Karcolat Fenyvesi Ottó költészetéről
A kilenc múzsa a mitológia szerint Helikon hegyén lakozik, s életterük középpontjában az ibolyaszínű forrás áll. Van szent fájuk, a babér, szent állatuk, a méh és a kabóca, de a harmónia letéteményesei, a múzsák elsősorban az ibolyaszínű forrás körül lejtett táncukról ismertek. Énekhangjuk pedig, mint mondják, liliomtiszta.
A körtánc, mint a kör leképezése, a forrás, pedig mint kiapadhatatlan középpont egy mértanilag is tökéletes összhangot jelenít meg.
Az ihletet ajándékozó istennők társaságából a költészethez szorosabban ketten kötődnek: Erató, mert ő a szerelmi költészet múzsája és Polyhymnia, akiben a himnuszköltészet ölt testet.
Abban azonban mind a kilencüknek azonos a szerepük, hogy harmóniát és ritmust kényszerítenek a világra – feladatuk az ember féktelen indulatainak és a természet vad erőinek legyűrése.
Az emberi életben az egyik legvadabb erő a felejtés köde és gomolygó homálya. A múzsák dolga, hogy az ihlet pillanatában mindenekelőtt Emlékezetet leheljenek a költő lényébe, feltöltsék múlttal. Mnémosyné, a múzsák anyja is segít: éles körvonallal határolja el a kreativitás pillanatában a felejtéstől elragadott, egyedül lehetséges és semmi mással nem pótolható képet, költői szót.
Hát hogy ne higgyjen a kényszerítő, isteni ihlet szavának a halandó, „csupa-has ember” (Hésziódosz)? Az Emlékezet leányai, a múzsák a világ alapvető valóságaiként hámozzák ki a köd burkaiból azt is, ami igaz, és azt is, ami csak a képzelet műve. A világról szőtt vízió így lesz egész.
„Tökéletes a felejtés” – hinti el mégis a vélekedést a költő, miközben megkísérel csendéletet festeni. Ha a felejtés a költészet megszüntetése, akkor a mégis megszülető szó, a felejtést szóvá tevő szó a költészet számára létért való küzdelem.
Emlékezni annyi, mint tudni. Helyre rakni, eligazodni. Öntudatra ébredni, önazonosságra lelni, létre serkenni a semmiből, eszmélkedni, mondhatnánk: úszni az archetípusok felé.
A múzsákhoz szóló fohász szerepe: könyörgés emlékezetért.
Fenyvesi Ottó költészetében a mindenkori jelen fohászkodik a múltért. Egy hidrogénszőkéhez c. versének kiindulópontja a spontán jelen pillanat, az impresszió:
„Ablakhoz vonz a naplemente vadonatmodern plain air
a fák talpig aranyban, lopva belesnek ablakomon
fellegeket teper a szél
boldogságot szállítanak transzcendens szellők
dől az ózon, tikkadunk
agyad lassan belefárad a könyvekbe
a homályban tégelyek
lüktet a vér lilán
lerakom dolgaim
semmi a lét
fénylik a birs
koptatnak esztendők vadak
torokba dermedt titkok”
(Egy hidrogénszőkéhez)
A költői figyelem kintről befelé halad, a tényrögzítés absztrahálódik, az általánosítás eljut a „lét”-ig, eljut a vad esztendőkig, a múlt időig, ami maga a megtestesült, megértésre váró titok. A vers folytatása is az „én” és az „ők”, „én” és a „világ” közötti utakat járja be, miközben az ismétlődő futamok keretté rendeződnek, s az idő, a felejtés kérdését bekeretezik. „Már megint holnap lesz”, „az idő díszes költeménye ujjongó kádenciákba torkollik”, „már semmi sem mindegy, minden számít”, „tíz év múltán megint holnap”, „praesens”, „plusqauamperfectum”, „jelen”, „késleltetni a könnyű kielégülést”, „tíz év múltán megint holnap”, „tökéletes a felejtés”, „mi a szerepe az idő üszkös költeményének”, „esztendők, torokba dermedt hidrogénszőkék”, „egy perc önkívület, rettenet” – ezek a sorok már nemcsak utalásosan, de kimondva is idő-verssé avatják a költeményt.
A fohász meghallgatásra talált: a homályban a tökéletes felejtés döbbenete teremtőerővé válik. Mnémosyné megtette kötelességét, a vers éles körvonalakkal határolja el semmi mással sem pótolható önmagát a világtól.
Fenyvesi Ottó „bőrdzsekis anarcholírája” (Virág Zoltán) a jugoszláv költészeti áramlatok között az 1960-as években fellépő farmernadrágos neoavantgárd költők törekvéseinek folytatása. Újra lejátszódik, ki tudja hanyadszor, a személyes és a személytelen ars poeticák közti helycsere. Az avantgárd létrehozza az ún. direktlírát, az indulatosan felmutatott közvetlenséget, a faragatlan beszédet – szemben a modernisták másfajta nemzedékeivel, az esztétizáló stilisztákkal.
Ciklikusan visszatérő költészettörténeti jelenség az efféle akció-reakciószerű váltakozás, amely a 19. századi szimbolisták óta a modern líra velejárója.
A költői önértelmezés fluktuálásáról van szó: az egyik hitvallás a költő szubjektivizmusára, vallomásszerű feltárulkozására épít, a másik koncepció a szerepjátszó költői én elidegenített arcát mutatja fel.
Fenyvesi Ottó versvilága életrajzi kötődésű, vallomásos. Hátat fordít annak a Baudelaire-i költői habitusnak, amely a jelképekbe burkolt, titkos költői beszéddel megalapozza az ún. absztrakt költészetet létrehozó modernitást. Baudelaire vershelyzetei nem konkrétak, nem életképszerűek, nincs spontán lírai szituáció. A bohém költő-esztéta személytelen és szenvedélytelen, a vers elhatárolódik a szívtől, így magát a megszólalót sem lehet azonosítani a biológiai értelemben vett költővel. A beszélő egy megalkotott én, Baudelaire szavával: „persona”. Ebből következik, hogy egyetlen verse sem világítható meg életrajzi adatokból.
A költői én deperszonalizációját, a modern vers alapvető ismérvét a rockköltészet – mint üvöltve énekelt szerelmes lázadás – elhárítja. A „petrarkista rockerek” (Milosevics Péter) vallomásdalainak egyik hatáseffektusa éppen az exhibicionizmus, az én és az egyéni sors lemeztelenítése, mitizálása.
„Kisétáltam a parnasszusra/biccentettem és úgy éreztem/mintha drapp pulóverbe öltöztem volna/… túlcsorduló falloszom feldolgozhatják/egy yu-magyar szalámigyár kézikönyvében/… vegyék kilogrammjaim/a túlhevült bácskai szent naftát” – írja a rock and rollba visszahátráló Fenyvesi Ottó.
Költészete a modern-posztmodern korszakküszöböt jelzi azokkal a sajátos, csupán kultúraközi összefüggések tükrében kirajzolódó vonalakkal, amelyek a korabeli jugoszláv farmernadrágos prózához, neoavantgárdhoz, multimediális rockköltészethez kötik.