Kontra Ferenc
Még föl lehet kapaszkodni*
Buszfölvonásos
Szereplők:
A férfi, depressziós
Az asszony, szintén
A szemüveges nő, akár a kígyó
A sofőr elhízott
A munkásköpenyes nő nem
Walkman I., gimnazista fiú
Walkman II., gimnazista fiú
Zene: Michael Nyman: Memorial, hirtelen, villámcsapásszerűen megszólal a férfi és az asszony visszaemlékező részeinél ez a zene, és monotonságával, mint az esőkopogás, végig is kíséri kivétel nélkül ezeket a szövegeket, a 12 perces zene soha nem az elejétől indul újra, hanem folytatódik az újabb megszólaláskor, mivel fokozatosan eleve feszültségnövelő a felépítése!
(Helyszín: egy tipikusan hazai buszmegálló második számú peronja. Egy szeméttároló kuka látható, mégis meglehetősen sok szemét hever szerteszét, papírgalacsinok. Magas rácsos kerítés. Fülledt a levegő, nagy a hőség, vihar előtti, nyomott hangulat. A közelből dealerek folyamatos duruzsolása hallatszik:)
Márkát tessék, márkát váltunk oda-vissza! Kúnát váltunk, márkát, kúnát? Márka, kúna!
(Ketten ülnek az ütött-kopott, koszos huzatú buszban, nem is annyira az öltözékük színe, hanem a belőlük sugárzó, nyomasztó sötétség teszi kettejüket még gyászosabbá. Nem ülnek egymás mellett, mégis látszik rajtuk, hogy összetartoznak. Mintha a múltból érkeztek volna. A férfi egy távoli fát figyel, mintha ismerős lenne valahonnan, egy század eleji könyvből, amely a fajtákat sorolta fel, egy platánt.)
(Dealerek duruzsolása:)
Márkát tessék, márkát váltunk oda-vissza! Kúnát váltunk, márkát, kúnát? Márka, kúna!
A férfi: (maga elé meredve mondja monológját) Az ott ugyanolyan platán, mint amilyent a ház elé ültettem, hogy az ablakból bármikor láthassa az egész család. Mintha minden feszültségnek a fa lett volna az oka, kivetítettük rá, valahányszor kipillantottunk. Mert már nem igazán akartuk látni egymást. Nem nyújtottunk egymásnak menedéket. A fa pedig idegesítően állhatatos volt szimmetrikus leveleivel, végigszállingózta az őszt, és nem történt semmi.
Az asszony: (szinte felébreszti a múltból) Miért nem indulunk már? Régen tovább kellett volna mennünk.
A férfi: Még nincs itt az ideje. Sietsz valahová?
Az asszony: Utazás közben mindig megfájdul a fejem a Severtrans zenéjétől.
A sofőr: Nem minden zombori busz Severtrans.
Az asszony: (oda sem figyelve a sofőr közbevetésére) A fiunk jut eszembe, mikor egyre csak a gyermekkorát emlegette.
A férfi: Azt mondogatta nekem: körtefát ültess ide, az illik a dombokhoz, az az otthon melegét árasztaná. Egy gyümölcsfa mindig szép, akkor is, ha kivirágzik, akkor is, ha terem. Csak nekünk van platánunk, és ezt a környéken nevetségesnek artják. De nem hallgattam rá.
Az asszony: És mennyire utálta a tengert, hiszen tudod, ott felbomlott a megszokott rend. Fapados vonaton rázkódtunk egész nap, mire odaértünk, izzadságunk egybeolvadt az ismeretlen útitársakéval, akik egymás orra alá dugták a pálinkásüveget.
A férfi: Csak úgy terjengett a szilvapálinka szaga.
Az asszony: Előkerült a sonka is, a részeg utasok hajnaltájban már az ölünkben aludtak, mi meg egymást felváltva ültünk, és álltunk a folyosón, mire megláttuk a tengert.
A férfi: Vádoltad a rokonokat, hogy szemforgatóak, kétszínűek, pedig nyaranta duplán megfizettettek minden költséget.
Az asszony: Mielőtt kikötött a hajó, elszabadultak a kutyák a városban. Feljött a víz egészen az udvarig.
A férfi: Főleg éjszakánként jött elő a gyermekkori emlékeivel, amikor a tornácra telepedtünk, a láda tetejére. Anyád már alszik, ne beszélj hangosan, szóltam rá olyankor, de nem fogta be a száját, indulatosan kiabált velem: Olyan boldogan hoztad ezt a ládát is, mintha tele lett volna kinccsel, holott üres volt. Üres! Hazudtál nekünk, folyton hazudoztál, az a tenger nem is a miénk volt!
(A sofőr beindítja a motort. Már éppen indulna a peronról a busz, amikor felszáll a szemüveges nő.)
A sofőr: Kapaszkodjon, asszonyom, nem látja, hogy már indulunk? Engem köt a menetrend!
A szemüveges nő: Talán csak nem másodpercre? Nem látja, hogy rosszak a lábaim?
A sofőr: Mutassa a jegyét!
A szemüveges nő: Mi az, a kalauz szabadságon van?
A sofőr: Ez magánjárat, nem hallott még ilyesmiről? A jegyadó felesleges költség.
(A szemüveges nő ebben a pillanatban kissé megszédül, megtántorodik, és majdhogynem ráesik a sofőrre.)
A sofőr: (durván félrelöki) Na, na, nem tud vigyázni? Ne érzékenykedjen itt, nézze, alig van utas, ilyenkor senki sem ájul el, csak ha tömve a busz. (Majd békülékenyebben folytatja:) De nem bánom, igyon egy korty vizet abból a műanyag flakonból, azzal szoktam fellocsolni az utasokat.
A szemüveges nő: (ironikusan) Milyen kedves. Egyébként nincs semmi bajom, csak a sietségtől. Mondtam, a lábam.
(A szemüveges nő körülményeskedve helyet foglal, a busz elindul, majd kisvártatva villámlik, és ettől mintha egy ostor vágna végig az autóbuszon: a padlóról por cikázik felfelé, mintha alatta titkos források bugyognának. Közelebb hozza a vihart a sebesség, a következő percben már a szakadó eső hasogatja a tető bádogját.)
A sofőr: Na, itt van, elém kanyarodott ez a barom!
A szemüveges nő: (sipító hangon fordul a férfihoz) Nyúljon már föl, maga eléri a tetőablakot (A szemüveges nő előredől, hogy elkapja A férfi tekintetét) Befröcsög a víz, nézze, így bőrig ázunk!
(A férfi mintha nyitott szemmel aludna. A felesége átnyúl, hogy megrázza a vállát.)
A férfi: Persze (zavartan bólint, feláll, és egyetlen csattanással visszahúzza a tetőablakot, majd visszaül a helyére).
A szemüveges nő: (végig arrogáns, sipító hangon, fontoskodva) Nem szeretném, ha foltot hagyna a csontszínű blézeremen. Ahogy csöpög le, csupa sár...
Az asszony: Még jó, hogy az én blúzom fekete, azon nem látszik meg. Rám is csöpögött.
A szemüveges nő: (puhatolózva az emeli az orrát feljebb, lassan, minden szót hangsúlyozva) Persze, aki ONNAN jön, annak van mit gyászolnia.
A férfi: (maga elé meredve) Úgy hírlett, hogy fosztogatják a várost, egyre sűrűbb lett a füst a hegy körül, világítórakétákat lőttek a magasba, megszakadt a rádióadás, és az egyetlen hírforrás a szóbeszéd lett, amely a péknél terjedt a reggeli sorban álláskor. Senki sem tudta, ki süti a kenyeret, amit ingyen osztanak. Előbb csak másnapi sütés volt, aztán többnapos.
Rátámadtam a fiamra: Nem volt bátorságod fegyvert fogni, és beállni harcolni a többiekkel, akikkel együtt nőttél fel, vagy elmehettél volna külföldre, van diplomád, boldogulhattál volna vele . . .
Az asszony: Persze, mint a mesében, de neki alig volt fél órája, hogy eldöntse, merre és kikkel induljon, és nem tudott dönteni. Maradt.
A férfi: De estére megbántam, amit mondtam, vigasztalni próbáltam a fiam: talán nem is jönnek erre, hiszen nincs itt semmi, csak néhány nyári lak, pincék, ahova hétvégeken kijártak. Ha nem eszel valamit, ebbe fogsz belepusztulni!
Az asszony: Nem jutott eszünkbe jobb megoldás, elrejtettük a fiunkat az afgán ládába, elástuk a ház előtt a platánfa alá. A sűrű lombja alatt olyan volt a tisztás, mintha sátor védte volna.
A szemüveges nő: (sipítva) De hát abban nem kapott levegőt!
(A busz, amely addig ide-oda zötyögve haladt, egy megállóhoz érkezik)
A sofőr: (nagy hangon) Van leszálló?
(Egy munkásköpenyes nő száll fel. Már alaposan megázott. Leül a két nő mögé.)
A munkásköpenyes nő: Végre. Legalább mi, nők tartsunk össze! Tegnap eladták a gyárat, és ma már hazaküldtek bennünket.
(Nem figyel rá senki, ismét villámcsapásszerűen megszólal a zene, szól egy darabig, majd halkulva végig monoton kíséri ismét a visszaemlékezést.)
Az asszony: Nem akármilyen láda volt, afgán láda; a fedele alatt a szellőzőnyílás légcserét biztosított. Nem hiába találták ki ezt maguknak a hajósok, akár hetekig elevickélhettek vele a nyílt vízen, mert olyan erős, hogy nem verik szét a hullámok, nem roppantja össze a föld sem.
A férfi: Vaspántokkal fogták össze az oldalát, ahogyan a hordókat a dongák. Lehetett benne guggolni akár, vagy fekve, felhúzott lábbal oldalra dőlni a gyalult deszkán.
Az asszony: Avarral takartuk a tetejét, hogy könnyen fel lehessen nyitni éjszakánként, ha elmúlt a veszély.
A férfi: Hogy kinyújtóztathassa rendesen a végtagjait, friss levegőt szívjon, kiöntse az edényét.
Az asszony: Mindig én vittem neki az ételt, míg a férjem őrt állt a domb túlsó felén, ahonnan be lehetett látni az egész környéket...
A férfi: Könnyű felemelni a fedelét, csak néhány lapát földet dobok rá, hogy egyenletesnek tűnjön a talaj, így évekig elélhetsz, anélkül, hogy rád bukkannának, mondtam a fiamnak.
Az asszony: (a továbbiakban A férfi és Az asszony szinte eljátssza az apa és fiú között lejátszódó jelenetet) Meg akarsz megszabadulni tőlem, élve akarsz eltemetni?
A férfi: Nincs más választásod, nincs idő most ezen tanakodni, körül vagyunk zárva. Az egyik oldalon ezek, a másikon azok. Mi szeretnél lenni, dezertőr vagy ellenség? Mit gondolsz, melyikük örülne jobban, ha megtalálna?
Az asszony: Együtt jártunk iskolába, ismerem őket, nem a marslakók dörögnek itt a tankjaikkal, ágyúikkal; itt mindenki ismer mindenkit.
(Két üléssel előrébb a sofőr nagy lélegzetet vesz. Újabb megállóhoz érkeztek, kiszáll, és hatalmas csomagokat rak be a csomagtérbe. Két walkmenes srác száll fel, kiszedik a füldugóikat, beszélgetnek egymás közt.)
A sofőr: (zsémbesen) Ekkora esőt nem értem még! A fenének van kedve folyton kiszállni, hogy berakja a csomagtartóba az utasok poggyászát.
A szemüveges nő: Fontoskodik itt, mintha nem fizettetné meg velük!
Walkman: I.: (fesztelenül folytatják megkezdett beszélgetésüket) Nézd a szerencsétlen Hófehérkéd a peronon, még mindig bámul utánad! Integess már vissza, mert bőrig ázik, tüdőbajt kap.
Walkman II.: Mondtam már, hogy nem az esetem.
Walkman I.: Engem ugyan nem ejtesz át, tudom, hogy kinyaltad, mint egy tálat.
Walkman II.: (pimaszul) Viselkedj! Nem látod ezeket az apácákat?
(A szemüveges nő apránként egy kiflit csipeget, de erre megáll a keze a levegőben, és felháborodva rájuk néz.)
A szemüveges nő: Még mindig az otporos jelvénnyel dekorálják magukat. Kiment a divatból.
Walkman I.: Hallottad ezt?
Walkman II.: Nem tudja, mit beszél, ez sose megy ki a divatból.
A sofőr: Nem ülnétek le végre? Van elég hely.
(Leülnek a férfi mögé.)
Walkman II.: Alig vártam már ezt az esőt. Egész nap a bolhapiacon ácsorogni.
Walkman I.: (kajánul) Csak nem fáradtál el? Miért nem a zsozsóra gondolsz?
Walkman II.: Neked csak a könnyen szerzett pénz a fontos. De nem látod, hogyan élünk?
Walkman I.: Hát hogyan? Könnyen. Egy kis seftelés többet hoz a konyhára, mint egy diploma. Nem látod, a volt tanáraink mind a piacon árulnak.
Walkman II.: Gondolod, hogy jókedvükben? Mindenütt másutt már rendes egzisztenciájuk lenne. Rólam nem is beszélve. Látom a barátaimat odaát, nagy kocsival furikáznak, én meg itt örüljek a könnyen szerzett pár száz márkámnak. Aztán az áfás sorban állás.
(A szemüveges nő kidobja az ablakon a maradék kiflit és a papírját)
A szemüveges nő: Ezeknek csak a becstelen csencselésen jár az eszük.
Walkman II.: Folyton belénk köt! Ezt hallgasd meg, nyanya, ha az igazat akarod hallani! Björk: Dancer in the dark. (és a fülébe nyomja a walkman fülhallgatóját)
A szemüveges nő: (sikoltozva elhajítja a walkmant) Az Otpor mindig is ilyen durva és erőszakos volt!
Walkman II.: Összetörte a walkmenemet!
Walkman I.: Úgyis loptad.
A szemüveges nő: Akkor vigye vissza!
Walkman II.: Ellopni könnyű volt, de visszalopni? Azt észrevennék, megyek be az áruházba, hogy bocs. Ez olyan volna, mint liliomtiprás után visszaadni a hölgy szüzességét!
A szemüveges nő: Az Otpor mindig is ilyen. (legyint)
Walkman I.: Hagyd a francba, nem érdemes vele vitatkozni, régi kommunista! (rövid csend után) Ezt nézd! Micsoda balek, leállt a parkolóban. (mutat ki az ablakon) Ha eléri a motort a víz, be nem gyújtja ma még egyszer . . .
Walkman II.: Miért, mi a picsát csinálhatott volna? A parkoló valamivel magasabban fekszik, tovább bírja a motor. Nem látod, hogy szemből hömpölyög a víz felénk? Ha itt marad előttünk az úton, biztos, hogy csak méterei vannak hátra.
A sofőr: Már csak a kamionok és a buszok birkóznak az árral. Az autók mind leálltak.
Walkman I.: Azok ott az ablakon másznak ki! Mert már nem tudják kinyitni az ajtót. És ha nem férnek ki rajta, akkor mi van?
Walkman II.: Megvárják, míg nyakig ér a víz, aztán szívószálon kapják a levegőt.
A sofőr: Az én buszom motorja magasan van, biztos nem feneklik meg.
Az asszony: Nem félek az árvíztől, nem, az már nekem meg sem kottyan. Amit mi átéltünk, az a pokolra hasonlít inkább.
A szemüveges nő: A maguk házát is felgyújtották?
Az asszony: Nem úgy értettem a tüzet. A harcosok vacsorát főztek a konyhánkban.
A szemüveges nő: És az olyan borzasztó volt? Bántották magukat?
Az asszony: Nem is tudták, hogy mennyire bántanak.
Walkman II.: Nem gyújthatnánk rá? Az üres dobozban nyomnánk el a csikket!
A sofőr: Férjetek a bőrötökbe még egy kicsit!
Walkman II.: De ebben az esőben még órák múlva sem érünk Újvidékre.
A férfi: Aznap reggel dübörgésre ébredtem. Mellettem állt a következő másodpercben a feleségem is.
Az asszony: Megint a fiunkért jönnek, már másodszor!
A férfi: Hallgass, nem látod, hogy ezek nem ugyanazok?
Az asszony: Mit számít nekünk, megkínoznak bennünket, és kénytelenek leszünk elárulni a fiunkat.
A férfi: Nem leszünk kénytelenek. Mi nem vagyunk áruló fajta, szedd össze magad, bármit is tesznek veled, szorítsd össze a fogad, és hallgass. Ha a fiadról kérdeznek, gondolj a szilvás lepény receptjére, sorold el magadban, hogy mi minden kell bele, és csak aztán válaszolj a kérdéseikre!
Az asszony: Tucatnyi terepszínű ruhás férfi ült a tank peremén, puskájukat lezseren az ölükben tartották, és egy újonnan szerzett népdalt énekeltek több szólamban arról, hogy ki kinek mit mutat meg.
A férfi: Ide állj vele, a fa alá, jó hűvös lesz, már olyan hőség van benne, mint a vasalóban, kiabálták egymás szavába vágva. Éhesek vagyunk, nem érti? Nincs semmi más bajunk; ha enni ad, megígérjük, hogy egy ujjal sem nyúlunk a feleségéhez. Na, mi van, udvariaskodott magával valaki is szebben ezeken a dombokon mostanában, ordított rám a parancsnok. Meghűlt bennem a vér, ösztönösen az lett az első kérdésem: miért éppen az én platánfám alá álltok? Nem lesz semmi baja, elég nagyra nőtt, megvan a magához való esze, ereszkedtek le röhögve a harckocsiról, a cső fél fordulatot tett, és a házra irányult. Nem kell beszarni, ez a hely nem olyan fontos stratégiailag, hogy bárki kilője, ezért pihenünk itt egy kicsit. Lekászálódtak sorban, szakállasan, kormos orral, és elindultak a ház felé.
Az asszony: Otthagyták a férjemet, hogy bámulja csak a tankot, mintha sohasem látott volna hasonlót.
A férfi: Fogalmuk sem volt róla, mit nézek annyira rajta, miért tapogatom meg, mintha dönteni próbálnám az irdatlan tárgyat.
Az asszony: Csak kapjon sérvet, ha ilyen idétlen, szólt hátra az egyik harcos, mert látta, hogy a férjem kétségbeesetten az oldalának feszül, mintha azt próbálgatná, el bírja-e tolni. A padlást foglalták el éjszakára a harcosok.
A férfi: Feküdtünk az ágyon, nyitott szemmel bámultunk a sötétségbe. Hallottuk a piszmogást föntről, hallottuk, ahogy kiütnek néhány cserepet, hogy legyen kémlelőnyílásuk. Levegőt is alig mertünk venni, a vállunk szorosan egymásnak feszült. Amikor a harcosok elcsendesedtek felettük, az ablakhoz lopakodtunk.
Az asszony: Mit gondolsz, lélegzik még?
A férfi: Ugyan, ne aggódj, kibírja akár két napig is, addig elég lesz a víz!
Az asszony: A tank úgy állt a platán alatt a telihold ezüstjében, mint egy gonosz nagy állat, amely maga alá gyűrte áldozatát, és vár még, hogy a szerencsétlen újabb erőpróbát tegyen. Éppen olyan volt, mint a természetfilmekben a krokodil, kilóg a szájából a fél impala, rúg még néhányat vergődve, aztán eltűnik a feneketlen bendőben.
A férfi: Nem állnának arrább ezzel a tankkal? Tudják, ez egy platán, én ültettem, amikor kész lett a házunk. Nemes fa, nem olyan, mint a többi, nem tesz jót neki, hogy ekkora súly nyomja a gyökerét... Meg aztán a ház sűrűbb árnyékot ad, mondtam nekik másnap reggel.
Az asszony: A kezét a háta mögé szorította, hogy ne lássák, mennyire remeg.
A férfi: És akkor hogy a picsába lőnénk vele? Csak szórakozol velünk, ugye! Ha nem tudnád, itt húzódik majd a határ, jól jegyezd meg, mert én mondtam!, kiabált a parancsnok.
A sofőr: Elérte a csomagtartót a víz . . .
A szemüveges nő: Micsoda? Akkor tönkrementek a kofferban a ruháim! (sikoltott)
A sofőr: Nem biztos, hogy beázott, jól van szigetelve a csomagtér. Nyugodjon meg, mindjárt beérünk a városba, és akkor meggyőződhet róla.
A munkásköpenyes nő: És mi lett azzal a tankkal?
A férfi: Ott állt a platán alatt három nap és három éjszaka. Ki sem mentem a hálószobából. Néha a feleségem hozott be vizet, és elmesélte, hogy mit csinálnak, merre vannak a katonák. Azt forgattam a fejemben, hogy beülök a tankba, és elhajtom, meg sem állok vele, csak lőjék ki, úgyis mindegy, úgysem tudnék tovább élni azzal a tudattal, hogy élve eltemettem egyetlen fiamat.
A munkásköpenyes nő: Micsoda? Ott volt végig abban az afgán ládában? És azon állt a tank?
A férfi: Erről beszélek egyfolytában, és nem is figyel rám!
A szemüveges nő: De hát kit érdekel már a múlt, ez egy régi történet. Csak nem ezért van még mindig feketében? (fordult Az asszonyhoz)
Az asszony: De ezért.
A férfi: Feloldották az övezetet, így szólt egy hét múlva a helyi rádió első adásának első híre. Akkor cammogott el a tank a civillé vedlett harcosokkal. Aztán csak várakoztunk, néztem a fát, hogyan rázza le ágairól mind a négy évszakot: Mások is költözködtek.
Az asszony: Itt húzódik a határ, lehet, hogy visszatérhetünk még, de csak látogatóba, kiássuk a földből halottainkat, úgy megyünk el, mondták a szomszédok.
A férfi: Nem lakhat többé más ugyanazokban a szobákban, ott már nem nőhet fel senki, abban az ágyban nem hálhatnak idegenek, abba a tükörbe ne nézzenek, inkább a benzin, mellyel végigmentem a padláson, végigcsorgattam a harcosok széttaposott szalmáján, aztán a konyhán és a szobán, még félig volt a húszliteres kanna, hagytam, hogy a csorgás folyamatos legyen, elindultam a fához, lelocsoltam fejmagasságban, aztán a többit köré a tövébe öntöttem az utolsó cseppig, hátráltam, és gyönyörködve néztem, milyen szépen ég a platán, nemesen és büszkén, hiszen én neveltem, aztán a ház is lángra kapott.
Az asszony: Nem akartuk kiásni a ládát, eltelt két év, és még mindig nem.
Walkman I.: Most már engedélyezett a dohányzás?
(Meg sem várták a választ, megfordították a fejükön a baseballsapkát, sercent a gyufa, felizzott a parázs. Egyikük üres cigarettásdobozt tartott, abba hamuztak. Megkínálták a buszvezetőt is, de nem kért.)
Az asszony: Mit hoztunk volna el a két kezünkben? Nekem a fiam volt a legdrágább kincsem. Kiástuk, és összeszedtük a csontjait.
A szemüveges nő: És ezt csak így mondja? Ez kegyeletsértés...
Az asszony: Ez a kegyelet a kettőnk magánügye, nem szólhat bele senki. Mások is vitték magukkal az övéiket, a frissen eltemetetteket is, mert tudták, hogy mi oda soha az életben nem tesszük be a lábunkat.
A szemüveges nő: Abban a bőröndben vannak a csontok, ott, a túlsó oldalon, ahol a férje ül?
(A szemüveges nő felemeli a hangját, hogy lehetőleg mindenki meghallja. A férfi megpróbálja a lábával az ülés alá túrni a bőröndöt, de a vaskos famarkolatú fül nem engedi. Nagy igyekezetének az eredménye, hogy odaciccegnek a többiek, jelezve, hogy érezze magát kiközösítve)
A munkásköpenyes nő: Akkor legalább tették volna a csomagtartóba a többi poggyásszal együtt.
A szemüveges nő: Így akartak takarékoskodni? Mi ki tudtuk fizetni a csomagjaink viteldíját?
A férfi: Nem, dehogy erről van szó! Egyszerűen nem éreztem volna lent biztonságban, hiszen annyiszor megtörténik, hogy ellopják útközben. Annyi állomáson megáll a busz, és a legtöbb helyen a csomagteret is kinyitják, nem figyelhetem állandóan. Azt hinnék a tolvajok, hogy nagy érték van egy ekkora bőröndben, pedig csak csontok.
Walkman I: A mi poggyászunk már szarrá ázott...
Walkman II.: Ekkora balekokat, mint mi vagyunk! Simán átcsempészünk harminc mobiltelefont a határon a hálózsákunkban, erre most baszhatjuk.
Az asszony: Megéreztem ezt. Mi lenne most a csontokkal alattunk, ha szétáznak?
A szemüveges nő: Belegondolni is rossz, milyenek lennének akkor az én ruháim.
Walkman II.: A hullaszállítók ilyen esetekre szakosodtak, ha nem tudnák!
A szemüveges nő: És mi lesz, ha idáig ér a víz, és kiáznak a bőröndből a csontok, úszni fogunk a kolerában.
A férfi: A csontokat alaposan betekertük nejlonnal, és leragasztottuk ragasztószalaggal.
Walkman I.: Attól még nem abszolút vízhatlan a csomagolás!
Walkman II.: A csontos ürge azonnal szálljon ki!
A szemüveges nő: (sikoltva) Odanézzenek! A padlón az összeillesztések mentén szivárogni kezd a víz.
Walkman I.: Fogjuk meg és dobjuk ki a bőröndjével együtt!
(A két walkmenes megemeli a férfit a zakójánál fogva, egy darabig így tartják, mint valami némafilmben, aztán visszahuppantják, mire az idegesen rángatni kezdi a bőröndöt, de a mellette lévő ülés széle nem engedi. Feláll, kihúzza oldalról, ekkor válik először láthatóvá az utasok előtt a rejtélyes tárgy, a cihelődésre felállnak. A férfi felemeli, és nagy nyögéssel felrántja az ülésre.)
Walkman II.: Sunyi az ürge a bőröndjével, lehet, hogy darabokra szerelt gépágyú van benne, összecsukható karácsonyfának álcázva.
Walkman I.: Mostanában divat a terrorizmus.
A szemüveges nő: Bűzlik is? Még csak az hiányzik, hogy kiszakadjon, és szétszóródjon a tartalma!
A sofőr: Hogy meri az ülésre tenni?
A férfi: Az ülések magasabban vannak, így nem eléri el a bőröndöt a víz.
A sofőr: Mit gondol, kinek lesz kedve ezek után ott helyet foglalni...
A férfi: Az új utasok, ha jönnek, miből gondolnák?
A sofőr: Ez az én saját járatom, ezzel keresem a kenyerem. Arra nem gondol, valahányszor a volán elé ülök, a maga istenverte bőröndje fog az eszembe jutni?
A férfi: Majd elfelejti. Egyszer minden rosszat elfelejtünk.
(A bőröndöt átrakja a mellette levő ülésre. Visszaül a saját helyére. Mellette magasodik kopottas bendőjével a baljós tárgy, melyre olyan iszonyattal néznek, mintha sejtenék az alakját is annak, akit rejt: kidomborodó könyökét, hosszú végtagjait, félhold koponyáját. A suhancok feltérdelnek az ülésre, és hátrafelé néznek.)
A férfi: Különben is, ki tudja, hogy mi minden történt már ezen a helyen, hány nőt erőszakoltak meg itt... Hol lehetett ilyen buszokat szerezni? Mintha itt életbe lépett volna a kollektív amnézia? Máris elfelejtettük volna, mit műveltek a mi nevünkben és állítólag az érdekünkben? Mintha nem tudnánk mindannyian, hogy kiket és hova szállítottak.
A sofőr: (hevesen tiltakozva) Az én járatomon soha ilyesmi nem történt. Legfeljebb egy-egy gyerek hányta el magát, de az korántsem ilyen visszataszító.
Az asszony: Ebben nincs semmi visszataszító!
(A férfi olyan mozdulatot tesz, hogy mellkasának teljes szélességével eltakarja a bőröndöt, és a buszvezető ne láthassa a belső visszapillantó tükörből a bőröndöt. Aztán leveti fekete zakóját, és ráborítja.)
A munkásköpenyes nő: Attól, hogy nem látjuk, még tudjuk, hogy ott van!
A sofőr: Közeledünk, ez talán a bekötőút, ami a központi pályaudvarhoz vezet.
Walkman I.: De nem látni semmit, a világon semmit, olyan sűrűn esik!
Walkman II.: Fő az, hogy mi lettünk Noé választott népe.
A szemüveges nő: Hiszen mi állunk, és itt van a víz alattunk karnyújtásnyira, itt hullámzik mellettünk a tenger... itt úszik egy egész ruhaszárító kötél, ahogyan egy udvarból elszabadult. Sárga esőkabát vezeti a menetet, aztán jönnek sorban utána a zsebkendők és fehérneműk, ahogy elnézem, egy négytagú család szárítókötele lehet...
A sofőr: Őrizzék meg a nyugalmukat!
A szemüveges nő: ...nekem is ilyen csíptetőim vannak a ruhaszárító kötélen, éppen azért vettem őket, mert fennmaradnak a víz színén... tönkrementek a ruháim...
Walkman II.: Na látja, AZOK tényleg kimentek a divatból! És azt nem bírja felfogni, hogy harminc mobilnak most már annyi?
(A busz vonaglik egyet, és leáll. A motorház felől sötét gőzfelhő száll fel. Körben az ablakok bepárásodnak. Pillanatokra csak az esőt lehet hallani, mint valami könyörtelen óriás, öklével veri a tetőt. Az utasok egymás szavába vágva káromkodnak, ordítoznak)
Az asszony: Talán a jég, az elverne mindent, nem lenne termés, éhen halnának mind.
Walkman I.: A kaporszakállú isten figyelmébe ajánlom az útépítőket!
Walkman II.: Mi ez itt, az Eufrátesz?
Walkman I.: Hé, azt a viccet mindenki hallotta, hogy miért úszik a szőke nő felfelé a folyón?
A szemüveges nő: A halmozott pedagógussztrájk miatt. Az látszik csak rajtatok.
Walkman I.: Nem megmondtam? A vibrátorról biztosan nem hallott.
A munkásköpenyes nő: Ilyen marhákat, aluljárót ásnak, de elfelejtik a levezetőcsatornákat!
A sofőr: Pedig számíthattam volna erre, már sokszor megfigyeltem, amikor erre jöttem, hogy eső után napokig térdig állt itt a víz.
A munkásköpenyes nő: Rosszul választott. Igaz, hogy erre közelebb, de most jobban járt volna, ha a főúton marad.
Walkman I.: Valóságos betonteknő, ez meg itt a rakpart.
A sofőr: Tudnak úszni az utasok?
Walkman II.: Mindjárt meglátjuk... Apácák, előre!
(A két suhanc ért először partot.)
Walkman I.: Ez aztán a heti hetes.
Walkman II.: Babonás vagy?
Walkman I.: Minden egybevág: a hetes eső meg a hét utas.
Walkman II.: Csak Hófehérke hiányzik.
Walkman I.: De van egy hulla, az se semmi.
(Aztán a sofőr, majd a munkásruhás férfi ér partot. . . A két nőnek kötelet dobnak, aztán a kezüket nyújtják. Csak a férfi marad a buszban, sokáig erőlködik, amíg a csomagját kiszabadítja a víz alól. Küszködik, mire sikerül a busz tetejére kapaszkodnia. Ott üldögél a csomagjával, kifújja magát.)
Az asszony: (csak magának mondja) Olyan, mint akit a senki szigetén vet ki az ár. Ül a bőröndje mellett, és kémleli, hogyan hömpölyög kétoldalt a benzinszagú víz.
A sofőr: Dobjam a kötelet? Kapaszkodjon bele!
A férfi: Nem, köszönöm. (nem tágított) Már biztonságban vagyok, úgyis vége a viharnak, feljebb már nem jön az ár, a busz teteje azonos magasságban van a járdáéval, teljesen mindegy, hol vesztegelnék. Most már kivárom. Most már.
(Függöny)