, hogy Mária még meglátogassa a jó öreg boronaházat? Némi bizakodást adhat az a csoda, amely folytán a láng önmagától kigyúl a mécsesben. Mária él. S talán meg is bocsátott a lelkében. Bódi Vencel továbbra is vár. Kapuját kitárja, ő az, akinél mindenki menedéket talál, ő az, aki szállást ad(na) a Szent családnak.
Mária: Sütő András dramaturgiai megoldásának nagyszerűsége: elhozta a közönségnek Máriát is, Bódi Vencel lányát. Az első részben csak egy jelenet erejéig találkozhatunk vele Bódi Vencel visszaemlékezésében. Mária fiatal, zsenge lelkű leányka, az apa oltalmában, anya nélkül nőtt fel. A hirtelen betoppant csábító, a szerelem szívet és lelket megtöltő érzése a távolba csalogatta, maga mögött hagyván a biztonságot, megtagadva származását, anyanyelvét, identitását, máshol keresve a boldogulást.
„De én aztán megyek, édesapám! Ha egyszer tengerész: a tenger is hozzá tartozik. Az óceán is! Nem tud vele szót érteni? Az én uram lesz, nem a kiedé! Én élek majd vele!”16
A fellángoló érzelem, a gyermeteg önfejűség, a közösségi érdek meg nem értése (a gyermek nem is érezheti még ennek jelentőségét) szólítja fel a Hargita könnyelmű elhagyására. Így bomlik fel a kis közösség, a „szent” családi kötelék, amely a nemzetben való megmaradás alapja.
„Mária! Ó, te gyermek! Tudod vajon, hogy hova mész? Tudod, hogy mit hagytál itt? Tudod, mit hagytál el? Ha szeret téged az Isten, nem fogod megtudni... Ne adja, hogy megtudd...”17 – mondja végső elkeseredésében Bódi Vencel, de lánya hajthatatlan. Hazatér-e valaha? Ezért senki nem vállalhat jótállást, csak az IDŐ a megmondhatója.
„Ám az omlásnak ez csak a kezdete. Holnapi alakulását, végét nem láthatjuk. Annyi mégis bizonyos, hogy az Isten is csak azon segít, aki maga is megpróbál magán segíteni.”18
Máriát nem húzza haza a múltja, nem érdekli, hogy a „szóértés” a távolban nehéz, sőt lehetetlen, nem érdekli a szülői PÉLDA.
„Apád, anyád, nagyanyád és az ükanyád példája! Amit nem kell magyarázni! A példát élni és éltetni kell, nem magyarázni! Hogy ma te mész el, holnap a másik s a harmadik... és hogy üres csigaház lesz, ami az életünk volt... kinek kell ezt magyarázni?”19
Történelmi vonatkozása is felvillan a tenger csábításának. Székely lányok ezrével mentek szolgálni a tengerpartra. Sokat marasztalt a messziség. Sütő András ezt a képet már mai közösségi értelemben tágítja ki: mindenféle családi, emberi, érzelmi szétszakadásra értelmezi.20
Zetelaki Dániel: szintén élő emberről mintázott szereplő. A drámát bevezető esszé szerint olvasatomban leginkább K. Jóskához hasonlatos. Ő is magányos, „az asszony halála óta”, volt egy fia is, akit csak már holtában láthatott viszont, „az ország messzi északkeleti sarkából, a szovjet határ mentéről”21 szállította haza. Zetelaki Dániel egyedül él, fiával, Gáborral, szintén a Nagy Romlás mentén, Bódi Vencel szomszédságában.
Zetelaki Dániel a drámában négy ízben jelenik meg. Ő az, akitől a (a görög tragédiákból ismerős módon) a múlt eseményeit – amelyek voltaképpen sérelmei – megtudjuk. Például azt is, hogy Réka, Gábor ifjúkori szerelme immáron az idegen Stég Antal jegyese. Továbbá azt, hogy Gábor 15 évesen majdnem meghalt Réka szerelme miatt. Az okot nem tudjuk meg.
Ez a Rékához kötődő sérelem Zetelaki Dániel részéről, a nagyobb sérelem pedig az, hogy Bódi Vencel beengedte a házába Stég Antalt és Rékát, a szárnyaló, de akkor csak tipegő jégmadarat.
DÁNIEL: miért adtál szállást Stég Antalnak és a jégmadárnak?
BÓDI: Mert kötelességem. Aki ide bekéredzkedik, azt nem zavarhatom ki a farkasok közé.
...
DÁNIEL: Itt kezdődött Réka megkísértése, és odabent folytatódott a bűnnel, te pedig a bűnhöz bűntársul szegődtél.22
Ezért nem tud megbocsátani Bódi Vencelnek, szinte mindig gyilkossági szándékkal érkezik Bódi elé.
Zetelaki Dániel az, akinek megadatott, hogy halálából feltámadjon. Ő azt próbálja bizonyítani, hogy harmadnapon, közelebb hozva ezzel önmagát a Messiáshoz, voltaképpen másnapra felkelt a halottak közül. Ez a helyzet is valóságos:
„Apai nagyapám – Sütő Mihály – még ismerte azt a falumbeli embert, aki a koporsóból még éppen idejében feléledvén, sok éven át, a második és végleges haláláig csak fehér gúnyát hordott.”23
Csak egy feltámadott embernek adatik meg, hogy visszaszerezze a kutya hangját, csak a lelkeknek, szellemeknek van felhatalmazásuk arra, hogy a farkasoktól a hangot visszakapják.
Csudalátó is Dániel – nem hiába kapta ezt a „gúnynevet” – meglátja előre Réka és Gábor pusztulását a Nagy Romlás alatt: „látván őket, megfagy bennem a vér, mert a Nagy Romlás peremén sétálnak.”24
Árvai Réka: Stég Antal volt jegyese, édesanyjával él. Vezetékneve beszélő név: árva. Majdnem beleesik ugyanabba a hibába, mint Bódi Vencel lánya, Mária. Stég Antal oldalán majdnem elcsalogatja a messzeség az egyébként szabadon szárnyaló kis jégmadarat. De ez a jégmadár nem érzi jól magát ebben a helyzetben, csak tipeg Stég Antal oldalán, holott „a madár a nagy hóban nem szeret gyalogolni, és kiváltképpen a jégmadár. Annak mindenképpen föl kellett volna szállnia a Stég Antal vállára vagy kalapjára. Réka nem az a természet, hogy ne repülne, ha egyszer szárnya van.”25
Nem saját akarata ez Rékának, ő Gábort, ifjúkori szerelmét szereti továbbra is, mindamellett, hogy „a gyermekkori szerelem olyan, mint a cigánypurdé, mint a májusi tél. Az csak jön és megy”26 – de nem Réka és Gábor számára. Nem kellett neki Stég Antal, nem kellett az idegen hívó szava, a létbiztonság, Réka Gábor mellett döntött. A szerelem hatalmasabb az eltávozásnál, nagyobb megtartó erővel bír.
Zetelaki Gábor: az, aki „soha senki mást nem szeretett, fehérnépet nem ismert”27 csak Rékát. Gyermekkorukban kezdődött szerelmük viszont számos akadályba ütközik: Gábor már egyszer, 15 éves korában kész volt meghalni Szerelméért, azután Réka Stég Antal gyűrűs menyasszonya lett és Gábor még nem tudja a titkot, csak azért dühöng, mert kedvesét más, az IDEGEN elszerette tőle. Az új hír azonban kedvezőbb Gábor részére – az, hogy Réka „Stég Antallal a jegyességet felbontotta”28 és újra Gábor iránt táplálja szerelmét.
Voltaképpen balladisztikusnak is nevezhető kettejük kapcsolata, története. Egész életük folyamán keresik egymást, s mindig csak 1-2 pillanat boldogsága az, mely megadatik nekik. A dráma végére vajon boldogul-e az életük egymással?
Stég Antal: nem szerepel a szereposztásban, mégis ott van a „levegőben”, mindig beszélnek róla. És akiről beszélnek, az olyan, mintha ott is lenne. Meghatározza az emberek viselkedését, „jelenlétével” zaklatja a nyugalmas emberek mindennapjait, hatalmat gyakorol felettük, holott fizikailag láthatatlan. Beszédes névként is értelmezhetjük: a stég kötelekkel és gerendákkal a parthoz rögzített folyami úszó kikötő.29 Nem szabadulhat el oly könnyen, mint a tengerész Máriával, de a kötelek egyszer elszakadnak a messzeség kísértésében. Stég Antal „elevez”, de Réka nélkül.
Az első néhány oldalnyi párbeszédből, amely Bódi és Zetelaki Dániel között folyik, mindenkinek megtudunk az előéletéről, a múltjáról egyet s mást. A dráma most kezdődik csak igazán.
A várakozás: örök Advent
A dráma cselekményének időtartama 2 karácsony szenteste. A dráma egészének időtartama pedig 20 év.
Szenteste: az örömhírre való várakozás, a Messiás születésének szeretetteljes várása a megváltás reményében. A betlehemi csillag ragyogása azonban elkerüli a Hargita környékét, ott csak az örök várakozás, az örök Advent él a Krisztus megérkezése nélkül. A jászol Bódi Vencel házában várja a szent családot. Az ő boronaháza az, amely mindenkit befogad megvédvén a Nagy Romlás okozta sérülésektől, megsemmisüléstől:
„Aki ide bekéredzkedik, azt nem zavarhatom ki a farkasok közé”30 – mondja Bódi Vencel, aki azért is kinyitja a kapuját, mert „ha egyszer a hóförgetegből, farkasüvöltésből kopognak reám: bé nem zárkózhatom.”31
Azután azt sem titkolja, hogy a tárt kapuk és kezek valójában a messzeség csábította lányát várják haza minden nap és este. Immáron hat éve minden nappal és éjjel advent Bódi Vencel számára: „éjjel és nappal mindig azt gondolom, hogy a lányom jön. Mária.”32 A jégcsapok zörgése mindig azt a gondolatot juttatja eszébe, hogy lánya talán megbocsátott és hazatér a szülői házba, mindhiába: „látod, ez már a hatodik karácsonyi lámpácska, mit neked készítettem ajándékul, Mária. De hiába próbállak megengesztelni. Hiába is kérnélek, hogy ne haragudj rám. Nekem fájt az jobban, apádnak, aki fölnevelt.”33
Máriát a „kétnyelvűség” elrabolta olyannyira, hogy nemhogy hat, még huszonhat év után sem tér vissza a Hargitára. Ismerős ez a várakozás már a világirodalomból: a Godot-ra várás hiábavalósága fogalmazódik meg a sorokban. Arra várunk, aki nem jön el. Vagy O' Neill:
Eljő a Jeges című drámája is eszünkbe jut Bódi Vencel adventje kapcsán, akinek saját készítésű mécsesei miatt „a várakozástól már nem fér az ember a házában”34 A jégcsapok dallamára: „Te vagy Mária? Mintha mindenütt te lennél, és nem vagy sehol sem, csak e mécseslobogásban... Nem maradt már belőlem semmi, csak a várakozás.”35 A 26. lámpás viszont kigyúl magától: kettős lánggal ég: „Az unokámat is mutatod. De csak annyit, hogy él és lobog.”36 De ez a láng, mely arra enged következtetni, hogy a többségi nemzet nyelve dominál az anya nyelve helyett – az identitás feladása, a magyarnak maradás veszélyeztetettsége.
Bódi Vencel adventje mellé hamarosan társul Réka adventje is. Húsz évig tartó kitartó várakozás. Együtt várakoznak a reményre, ketten töltik meg bizakodással minden év minden napját.
„Ezermesterek vagyunk, tanuljuk meg az ezeregyediket végleges foglalkozásként. Várni, várni, míg a lámpáink kigyúlnak.”37
Mert minden advent végén megérkezik a betlehemi kisgyermek. Csak kettejük adventje és ezzel a romániai magyarság adventje nem közeledik a végéhez. Itt nem születhet meg az Isten fia. Egyetlen lehetőség maradt hátra: a fizikai ott-maradás, helyben maradás. „Történelmi-politikai méretekben már egy nép sorsának magánemberi és közösségi tragédiája jajdult”38 Sütő András tollából.
S mindennek a várakozásnak egy helyszíne van: Bódi Vencel háza: a magánemberek történetének szálai itt futnak össze, itt nyernek közösségi értelmet, hogy azután az örök várakozás színhelyévé váljon. Itt kapja a pofont Mária, ide hozza Stég Antal Rékát, ez a bosszúvágy helye is Zetelaki Dániel részéről, Réka és Gábor újra éledező szerelmének légyottja, Kisréka leendő adventjének otthona.
Ez az a ház amely talán az emlékek házának is nevezhető. Hiszen, ha jobban megnézzük a dráma szereplői emlékeik örökös fonatában élnek: a múlt inkább, mint a jelen, amely kitölti hétköznapjainkat – hiszen arról lehet beszélni: Bódi emlékképei Máriával, Zetelaki Dániel meséje Rékáról,
Gáborról és a harmadikról, Stég Antalról, Gábor soha nem felejtése, Zetelaki Dániel bosszúvágya szintén a múltból táplálkozik.
A szerelem mindenhatósága (?)
A szerelem alatt természetesen Réka és Gábor kapcsolatát értem. Kettejük egymás-keresését és a szerelem mindenhatóságának tragédiába fulladását. Ezért is kérdőjelezem meg ezesetben a „mindenhatóság” kifejezés létjogosultságát.
Gábor és Réka gyermekkoruk „szerelmi hajnala” óta keresik, kutatják egymást. Leginkább Csongor és Tünde történetéhez hasonlítanám Gábor és Réka útkeresését; azzal a különbséggel, hogy mindketten a földön szeretnék megtalálni boldogságukat (mint ismeretes, Csongor Tündérországba tart, Tünde tekintete pedig inkább a föld felé irányul). Csongor és Tünde az aranyalmafa alatt „randevúzik”, míg Gábor és Réka az eperfán levő galambfészekbe „költözik be”. Mindannyiuk sorsát 1-1 fa pecsételi meg. Csongor minden utat végigjár, hogy Tündét megtalálja, Gábor öngyilkosságra is kész Réka miatt. Találkoznak és elválnak egymástól, csakúgy mint Csongor és Tünde: Tünde nyomokat hagy Csongornak, hogy vezesse őt Tündérország felé, Réka is gondoskodik arról, hogy Gábor szerelme ne hunyjon ki – elvezeti Bódi Vencel házába. Gábornak is és Rékának is megvan a maga „Mirígye”: Réka szívét Stég Antal felé, az állami fizetésű, talán biztonságos egzisztenciát nyújtó vadőr felé csalogatja, míg Gábort egy „dongalábú” mellé csábítja. Mint a Csongor és Tündé-ben, terve itt sem sikerül, a szerelmesek újra és újra egymásra találnak. Tünde Tündérhont hagyja ott, hogy a földi szerelmet válassza Csongor oldalán. Réka és Gábor története nem érhet szerencsés véget: és itt már inkább balladáról beszélhetünk, semmint szerelmi színjátékról.
A dráma ugyanis tele van titkokkal (olvasatomban legalább három titkot fedeztem fel: Réka „megesettsége”, Kisréka megjelenése, Csudalátó Dániel jövőbe látása), amelyek feloldásra várnak. S e titkok felbomlása nem örömmel, inkább keserűséggel és kárhozattal töltik meg az amúgy is „sűrű” levegőt. Ellentmondást vélünk felfedezni a két, lányát nevelő özvegy szülő között: míg Bódi Vencel marasztalni próbálja a lányát a szent anyanyelv megőrzésének hívó szavával, addig „Borbála néni” úgy gondolja, hogy lánya csak akkor találhat boldogulást, ha az állam emberéhez, állami fizetéssel rendelkező vadőrhöz megy feleségül, akár a nemzeti identitás feladása árán is. Ez a „frigy” az első titok szülőatyja: a lábnyomok Vencel háza felé vezetnek:
„Nézd, a madár nyoma megszakadt. Igen, itt a dulakodás nyoma, Stég Antal megcsúszott, a madár szökdécselt néhányat, és aztán vége... Megfogták és bevitték a házba... De mi lesz ebből, Vencel, ha Gábor megtudja, hogy a jégmadarat Stég Antal ide bevitte?”39
Zetelaki Dániel cinkossággal vádolja Bódi Vencelt, amiért házába befogadta őket, öntudatlanul részt vett a megkísértésben és Réka megrontásában. „Megnyomorítottad a fiam életét”40 – mondja. S mintha előre látná (hiszen Csudalátó!) a titok végzetes voltát. Réka először arra kéri Bódi Vencelt, hogy hallgassanak a történtekről:
„De ne tessék elkottyintani, hogy itt jártam azzal a mordályossal. Ugye nem szól neki?”41 – mármint Gábornak. Azután, az a Réka, aki a titok elhallgatását kérte és bízott annak lezárt pecsétjében, maga tárja fel Gábor előtt, amikor terhességét sejti.
GÁBOR: Ha nem féltél, amikor elkövetted, legyen bátorságod legalább most szembenézni vele!
RÉKA: Nincs pillanatom, hogy ne néznék szembe vele. Csak veled nem merek már szembenézni.
GÁBOR: ...Minden bűnnek neve van! A nevét mondd!
RÉKA: A gyermek.
GÁBOR: A gyermeketek.42
Gábor megbocsát, de felejteni nem tud. Nem képes és nem is akarja emlékezetéből kitörölni azt, ami Rékával megtörtént. Az örökös emlékezés, a múlt „felhánytorgatása” s ezzel a szerelem lehetetlensége a romlásba küldi Gábort: szenteste éjjelén, éjfélkor nem a Messiás születik meg, hanem egy emberélet oltódik ki.
Húsz teljes esztendő adventje következik azután Réka számára – Ágnes asszony ő – de nem lepedőjét mossa, hanem a hóförgeteg alatt tíz körmével keresi új jegyesét, Gábort. Réka rendelkezik azzal a hatalommal, hogy életet leheljen Gáborba, de be kell látnia, hogy az élet ráncokat mélyesztett arcába, az idő megviselte, és Gábor már nem szerelmet, hanem sajnálatot érez csupán iránta. Réka „megfiatalodik”, lányát küldi el Gáborhoz helyette. Itt törik fel a második titok: tudniillik akkor, amikor Kisréka bevallja Gábor előtt származását:
KISRÉKA: Csakhogy én nem vagyok Árvai Réka. Hanem apám után, aki négyéves koromban ellopott anyámtól: Stég Réka. És azonfelül: Kisréka.43
Ezt az önfeláldozást Réka nem bírja tovább: megátkozza Gábort és saját magát is, a szerelmüket, a múltjukat, és magával viszi a halálba az utána rohanó szerelmesét is.
„Az egyszeri vétek helyrehozhatatlan Réka számára is, de Gábor is megbűnhődik, amiért nem tudta elfogadni – megbecsülni azt, aki egyszeri botlása után egész hű életét áldozta a megmentésére, lelki tisztaságát bizonyítva.”44
Metaszínházi elemek
Sütő András dramaturgiai meglátásait dicséri, hogy a színház a színházban elvét is alkalmazza Gábor és Réka kapcsolatát illetően. Ez a metaszínházi elem a leánykérésben nyilvánul meg. Réka édesanyja szerepébe lép, hogy elpróbálják, Gábor hogyan kéri meg majd a kezét. Ellenben nem ez az egyszeri alkalom Réka szerepváltását illetően. A játék komollyá válik – Réka gyermekien játszadozik Gáborral, ugyanúgy mint 15-16 éves korukban (most Réka 22, Gábor 21), és amikor komolyra fordul a szóváltás közöttük, visszaszökik a szerepjátékába. Ezt nem tudja elhagyni akkor sem, amikor Gábor „feltámadt”, örökösen menekül a múlt, az emlékezés elől. S ezt a menedékhelyet csak a szerep adja meg számára. Sőt: jelenetek ismétlődnek meg az első és a második részben. (Mintha a színjáték ott folytatódna, ahol abbahagyták az első részben: leánykérés.)
De az igazi lánykérés ezúttal is elmarad. Most már örökre.
A szerepekhez tartozik valamelyest Réka jégmadár mivolta is. Ha szerelmes: szárnyal a jégmadár, ha kényszer-gyűrű csillog az ujján, akkor csak gyalogol. Ha szerelmes, akkor kék fejű, piros testű, ha Stég Antal oldalán lépked, akkor még zöld színű is (~Stég Antal vadőr! A zöld az egyenruha színe) ez a „repülő drágakő”.
Ő az, aki az örömhírt hozza: ő az újjászületés, a feltámadás szimbóluma, Isten szerető gondoskodásának szimbóluma (lásd Gábor életre lehelése). A feltámadáson túl „Szűz Mária csodálatos anyaságára utal, mert rozsdavörös – türkizkék tollain Mária színeit viseli, s mert a monda szerint e tollak minden évben csodálatos módon megújulnak, mint Mária szülés utáni szüzessége.”45 (Réka vezeklése, a „bűntől” való megtisztulása visszaadja szüzességét.) De a jégmadarat a kemény tél elpusztíthatja és ezt meg is teszi.
A Nagy Romlás
Nem valóságos helyszín, a Hargitán csak a Kicsi Romlás nevű csúcs található a térképen, a Nagy Romlás jelképes és többféleképpen értelmezhető pusztulásfogalom:
1. NAGY ROMlás: a két világháború között nevezte magát a Román Köztársaság Nagy Romániának.
2. Nagy rOMLÁS: a hatóságok, a nagy úr figyel: ha valaki mást mond, vagy éppen úgy szólal meg, ahogy az a hatalomnak nincs kedvére, akkor rázúdítja a nagy OMLÁS-t.
3. Nagy ROMLÁS: az örökség, a hagyomány feledése, az identitás megőrzése rohamos hanyatlása, a magyarság pusztulása, a gyász „bennünk van”.46
A tragédia mindhárom esetben elkerülhetetlen. A beszéd (a halk beszéd is!), a nevetés, a sírás és egyáltalán a szó s továbbmegyek: a hang lehetetlensége fogalmazódik meg Sütő András drámájában. S a szorongásé. Mert ezek az emberek félnek attól, hogy megszólaljanak.
BÓDI: ...Itt a Nagy Romlás a fejed fölött, és kiabálsz.
DÁNIEL: Régebben lehetett. Csak lövöldözni nem lehetett.
BÓDI: Most már egyiket sem lehet.
DÁNIEL: Hát akkor mit lehet?
BÓDI: Mindent azonkívül, amit nem lehet.47
A kiabálás, sőt az „ugatás” is csak a farkasok privilégiuma. Ők vették el a hangját Dániel kutyájának is. A történet szintén valós:
„Itt esett meg a szomszédságunkban, hogy az említett kutyát ködös téli éjjelen a farkasok beszorították a pincegádorba. Szerencséje volt, mert a házból kirohanó gazdájának hála, nem ehették meg, de hogy elvonultak, a hangját is magukkal vitték.”48
A hang, természetesen csak jelképes megfogalmazásban áll a drámában: nincs szólásszabadság, nincs sajtószabadság, nincs demokrácia a magyar ember nem akkor és nem ott szólalhat meg, amikor és ahol szeretne. Az állandó rettegés, a minden kimondott szó közbeni körültekintés, a suttogás, a néma társalgás az, amit megengedhetnek maguknak. Hiszen körülöttük minden fának és minden falnak, sőt fűszálnak füle van.
„A szorongás és félelem viszonyáról, ennek társadalmi vetületéről igen fontos észrevételeket tesz A félelem Nyugaton című könyvében Jean Delumeau... A félelmet az ismert, a szorongást az ismeretlen váltja ki az emberből. A félelemnek körülírható oka van; az ok megszűnésével megszűnik a félelem. A szorongásnak nincs megnevezhető oka, tehát ha már kialakult, megszűnése bizonytalan. A szorongást az egyén úgy éli meg, mint egy várakozást egy olyan veszély megjelenésére, amely annál is inkább fenyegető, mert tulajdonságokkal nem jellemezhető. A szorongás: a globális bizonytalanság állapota, tehát olyan állapot, amely sokkal nehezebben elviselhető, mint a félelem.”49
Az állandó fenyegetettség-érzet tükröződik az emberek kapcsolataiban is, sőt annak kimondását is vállalják, hogy már a Jó Isten is elfordult tőlük az egyetlen oilyan dolog, amiben még hihetnek/hihettek volna.
BÓDI: Vigyázz, hogy mész el a Nagy Romlás alatt. Ha maga az Isten szólít, neki se válaszolj. Mert ő is csak próbát tesz velünk.50
Továbbá: sem örömnek, sem szomorúságnak nincs helye:
RÉKA: ...Lépted ne döndüljön a Nagy Romlás alatt és szíved meg ne konduljon az örömtől, hogy várlak. Vagy ne háborogj, ha netán úgy lenne.51
Nincs helye sem a kellemes, sem a kellemetlen érzéseknek, érzelmeknek, „ha sírni kell is: befelé sírunk” – mondja Bódi Vencel. – A messze halló kacagásunkat is megtartjuk magunknak.”52
Aki pedig másként cselekszik, azt betemeti a Nagy Romlás. Mint ahogyan Gáborral is végzett a „nagy felügyelő”. Senkinek a jaját, gyászát, gondját, segélykérését meghallgatva, sem a boldogság pillanatait nem tűrve mindent és mindenkit eltemet s tovább hallgat s várja áldozatait. A farkascsorda üvölt és figyel. A szólás csak azoknak engedélyezett, akik már szellemek, akik feltámadnak a halálból: csak Csudalátó Dániel mehet el Zeteváraljára megkeresni a kutyája hangját. A Nagy Romlás ellen felvenni a harcot csak ideig-óráig lehet (Réka 20 évig keresi Gábort), de győzni sohasem (a feltámadott Gábor, akinek joga lenne még egy életre, is a vesztébe rohan). Tudományos szemmel: „a meghatározhatatlan, sokáig tartó szorongás állapota az egyén belső egyensúlyát veszélyezteti. Ennek megszüntetésére alakult ki egy kulturálisan kódolt mechanizmus: az ember átalakítja, „tagolja” a szorongást valakitől vagy valamitől való konkrét félelemmé... A szorongás átalakítása félelemmé: a szorongás értelmezése... értelmessé tétele attól a szándéktól vezérelve, hogy elviselhető legyen.”53 Így talán elviselhetővé vagy elviselhetőbbé válik a fenyegetés, az ember mint Pavlov kutyája: kondicionálódik. Nincs hit a
Messiásban, a Megváltó nem is születik meg, legalábbis addig nem, amíg az aktuális hatalom Krisztust is kiteszi a Nagy Romlásnak.
A feltámadás (?)
Mindezek után lehetséges-e a feltámadás? Van-e reális esélye annak, hogy a határon túli magyarság megváltást nyerjen? Csak akkor, ha megengedtetik, hogy ajkai szóra nyíljanak. S csak akkor, ha a magyar kisebbség együtt marad a szülőföldjén, közösséget formálva a fennmaradás reményében. A határon túli magyarság közös imáját Sütő András Bódi Vencel szájába adja:
„Elviszed, Uram, rendre az élőket, és nagy haragodban megtetézed a büntetésünket. Nem lehetünk immár együtt halottainkkal sem... Az élőket messzire veszed, halottainkat ismeretlenségben tartod, hogy ezzel is növeld a mi magányunkat... Miért éppen a mi gyermekeinket juttatod szélfútta bogáncsok sorsára?... És ha már így jársz el mivelünk, miért nem hagyod meg nekünk a kiáltás jogát legalább? A kiáltás hangján kellene szólnunk az elveszettekhez, Te pedig a hallgatás parancsával sújtasz bennünket. Fölibénk emelted a Nagy Romlás hótornyait, hogy alattok a suttogásunk is félelmet keltsen a szívünkben... A te hatalmad, Uram, a hallgatás. Miért téveszted azt össze a mi kényszerűségünkkel? Szelídítsd meg, Istenünk a hótornyaidat és add vissza nekünk a kiáltás, a segélykiáltás jogát, hogy felemelt hangon szólhassunk a mi gyermekeinkhez!... A némaság maga is hangosabb és vidámabb nálunknál a mi hegyeink között, ám annál sajogóbb idebent a szívben, amit nincs akihez fölemelni... Ámen.”54
A drámában két szereplő számára adatik meg a feltámadás joga: Dánielnek és fiának, Gábornak. Ők azok, akik nem tudnak beletörődni a sorsukba, nekik megadatott a második élet is. A többieknek nem. De ez a feltámadás nem változtatta meg Dániel életét; és Gáborét sem: Gábor továbbra sem tud szabadulni a múlt emlékeitől, megváltozni nem tud, a második esély sem kecsegtet semmi jóval.
„Erdély nagy romlásának valóságos gyásza, az önfeladás, a világgá menekülés közösségi tragédiája” – ez. „Egy halálba hulló provinciával pedig óhatatlanul megsemmisül minden EGYETEMESNEK nevezett örök emberi princípium is – fűzte hozzá az író a darab 250. előadásához.”55
„Vigasztaló jeleket már az Isten sem küld... A gyermekeinket elviszi rendre az Omlás és a Tenger” – mondja Dániel – „Akik maradtunk: üres csigaházakká lettünk.”56
A feltámadásban való hit a legfontosabb. A hit, hogy valamikor bekövetkezik, „de arra még várni kell. Várni.”75 Addig is egyedül, önmaguknak kell egymásban tartani a lelket. Várakozás, kitartás, kísérlet a megmaradásra ott, ahol „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” helyett „úgy cselekszenek, hogy meg ne maradjunk”58 tényét már nagyon is megtanulták.
„Ki-ki a maga sorsának és keresztjének hordozója... Egyszer az a bátor, aki marad, máskor: aki elmegy”59
Ha nem fordulunk szembe a sorsunkkal, beteljesedik a Herder-i jóslat, ha csak részlegében is: „itt maradnak az öregek, özvegyek, elaggottak, magános házakban. Lámpát sem igen gyújtanak... Addig élünk, amíg a nagy romlásra is van, aki emlékezzék. Ha már ezt sem tehetjük: nem emlékezői, csak emlékei leszünk e tájnak.”60
„Elnéptelenedő magyar házak, az anyanyelvi művelődéshez való elemi jog hiánya, reménytelen visszavárása az elmenőknek, abszurd adventi idő.”61
A végszót Bódi Venceltől halljuk:
„Keressük egymást az élők között, míg élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink, mert lassanként már csak ők beszélnek rólunk. Csak lenne elég mécsesünk a várakozáshoz.”62
A BALKÁNI GERLE
A Balkáni gerle elé
Sütő András Balkáni gerle című drámájával a Budapesti Nemzeti Színház 1995-ös drámapályázatán megosztott első díjat nyert Hubay Miklós és Páskándi Géza mellett.
A drámának immáron két változata ismert: az első, amelyet maga az író elvetett, s a második, amelyet a Nemzeti Színházban mutattak be 1998. október 2-án.
Az eredeti színművet voltaképpen csak a címe jelzi. Mert milyen is a balkáni gerle? Amellett, hogy mint a galamb általában: „lélekszimbólum, ...az újra helyreállt harmóniát, a megbékélést, a békét jelzik”63 továbbá „feminim jellegéből adódóan anyaság – szimbólum; a szerelmi beteljesülést is reprezentálja.”64 Mindemellett a mi szempontunkból talán legfontosabb élettani tényező a balkáni gerlét illetően, hogy: helyhez kötött. Viszont az is jellemző rájuk, hogy a fészekaljak „kirepülésük után – csakhamar eltávolodnak a költőhelytől és másutt telepednek meg.”65
A helyhez kötöttség, a régi fészek visszahúzó ereje fogalmazódott meg az első változatban:
„A levert fészek helyére száraz ágból, üvegszilánkokból, szögesdrótból összehordott fészekutánzatban forgolódik, kelti ki tojásait a boldogtalan madár, búsan búg és vihogva kacag, akárha minket utánozna – mondja a darabbéli Medárd, az apa.”66
Ennek a változatnak világos üzenete van: a hatalom által identitásuktól megfosztott, elmenekült romániai magyarság a fogát csikorgatja, könnyeit hullatja, de visszatér szülőföldjére, a megrongált, levert fészekbe.
A dráma második s végső változatában azonban kérdőjeles a visszatérés. A remény pislákoló gyertyáját csak a cím sugallja egyedül.
A műfaji megjelölése: „menyegzőnek színe és fonákja két részben.”67 Az előző változat műfaji megnevezése „tragikomédia”.68 A „műfajváltás” ellenére találkozunk mind tragikus, mind komikus elemekkel. Az már más téma, hogy a komédia a darabban a tragédia enyhítésére szolgál.
Az ünnep: lakodalom a székelyeknél
Sütő András a folklór kincseihez nyúl, a menyegző ábrázolására a székelyek népszokásaiból merít. Mellékletként a dalok kotta-változata is olvasható – azt jelzi, hogy színpadra szánt művel van dolgunk.
Székely szokásokkal találkozunk:
– a házassági szándék újság által való bejelentése, kihirdetése
– leánykérés
– a vőfély szerepe és a nyoszolyólányok szerepe
– a nászéjszaka kötelessége
– különböző, lakodalomhoz fűződő (az esemény lefolyásához) szokásvilág.
Nem falusi szokások ezek, hanem városiak. Azért tartom fontosnak ezt a tényt, mert nagyon sok helyen és országban többnyire már csak a falu élete ily színes, csak a parasztság tartja meg az ősi népi szokásokat, a város rohanó polgárai már vagy nem tartja fontosnak vagy nem is emlékezik rá.
Sütő András arra törekedett, hogy ne csak a nép ajkán éljenek a népszokások, hanem azoknak nyoma is legyen, megörökítvén azokat az utókor számára. Megelőzni a kihalás fenyegető veszélyét.
A család és a külvilág
A család itt is központi szerepet játszik, akár az Adventben. „Illyés Gyula is figyelmeztetett, hogy a nagy közösségekben erősödnek a kis közösségek is. Mindannyian tapasztaljuk, hogy nemzetiségi létben az egyik legbiztosabb sziget a család.”69 A család megtartó ereje arra is képes, hogy a titkait megőrizze, elhallgatva azokat a nagyvilág elől. Ha pedig valami folytán mégis kiszivárogna valami, azt rendületlen erővel cáfolni kell, hazudni kell.
„A család őrzi azokat az emberi magatartásnormákat, erkölcsi követelményeket, amelyeket valaha a Tízparancsolat fogalmazott meg.”70
Míg az Advent-ben csupa csonka családdal találkoztunk, addig a Balkáni gerlében egy teljes család képe tárul elénk.
A szereplők és egymáshoz való viszonyulásuk
Schuller Medárd és Székely Ella:
A dráma első jeleneteiben mindent megtudunk, amit erről a házaspárról tudni kell, sőt magáról a családról is.
Két Schuller testvérrel van dolgunk: Medárddal és Mózessel. Mindkettő orvos, tehát tanult emberek, az ész emberei:
„Schuller, a lódoktor meg Schuller az asszonydoktor, aki a fehérnépeken működik.”71 A vezetéknév hangzásából kiderül, hogy a Schuller família német „bakszász”72 „eredetű”, a Székely pedig Székelyföldről való. Mindketten tanultak, ugyanis az orvosfeleség egy líceumban tanítóskodott (=Molotov líceum). Ugyanakkor a feleség viselkedik dilettáns módjára, nagyon is valószínű, hogy az is. Tudatlanul idézi a talán leghíresebb szállóigét Julius Caesartól. Ennek ellenére ő az, aki a családban hordja a kalapot, sőt talán még a nadrágot is – a család „erkölcs-csősze”, ő az, aki a hagyományokhoz szigorúan köti magát, aki nem hagyja, hogy a közvélemény homlokterébe/középpontjába kerüljön a család. Ennek érdekében képes a hazugságra, a képmutatásra család többi tagja, a törvény (egyházi és világi) és lassacskán saját maga előtt is. Ő az, aki a kezében tartja a ház és a család ügyeit és maximális fegyelemmel figyel is rá.
Ella, mint anya ebből kifolyólag szigorú rendet tart a családban, viszont mindent megtesz Amarilla boldogságáért és magáért, Amarilláért is: magára vállalta Amarilla gyermekét (csakhogy a város szóba ne hozza őket), elintézte, hogy Amarilla ál-házassággal Magyarországra kerüljön, mivel az utolsó hírek szerint Balogh Ábel ott tartózkodik. Továbbá lelkileg támogatja Amarillát a „kényszerházasság” előtt és közben: még a váratlan fordulatot (tudniillik Bendegúznak mégis kell Amarilla) is képes kezelni, nem veszíti el önuralmát, csak egy pillanatra a dráma végén, de Sütő András ezúttal nem hagyja tragédiába fulladni az eseményeket.
Okulva Amarilla esetéből, megpróbálja „rövid pórázra fogni” Zsófikát, nehogy beleessék ugyanabba a hibába, mint Amarilla, hiszen akkor már két „ügyet” kellene a kezében tartania.
Az apa inkább „világi” felfogású, nem a konvenciók, a protokoll rabja. Az esküvő lefolyása nem érdekli túlságosan, tudja, Mózes felügyeli a „terepet”. Megmarad hivatásánál: életet ment, de nem az újszülöttekét, hanem egy ízig-vérig felnőttét: Balogh Ábelét. Mózesen kívül megbízik Ellában is, hiszen eddig is ő vezette a ház ügyes-bajos dolgait.
Schuller Mózes és Margit:
Schuller Mózes Medárd fivére, orvos. Csak ők tudnak Amarilla sajnálatos (vagy nem is sajnálatos) esetéről: érdekes módon Mózesék házában köttetett meg a titkos fogadalom: „ami kinn a tanyán a mi házunkban letétbe került, legyen az bármilyen titok: az befalazott kriptában nyugszik.”73 És Amarilla ott szüli meg gyermekét is.
Viszont ez a titok valahogyan kiszivárgott, mert „beszélnek róla”. Ezért Ella Margitot okolja és az új tervbe – Amarilla házasságkötésébe – a legapróbb részletekig csak Mózest avatja be. Amellett, hogy Margit modora igen nyers, ő az, aki ízig-vérig ragaszkodik a hagyományokhoz: mindenáron be akarja tartani a paraszti szokásokat, azért násznagyasszony, hogy az „ősi törvények”-et felügyelje. Ha Margitnak ebből a szempontból nem lenne ilyen erős jelleme, bizonyára sokkal kevesebbet tudnánk meg a menyegzőt körülölelő szokásvilágról. Annyira beleéli magát, hogy Mózes szavaira nem is figyel:
„Neked csak éjfélkor lesz gondod, munkád, aggodalmas kontyolással, menyasszony – fektetéssel, de vigyázz! Elhálás most nem lesz... A fiatalok úgy döntöttek!74
Mózes és Ella, de inkább Mózes az, akinek a szájába adta Sütő András a „hatalom-félés” szavát:
„Vigyázat! Sokan vagyunk magyarok, ilyenkor szaporodik az éberség a rendőrök formájában...”75
Mózes az, aki elővigyázatosabb, akinek jobban „helyén van az esze”. Margit többnyire csak azokban a jelenetekben szerepel, amelyekben a székely hagyományokról beszél Sütő András.
Schuller Amarilla:
Huszonkilenc éves, ő az, aki miatt az egész cselekmény lejátszódik. Passzív mozgatóeleme a drámának, aki miatt az egész darab megíródott. Sajnos Amarillához hasonlatos eseményekből fakadt az író keserűsége, amelyet papírra vetni kényszerül. Tizenöt éves türelem és szerelem vezeti őt abban, hogy megtalálja kedvesét, viszont a sorok mögött ott bujkál az örök kivándorlás veszélye is, hiszen Balogh Ábel kiűzetett szülőföldjéről. Amarilla az, aki tűr és hallgat a drámában. Mint 15 évvel ezelőtt, most is teljesen anyjára, anyja józan paraszti eszére hagyatkozik és támaszkodik.
AMARILLA: Úgy lesz, mama. Aztán ugye segítesz még? ...Hogy összeszedjem a lelkemet. Tele vagyok félelemmel.
ELLA: Ne félj, kislányom. Minden jóra fordul.76
Mindent eltűr, mert csak a jövő foglalkoztatja: eljusson végre Magyarországra, megkereshesse végre Balogh Ábelt. Egyébként Amarilla az, aki a dráma folyamán állandóan előre jelez:
AMARILLA: Mindent meg fogsz érteni Zsófikám, későbben.77
Továbbá ő az egyik titok hordozója is, hiszen tizenöt éve nem a saját lányaként ölelhette meg Zsófikát. Nem ismeri azt, akihez hozzámegy, előtte nem látták, nem hallották egymást.
Zsófika:
Három vezetékneve van a darabban: 15 évig volt Schuller (múlt), most erre a fél napra lett Lajosházi (jelen), a jövőben pedig Balogh lesz minden bizonnyal. Tizenöt éves – a legfiatalabb generációt képviseli, mind életkorilag, mind pedig gondolkodásmódját illetően. Nem tűri a hazudozást, a titkokat, előtte lehull minden lepel az álnokságokról. Ő a dráma kulcsfigurája: kimondja azt, amit gondol. Ő hordozza (tudtán kívül) a legnagyobb titkot, hogy Balogh Ábel itt van a közelben. Továbbá magán viseli Balogh Ábel mellett Amarilla lányának titkát is. Szembefordul „az elavult” családi konvenciókkal, erkölcsökkel: „egylet”-nek nevezi a családját, elhatárolva magát tagjaitól. A képmutatásuktól, a hazugságaiktól.
Zsófika tanultságát bizonyítja az, hogy ő helyesen használja az idegen szavakat, idézeteket ellentétben anyjával. „Modern” szavakat használ ill. visz közlendőjébe: felicsitá, szuverenitás, sprint, haver, da capo al fine, rock-and-roll, hugi-bugi (~boogie-woogie), oké, alliteráció, klapec, csaj, transz, kurva élet. Olyan szavakat használ, amelyeket a család többi tagja, legalábbis Ella nem ismer, saját gondolkodásmódja alapján értelmezi:
„Két akkora pofont kapsz alliterációban, hogy megemlegeted!”78
Továbbá Zsófika irodalmi jártasságáról is tanúbizonyságot tesz:
„Húzd rá, roma! Ne gondolj a gonddal!” – átköltése Vörösmarty refrénjének: „Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Amarillával való kapcsolata teljesen testvéri viszony, sikerült tehát a titok megtartása 15 éven keresztül.
Lajosházi Bendegúz:
Ő a bérelt vőlegény, az utolsó mentség arra, hogy Amarillát kimenekítsék az országból. Makóról jön el Vásárhelyre, foglalkozása szobafestő. Tőle tudjuk meg, hogy nincsenek már szülei. Igazi „világpolgár”:
„A fecske ficserél. Bende csicserél, vagyis...
...Csak legyen hozzá csecses-faros, tűzről pattant fejércseléd!”79
Nagyon szereti a nők társaságát, azontúl csak egy feladatnak veszi ezt a pénzért veendő boldogságot. Félvállról, hetykén, fölényesen társalog a ház népével egészen addig, amíg Medárd el nem meséli neki, mi is az oka, hogy Bendegúz ott van. Itt tárul fel az egyik titok a drámában: mit is követett el Balogh Ábel, hogy távozni kényszerült az országból. Bendegúz szívét meglágyítja a szerelmesek története, kevesebbel is beéri, mint 50.000. Bendegúz a fordulat felelőse is a drámában, bonyodalmak okozója is egyben: beleszeret Amarillába, vagy csak a testébe (?). van egy érdekes, egyben számomra megválaszolatlan kérdés: ha már lelevelezték Ellával az esküvőt – mert valahogyan kapcsolatba kellett lépniük – Ella miért kérdezte meg Bendegúztól, hogy honnan érkezett? Hiszen ő írta neki a leveleket. Nem tudjuk meg, hogy honnan ismerik egymást. Rokonok vagy esetleg újsághirdetés útján?
Az, hogy Bendegúz levelét miért nem kapták meg, azt hiszem, nem kérdéses.
Balogh Ábel Ciprián:
Amarilla iskolatársa, szerelmese, Zsófika édesapja, politikai szökevény. Szökésének oka: a városháza tornyán merész cselekedetet hajtott végre: kicserélte a román zászlót a magyar nemzeti lobogóra, amit persze a hatóságok csöppet sem néztek jó szemmel. Sőt, egyéb intézkedéseket vont maga után:
MEDÁRD: ...félholtra verték, aztán kiszökött Brazíliába, onnan vissza Európába, végül Budapestre, hogy közelebb kerüljön Amarillához, és ilyenformán pro primo: a fiú nem jöhet haza, bilinccsel, börtönnel várják, pro secundo: a lányom nem utazhat külföldre, tőlem és családomtól évek óta megtagadják az útlevelet, de még útilaput sem hajlandók a talpunkra kötni, hogy Amarilla miatt együtt mehessünk...”80
Igaz szerelmet érez Amarilla iránt (15 éve), hazamerészkedett szülőföldjére is, Amarillához, Amarilláért. Későn érkezik, nem tudja, nem tudhatja meg, hogy csak ál-házasságról van szó.
A várakozás – kételkedés
A dráma cselekményének időtartama egy nap. A múltat a szereplők elbeszéléséből tudjuk meg. Fontos megemlítenünk a hármas egység meglétét: egy nap alatt, egy helyen egy cselekmény zajlik. Az ókori drámákból jól ismert szerkesztési móddal van itt dolgunk.
A várakozás itt nem is annyira a „ki”-re mint inkább a „mi”-re vonatkozik: várakozás, hogy eljön-e az a pillanat, amire vár a Schuller család, pontosabban Amarilla. Eljő-e az a perc, amikor majd – igaz, papíron más ember asszonyaként, de – megláthatja a régi szerelmét, Balogh Ábelt? Hiszen Amarilla csak arra vár, hogy valamilyen módon útlevelet kaphasson, kijuthasson az országból Budapestre, ahonnan szerelmese feltehetőleg valamilyen úton-módon már életjelet adott magáról. Ez a várakozás tele van egyúttal kétkedésekkel is. Ez a kételkedés pedig nem máshoz, mint a jövendőbelihez, Lajosházi Bendegúzhoz kapcsolható. Mert ugyanis: beleegyezik-e Bendegúz a látszatházasságba így látatlanban? Sőt: hajlandó lesz-e magával vinni Amarillát Makóra?
ELLA: Siess, nehogy meggondolja magát! Idehozd nekem! Itt tárgyaljátok meg a dolgot!81
Ahogyan a család kételkedik Bendegúz szavahihetőségében, úgy Lajosházi is először arról akar megbizonyosodni, hogy Amarilla tényleg csak azért megy hozzá, mert ki akar kerülni az országból:
BENDEGÚZ: Garancia?
MEDÁRD: Mire nézve?
BENDEGÚZ: Hogy a nő nem marad a nyakamon.82
Ezt a helyzetet használja ki arra Sütő András, hogy Medárddal elmeséltesse Ábel múltját, kiűzetésének történetét. Bendegúz belecsöppen egy olyan család életébe, amelyik szinte már megszokta a zsarnokságot, az elnyomást, a hazugságokra épülő, torzult társadalom már őket is megfertőzte, kénytelenek hazudni, csalni, annak érdekében, hogy valahogyan ki tudják nyitni az aktuális hatalom bilincseit.
Továbbá kételkedésre ad okot Bendegúz vallása, amely eltér a Schuller családétól. Bendegúz katolikus vallású, míg a család református.
Eddig Godot-ra való várakozás volt az elmúlt tizenöt év, azzal az enyhítéssel, hogy Ábelről tudtak, volt némi információjuk a hollétéről. Tudták róla, vagy éppenséggel tőle (ez nem derül ki a drámából), hogy merre jár, hol tartózkodik; s ebből a Godot-ra való „fél – várakozásból” fakad az a remény, hogy talán nem volt hiába, nem sírt hiába Amarilla évekig Zsófika vállán: Ábel csak előkerül.
Egyébként a 15-ös számnak mágikus ereje is lehet: tizenöt évesek voltak akkor, amikor szerelembe estek, és tizenöt év után látja meg újra egymást Ábel és Amarilla.
A szerelem mindenhatósága
Vajon képes-e a szerelem érzése arra, hogy legyőzze: az időt, a hatalmat, a megaláztatásoknak való kitevést? Amarilla esetében teljesen biztosak lehetünk benne: igen. Hiszen mindenre képes azért, hogy viszontlássa Ábelt, még arra is, hogy máshoz menjen férjhez, látszatházasságot kötve elmeneküljön otthonról.
MEDÁRD: ...a legdrágább anyag, amiből az életünk elkészül, az idő: mindenek aranypróbája, szerelemnek, hűségnek, is egyetlen hitelesítője...az idő, amelyet Amarilla ragaszkodása legyűrt, legyőzött.83
Képes arra, hogy hazugsággal, képmutatással – szenvedve bár –, de elérje célját.
MEDÁRD: Nem lehetetlenre vágyik, hanem a lényének elszakadott, másik felére, amelyet egyszer már megtalált.84
MEDÁRD: ...Mennyi ideig kutatott a fejéregyházi csatában eltűnt férje, Petőfi Sándor után? Alighogy eltűnt a költő, máris férjhez ment az özvegy – Amarilla pedig? Szerelmét keserő küzdelmét azután sem adja föl, hogy Ábel, átmeneti fölbukkanása után másodszor is eltűnt, nem csatatéren, hanem Budapesten, mindegy!85
Milyen ez a szerelem?
ELLA: ...mert ami köztük volt, az jó érzésű lelket nem botránkoztatott! Mert ők csak szerették egymást, mint a galamb az édes búzát, és nem tehettek róla, mert a szerelem égő tűz, Isten ajándéka és verése néha...86
Ez az ajándék és „verés” pedig az egyik titok: Zsófika. A másik titok pedig az, hogy Ciprián hazatért Erdélybe, viszont ezt senki sem tudja. Illetve Zsófika ige, de nincs fogalma arról, ki áll vele szemben. A nagy előítéletekkel teli heves szóváltásban nem is kérdezi meg sem Ella, sem Amarilla, hogy hogyan is néz ki az az idegen, akivel Zsófika „barátkozik”, talán akkor Amarillában gyanú támadna.
ELLA: Alig néhány napja, hogy megismerkedett azzal a hogyhívjákkal, máris úgy hivatkozik rá, mint valami gyámhatóságra... Ciprián egy orákulum! Majd szétverek köztük. Elkapom én Ciprián atya szakállát.... Ilyen névvel csak szakállas-szerzetes, gyermekrontó bakbarát lehet az a lator.87
De Ábel sem jelentkezik, habár már több napja itthon van: az újságban pedig csak a házasságkötés napján jelent meg a bejelentés, a „hímenhír”.
A Hatalom
A nyolcvanas évek végén járunk, amikor az erdélyi és a magyarországi fiatalok kapcsolata sokszor egy álesküvőben csúcsosodott ki. Az erdélyi fiataloknak csak ez volt az egyetlen menekülési esélyük és lehetőségük a Romániából való meneküléshez, ha Magyarországra jöttek férjhez illetve nősültek meg. Legtöbbször ezért fizettek is.
Ez volt az egyetlen adu ahhoz, hogy kijátszhassák a román hatóságokat.
A drámában párhuzamokat fedezhetünk fel Schullerék és a Sütő család között: lehallgató készülékeket helyeztek el a lakásban a hatalom emberei:
MEDÁRD: (Fölveszi a kagylót)
Ez máris süket.
Megint kivontak minket a forgalomból. Az Ábel-effektus. Valahol egy fülképen ott ül egy fejhallgatós patkány, és valahányszor Ábel – ügyünk – bajunk – nyomorúságunk van: elrágja a telefondrótot! Nem igaz, hogy Isten tudta nélkül egyetlen hajunk szála sem görbülhet meg. Ezek a patkányok megelőzik az Istent is minden tekintetben! Mi célja lehet velünk az Úrnak, hogy hagyta őket így elszaporodni!88
Továbbá a másik párhuzam a két család között, hogy sem Sütő András sem Schullerék nem rendelkeznek útlevéllel vagy egyéb más úti okmánnyal, amellyel elhagyhatják az országot, ezt a kalitkafogságot, vasfüggöny-országot.
A hatalmat teszi nevetségessé, a hatalom embereit parodizálja Sütő András a polgármester szövege által. Aki „ahol nem szabad, ott nem tud! (magyarul) Például bent a hivatalban, ám idekint, magánlakásban, demizsonnal megsegítve tudni fog. Csak arra kért engem, hogy fenn a pártnál meg ne tudják, mert azonmódúlag, helyben seggbe rúgják.”89
Ábel tette, „bűne” a fiatal hév következménye, 15 éves korában kitűzi a magyar zászlót a román helyébe a városháza tetején, „fenn a gombon, éjnek idején oly vakmerő módon és ritka bravúrral, hogy azért nem letartóztatni, katonai bíróság elé állítani, hanem kitüntetni kellett volna bárhol a világon...Ehelyett félholtra verték, aztán kiszökött Brazíliába...”90
Sütő András beviszi a drámába a államhatalom illetékes embereit is, a kémelhárítókat. Viselkedésük önkényre vall, voltaképpen semmi közük nem lehetne Ábelhez, hiszen ő már egy másik ország állampolgára. Annak ellenére becipelik a rendőrségre, hogy feleljen 15 évvel ezelőtti tettéért.
Az emberekben ott van a félelem: nem is mernek tiszta szívből ünnepelni:
„Vigyázat! Sokan vagyunk magyarok, ilyenkor szaporodik az éberség a rendőrök formájában... Jelenlétüket ne vegyük észre, legföljebb egy jó adag töltött káposztával, borjúszelettel, borral, lojális mosollyal. Kerülni kell velük a szóváltást, ne jártassuk a szánkat, ne énekeljen senki tiltott nótákat.”91 És persze, mikor tudja meg az ember, hogy tiltott nótákat énekelt? „Mindig a pofázás után derül ki – a rendőrségen.”92
Feltámadás (?)
Két lehetőség van: vagy igen, vagy nem.
Az IGEN mellett szól az a tény, hogy Ábel hazatért szülőföldjére, Amarillához. Ha itthon marad, nagy esély van a feltámadásra, és ezzel együtt a megmaradásra, hiszen Ábel férfi, termékeny, lehetnek még magyar gyermekei.
A NEM mellett szól az, ha Ábel csak azért jött haza, hogy Amarillát magával vigye Brazíliába. Mert akkor lehetetlenné válik a feltámadás, lehetetlenné válik a magyarság közösségben való megmaradása.