Mihályi Katalin interjúja Kovács Frigyessel, a szabadkai Népszínház magyar társulatának igazgatójával
Álom a színházról – ez a címe Mándy Iván, az író egyik könyvének. Kovács Frigyest, a színészt, a szabadkai Népszínház magyar társulatának igazgatóját viszont folyton pénzről, épületállagról, konkrét tervekről, nevekről faggatják az újságírók. Senki sem kérdezi meg tőle, hogy milyen az ő álomszínháza, színházi álma. A Nem fáj és a Johnny fegyverben című darabok mennyire illenek bele ebbe az álomba?
– Szeretem az egyszerű, a tiszta, sallangmentes, puritán színházat, ahol nem a külsőségek (díszlet, jelmez, effektusok) a főszereplők, hanem a színész. Szeretem, ha a színpadon az ember van a figyelem középpontjában lelki meztelenségében, esendőségével, hibáival, erényeivel , gyengeségeivel és nagyságával.
Azt a színházat szeretem, amelynek nem lehet egy szóval meghatározni a műfaját (komédia, tragédia, bohózat stb.). Azt a színházat szeretem, amely olyan okosan szól az emberről, szívvel beszél és lélekkel, tehát egyformán hat értelemre és érzelemre. Számomra fontos, hogy az előadásban legyen mélység és magasság, hogy legyen benne komikum és tragikum. Fontos, hogy segítsen megérteni a lét lényegét és fontosságát. Fontos, hogy előadás alatt egy lélegző lénnyé forrjon össze színpad és nézőtér. Akkor „történik meg a színház” ha közösségi élmény születik, a színpad és a nézőtér közös élménye.
Azokat a színpadi szövegeket szeretem , amelyek minden egyes nézőt (még a véletlenül betévedőt is ) képes megszólítani.
E két színpadi mű minden ilyen igényt kielégít.
A néző nem tud szabadulni a gondolattól, hogy e két színpadi műben rólunk van szó, rólunk is szó van. Mennyire járulnak hozzá, hogy végre tényleg szembenézzünk a történtekkel, lényegretörő kérdéseket tegyünk fel önmagunknak és őszinte, illúziómentes válaszokat próbáljunk adni rájuk?
A Johnny fegyverben olvasva talán túl egyszerű „lila”, „nyálas” , tán még giccsesnek is mondható, de Káló Béla rendkívül hiteles tolmácsolásának köszönve döbbenetes, megható, kétségbeejtő, humoros, ugyanakkor végtelenül tragikus, iszonyatos és szomorú is egyszerre. Az írott szó csak így kimondva, eljátszva lesz olyan erős, tömény háborúellenes tiltakozás, amelyhez foghatót én eddig nem olvastam, nem hallottam, nem láttam. Káló Béla ezzel az alakítással bárhol a világon kitűnőre vizsgázna, mindenütt hasonló érzéseket váltana ki a közönségből, lenne az akár európai, amerikai, orosz, csecsen, albán iszlám, katolikus, budhista ...öreg, fiatal ...ez az előadás mindenkiben egyaránt megvetést, dühöt vált ki a háború és a háborút okozók ellen.
A Nem fáj színpadi mű egy határ menti kisváros háború alatti és utáni szenvedéseit mutatja be egy gyerek ikerpár sorsán keresztül, akiket elválaszt egymástól a világégés, miközben embertelenül keménnyé edzi őket. Az is lehet, hogy az ikerpár nem is két ember, hanem csak egy? Lehet, hogy egyik emberben él a másik? Lehet, hogy csak az elembertelenedett élet bontja meg a tudatot?
Az elmúlt tíz év hány családot, családi közösséget kaszabolt össze? Hány barátunk, rokonunk, sorstársunk, kollégánk menekült el, akik nélkül egyszerre csak félembernek éreztük magunkat? És akik életünk részei voltak, néhány év után vadidegenekké lettek a számunkra. Idegenekké lettünk egymás számára: már nem tudjuk folytatni az öt- tíz éve elkezdett beszélgetést, a közös álmokat. Kerüljük az egymással való találkozást, mert zavarban vagyunk, és nem tudunk egymás szemébe nézni. Nem tudunk a közénk került határral mit kezdeni. Egyikünknek sem tiszta a lelkiismerete, mert mi, akik itt maradtunk, úgy érezzük, elengedtük a távozót, az eltávozott pedig úgy érzi, cserbenhagyott minket. Ha találkozunk, szívélyesen mosolygunk, beszélgetünk ugyan, de már nem mondunk egymásnak semmit. Kopog, hazudik minden szavunk, s elbeszélünk egymás mellett. Tudjuk, de nincs bátorságunk beismerni, hogy meghalt bennünk az a másik, pedig tegnap még a szerelmünk volt, a barátunk volt, a testvérünk volt, az apánk volt, az anyánk volt. Hát erről szól, a Nem fáj. A cím is önáltatás, valamiféle csakazértis, mert muszáj Herkulesek lettünk valamennyien, beismerjük ezt vagy nem. Sokan nem tudják elviselni a szétszakadt létet, ezért nem a vonatra, hanem a vonat alá mennek... de lehet, hogy ez is csak önáltatás.
Kristóf Ágota második világháborús élményből írta a regénytrilógiát, Brestyánszki Boros Rozália és Ilan Eldad ültette színpadra és a színészek meg a nézők élményanyaga teszi aktuálissá.
Aktuálissá és mégis történelmi időtől, földrajzi helytől függetlenné.
A Dalton Trumbo által 19.. írt regény bár Amerikában született a szituáció ránk illik, akár Szabadkán is íródhatott volna. Így érezzük Örkény Istvánt élőnek és szabadkainak, ha a Tótékat nézzük, vagy a Titanic vízirevű szerzője, a budapesti Tasnádi István, lehetne akár csantavéri is, olyan hitelesen szólaltatja meg a szabadkai társulat.
A két utóbbi előadást azért említem, mert ezek is az elmúlt évad termései, csakúgy, mint az itt közölt két szöveg. Nagyképűen azt is mondhatnám, hogy ez a négy előadás tükrözi leginkább színházvezetői ars poeticamat, ha egyáltalán van ilyen. Mindenesetre, a jövőben ezt a tartalmi, és stílusbeli értékrendet kívánom követni – nyilatkozta Kovács Frigyes, aki érzi, tudja, hogy Szabadka kulturális tradíciókkal rendelkező polgárságához – az itthon maradottakhoz – egy ilyen sokszínű, műfaji változatosságra törekvő színház méltó.