Papp Zsolt

Honvágy*

(színpadra alkalmazva Juhász Erzsébet novellája alapján)

Szereplők: a szerző, a kislány, a betegek, egy nővér, egy hang

Kellékek: 5 pizsama, 5 kórházi ágy, 5 éjjeliszekrény, 5 éjjeli lámpa, 1 asztal, 2 szék, függönyök, 1 otthoni ágy, 1 otthoni asztal és szekrény

1. Felvonás

1. szín

(A szerző az ágyban fekszik, és gondolkodik, majd megvacsorázik. A betegek körülötte beszélgetnek, köhögnek. Az ágyak a fal mellett vannak, minden ágy mellett egy éjjeliszekrény áll, rajta lámpa. az ágyak felett tükrök, az ablakok az ajtóval szemben helyezkednek el, rajtuk kellemes halványkék színű függöny. A szoba fehérre van meszelve. Az ajtó felőli első éjjeli szekrényen egy vastag könyv, kissé meggyűrve, a másodikon az aznapi Magyar Szó meg újságok, a harmadik szekrény a szerzőé, rajta egy szobrocska, olyan kabalaféle és egy pohár víz. A negyedik szekrényen levelek, félig megírtak és kibontottak, az ötödiken egy rádió fülhallgatókkal és néhány kazettával. Az ügyeletes nővér felgyújtja a villanyokat.)

1.     jelenet

Szerző: Feküdni, feküdni, feküdni. Besüppedve, egyre betegebben és betegebben az ágyban a hetek és hónapok folyamán mind testhez állóbbá formálódó betegségbe, ott hallgatni még három, négy, hat vagy nyolc ember lélegzését, s e lélegzések kereszttüzében is mindenekelőtt hallgatni önmagamról, amíg csak lehet. Mert előbb-utóbb mindig csak egyetlen leverő, súlyos gondolatom marad: mi is van otthon ilyenkor, mi volt, s mi lesz, ha egyszer haza térhetek.

(Közben forog, fészkelődik az ágyban, aztán iszik, a hátára fordul, és a mennyezetet nézi.)

Egy beteg:  Istenem, istenem… istenem! (Jajgatva)

Szerző:      A fertőtlenítőszerek és orvosságok jellegzetes szagán át török utat magamnak, halk nyögések között kanyarogva az üresen tátongó kórházi folyosókon. Átszelem a csöngetések vékony hangját, légszabályozó berendezések zümmögését, nekilódul a képzeletem, aztán valahol alászáll…

(Felkel az ágyból, megigazítja a takarót, belenéz a tükörbe, majd beletúr a hajába.)

Ez az ágyam, tükröm, tatkaróm, itt ébredek, teszek-veszek, ide, épp ide hordom össze mindenem, ez a hely, ahol alszom. A tényleges jelenlét hiánya folytán most hiánytalanná, tökéletessé nő ez a benti néma világ. Mintha csak valaki a hűvös utcáról nézne egy kivilágított ablakon át.

(Közben sétál, odamegy az ablakhoz, nézelődik, majd megfordul, visszamegy az ágyához és lefekszik.)

Mint valami kép, úgy lebeg ez a látvány előttem. Olykor meggyűrődve, félrefordulva, testem alá szorulva, majd kiszabadulva. Az ágyamtól jobbra egy ideig megáll, aztán megint jobbról, balról, velem szemben a szoba közepére tolódik. Csak hajnalban, a kellő világosságban tűnik el. Álmomban sötét van. Akkor nem is sötétség az üresség. Álmomban üres minden ablak és keret és kép…

(Elsötétül a színpad, és zene szól.)

2. szín

1. jelenet

Színhely: A szobában az ajtóval szemben van az ágy, jobb oldalt szekrény, a szekrényen túl nyílik a fürdőszoba. Bal oldalt helyezkedik el az ágya, az előtt nyílik az ebédlő és a konyha. A szoba közepén van egy asztal, az asztalon egy újság meg egy ceruza. Az újság a keresztrejtvénynél van nyitva. A kijárati ajtó mellett van a gyerekszoba. A gyerekszoba ajtaja és a kijárati ajtó közötti fal előtti asztalon egy rádió. Se nem új, se nem régi, valamint az asztal előtt egy szék.

Szerző: (Késő van, mikor hazaér. Leveti a ruháját, a helyére teszi, aztán mosakszik. Nézi, ahogy a víz a bőrén egyik kezéről folyik a másikra, a vízcseppek végigszántják arcát, kiválaszt egy cseppet, és annak az útját követi végig az egész testén keresztül. Aztán lecseppen, a lefolyó elnyeli, szippantó hang hallatszik, aztán megtörülközik, és bekapcsolja a rádiót, hallgatja a sötétben.)

Hang:    (Valahonnan) …mindenkinek és senkinek.

Szerző: Milyen nehéz, milyen rettenetes lehet azoknak, akik így beszélnek, ilyen teljes bizonytalanságban, arc nélkül, testtelenül, talán mindenkinek, talán senkinek. Bármelyik pillanatban feldarabolhatom ezt a hangot: itt beszéd, amott zene, most zene, most beszéd, most zene, most beszéd, egy hajszálnyival arrébb mindkettő hallatszik egyszerre: beszédet a zenében, zenét a beszédben, olykor, sípolást, zúgást, kopogást is, és bármikor elcsavarhatom, egy kattanás és csönd. De nem teszem, és egyszerre hallatszik a beszéd és a zene is, de megannyi beszéd, megannyi zene valahol máshol makacsul tovább tart, mindenkinek és senkinek.

(Közben leül a rádió mellé és csavargatja az állomásokat a rádió keresőgombján, majd feláll a székről, és kimegy a konyhába.)

Milyen zord és gonosz ez a világ. Csak kevesen találják meg benne a maguk igazát. Igaz is, a lélek nem öregszik, csupán a test. A gyerekkorban átélt érzelmek is itt vannak bennünk, csak felszínre kell hoznunk őket. Igen ám, de vannak olyan emberek kiknek a lelke beteg, és a test csak hozzásegít.

 (Vacsorát készít, megterít, csöndben eszeget.)

Szerző: Úgy ismerem ezt a várost, mint a tenyeremet. Ma is megkérdezte tőlem egy fiatalember: „Lenne szíves megmondani, ez meg ez az utca merre van?” Egyből rávágtam. Senki nem mondaná meg, hogy nem is itt születtem. Meg aztán talán teljesen mindegy az, hogy hol születik az ember… Régebben, ha váratlanul szóltak hozzám, mindig magyarul kezdtem el beszélni. Ma már úgy érzem, ha megijesztenének, sem tudnék magyarul kiáltani. Otthon pedig tán el is tévednék már. Otthon is sokat változhatott azóta minden, mint ahogy ez a város, ez az egész ország is sokat változhatott. Csak nem tudom lemérni. S ha tudnám is, minek?

(Befejezte az evést, a villát és a kést a tányérba teszi, úgy, ahogy kell. Egy pár másodpercig csönd. A szerző hátrahajtja fejét, és egy nagyot sóhajt, közben nyújtózkodik és beletúr a hajába, elgondolkozik, mintha egy üvegen nézne keresztül, bámulja a falat.)

2. jelenet

(Bejön egy kislány. A szerző vasalgatja ruháit, majd felöltözteti. Odamennek az ágyhoz, a kislány lefekszik, és a szerző betakarja.)

Gyerek: De te itt maradsz? Nem mész sehova, ugye? (Kérdezi a gyerek ártatlan arccal.)

Szerző:  Elmegyek, de holnap visszajövök. (S közben lecsukja szemhéját)

Gyerek: Hová mégy el?

Szerző:  Hazamegyek.

Gyerek: Haza?

Szerző:  Haza.

Gyerek: Apukádhoz meg anyukádhoz?

Szerző:  Igen. (Közben megfogják egymás kezét)

Gyerek: A te apukád meg anyukád is dolgozik most?

Szerző:  Alszanak.

Gyerek: Sötétben alszanak?

Szerző:  Sötétben.

Gyerek: És nem félnek?

Szerző:  Nem, nem félnek. (Közben könnybe lábad a szeme, de nem sír.)

Gyerek: Elviszel engem is oda?

Szerző:  Hova?

Gyerek: Haza.

Szerző:  De te itthon vagy, kisbogár.

Gyerek: Tehozzád akarok hazamenni!

Szerző:  Messze van nagyon.

Gyerek: De elmegyünk?

Szerző:  Nem lehet.

Gyerek: Miért?

Szerző:  Messze van nagyon.

Gyerek: De azért elmegyünk, ugye?

Szerző:  (Könnycseppek szántják végig arcát. Egy zsebkendőt vesz elő, hogy letörölje könnyeit, és betakarja a gyereket.)
Aludjál most már, késő van, kisbogár…

Mi is az, hogy hazamenni? Mi az, hogy otthon lenni? Mi is az, hogy otthon, ötlik fel bennem hirtelen. Sötétség van. Nem is sötétség, üresség. Mint álmomban. Üres minden ablakkeret és minden kép… mint aki messze, messze túlfutott a célon. Ha megnősz, és sose látlak többet, hazaviszlek, és te leszel az igazi kisgyerekem.

(suttogja, aztán gondosan eligazítja maga alatt a párnát. Fokozatosan felerősödik egy nyugodt hangulatot árasztó zene, közben egyre jobban sötétül el a színpad.)

Függöny