Regény és alkímia

(Hamvas Béla Karnevál című regényének alkimista olvasata)¹

A „szent tudás” foglalatai

Hamvas Béla 1948-tól publikálási tilalom alatt állt, művei csak egy szűk baráti kör (a „beavatottak”) számára voltak hozzáférhetők. Ilymódon Hamvas a magyar irodalomban „ezoterikus pozícióba” (Rugási 1989) került, ám ennek az elzáródásnak a tilalom csak a külső, politikai oka volt; a belső ok magukból a művekből, illetve Hamvas gondolkodásmódjából következik. Ennek ugyanis alapvető meghatározója a szinkretizáló jelleg, a 20. századi európai gondolkodásban háttérbe szorult egységlátás. Rugási Gyula úgy véli, hogy Hamvas, akárcsak Szentkuthy Miklós és Határ Győző, a modern (apokaliptikus) kor válságát megtapasztalva fordult az emberiség kulturális hagyományához, hogy annak sokféleségét szintetizálva kísérletet tegyen az egység, az egyetemes tradíció rekonstruálására, amely segítségével az emberi létezés végső kérdései megválaszolhatók.

Hamvas ezt a szintézist az egyik legfontosabbnak tartott művében, a Scientia sacrában próbálta meg létrehozni. A Scientia sacra azokkal a hagyományokkal foglalkozik, amelyek az aranykor emlékezetét őrzik, és az embert visszavezetik az elveszett ősállapot boldogságába. Az aranykor elvesztése, a paradicsomból való kiűzetés archetipikus élménye az embernek, az emberi kultúrának: valamennyi világvallásban megtalálható ez a mozzanat, és ugyanígy, ehhez szorosan kötődve, mitikus alapélmény az elveszett harmónia visszaszerzésére irányuló vágy és eltökéltség is. A mitikus aranykor és az apokaliptikus jelen közti különbséget Hamvas ellentétpárokkal érzékelteti: az aranykor attribútumai a lét, az éberség, és a rend (a lét, melyben a lények mint fénylő csillagok fordulnak befelé, az éberség, melynek segítségével a világ eredeti egysége látható, és a rend, amely által az aranykori állapot fenntartható), az apokaliptikus kor jellemzői ezzel szemben az élet, a kábaság és a zűrzavar (az élet ugyanis lefokozott állapot, az érzékek és szenvedélyek jelenségei között való kába tévelygés, ennek következtében zűrzavar támad, értelmetlen és zajos nyüzsgés, amit a keleti bölcselet szamszárának nevez). A Scientia sacra kísérletet tesz arra, hogy az őskori szent hagyományok rekonstrukciójával a kábaságba süllyedt ember számára újra megtalálja az utat a léthez, a harmonikus egységhez. Szőnyi György Endre a művet a modern ezoterikus filozófia egyik legnagyszerűbb teljesítményének tartja, és a hermetikáról szóló tanulmányában részletesen be is mutatja a könyv gondolatmenetét (Szőnyi 1995). Ez a tanulmány azért is figyelemre méltó, mert az ezotériához kötődő fogalmakat áttekinthetővé teszi, rendszerezi és definiálja. Okkult tudásnak nevezi a transzcendens világra, az ideák világára irányuló, mitikus élményekből származó tudást, amelyet a beavatottak, a kiválasztottak (illetve egyszerűbben: a kivételesen érzékeny emberek) ismerhetnek meg. Ennek az okkult tudásnak a kifejeződései mindazok a metafizikai jelképrendszerek, amelyek a feltételezett őskori egységet, a lét egyetemességét jelenítik meg szimbólumaikkal, mint például az asztrológia vagy az alkímia. A hermetikus gondolkodás legfontosabb előfeltevése az anyagi és a szellemi világ dolgai között levő korrespondenciák elfogadása. Ezt mondja ki a hermetika alapszabálya: „ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van.” (Hamvas 6. köt.: 16) A mágus a rejtett összefüggés révén kapcsolatot tud teremteni a felsőbb világgal, és a létezés rongáltságát helyre tudja állítani. Ennek technikáját a beavatás során szerezheti meg az arra alkalmas kiválasztott, s a hermetikus tanítás szerint így lehet hozzájutni a világ teremtésének technikájához. A Scientia sacra szerint manapság ilyen mágus lehet az író vagy a költő, hiszen ő az az érzékeny ember, aki a „misztikus intuíció” (vagyis az ihlet, az extázis) pillanataiban képes felszabadulni az élet korlátozásai alól, és a létezés teljességét átérezve megtapasztalhatja „az összes dolgok egységét” (Hamvas 8. köt.: 84-85 és 96-97). Ilymódon az írók és a költők vissza tudják állítani magukban az aranykori rendet: az író és a költő a modern alkimista, aki az anyagban rejlő magasabb lehetőségek (az „arany”) kimunkálásán fáradozik. A Scientia sacra az alkímiát elsősorban spirituális műveletnek tekinti, Böhmét idézve: „A valódi alkímia az emberben kezdődik, az anyagban folytatódik és az emberben fejeződik be.” (i.m. 289) Az elemek és a műveletek szimbolikusak, a procedúra végső értelme pedig az anyag (prima materia) átszellemítése, a világ és az ember tökéletesítése, arannyá (materia benedicta) változtatása. Hamvas szerint a művészi tevékenységnek is ez az eredeti értelme, vagyis olyan „szellemi szolgálat”, amely a világot szebbé teszi (i.m. 295). Itt a Scientia sacra újabb ellentétpárt vezet be, a munka és a kultusz fogalmát. A munka az élet fenntartását szolgálja, tárgyakat alkot és elsősorban a nyereségre irányul, hiányzik belőle a művelői magatartás, ami pedig a kultusz lényege. A kultusz áhítattal és szenvedéllyel végzett tevékenység, amellyel az ember a világ fölemelésén és átszellemítésén fáradozik. A tárgyak készítése, de a földművelés vagy a főzés is lehet kultusz, de csak akkor, ha magjában nem az egyéni élet érdekei, hanem az arany kiművelése áll (i.m. 300). A kultusz tehát a teremtéssel analóg tevékenység, vallásos feladat, amely az anyagot művelve a lélekre visszahat, hogy az a kábaságból felébredve a létezés teljességét átérezze. Ugyanezt szolgálja az ősi hagyományban a beavatás, ami az élet folytonosságát megszakítja, hogy az ember a természetfölötti szellemet befogadhassa. A halállal rokon tehát a beavatás, a beavatottaknak jelképes halált kell halniuk, hogy új életre (vita nuova) szülessenek – ezért is nevezik a beavatottakat kétszer születetteknek (Hamvas 9. köt.: 23). A beavatás mágikus aktus, melynek során az individuális én az örök emberivel egybeolvad, a beavatott új ember lesz, új életet kezd, új nevet kap (i.m. 50).

A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Tabula Smaragdina egy beavatási rítus oktató jellegű műve. Hamvas a legősibb alkímiai műnek tekinti, eredetét az i.e. 5. (másutt az i.e. 8.) évezredre teszi. A Tabula Smaragdina tizenhárom mondatból áll, és a lényege az, hogy a fenti és a lenti világ dolgai között analógia van, ugyanis minden dolog ugyanannak az Egynek a gondolatából származik. A természetben minden az Egyből keletkezett, mégpedig „átvitellel”, a világ tehát varázslat: az Egyből származik, annak mágikus tükre, mondja Hamvas a Tabula Smaragdinához fűzött kommentárban (Hamvas 6. köt.: 77).

Hamvas szerint a Tabula Smaragdina arra tanítja meg az embert, hogy hogyan valósíthatja meg önmagában a Nap életfakasztó sugárzását. Az alkímiában a Nap analógiás megfelelője az arany, „és amikor az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át, önmagát Nappá és arannyá változtatja” (i.m. 22). Az alkímia abból a feltevésből indul ki, hogy a látható világ nem az eredeti természet, hanem annak megrontott alakja. A romlást az elemek arannyá változtatásával lehet kiküszöbölni: így állítható vissza a világ (s ezen belül az ember) eredeti állapota. Az alkimista szétszedi a dolgok rossz egyvelegét, hogy az elemeket megtisztítva illessze újra össze egy tökéletes egységgé. Ezt a tökéletes egységet a keleti vallások megszabadulásnak nevezik, míg a keresztény dogmatikában ugyanennek felel meg a megváltás fogalma. A helyre tett világ utáni vágyakozás, mint mondtuk, az emberiség archetipikus élménye és mint ilyen, számos irodalmi mű mélyrétegeiben felismerhető mozzanat.²

A Karnevál speciális szempontok alapján végzett elemzésekor elsősorban arra összpontosítjuk figyelmünket, hogy a regény hogyan kísér végig egy beavatási folyamatot. A különböző fokozatai e beavatásnak olvasatunk szerint megfeleltethetők a tradicionális alkímia egyes procedúráinak, ezért elengedhetetlenül fontos megvizsgálni, hogy az alkímia „szent tudománya” hogyan jelenik meg egy szépirodalmi műben.

A mű, mint probléma

A bibliai hermeneutika szerint a Szentírásnak négyféle értelme van: a „Jeruzsálem” szó közvetlen, szó szerinti jelentése maga a földrajzi hely, a zsidók városa; allegorikus értelemben viszont Jeruzsálem Krisztus egyházát (az evangéliumi emberek közösségét); tropológiai értelemben az emberi lelket; anagogikus értelemben pedig Isten országát jelenti.

Ehhez hasonlóan Dante a Vendégségben kifejti, hogy „az írásműveket legfeljebb négyféle értelemben lehet értelmezni és kell magyarázni” (Dante 1965: 185). A szó szerinti jelentésen kívül Dante allegorikus, erkölcsi és misztikus jelentésről beszél, de figyelmeztet arra, hogy ez utóbbi három a szó szerinti értelemre épül, csak abból kiindulva magyarázható. René Guénon, az Isteni Színjáték egyik legmerészebb kommentátora is úgy tartja, hogy a különböző jelentések „nem mondhatnak ellent egymásnak”, sokkal inkább kiegészítik és harmóniába hozzák egymást, hiszen „ugyanazon teljességnek részei” (Guénon 1995: 7). Guénon az Isteni Színjáték negyedik, misztikus vagy ezoterikus jelentésrétegével foglalkozik, és úgy véli, hogy ezen a szinten a mű tulajdonképpen nem más, mint beavatási rítus, melynek során a főhős az alacsonyabb minőségű, lefokozott éberségű, anyaghoz tapadó állapotból egy magasabb szintű, felszabadult állapot felé halad. A beavatás célja itt is a megzavarodott, útvesztőbe került lélek felébresztése, az édeni harmóniába való visszavezetése. Guénon szerint az olvasó, ha nem ismeri a műnek ezt a mélyebb jelentését, akkor a többi jelentést is csak részlegesen értheti meg, mivel ez az „iniciatikus” réteg a műben „egy olyan rendező elv, amelyhez hozzárendelődik, és amellyel egyesül a jelentések sokfélesége” (i.m. 8).

Az ezoterikus vonatkozásokat tartalmazó mű ilymódon problematikussá válik, az olvasóban kérdések merülnek fel a homályos részek kapcsán. A mű, mint kérdés és kihívás hatására az olvasó keresni kezd, a mű nyomába ered: meg akarja találni a mű jelentését, meg akarja érteni a művet.

Amikor a Karnevál több évtizedes késéssel megjelent, számtalan kérdést vetett fel az olvasókban. A legjobban talán Szigethy Gábor recenziója példázza ezt.

Most kezünkben tartjuk a Karnevál két vaskos kötetét, a regény hét könyvének kinyomtatott szövegét. Bárki elolvashatja e Hamvas Béla által sorskatalógusnak nevezett hatalmas regényfolyamot, Bormester Mihály kalandos élettörténetét. Regény? Bölcselet? (...) Sorskatalógus? (...) Regény vagy regényelméleti munka a Karnevál? (...) Realista regény a filozófus ironikus és bölcs felhangjaival? Metafizikus világértelmezés regényes történettel körítve, illusztrálva? Mit jelent az, hogy a főhős élete kettéválik? (...) Melyik melyik? És melyik az igazi? Van igazi? Hol kezdődik, és mikor fejeződik be a Karnevál? (Szigethy 1985)

Hasonlóan problematikusnak tartotta a művet Nagy Sz. Péter is, aki „már-már befogadhatatlan”-nak, „nagyszabású csődnek” nevezi a regényt (Nagy 1985), valamint Baránszky-Jób László is, aki a társadalmat hiányolja a Karneválból, és kifogásolja, hogy a regény a felvázolt problémák tekintetében csak diagnózissal szolgál, de adós marad a terápiával (Baránszky-Jób 1985).

Nem lehetetlen, hogy a regény körüli problémákat a misztikus jelentés fel nem ismerése okozza. A Karnevál ugyanis szintén végigkövet egy beavatási folyamatot, melyet ráadásul igen sajátos módon, alkimista terminológiával ír le. Így az olvasó, aki az alkimista szóhasználatban kevésbé járatos, komoly nehézségekbe ütközik, ha a regénynek ezt a mélyebb értelmét próbálja megközelíteni. Márpedig a regény befogadása csak a misztikus réteg ismeretével együtt lehet teljes.

A szó szerinti jelentés, miszerint ez a világ a rögeszmés őrültek vásári komédiája, az allegorikus jelentés, miszerint a szamszára örvénylése káprázat (májá, varázslat), és az erkölcsi (politikai) jelentés, miszerint az őrült örvény a világ romlottságának, a korrupciónak a következménye, csak az iniciatikus jelentésre vonatkoztatva nyeri el végső értelmét. Olvasható, elemezhető és magyarázható a mű enélkül is, mégis úgy véljük, hogy a teljes megértést csak a különböző jelentések együttes megismerése szolgálja.

Egy arkhimédeszi pont

A Karnevál alapszituációja szerint a regény elbeszélője Bormester Mihály, lejegyzője pedig az ügyvivő, az „agent spirituel”, aki, mint később kiderül, az elbeszélést több helyen is módosítva közli. A regény tehát kettejük közös műve. Másrészt a fejezetek közé ékelődő „courtain lecture”-ökben többször szó esik az imaginációról, ami az ügyvivő meghatározásában „a lélek esszenciális élete” (K1: 387). Az ember az imaginációval folytonosan teremti a valóságot, és ha az imagináció romlott, az általa teremtett világ is romlott lesz (K2: 250). A regény végén található névmutató előtt pedig fontos megjegyzés áll: a regény összes szereplője imagináció (K3: 463).

A pszichoterápiában azt az eljárást hívják aktív imaginációnak, amikor a páciens belső konfliktusainak megoldásához a szabadon áramló fantáziaképeket hívják segítségül. Ezek a fantáziaképek ugyanis az egymásnak feszülő ellentéteket jelenítik meg, és ezzel magát a megoldást is előkészítik, a szintézist. C.G. Jung az aktív imaginációt színpadi előadáshoz hasonlítja, ahol a megfigyelő saját belső drámája jelenik meg (Jung 1994: 76)³. A Karnevál fentebb vázolt alapszituációja pontosan megfelel ennek a helyzetnek, hiszen az elbeszélő „fantáziaképeit” az ügyvivő jegyzi le, aki így a jungi „belső partner” megfelelője, de tekinthető akár magának a pszichoterapeutának is, aki az imaginált belső drámát segít elemezni a páciensnek. A Karnevál az egyik fontos önmeghatározása szerint „generálgyónás” (K1: 7), ez szintén indokolttá teheti a pszichoterápiával való párhuzamok megvonását, hiszen a lélekelemzés mind technikáját, mind gyógyító szándékát tekintve a gyónással rokon aktus. Az aktív imaginációnak mint terápiának a személyiség helyreállítását, a személyiségszintézist kell szolgálnia. Ezen a ponton érintkezik a jungi lélektan az alkímiai transzmutációval, hiszen az alkímiai átalakulás folyamata is végső soron az ellentétek egyesítését, a szintézist tűzi ki céljául.

Az alapmotívum a műben az önkeresés. A vörös hajú segédfogalmazó, miután egy különös találkozás során rádöbben arra, hogy nem tudja megválaszolni a látszólag egyszerű kérdést: ki vagyok én, önmaga nyomába ered: „Nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, míg az ember önmagát megtalálja?” (i.m. 25) Hangsúlyos hely ez a regényben, a mű sarkalatos pontja. Ekkor jelenik meg először a segédfogalmazónak a lélekvezető angyal is, és többször is megismétli a felszólítást: „Eredj és keresd meg.” (i.m. 27) Az angyal szövegébe latin, ógörög, szanszkrit és héber szavak vegyülnek. A magyarázat erre az, hogy a „legmagasabb szellemi valóságokat ma is görög vagy latin szavakkal vagyunk kénytelenek kifejezni” (Hamvas 8. köt.: 17). Az angyal szövege mágikus szöveg, erre formai jegyek is utalnak: a felsorolás, a ritmikusság, az ismétlődés, a felszólítás, de maguk az idegen hangzású szavak is. Mágikus pillanat ez, amikor a szellemvilág megszólal és útmutatással próbál szolgálni a kereső ember számára. Fontos megjegyezni még, hogy a segédfogalmazó angyala többször hivatkozik (vélhetően fiktív) alkimista szerzőkre, és a műveik elolvasását sürgeti, ugyanakkor óva int bizonyos tévedésektől, és figyelmeztet arra, hogy veszélyes dologról van szó. Az önmegismerés útján az alkímia kínálja a legcélravezetőbb segítséget, mindazonáltal ez nem veszélytelen foglalatosság.

Életében mindenkinek megjelenik, de pseudomythikus regresszióként úgy értelmezik, mint Anonym Magister, s ezzel dyohylikus és permanens disszolutív autovexatúrává aerologizálják, s éppen ezáltal szemidemonstratív detentióvá metaneutralizálódik. (K1: 27)

Nagy Sz. Péter az angyal szövegét halandzsának véli (Nagy 1985), ám ezzel nem tudunk egyetérteni. A latin és ógörög szóösszetételek többnyire kikövetkeztethető jelentéssel bírnak, másrészt az angyal nyelvhasználata az alkimista szövegeket utánozza (és egyben parodizálja is), melyek nehezen követhetők ugyan, de szimbólumaik „finoman szőtt hálóját” (Jung 1994: 112) szétbontva a szövegek értelme is világossá és érthetővé válik. Ebben nagy segítséget nyújt Jung többször is idézett műve (Az alkímiai konjunkció), melyben az alkímiát lélektani szempontból magyarázza, emellett azonban alapos bevezetéssel szolgál az alkimista szövegek jelképrendszerébe is. A továbbiakban elsősorban Jung könyve alapján kíséreljük meg elvégezni a Karnevál alkimista elemzését, abban bízva, hogy az alkímia lesz az a „fix arkhimédeszi pont” (K1: 128), amellyel a mű mintegy „kimozdítható” a helyéből, hogy a főbb mozgatórugói láthatóvá váljanak.

Erjedés, rothadás, halál

A Karnevál „courtain lecture”-rel kezdődik, függöny előtti beszélgetéssel, mégpedig úgy, hogy az olvasó egy mondat kellős közepén találja magát: a regény első szava a „de” kötőszó, mintha valamiféle magyarázkodásba csöppentünk volna. Hamarosan feltűnik az elbeszélő, Bormester Mihály, valamint az ügyvivő, aki tulajdonképpen Bormester belső partnerének is felfogható (a jungi „árnyék”). Kettejük párbeszéde a szellem és a lélek párbeszédének felel meg a pszichoterápia aktív imaginációja során. Az árnyék többnyire elvi ellentétben áll a tudatos személyiséggel, így kettejük konfrontációja egy halott egyensúlyt, szélcsendhez hasonló állapotot eredményez. Az alkímia ezt az állapotot nigredónak nevezi (káosz, melankólia) és úgy tartja, hogy ez az önkeresés alaphelyzete, a kiindulópont.

Ebben a függönybeszélgetésben két fontos mozzanatra kell odafigyelni. Az egyik az, amikor Bormester felsorolja, hogy elbeszélése mi mindennek tekinthető: generálgyónás, fecsegés, vallomás, sorskatalógus, az emberi tulajdonságok Noé bárkája, leltár, képeskönyv, karakterológia, szótár és inventár. Noé bárkája később, a regény VI. fejezetében is megjelenik. Jelképes tartalmáról azt kell megemlítenünk, hogy Noé bárkája a mentés és megőrzés jelképe. Sorsok, karakterek, szavak zsúfolt bárkája a Karnevál, illetve maga a regénybeli elbeszélő: „én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik.” (K1: 9) A másik fontos mozzanat éppen az, hogy ebben az őrületben maga az elbeszélő, de az ügyvivő is a legmélyebben részt vesz, hiszen a regény alaptétele szerint „a pácban mindenki benne van” (i.m. 10). Legfőképpen az olvasó, mert Bormester szerint már az is nagy őrület, hogy ez az egész megtörtént, ennél nagyobb őrület, hogy ő ezt el is beszéli, és még nagyobb őrület, hogy az ügyvivő mindezt lejegyzi. Mindezt már csak az fokozhatja, ha valaki „elképesztő komolysággal” olvasni kezdi a könyvet. Az olvasó már „olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csődöt kell mondania” (i.m. 11). A többi függönybeszélgetésben is gyakori az ehhez hasonló fejtegetés, sokszor alapvető regényelméleti problémákat tárgyal meg a két beszélgetőtárs, ezekről a maguk helyén még lesz szó.

Mint mondtuk, a függönybeszélgetés alaphelyzete az alkímiai nigredo állapotának felel meg. Ennek jegyében áll a regény első és második fejezete is. A nigredo a káosz, az öntudatlanság, a lélek és a test összegabalyodása, mikor is a test és a lélek, illetve az anyag és a szellem sötét egységet alkot (unio naturalis). Ez a procedúra kiindulási pontja, ugyanis az alkimista ezt a sötét természeti egységet kell, hogy szétbontsa, hogy az elemeket megtisztítva tudja újra egybeolvasztani, de már a tökéletesség, az isteni egység jegyében. A szintézist tehát a felbomlás, a szétesés folyamata előzi meg, az erre vonatkozó alkimista műveletek pedig a mortificatio, a putrefactio és a solutio. A halál, az erjedés és a föloldódás motívuma sorra elő is kerül a regény első két fejezetében. Az sem mellékes, hogy a regény februárban kezdődik, vagyis télen, a sötétség időszakában.

A történet legelején máris megjelenik a halál motívuma, hiszen az első szereplő, Doktor Boromeus hóbortjait a temetésén beszélgető emberektől tudjuk meg („akik ismerték, mind azt mondták”, i.m. 13). Különös figura ez a Boromeus, de ezt valamennyi szereplőről elmondhatnánk: hiszen az „odakozmált” jellemek tárháza az egész regény. Doktor Boromeus például képtelen volt megszokni ezt az életet, ha valami nem a megszokott rendben ment, az számára óriási nehézségeket okozott, kénytelen volt percekig, órákig szoktatni magát az új helyzethez. A levéltár új igazgatója pedig az egyik pillanatban Ursinus püspöknek a 7. századból, a következő pillanatban Shakespeare-nek, majd később Corteznek képzeli magát. Fillér Joachim rájön, hogy az egész emberi időszámítás téves, totálisan elhibázott. Kankalin Mátyás törvényszéki bíró felesége a házasságuk első napjától megrögzötten takarékoskodik, hogy az ezüstlakodalmukra majd minden meglegyen, ami szükséges; Kankalin Mátyás kínjában hosszú tanulmányokat ír a körömvágásról, a borotválkozásról. Vermerán doktor, Barnabás Maximus, Hoppy Lőrinc, Améline, Bella, Timur kisasszony, Marcella grófnő, az első két fejezet hatvannál is több, hóbortos szereplője az emberi létezés egy-egy maszkját jeleníti meg, a felbomlást, az alkímiai nigredót.

A vörös hajú segédfogalmazó a levéltár új igazgatójával folytatott beszélgetés hatására ismeri fel a megrázó tényt, hogy akárcsak az igazgató, ő maga sem tudja megmondani, hogy kicsoda ő valójában. Mint már említettük, fontos jelenet ez a regényben, az önkeresés vágya ekkor indítja útra a segédfogalmazót. Az angyal is ekkor jelenik meg először, hogy segítséget nyújtson a kereséshez, vezesse a homályos útra érkező vándort. A segédfogalmazó, akinek a nevét még nem tudjuk, aznap este vonatra is száll, és ezzel megkezdődik a farsangi felfordulás, az utazás a lélek sötét éjszakáján át (nigredo). A segédfogalmazóhoz többször is szólni fog az angyal az önkeresés folyamán, de ő nem képes megérteni az útmutató szavakat, nem tudja befogadni az alkimista szövegeket, így tehetetlenül sodródik a szamszára örvényében a többi szereplővel együtt, nem ismeri fel a maga sorsát, nem tudja kívülről szemlélni önmagát. Az önkeresés rögeszmévé fajul, nem a tökéletesedést szolgálja. Nem is szolgálhatja, hiszen a szamszárában, az elvarázsolt világ örvényében az egyesítés (coniunctio) művelete nem valósítható meg. A szamszárában örök ismétlődés és körforgás van, mint látni fogjuk. A jellemek, a maszkok, a nevek és a szavak, de még a csecsemők is felcserélhetők, mert a szamszára a káprázat világa, a káprázatban pedig a jelenségek a kettősség jegyében állnak, a bináris oppozíciók koordinátarendszerében határozhatók meg, és akár fel is cserélhetők, mert a lényeget ez nem érinti. Az első két fejezet figuráit egy-egy rögeszme mozgatja, az egocentrikus őrület hajtja őket körbe-körbe, vagyis életük nem más, mint derengés, lefokozott éberségű állapot. Jól jeleníti ezt meg Ambrus alakja, aki egész idejét álmodozással tölti, a sok fekvéstől már kisebesedett a bőre (i.m. 67). A különböző világnézetek is rögeszméknek minősülnek, a filozófia és a tudomány is hasonlóan ítéltetik meg. Barnabás Maximusnak, az őskortudomány egyetemi magántanárának a kutatásai is ezt igazolják és parodizálják. A nagy Ri című elméletében kifejti, hogy az ősvallás főistene Ri volt, és az ő tisztelete az egész földön, így Ame-ri-kában is elterjedt, mint a név is mutatja. Barnabás ezután egy csomó olyan szót vonultat fel, amelyben a ri szótag szerepel, és mindezeket kapcsolatba hozza az elméletével.

A kultusz valószínű központja Af-ri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzo-ri tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett előkelők (a görög a-ri-sztosz, amiből a mai a-ri-sztokrata), az ő feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spi-ri-tus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. (...) Az istenség nevét igen sok mai név még őrzi, mint például Sá-ri, Bi-ri, Ma-ri, Te-ri, Ka-ri, Pi-ri, Fe-ri, Gyu-ri. (i.m. 75)

Kisiklott jellemek és gondolatok, ez jellemzi a lélek sötét éjszakáját. A kaotikus közösség kaotikus, megzavarodott emberekből áll. Toporján Antal törzsorvos is hóbortos alak, még a vonaton arról beszél a segédfogalmazónak, hogy kevesen vannak, akik „nincsenek legalább egy kicsit odakozmásodva” (i.m. 35). Az angyal egyre aggodalmasabban figyelmezteti a segédfogalmazót, hogy „labyrinthusi veszély” fenyegeti, hogy a leghosszabb úton halad, sőt ez tévút, „general-solutio” veszélyeztet ezen az úton, a szamszárában való elmerülés (i.m. 60). Itt mondja ki az angyal azt is, hogy a lélek „a tízezerbőrű tűz gyermeke”, de a segédfogalmazó nem érti ezeket az angyali üzeneteket, tévúton jár, vagyis megszállottan keresi a maga biológiai származását. Ezért utazik Kesző Benjaminhoz, tavoli rokonához, akinél gyerekkorában néhány évet töltött és akinél most Flórián ügyész előadja mindazt, amit a segédfogalmazó származásáról tudni vél. Hosszú és kusza kitérő ez egy bizonytalan származású csecsemőről, akit a városka lakói egymás kapujába rakosgatnak, senki sem tudja, kié is valójában. (A csecsemő kacskaringós útját végigkövetve a városka már említett lakóival is megismerkedik az olvasó, így a kitérőnek enumeratio jellege is van.) A segédfogalmazó Flórián ügyész elbeszéléséből semmivel sem lett okosabb, és Féllábú, az ügyvéd az egész történet hitelességét cáfolja.

Ezen a helyen az alkímia egyik jellegzetes allegóriájáról is szólnunk kell. Több alkimista kézirat illusztrációjaként szerepel ugyanis a féllábú ember alakja. A féllábú pap és a féllábú király egymás mellett állva az anyag és a szellem tökéletes szétválasztását szimbolizálja, és egyben arra is utal, hogy a kettő csak együtt ad ki egy teljes egészet. A szétválasztás a nigredóban játszódik le, a féllábú alakja ezt az állapotot jeleníti meg. Flórián ügyész ellenlábasa, az ügyvéd Féllábú is ennek felel meg a regényben. Féllábú tulajdonképpen „Flórián barátja, mindig ott van, ahol Flórián szerepel, ő az, aki ellentmond és tiltakozik és cáfol és vitatkozik” (i.m. 57). (Az ügyész és az ügyvéd a jogi gyakorlatban is szemben álló feleket jelent.) Féllábú most az egész történetet a csecsemőről hibásnak nevezi, és az elbeszélés ellentmondásait mindjárt le is leplezi: „Flórián úr a jelent önkényesen a múltba helyezte át.” (i.m. 135) Vagyis Flórián elbeszélésében a szereplők úgy jelennek meg egy 28 évvel korábbi időpontban, hogy közben ők maguk nem változnak, pedig némelyikük a világon sem volt még akkor. Sőt az egyik szereplőnek, Episztemonnak az életútja Flórián története szerint egész egyszerűen a múltban folytatódik. Az „Episztemon-incidens”, ahogy Féllábú nevezi, visszakapcsolódik Fillér Joachim karmester merész megállapításához, miszerint az időszámításunk teljesen téves, a naptár hamis (i.m. 48). Féllábú az elbeszélést elfogadhatatlannak tartja, „dilettánsra valló hibákat” követett el Flórián, így az egész „szemenszedett fantazma” (i.m. 137-8). Számunkra viszont fontos sugallata van ennek az idővel kapcsolatos „incidensnek”, hiszen a föloldódás alkímiai állapotánál tart a regény, így logikus, hogy itt az idő is képlékennyé, cseppfolyóssá, ilymódon megfoghatatlanná válik. Jól jelképezi ezt az asztrológia Vízöntő-szimbóluma is. Mint mondtuk, a regény februárban kezdődik, ez pedig az asztrológia szerint a Vízöntő időszaka, amikor a sötét szaturnuszi erők uralkodnak (vö. nigredo), a tér és az idő egyvelege meglazul, hullámozni kezd.⁴ Ez az időszak egyben a farsang, a karnevál ideje is, régi szokás szerint ilyenkor illik párt választani.

A tér és az idő labirintussá válik a nigredóban, ugyanez történik a tudással is. A segédfogalmazó Barnabás Maximustól szeretne némi felvilágosítást kérni a származását illetően, a tudós azonban csak a labirintust építi tovább. Óriási ismeretanyagot felölelő munkájához nyolcvanezernél is több könyvet nézett már át és még negyvenezret kell feldolgoznia, hogy az emberiség tízezer éves kérdéseit végleg letisztázhassa. Az ismeretei rendszerezéséhez és a mű megírásához így még harminc év szükséges. Paródiája ez a tudományos kutatásnak, és egyben a tudományba vetett hit ironikus lerombolása. A segédfogalmazó természetesen Barnabástól sem tud meg semmi érdemlegeset, legfeljebb annyit, hogy ő is ugyanolyan rögeszmés, odakozmásodott alak, mint a többi alvajáró kísértet, akiknek arca eltorzult, elcsúfult, sápadt és tragikomikus maszkká változott. Munkája, mint mondja Barnabás, most még „teljes erjedésben” áll (vö. putrefactio), de már nyomon van, hogy a végső kérdéseket tisztázza. Éppen az alkímiáról kezdene mesélni a segédfogalmazónak, amikor csengetnek, és – kafkai fordulattal – a segédfogalmazót keresik, gyilkosság és rablás bűnténye miatt. A segédfogalmazó angyala ekkor elszáll.

Kihallgatások, tárgyalások, tanúvallomások következnek, végül a segédfogalmazót elítélik, noha sem a meggyilkolt pástétomsütő, sem a gyilkosság helyszíneként megjelölt Licsipancs község nem létezik és nem is létezett: Flórián ügyész fikciója az egész gyilkosság. Hogy a segédfogalmazót mégis elítélhetik, ez abból következik, hogy az erjedés állapotában minden megtörténhet, a valóság labilis, fiktív. Másrészt a segédfogalmazónak mintha azért kellene bűnhődnie, mert nem követte az angyalt, tévútra, tiltott területre került. Az alkímia nem veszélytelen foglalatosság.

Az első fejezet végén szerepel a Kankalin házaspár ezüstlakodalma, a szereplők itt mégegyszer felvonulnak (tabló), és megjelenik egy új alak is, lovag Herstal Raimund, aki a következő fejezetben játszik fontos szerepet. A fejezet ironikus fordulattal ér véget, az ezüstlakodalmon ugyanis azt beszélik, hogy a segédfogalmazó a börtönben megtalálta önmagát: rájött, hogy ő valójában Mihály arkangyal.

Metamorfózis

A regény második fejezete a metamorfózis jegyében áll. A segédfogalmazó (akiről mostmár megtudjuk, hogy Bormester Virgilnek hívják, és a fejezetet bevezető függönybeszélgetésben az is kiderül, hogy ő Bormester Mihály apja) négy év után szabadul a börtönből. A világ közben teljesen megváltozott, a maszkok felcserélődtek, varázslat történt. Semmi sem az, ami az előző fejezetben volt. Howligree misszionáriusból vállalkozó lett, tervezett varázsbarlangjával óriási pénzeket akar keresni. Ez a varázsbarlang egyébként a szamszára egész felfordulását is jelképezi, mert ebben a vidámparkhoz hasonló intézményben, ebben az elvarázsolt barlangban semmi sem az, aminek látszik: a szendvicsek elpukkannak, a sütemény füstölögni kezd, a bor tűzszikrákat szór, a fotel kilöki magából azt, aki beleül.

A felcserélődés állapota ez, még mindig az alkímiai erjedés stációja. A maszkok elcserélhetők, mert mint láttuk, minden labilis: Ágoston atya kilépett a szerzetből és kocsmát nyitott, Toporján Antal törzsorvos disztingvált úriemberből iszákos, rongyos, borostás csavargó lett, Ambrus felhagyott az álmodozással, felkelt az ágyából és most röpiratokat írkál és szónokol, anarchista elveket vall. Megjelenik két új szereplő is. Az egyik a rektor, aki rendszeresen meglátogatja az embereket és rosszkedvűen panaszkodik, lemondás és szomorúság árad belőle. Melankolikus ember, ez a hangulat a nigredo par excellence jellemzője. A másik új szereplő Ábel, a vallásalapító, akit Hoppy Lőrinc a gnosztikusokhoz hasonlít. Ábel tanítása szerint a bűn által érhető el az üdvözülés, bűnök elkövetése nélkül senki sem részesülhet a megváltásban. Ez a kifordított vallás lényegében szintén egy metamorfózis eredménye, a bűn és az erény fogalma Ábel vallásában felcserélődött. Ha ezt a gondolatot tovább fűzzük, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a vallás sem több mint az őrületszerű megzavarodás, a karneváli felfordulás, a szamszára terméke, vagyis káprázat. Májá fátyla egyre több mindenről hull le: a tér, az idő, a gondolkodás, a tudomány, a jellem után most a vallás is föloldódik, képlékennyé válik.

A metamorfózis ebben a fejezetben nyelvi szinten is tetten érhető. Toporján Antal például a kocsmában a „sógor, ugye jó bor” helyett azt énekli, hogy „sóbor, ugye jógor”. A mondat szintjén ezt a felcserélődést Monopol közmondásain vehetjük észre.

Ki későn jár, korán ébred. (K1: 213)

Kikapón járva balul bukik. (i.m. 217)

Szapora penko ne hidege rontom. (i.m. 237)

Egyes szavakban pedig játékosan felcserélődnek a magán- és mássalhangzók: csint/csont/pont, tim/tam/tajam, pid/pod/pad (ami ugyanakkor a narráció zeneiségét is fokozza).

A felfordulást jól parodizálja a Toporján törzsorvos és Ágoston atya között lezajló kocsmai ütközet, üvegek, székek, asztalok törnek darabokra. Ekkor merül fel az a kérdés, hogy vajon melyik Ágoston az igazi, a dogmatika tanára vagy a csapos? S melyik az igazi Bormester Virgil, az önmagát kereső segédfogalmazó vagy pedig Mihály arkangyal?

Améline se nem a régi. Feminista eszméit sutba dobva az első adandó alkalommal vacsorára hívja magához Bormester Virgilt. Améline őrületének megoldása, kulcsa a mérleg. Améline-ről mindenki úgy tudja, hogy jó, hogy az iskolában türelmesen foglalkozik a gyerekekkel, hogy jótékony és a koldusoknak gyakran ad alamizsnát. Ha azonban túl sok jót tesz, akkor a belső mérlege a jó oldalra billen, vagyis felbomlik az egyensúly és neki gyorsan valami rosszat kell csinálnia, hogy a mérleg nyelve ismét helyre álljon. Ilyenkor Améline rossz, gonosz és bosszúálló, a koldusokat leköpi, a gyerekeket pálcával megveri, kövekkel ablakokat tör be, sőt gyújtogat is. Minél nagyobb a jótett, amit végrehajtott, annál nagyobb gonoszságot kell elkövetnie, hogy az egyensúly visszaálljon. (A mérleg a viszonylagosság jelképe, itt az erkölcs képlékenységére utal.) Virgil a vacsora után hosszan beszél Améline-nek arról, hogy a bizonyosság eltűnt, és nem talál semmiféle fogódzót ebben a megváltozott világban: tünékeny és ideiglenes lett számára a valóság. Virgil okkultnak nevezi ezt az örvényt, amelyben álarcosok és álruhások kavarognak, és a maszkok szüntelenül szétbomlanak, szüntelenül átalakulnak. Améline sem jelenthet Virgil számára megnyugvást, mert ő is csak a bizonytalanságot fokozza: először azzal, hogy a lakását felajánlja Virgilnek, legyen az övé, miáltal bizonytalanná válik a magántulajdon fogalma; másodszor pedig azzal, hogy a nyakába borul és megcsókolja Virgilt, majd házassági ajánlatot tesz neki, ez pedig az érzelmeket teszi bizonytalanná. Így Virgil az egész helyzettől csak még zavartabb lesz.

Az ellentétek egyesítését az alkímia hagyománya a házassággal, az alkímiai menyegzővel jelképezi. A nigredóban szétválasztott elemek az újraegyesítés (coniunctio) első fokozatában (unio mentalis) megtisztulnak, a második fokozatában pedig ismét eggyé válnak (reanimatio)⁵: az átszellemített lélek ekkor olvad össze az aszkézisben megtisztult testtel, aminek legfőbb szimbóluma a kémiai menyegző. Az így létrejövő egységnek, amit lapis philosophorumnak is neveznek, már alkalmasnak kell lennie az istenséggel való egyesülésre, ami a coniunctio harmadik, befejező fokozata, tulajdonképpen az opus magnum. A kémiai menyegzőt a király és a királynő nászával illusztrálták az alkimisták, ahol a király az aktív, szellemi résznek, a királynő a passzív, testi résznek felel meg. Az egyesüléshez azonban elengedhetetlen egy köztes elem, amit neveznek quinta essentiának is, jelképe pedig leggyakrabban a bor, a vinum philosophorum, mivel a bor az alkimisták felfogásában magában hordozza mindkét rész tulajdonságait: folyadék lévén testes, anyagi jellegű, míg alkoholként (spiritus) a szellemet is képviseli.

Bormester Virgil és Améline menyegzője nem tudja megvalósítani az ellentétek egyesülését, nászuk nem válik alkímiai összeolvadássá, sokkal inkább a megbomlott világ őrülete tolja őket egymás mellé. Kapcsolatuk így nem több unio naturalisnál, öntudatlan és sötét gubanc, ami csak zavart okozhat a továbbiakban. Így törénhet meg az is, hogy gyereküket a szülésznő elcseréli a Raimund házaspár ugyanakkor születő gyerekével. (A szülésznő egyébként ugyanaz a Majoránna nővér, aki Flórián ügyész egyik hipotézise szerint Bormester Virgil édasanyja, mégpedig úgy, hogy álmában ejtette teherbe egy csavargó, aki részegen a nővér ágyába zuhant. Tökéletes felfordulás.)

Érdemes egy pillantást vetni azokra a körülményekre is, amelyek úgy hozzák, hogy Améline és Herstal Raimund felesége ugyanabban a szobában szüli meg gyermekét. Herstal és felesége kikocsiznak a városba, a gyermek születését ugyanis csak későbbre várják. Az egyik téren azonban, ki tudja miért, személyes bosszúból vagy valamilyen anarchista társaság műveként, a házaspár majdnem merénylet áldozata lesz: egy feléjük dobott bomba közvetlenül a kocsi közelében robban fel. A lovak vad vágtába kezdenek, fejvesztetten rohannak a városon át – majd pedig éppen a kórház előtt sikerül őket megállítani. Herstalné, mivel az izgalmak hatására megindul nála a szülés, ekkor ugyanabba a szobába kerül, amelyben Améline is vajúdik, és a két asszony gyermeke ugyanabban a percben jön a világra. Az epizód különös pontja az a bizonyos bomba, melyet Herstalék kocsija felé dobnak. A kocsis látja, hogy egy „fekete, emberfej nagyságú” tárgy repül feléjük. Erről akár az alkimisták szimbóluma, a fekete halálfej is eszünkbe juthat: a halálfej, illetve a lefejezés szintén a nigredo szimbóluma, a test és a lélek különállását jelképezi. Arra is érdemes felfigyelni, hogy Bormester Mihály születését éppen ez az alkímiára utaló, halálfejnek látszó tárgy befolyásolja döntően. Bormester lesz ugyanis az egyetlen szereplő a regényben, aki a coniunctio műveletét megvalósítja.

A születés elbeszélése után függönybeszélgetés következik, sorrendben a negyedik, amelyben az elbeszélő megmagyarázza „emberszenvedélyét”, patológ kíváncsiságát, vagyis hogy miért leli örömét ebben a rengeteg szereplőben, sorsban, jellemben.

Minden egyes emberben külön önmagamat keresem, de csak valamilyen eltorzult alakban ismerem fel. Ha már két embert nézek, akkor ez az eltérés, ez a tőlem való elhajlás valamivel kevesebb, majdnem elenyésző törtszámmal kevesebb, és minél többet nézek, annál kevesebb. Ez az én emberszenvedélyem magyarázata. Nem valami kitűnő magyarázat, és talán nem is helytálló. Magam is tudnék ellene kifogásokat támasztani. Végül is azt hiszem, hogy én magamat tükörképemben, kívülről csak akkor láthatnám világosan és teljesen, ha valamennyi embert egyszerre látnám, történetével, arcával, sorsával, minden változásával, következetlenségével, életvonalával, töréseivel, együtt, egyben az egészet. Énnekem csak az egész emberiség együtt felel meg, mint tükör. (K1: 243)

Összecseng ez József Attila soraival:

 

Hiába fürösztöd önmagadban,

csak másban moshatod meg arcodat.

(József Attila 1990: 162)

 

A karnevál lényegéhez tartozik, hogy az arcok nem arcok, hanem maszkok. Így a Karneválban sem találkozunk arcokkal, csak maszkokkal, az arcok másolataival, amelyek az eredetinek elég kevéssé sikerült lenyomatai. Hogy az eredeti arc, a mátrix micsoda valójában, később fog kiderülni.

A függönybeszélgetés fontos megállapítása még az, amit a nőkről tesz: olyanok, mintha „élősdi férgekből és angyalokból lennének összeolvasztva” (K1: 244). A regény eddigi nőalakjairól valóban nem sok jót lehet elmondani. A nőket „nehéz és kábító, sokszor émelyítő” atmoszféra veszi körül, mint mikor „délben a tehenek a hasukat a langyos mocsárban tartják és egyhangúan kérődznek” (i.m. 104). Ez az ingovány, ez az „üres bambaság”, a matriarchális tenyészetnek ez az „ősláp-légköre”, ez a „párás és édeskés tejszagú meleg” övezi a nőket, akik ilyen módon az erjedés, püffedés, mocsári bomlás alkímiájához rendelhetők, a nigredo par excellence tartozékai.

Az elbeszélésben mostmár Bormester Mihály szereplőként is megjelenik, mint hatéves gyerek. Ekkor történik egy valódi gyilkosság: Zorge Salamont, a zsidó ószerest megölik és kirabolják az országút szélén. Bormester Virgil éppen emlékiratait, a Tépelődéseket írja, amikor a kafkai szituáció megismétlődik: csengetnek, három férfi lép be és Bormester Virgilt gyilkosság és rablás alapos gyanúja miatt letartóztatják. A hatéves Mihály számára ez az élmény jelenti az első szembesülést a valóság abszurditásával, koholtságával, értelmetlenségével. A tárgyaláson már meglehetősen sok hamis bizonyíték előkerül Virgil bűnösségére vonatkozóan, amikor megjelenik Améline és azt vallja, hogy a gyilkosságot ő követte el. Tóbiás, a felügyelő megzavarodik, majd végül mindkettejüket elengedi. Újabb rögeszme születik, mert Ábel vallási elveinek hatására - miszerint csak a bűn vezet az üdvözüléshez, csak aki a Bűnök Tornyának építésében részt vállal, az érheti el a megváltást - a szereplők sorra jelentkeznek a felügyelőnél azzal, hogy a gyilkosságot ők követték el. A felügyelő egyiküknek sem hisz, és kidolgozza a valószínűtlenségi mozzanat elméletét, mert úgy gondolja, hogy a gyilkos az, akiről a legkevésbé sem feltételezhető a bűntény elkövetése. Amikor pedig végre Pataj, az igazi gyilkos jelenik meg nála, a felügyelőnek annyira elege van az egész tébolyult felfordulásból, hogy a tettest egyszerűen kidobja, elkergeti.

Pataj alakja az egész regényben jelen van. Az első fejezetben, a kitett csecsemőről szóló epizódban ő az, aki nem rakja tovább a babát, hanem beviszi Marcella grófnő házába. Pataj akkor még egy állatbarát kislegény, aki rühes macskát, törött szárnyú széncinkét ápol, kutyákkal, tengerimalacokkal barátkozik. A könyv második fejezetében Pataj már fiatalember, aki azonban a társadalmon kívül áll, kutyákkal társalog magányos sétái során. Pataj szerelmes Abihailba, Zorge Salamon lányába. Találkozásaikat Bormester Misike többször is kilesi, és Abihail szépsége őt is megzavarja: a lány szemében „a káprázat vad szenvedélye” ragyog. Abihail az első nő, akibe Misike is „beleszédül”. Misike azt a jelenetet is látja, amikor Pataj megvallja a kutyáknak, hogy Zorge Salamont ő ölte meg, ezért a sötétség bűnében vétkes. Az ószerest megölte és kirabolta, hogy az így szerzett pénzzel Abihailt feleségül vehesse. A felügyelőnek is megvallja, hogy még lelkiismerete sem furdalta, amikor Zorge Salamon koponyáját szétverte.

Pataj alakjában van valami diabolikus. Erre utalhat a csaholó kutya megszelídítése, valamint a nevébe rejtett pata szó is. A nevek mágiájának és a szómágiának lényeges szerepe van a Karneválban, erre még fogunk utalni a későbbiekben. Most csak annyit kell megállapítanunk, hogy Pataj diabolikus figura bár, de nem egyértelműen a gonosz megtestesítője, alakja ennél összetettebb. A kereszténység felfogásában az ördög a világban található rossz okozója, a teremtés ellenlábasa, az örök tagadó. Az alkímia fekete embere viszont, aki az ördögnek felel meg, a prima materiát jelképezi. Itt kell szólnunk arról az elemről, amely az alkímiai coniunctio során elengedhetetlenül szükséges a mysteriumhoz, ez pedig a mercurius. A két egyesítendő elemet, a cselekvő, férfias, szellemi sulphurt és a passzív, nőies, testi salt csak a kettejük között közvetítő mercurius segítségével lehet egyesíteni. A mercurius a mindent gyógyító orvosság, a quinta essentia, amely a lapis előállításának fontos katalizátora. A fentebb említett vinum philosophorum is ennek a mercuriusnak az analóg megfelelője, ezért a mercuriusról az is tudható, hogy mind a szellemi, mind az anyagi tulajdonságok megtalálhatók benne, átfogja a testi és a pszichikus szférát is. Erre a szimbolikára egész egyszerűen az adta az okot, hogy a mercurius, ami gyakorlatilag nem más, mint a higany, a vízhez hasonlóan folyékony, tehát közvetítő elem, ugyanakkor fém is (ötvözete a szilárd, testies amalgám), végül pedig el is párologtatható, aminek alapján a mercuriushoz az alkimista a szellem attribútumait is hozzárendelhette. A mercurius tehát kétértékű minőség, mercurius duplex, és paradox módon az alkímiai procedúra kezdetét és végét is magában hordozza. A mercurius mint prima materia minden létező alapja, de a mercurius a lapis philosophorum is egyben, vagyis az átalakítás célja. Ezért mondhatjuk a mercuriust ellentmondásos elemnek, amely úgyszólván az ősanyagot reprezentálja, amelyből a teremtés során az összes materiális lény létrejött, másrészt az alkímiai átalakítás végeredményét is jelenti, a bölcsek kövét, amellyel az arany előállítható. Ilyen ellentmondásos alakja a regénynek Pataj, a fekete ember, aki sátáni figura, a sötét éjszaka gyermeke, de ugyanakkor prima materia is, vagyis minden létezőben van belőle valamennyi, mert ő a mercurius, akiből az összes többi létrejött. Talán ezért van jelen végig Pataj alakja a regényben. Pataj a negyedik és az ötödik fejezetből látszólag hiányzik, de csak azért, mert ezekben a fejezetekben másvalaki helyettesíti őt, mint látni fogjuk.

Derűsebb alakja ennek a második fejezetnek Gambrinus, aki a regény bájosan bogaras figuráinak egyike. A megérkezése is parodikus félreértéssel kezdődik: Barnabás Maximus mágikus szertartással exorcizálja őt, mert azt hiszi Gambrinusról, hogy az tulajdonképpen az ő (mármint Barnabás) álarcot öltött öccse. A komikus félreértést tisztázva szóba elegyednek, és Gambrinus egy érdekes tervvel hozakodik elő. Olyan szellemi kocsmát („un restaurant spirituel” [i.m. 304]) szeretne felépíteni, ahol nem levest, húst, főzeléket szolgálnak fel, hanem szellemi táplálékot. A maga módján Gambrinus is alkimista, aki a materális világtól úgy akar megszabadulni, hogy az étkezést gyökeresen megváltoztatja.

Mégis milyen menükre gondolt ön elsősorban?

A legjobban úgy tudnám megmagyarázni, ha egyszerű ételből indulnék ki. Vegyes étel, főzelék is, hús is, leves is, több alkatrésszel. Ilyen szellemi táplálék a Toldi-magyarázatok lenne. Általában a kommentárok és kresztomátiák és antológiák -

Helyes, nagyon helyes -

Más étel például a Homéroszi költemények, rizs helyett, de fűszeresen, például Baudelaire-mártással. Mit szól hozzá?

Kitűnő. És a leves? A levest kiváltképpen a skolasztikusokból főzné?

Nem, ez túl nehéz lenne. A skolasztikusokat tisztán nem is tálalnám, csak igényesebbeknek, minden alkalommal csak vékony szeletekben, költeményekkel körítve. Néha töltve.

Rendkívül érdekelne, hogy mivel töltené.

Erazmusra gondoltam, aztán Melanchtonra, Kálvinra, Savonarolára -

Erős -

Belátom. Mondjuk, Morus -

Sokkal inkább. Persze attól függ, mivel körítené -

Vegyes salátával, bantu néger vagy patagon dalokkal, esetleg ausztráliai himnuszokkal, orfikus töredékekkel, Euripidész fragmentumaival, a Gilgamessel. Érti, hogy mire gondolok.

Nagyon is jól. (i.m. 304-5)

Gambrinus nemes gondolatát nem sokkal később Tóbiás felügyelő leplezi le. Szerinte ugyanis Gambrinus nem szellemi táplálékkal akarja helyettesíteni az anyagi étkeket, hanem éppen ellenkezőleg, ő még a költeményeket és a festményeket is a legszívesebben fölfalná mérhetetlen torkosságából kifolyólag.

Gambrinus mindent le akar nyelni, nézze csak meg, micsoda hasa van, nézze meg jól, megenné még a szobrokat is, a festményeket is, Cimabue-t és a pompeji falfestményeket, a perzsa miniatűröket, megenné a zenét, Bachot és Mozartot és Monteverdit, és lenyelné a filozófiát és a vallásokat és a mathézist és a teoretikus fizikát, és még akkor is azon tűnődne, hogy mit lehetne enni - (i.m. 317)

A második fejezet fináléja nem más, mint egyfajta zenei összefoglalás, ahol a lényeges motívumok (dallamok) mégegyszer vissztérnek (felcsendülnek).⁶ Ez a finálé az elhallgatás jegyében szólal meg. A fejezet egyes motívumainak csendje sorra megjelenik: az emberek, a nevek, a szavak csendje ez a „nagynagynagy csend”. Ebben a felsorolásban szerepel „az elcserélt újszülöttek csendje” is. Ez a befejezés, ahol a csend szó többször ismétlődik, emlékeztet az Ísa-upanisád végére is, ahol a „santih” (béke, csend) szó szintén többször megismétlődik (lásd Upanisádok 1994: 14-16), jelentése pedig: a meg nem változtatható dolgokba való bölcs belenyugvás békéje. A Karnevál második fejezetének végén, ahol a felfordulás olyan nagy, hogy végérvényesen kibogozhatatlannak tűnik, ugyanezt jelentheti a csend. A meg nem változtatható zűrzavarba való bölcs belenyugvást.

Összefoglalásképp elmondhatjuk, hogy az első két fejezet a nigredo állapotát mutatja be, ezt jelképezi a két fő motívum, a halál és a felcserélődés motívuma. Az erjedés állapotát a női lélek mocsári atmoszférája fejezi ki. A tűz, az örökké változó változatlan szintén a főbb motívumok közé tartozik, jelentése összetett. Jelentheti az apokaliptikus tűzhalált (K1: 179 és 236), vagyis ilymódon a halál motívumához kapcsolható. Jelentheti az örökké változó változatlant (i.m. 203), így a második fejezetben lezajló metamorfózis lényegét fejezi ki. Nem mellékes az sem, hogy az alkimisták számára a tűz, a tüzes kard a megpróbáltatások jelképe, hiszen mint mondják, az aranyat a tűzben kell megedzeni. Végül pedig a tűz nem más, mint maga a lélek, mert a lélek a tízezerbőrű tűz gyermeke.

A labirintus

A második fejezetet függönybeszélgetés követi, sorrendben az ötödik, amely több vonatkozásban is kulcsfontosságú. Ebben a beszélgetésben fejti ki az ügyvivő, hogy a regény szereplőinek személytelen, leszedhető és felcserélhető maszkja nem más, mint a monománia, a rögeszme, amelynek mindegyikük rabja (i.m. 358). Nem válnak személlyé a szereplők, ezért nem is képesek közös életre egymással, vagyis a társadalom csak látszat, a közösség nem létezik, hiszen az egyének a maszk, a rögeszme rabjai és egymásra nincsenek tekintettel. „Bábeli társadalom” (i.m. 356) ez, a nyelvzavar, a fölfordulás állapota. Ezért érzi úgy az olvasó, hogy csapdába, útvesztőbe került, minden a feje tetején áll. Maga az elbeszélés is kibogozhatatlan, hiszen az ügyvivő elmondja, hogy több helyen is módosította az elbeszélést. Bormestert mindez nem hozza zavarba, az ő regényelmélete szerint ugyanis az a jó, ha a regénynek nincs egyetlen fix pontja sem. Az elbeszélő és az ügyvivő egymást ellenpontozzák, az olvasó és a kritikus is ellenpontozódik, vagyis a regény „állandó mozgásban van”, így a szerkezete tulajdonképpen egy négyszólamú fúgáéra emlékeztet (i.m. 409). Az ügyvivő viszont képzőművészeti hasonlattal él, és úgy véli, hogy a regény a sokszerűség gondolatára épül, ahol a lényeg rejtett marad.

Ön, nézetem szerint, azt az eljárást követte, amit néhány képén Brueghel alkalmaz, különösen az Ikarusz című festményén, ahol kolosszális táj, tengeröböl, város, házak, hajók, kikötő, erdő, szántó-vető parasztok, almaszedés, utak, kocsik és gulyák és lovak és katonaság van, és a roppant távlatban, oldalt a tengerben picurka kis löccsenés, mintha valaki a vízbe köpött volna, itt esik a tengerbe a szegény Ikarusz. Ön is egész menazsériát vonultat fel, koholt alakokat, fene nagy históriát és bonyodalmat, csak azért, hogy az embert félrevezesse... (i.m. 375)

Ebben a függönybeszélgetésben a regényelméleti fejtegetések dominálnak. Miután a zenével és a képzőművészettel állították párhuzamba az irodalmat, Bormester indulatosan magyarázza el az ügyvivőnek, hogy a regényben a szó a legfontosabb, nem az elvek, nem a szereplők tulajdonságai, nem a történet, hanem a szó.

Nekem csak a szavakkal van dolgom. A költészet világa nem a kozmosz, nem a társadalom, nem a pszichológia, nem a történet, nem a morál. A költészet világa a szóval kezdődik, és a szóval végződik. Nincs probléma, nincs egyenlet, nincs ítélet, nincs következtetés. Egyenlet is szó, ítélet is szó, következtetés is szó. Nem járás, hanem szó. Nem hang, hanem szó. Nem arc, hanem szó. Mindig szó - (i.m. 378)

Ezek az emberek mind szavak. (i.m. 379)

Így válik a regény szavakból épített labirintussá, ez pedig felidézi a következő művészetet, amellyel a regényírás rokon: az építészetet. Bormester ugyanis bevallja, hogy a legszívesebben építész lenne és házat építene, melynek kertjét magas kőfallal venné körül, és a ház homlokzatára pedig arany(!) betűkkel azt írná: „Tat tvam aszi”. Ami szanszkritül annyit jelent: ez vagy te. Az építészet is hermetikus mesterség, mert építeni azt jelenti, hogy felépíteni önmagunkat. A Scientia sacra ezt a következőképpen fogalmazza meg.

Az ember a szellemváros képe, de az ember maga építi fel jó gondolatokkal, jó szavakkal és jó tettekkel, mint az iráni hagyomány tanítja. S azáltal, hogy az ember önmagát mint szellemvárost felépíti, ahogy a puszta és kietlen anyagi természet közepén házakat emel, utcákat kövez, falakat, kapukat alkot, templomokat és palotákat épít, és rendezett, törvényes közösséget szervez, az ember tulajdonképpen az örök szellemvárost építi. (Hamvas 9. köt.: 327)

Bormester részletesebben is szól az általa elképzelt épületről, amely egy magas kőfallal elhatárolt kert közepén található.

A kapu a csengő nyomására kitárul, s ön belép. A csarnokban lépcső vezet fel. Jobbra-balra sehol ajtó, fel az első, aztán a második emeletre, aztán a teraszra, s onnan a túlsó oldalon ismét le a kertbe. Ön csodálkozik. Az ördögbe is, itt valami tévedés van. A házat megkerüli, ismét belép. Az ajtót keresi. Jobbra és balra tapogat, kopog. Nincs. Sima falak. Szép fehér márvány, de ajtó nincs. Megint fölmegy a tetőre, és a túlsó oldalon le. (...) Váróterem. Ha ide belép, nyílegyenes folyosó vezet át a házon és a másik oldalon ki a kertbe. Nincs bejárat, állapítja meg kimerülten és lehangolva. De íme mégis van a házon ablak, a kémény füstöl, és egyébként is látszik, hogy a házat lakják. (K1: 383-5)

Az ügyvivő ekkor már érti a ház lényegét, innen ő folytatja a leírást.

A villanykapcsolókhoz meg egyáltalán nem mernék nyúlni, mert azok biztosan forró vagy jeges tussal vannak összeköttetésben, ha pedig valamelyik szobában, véletlenül, mert ez is megtörténhet, a kerevetre rálelnék, nem mernék leülni, mert tudnám, hogy az süllyesztő, ha pedig valahol bárszekrény lenne, falatozóval, a sonka papírmaséból lenne, a konyakosüveg pedig felrobbanna, és egyébként is a konyhatűzhely a rokokó szalonban lenne, az éléskamra a könyvtárban, a könyvtár viszont a gardrób sarkában, és az ebédlő közepén roppant teknő, sajtárokkal és dézsákkal és üstökkel, és minden jel arra vall, hogy nagy mosásra készülnek, a mosókonyhában viszont világosbíbor selyemkárpit, de a székek helyett nyersfatönkök, és mindegyik rönkön friss macskaszar, amelynek szaga kellemetlenül vegyülne a floridai mák illatával, és a falon a felirat: Mene tekel ufarszin - (i.m. 385-6)

Emlékeztet ez Mr. Howligree korábban ismertetett varázsbarlangjára is, ahol semmi sem az, aminek látszik. Figyelemre méltó az épület és a keleti vallások mandalája közötti hasonlóság is. A mandala szó szerint kört jelent, de használják „közép” és „körülvevő” értelemben is. A mandala tulajdonképpen egy meglehetősen bonyolult rajzolat, amely egy külső övből és egy vagy több egymásba rajzolt körből áll, melyek közepén egy négy háromszögre osztott négyzet van. A háromszögek belsejében, valamint a mandala közepén, újabb körökben, istenalakok vagy jelképeik láthatók. Ez a vázlat végtelen számú változatot enged meg: „némelyik mandala labirintusra hasonlít, mások palotára, bástyákkal, tornyokkal és kertekkel” (Eliade 1996: 264).

A világ labirintus. Az emberi psziché is az, akárcsak a világ lényegét megjelenítő mandala is. Az alkímia segítségével a labirintus feltérképezhető lenne, de az alkímia nyelvezete bonyolult, szimbólumrendszere szintén labirintusszerű: több jelkép írja le ugyanazt a műveletet, és ezek a jelképek nem mindig fedik egymást teljesen. Az alkímia is, ahogy a világ, a psziché, a mandala és a regény is: labirintus. Ördögi felfordulás, diabolikus cirkusz. Mágikus útvesztő.

Dúl Antal beavató regénynek nevezi a Karnevált. (Dúl 1985: 40). Talán a beavatás jelenti a kulcsot a labirintushoz, illetve magához a regényhez. A beavatás ugyanis a tudat átalakítása, a tudat színvonalának megemelése. Mint minden átalakítás, úgy ez is leírható alkímiai terminológiával. A beavatás során az ember a leszűkült életének határait áttöri, és a létezés egészét magában helyreállítja (Hamvas 3. köt.: 202). A beavatás megnyitja az utat a lét irányába, a személyiség kiteljesítése érdekében. Ugyanezt jelképezi az alkímiai coniunctio, ahol a szétválasztott elemeket a tökéletesség jegyében egyesítik újra. Ahogy az alkímiai procedúrában szükség van egy köztes elemre, a mercuriusra, ugyanígy a beavatás során is szükség van egy közvetítőre, egy mesterre, aki segít végigjárni a kiteljesedéshez vezető utat.

A beavatáshoz a mandala szimbolikája is lényeges pontokon kötődik.

Ez a beavatási aspektus jelzi a mandala és a labirintus bizonyos szerkezeti hasonlóságait. Számos mandalának egyébként világosan labirintus jellegű a rajzolata. A labirintus rituális funkciói közül számunkra kettő különösen érdekes; egyrészt az, hogy a túlnant jelképezi, bárki is lép oda be a beavatás révén, az valódi descensus ad inferos („halál” majd „föltámadás”) megvalósítója lesz; másrészt pedig az, hogy egyfajta „védőrendszert” képvisel, mind spirituálist (a gonosz szellemek és démonok, a káosz erői ellen), mind anyagit (az ellenségekkel szemben). Mivel a város csakúgy, mint a templom vagy a palota „világközépet” alkot, ezért labirintussal vagy falakkal védték a betolakodók, az ártó erők, a „sivatagi szellemek” ellen egyaránt, akik megpróbálták a „formákat” abba az alaktalanságba visszalökni, amelyből azok eredtek. Ebből a szemszögből tekintve a mandala - valamint a labirintus - funkciója legalábbis kettős lenne; egyrészt egy földre rajzolt mandalába való belépés beavatással ér föl, másrészt pedig a mandala „megvédi” a tanítványt minden romboló erővel szemben, egyszersmind segíti az összpontosításban, abban, hogy megtalálja saját „középpontját”. (Eliade i.m. 267-8)

Bormester Mihály is a középpontot keresi, ahonnan nézve a labirintus áttekinthető, megfejthető. A regény hét fejezete Bormester beavatását kíséri végig (a legtöbb tradícióban a beavatás hét fokozaton keresztül megy végbe, lásd pl. Hamvas 9. köt. 66). Az első fejezet témája a hős neve volt, mondja az elbeszélő, és ezzel arra utal, hogy Bormester Virgil, amikor a börtönben Mihály arkangyalnak képzeli magát, valójában nem önmagát találta meg, hanem születendő fia nevét. Mihálynak így már a születése előtt megvolt a neve (mátrixa). A regény második fejezete Mihály születésével foglalkozott, a következő fejezetekben pedig Mihály a sorskerék örvénylő forgatagába, a labirintusba kerül, ezzel egyidejűleg viszont a kiteljesedés felé is megnyílik számára az út.

Ezt az utat fogjuk végigkísérni a továbbiakban.(…)

 

Bibliográfiai utalások jegyzéke

Hamvas Béla műveinek összkiadása.

1-6. kötet: 1991-1994, Szombathely, Életünk Könyvek.

7-17. kötet: 1994-2000, Szentendre, Medio Kiadó.

(K1/K2/K3): Karnevál I-III. Hamvas Béla művei, 11-13. kötet.

Baránszky-Jób László

1985 Esszéíró regénye. = Új Írás, 1985. szeptember, 122.

Dante, Alighieri

1965 Dante Alighieri összes művei. Budapest, Magyar Helikon.

Dúl Antal

1985 Hamvas Béla. In: H.B.: Az öt géniusz. – Bern, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása. [Mattheusz János néven.]

Eliade, Mircea

1996 A jóga. Halhatatlanság és szabadság. Budapest, Európa Könyvkiadó.

Guénon, René

1995 Dante ezoterizmusa. Budapest, Stella Maris Kiadó.

Jung, Carl Gustav

1994 Az alkímiai konjunkció. Nyíregyháza, Kötet Kiadó.

József Attila

1990 ~ költeményei. Budapest, Helikon Kiadó.

Nagy Sz. Péter

1985 Hamvas Béla: Karnevál. = Kortárs, 1985. november, 162.

Rugási Gyula

1989 Ezoterikus író (Hamvas Béla, Szentkuthy Miklós, Határ Győző) = Jelenkor, 1989. november, 1045.p.

Szigethy Gábor

1985 Karnevál. = Jelenkor, 1985. június, 597.

Szőnyi György Endre

1995 A hermetika újkora. In: Hermetika, mágia. Ezoterikus látásmód és művészi megismerés. (Ikonológia és műértelmezés 5., szerk. Pál József.) – Szeged, JATEPress.

Upanisádok I.

1994 Budapest, Farkas Lőrinc Imre Kiadó.