Dobos István
A ,,jó író” és a ,,jó írás”. Kosztolányi és Esterházy*
A cím túlságosan sokat ígér. A jó író és a jó írás mibenlétéről általában aligha tudnék bármi érdemlegeset mondani. A szerző és a szöveg, a valóságos és a fiktív, az erkölcsi és az esztétikai távlatok közötti szövevényes viszonyok vizsgálata azonban már átjárást biztosíthat Kosztolányi és Esterházy írásművészete között. Egyetlen alakzatra irányítom a figyelmet a továbbiakban: a jó erkölcsi értelme és az írás strukturális pontossága közötti ide-oda mozgás követésére az Esti Kornél valamint a Bevezetés a szépirodalomba és a Hahn-hahn grófnő pillantása együttolvasásával. Azt feltételezem, hogy a jelentésteremtő nyelv eltérő eszménye lehetővé teszi ezt a vizsgálódást ezekben az öntükröző művekben.
Az Esti Kornél nemcsak egy történetet beszél el, hanem saját elbeszélésének, tehát a mű megírásának, szöveggé alakulásának történetét is. A címszereplő író, aki különböző írásmódokkal kísérletezik készülő regényében: a fikciós elbeszélés módjairól, vagyis egy történet elmondásának lehetőségeiről szóló másodlagos elbeszélését metafikciónak nevezhetjük. Ez utóbbi révén az Esti Kornél elbeszélője közvetlenül kapcsolódik, többnyire ironikusan idejétmúltnak tekintett regényírói hagyományokhoz, s így egyszersmind szövegközötti viszonyokat is létesít a regényben.
Fontos, hogy már itt világosan lássuk: a könyv leggyakrabban visszatérő jelenetében a címszereplő élőszóban adja elő megírásra szánt történeteit íróbarátai előtt. Így az elbeszélés mintegy színre viszi az olvasást, tehát a kész mű és az olvasó eljövendő találkozását. Esti történetmondóként imaginatív játékaival lehetséges világokat szerkeszt. Amit külön is érdemes kiemelni: Esti minden esetben bevonja a műben megjelenített olvasót a fikció felépítésének folyamatába. A baljós előjelű XIII. fejezetben a sorsüldözött özvegy egy pillanatra olvasóként lép elő. Estit műveinek ismerete alapján jó embernek nevezi, de az elbeszélő erőteljesen cáfolja ezt a vélekedést, mert felfogása szerint nem ítélhető meg, hogy egy regény teremtett elbeszélőjének értékrendje mennyiben fedi a szerzőét. Szemléltetésként választott példája a fiumei utazást megörökítő történet egyik jelenetére utal, tehát az elbeszélés saját múltjára: ,,Azt is említettem valahol, hogy mennyire szeretnék beleveszni a tengerbe. Mikor azonban az uszodában három méteres vízben úszkálok mindig eszembe jut, hogy ott nem tudnék leállni, s bizonyos megkönnyebbülést érzek mihelyt a sekély vízbe érek.” (207. p.)
A könyv önértelmező alakzatai magának az Esti Kornél címet viselő műnek a lehetséges olvasásmódjaira utalnak: általában ironikusan éppen azt vonják kétségbe, hogy a szöveg jelentése egyetlen kitüntetett értelmezéstávlatból egyesíthető volna.
Milyen tényezőknek köszönhető, hogy a metafikció, az irodalom öntükröző szemlélete és a szöveg közöttiség fontos szerephez jut az Esti Kornélban? Vegyük szemügyre a könyv legkésőbb írt bevezető fejezetét, mely előzetes önértelmezésként fogható fel.
– Szóval útirajz lesz? – firtattam. – Vagy életrajz?
– Egyik sem.
– Regény?
Isten ments!
...
– Hát mi lesz?
– Mind a három együtt. Útirajz, melyben elmesélem, hol szerettem volna utazni, regényes életrajz, melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában. Egyet azonban kikötök: össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek." / Az idézett szöveg helye: Első fejezet, melyben az író bemutatja és leleplezi Esti Kornélt, e könyv egyetlen hősét /
Mind az elbeszélő, mind a címszereplő író. Az első fejezet értelmezi a szöveg egészét. Ebben a bevezető fejezetben arról a megírandó közös könyvükről társalognak, amelyet a tényleges olvasó már késztermékként tart a kezében. Esti tudatosan vállalt célként hirdeti a feltételes módban való elbeszélést.
A könyv sokszor másként is utal szövegekre, vagy szövegeket idéz, s így irodalomról szóló irodalom benyomását kelti. Estit és íróbarátait a mű gyakran jeleníti meg versírás közben. Egy-egy rész Gallus műfordítói, illetve Jancsi János versírói módszerét mutatja be. A Kézirat című fejezet azt a vitát jeleníti meg, amelyet Esti egy általa nem olvasott regényről folytat.
A címszereplő történetmondóként nem akarja a ténylegesen megtörtént benyomását kelteni. Az olvasó éppen létrejövő, s így folyamatosan újjászerveződő nyelvi világokkal találkozik. A szövegek önértelmező alakzatai magára a fikcionálás aktusára hívhatják fel az olvasó figyelmét.
Hogy példát is mondjak! A valószínűtlen hazugságok hitelességéről szóló példázat világossá teszi: Esti hallgatóság körében teszi próbára megírásra szánt történeteit, ezért lépheti át szövegalakítás közben elbeszélőként a fikció és a valóság közötti határvonalat. Emlékezhetünk rá, ebben a néhány lapos fejezetben Esti elkésik egy fontos találkozóról. Kétségbeesésében azzal a képtelen hazugsággal vágja ki magát, hogy azzal a Gálffy nevű ismerősével sétált, aki – ahogy ezt a jelenlévők valamennyien tudták – két évvel korábban meghalt. A szereplő teremtett voltára, képzeletnek és valóságnak az átjárhatóságára utalnak Esti szavai: ,, Én körülbelül fél évig hagytam élni. Aztán egy este megöltem. Beszélgetés közben tudtukra adtam, hogy Gálffy csakugyan meghalt. Ezért a gyilkosságért semmiféle lelkiismeret furdalást nem éreztem. Ő igazán nem vehette zokon. Sőt, ha jól meggondolom, még hálás is lehetett nekem, hogy halála után, az én jóvoltomból fél évig élt, ha máshol nem, legalább öt-hat ember képzeletében.” (326. p.)
Esti Kornélt nemcsak történetmondóként, de olvasóként, sőt szövegmagyarázóként is gyakran jeleníti meg az elbeszélés. Nincs mit csodálkoznunk ezen, hisz Esti a fikció szerint folyamatosan dolgozik. Készülő regényfejezetének kéziratát még külföldi útjaira is magával viszi. Műelemző fejtegetéseinek számos részlete az Esti Kornél-szövegek lehetséges olvasásmódjaira utal. A XV. fejezetben Esti többször elolvassa saját versét, töröl három sort, de visszaállítja, mert tökéletesnek érzi, s ezt a meggyőződését a Patakival folytatott részletes vita csak megerősíti, végül mégiscsak kitörli azt a három sort a közepén. Általában véve Esti és a megnevezetlen elbeszélő olvasóként élesen elutasítja a szövegmagyarázatnak azt a módját, mely az írói alkotásokat társadalmi, lélektani, vagy egyenesen életrajzi forrásként közelíti meg. Azt viszont nehezen tudnánk cáfolni, hogy az Esti Kornél leggyakrabban ismétlődő szólama mégis a ,,Mi a jó?” kérdését fogalmazza újra. A szöveg közötti olvasás döntő pontjához érünk itt. Úgy vélem, alapvető jelentőségű a világkép megközelítése szempontjából, hogy a mű közvetlen belső magánbeszédeinek többségében az elbeszélő összefüggést teremt önidézetek segítségével a jó fogalmának erkölcsi értelme és a szépirodalom, az írás strukturális pontosságának követelménye között. E kétféle elkötelezettség viszonyrendszerében változik az elfogadás vagy elutasítás jelentése, s ez az intertextuális játék állandó mozgásban tartja az Esti Kornél vallomásos szövegeit: ,,Ami azonban ott a papíron »finom«-nak érzik, csak azért van, mert pontos, mérnökien biztos” (208. p.) – olvashatjuk az idéző elbeszélésben. Talán nem véletlen, hogy ennek az alakzatnak az alapformája először éppen az idézett szövegben a fiumei utazásról szóló történetben fordul elő, melyben az elbeszélő arra utal, hogy ezt az erkölcsi felfogást ,,Esti Kornél később részletesebben is kifejtette egyéb műveiben”. (46. p.) A fenti alakzatot szemléltető első mondat Esterházy idézetvilágának része. A Bevezetés a szépirodalomba szövegének egészét átszövi a Máté evangéliumából vett idézet, mely először A szavak bevonulása című fejezetben fordul elő először, s így hangzik: ,,Hanem a ti beszédetek legyen igen-igen, nem-nem, ennek felette valami esik, az a gonosztól vagyon." A Bevezetés a szépirodalomba nyelvjátékokat váltogató elbeszélője az evangéliumból kölcsönzött mottó viszonylatában az ,,igen" és a ,,nem" közötti térben jelöli ki saját helyzetét. Esti Kornél számára pedig az igen legtöbbször nem is, s hasztalan szólítják fel ,,Vallj színt. Hát igen-e vagy nem?" (142. p.) Álláspontja ugyanis rendszerint nemcsak egy vonatkozásban kétséges.
Esterházy elbeszélője számára a beszédhelyzethez illő szavak elrendezése tesz ideiglenesen elfogadhatóvá egy gondolatot, mert a jelentést a használattal azonosítja. A szövegalkotás folyamatában önmagát létrehozó és leépítő regényalak ennek a helyzetnek a paradoxiájára utal, amikor az én valóságának a feltárását nem valaminő szilárd alapoktól, hanem a nyelvi viszonylagosság elfogadásától teszi függővé. A Bevezetés egyik ismétlődő szólama szerint: ,,Élni annyi, mint bizonyos lehetőségek között habozni, élni annyi, mint végzetesen erősnek érezni magunkat a szabadság gyakorlására..., élni annyi, mint elveszettnek érezni magunkat, az, aki ezt elfogadja, már meg is kezdte a magára találást”. Az elbeszélés teremtett énje többszörösen elbizonytalanítja, idézetekbe, parafrázisokba burkolja létezésének alapjait érintő tépelődéseit, de önmagát kifigurázva is láthatóan arra törekszik, hogy a kanti kérdések: a ,,Mit tudhatok?” ,,Mit kell tennem?” ,,Mit szabad remélnem?" Azért észrevehetőek maradjanak a szövegben, s a létrejövő beszéd egyetlen vonatkozásában se merítse ki gyorsan válasz lehetőségeit. A könyvbéli szerző nem szűnő küzdelmet folytat azért, hogy kívül kerüljön az ,,igen” és ,,nem” alternatíváján.
Az Esti Kornél-elbeszélések szöveg közötti kapcsolatok hálózatát megteremtve teszik viszonylagossá Esti erkölcsről, pontosabban udvariasságról szóló meggyőzédését. (46. p., 94. p., 102. p., 192. p., 215. p.) Esti szavait nemcsak a megnevezetlen elbeszélő idézi, de Esti tulajdon teremtményei is. Példaként említhetem, hogy a folyton alvó, bölcs elnök idézi a sorsüldözött özvegy történetét: ,,Nagy befolyása miatt sokan keresték föl a város szegényei közül is... A gyászfátyolos özvegy kezében egy lucskosra sírt zsebkendővel pártfogásért rimánkodott, könyörgött neki, hogy segítse, s engedelmet kért, hogy előadhassa a tényállást." (193. p.)
Az Esti Kornél címet viselő könyv szövegvilágában mindenkor megszólaló ént a létrejövő nyelv alkotja meg az elbeszélésben. Esti maga is a jelentésteremtő nyelv eszményét vallja. A szöveg olvasásának önreflexív horizontjában a jelentésterermtő nyelv hatalma alól Esti sem vonhatja ki magát. Lássunk egy példát e nyelvi tapasztalat szemléltetésére!
Az olvasás megújuló tapasztalata, hogy iróniával szemléli Esti a hyperbolát, függetlenül annak tárgyától. Példaként említhetem a Sárkány című szövegrészletet, amely azt hivatott szemléltetni, hogy az irodalmi megjelenítésben alkalmazott túlzás az elbeszélt tárgy tulajdonságával ellentétes hatást vált ki az olvasóban. Esti hangsúlyozza visszatérő hősének teremtett voltát, s arra keres poétikai magyarázatot, miért nem képes Sárkány köznapi mértéket meghaladó nyomorának történetét elbeszélni anélkül, hogy nyelve ne teremtené meg az ironikus értelmezés lehetőségét. ,,Egy ponton túl a szenvedés is nevetségessé válik." (342) – szögezi le Esti. E példázatból levont tanulság segítségével értelmezi a tematikus szinten szorosan ide kapcsolódó tizenharmadik fejezetben a sorsüldözött özvegy történetét. A szöveg közötti olvasásból nyerhető távlatot a beágyazott diszkurzusban nem teszi viszonylagossá a megnevezetlen elbeszélő nyelvének modalitása: ,,Attól félt, hogy ennyi szenvedés előtt csakugyan röhögni fog... Esti csak a tüdővészt várta, s csodálatos, mihelyt rágondolt, az özvegy ezt mondta: ,,tüdővész". (209. p.) Ezt követően viszont az elbeszélés nyelvéből arra lehet következtetni, hogy az elsődleges elbeszélő sem észleli azt a hasadást, ami Esti nyelvében keletkezik a példázat értelmezése, a mértéktelenségről adott retorikai magyarázata és az ezt kísérő szubjektumelméleti fejtegetése között, amelybe a hyperbola gondolatalakzatai áramlanak be. Miután a sorsüldözött özvegy jó embernek nevezi, a vele folytatott belső vitájában Esti cáfolni igyekszik életrajzi és szerzői énnek az egyenértékű viszonyát, de nem képes ellenőrzése alatt tartani a megszólaló nyelvet: ,,Ami azonban ott a papíron ,,finom"-nak érzik, csak azért van, mert pontos, mérnökien biztos, s mögötte én vagyok, én – a keservét –, aki naponta jó időben, rossz időben, amikor kedvem támad és amikor nem is támad kedvem, órákig írok, gyakorlom makrancos ujjaimat, sziszegve és fogaimat csikorgatva. Én volnék finom? Akkor a kovács is finom. Inkább kovács vagyok asszonyom. Verem az üllőt pöröllyel, patkót kalapálok lovamnak ..." (208. p.)
A megnevezetlen elbeszélő úgy foglalja a maga beszédhorizontjába Esti diszkurzusát, hogy retorikai ,,eszközökkel" nem távolítja el a benne megszólaló idegen beszédet, a hyperbolikus nyelvhasználatot, amely a szöveg emlékezete szerint szerfölött idegen nemcsak Esti, de saját nyelvi magatartásától is. A metafiktív olvasás horizontjában ez azt jelenti, hogy a megnevezetlen elbeszélő nem képes uralkodni teremtett énjének a nyelve fölött. Estinek a szöveg mögött álló én azonosságát értelmező stratégiáját saját nyelvének retorikai működése ássa alá.
Fontos, hogy észrevegyük! Esti Kornél nyelvről alkotott felfogása következtében a jó szó a helyes írás aktusának megnevezésére szolgál. A könyv számos helyén a címszereplő létértelmező szavai egyszersmind a jelentésteremtő szöveg poétikájára is vonatkoznak. A következő szemelvény ezt hivatott szemléltetni. (,,mivel igazán jók úgyse lehetünk, legalább udvariasak legyünk. Ez az udvariassága pedig nem udvariaskodás volt, nem bók, nem üres fecsegés. Sokszor csak abban állott, hogy kellő pillanatban, észrevétlenül elhelyezzen egy közönyösnek látszó szót, melyet valaki kétségbeesetten várt tőle, mint életének igazolását. Ezt a legkülönb erénynek tartotta. Mindenesetre különbnek, mint az úgynevezett jóságot. A jóság folyton prédikál, meg akarja váltani az emberiséget, keneteskedik, máról holnapra csodát akar művelni, a tartalmával hivalkodik, a lényeget akarja bolygatni, de bizony csak kongó, tartalmatlan és merőben formai. Viszont ha az udvariasság merőben formainak rémlik is, belül, a mivoltában maga a tartalom, maga a lényeg. A jó szó, melyet még nem valósítottak meg, minden szűz lehetőséget magába zár, és több mint a jó tett, melynek kimenetele kétes, hatása vitás. Általában a szó mindig több mint a tett."
Előadásom befejező egységéhez érve egyetlen példával kívánom szemléltetni a jelentésteremtő nyelv hatalmát a szerző felett Kosztolányi és Esterházy szövegvilágában. ,,Sárkány – szólt Esti Kornél, idézve az izzó és sötét költőt, a lelke messzeségéből." Mindenekelőtt azt kell fölismernie az olvasónak, hogy Sárkány, a könyv visszatérő hőse, Esti képzeletének teremtménye. Az idéző olyan szóképet társít a megalkotott személyhez ,,izzó és sötét költő a lélek messzeségéből”, amely az elbeszélésekben szabályszerűen az ihlet képzetköréhez kapcsolódik. A teremtett én és a metafora összefüggésére irányuló önreflexió így mozgásba hozza az elbeszélő és a címszereplő viszonyának értelmezhetőségét fenntartó alakzatrendszert.
Sárkány puszta beszédalakzat voltának a megmutatkozását a figuratív nyelv összetett tropológiai rendszer működtetésével teszi lehetővé. Ez a tropológia rendszer kölcsönös cserét létesít a fikcionálás aktusa, a nyelvi teremtés és a természeti jelenségek, közelebbről a folyók kialakulása között: ,,A kevesek közé tartozom, aki annak idején , még a kezdet kezdetén láttam ezt, amint született – in statu nascendi– mindjárt az eredeténél, a forrásnál, amikor merőben esetlegesnek, átmenetinek, majdnem ártatlannak és jóindulatúnak látszott..." (337. p.) A szövegrészlet (lásd különösen: ,,ártatlannak és jóindulatúnak látszott”) azt is sugalmazza, hogy a teremtmény csak részlegesen integrálható nyelvi létezésmódja következtében abba a diszkurzusba, amely őt magát létrehozta. Ez azt jelenti, hogy az elbeszélő nem teljesen uralja a nyelvek összjátékát. Az önértelmező alakzat továbbolvasása szövegközi kapcsolatba léptetheti Kosztolányi könyvét Esterházy fiktív Duna-menti útirajzával, amely a másodmodern tapasztalatok átsajátításával mérlegeli a fikcióalkotás nyelvi fordulat utáni feltételeit a szubjektum, a nyelv, s a dolgok létmódja felől.
Látnivaló, hogy Esti Sárkány sorsán töprengve hadakozik a teremtő eredetiség romantikus ábránd jegyében fogant eszméjének kísértésével, s tudatában van a nyelv hatalmának: ,,Úgy dicsekszem ezzel, mint aki Sulinánál, a tengerbe szakadó Duna deltájánál elhenceg, hogy ezt a roppant vizet a Fekete-erdőnél még két tenyerével tartotta föl. No ide figyeljetek." (338. p.) Esterházy regényében pedig a tárgylétesítéssel kapcsolatosan ez olvasható: ,,Már nem is tudom, kicsoda említi könyve német kiadásának 28. oldalán, hogy Dielhelm beszél egy kocsmáról a Freiburgba vezető út mentén, hogy annak az ereszéről egyfelől a Rajnába, másfelől a Dunába folyna a víz. Hát én nem vagyok ez az eresz... A legnevetségesebb és leghiávalóbb igyekezet, mikor a teremtmény káoszt szeretne teremteni ...Isten – pars pro toto..." E poétikai alakzatról a funkciótörténet távlatából ebben az összefüggésben – elkerülhetetlen egyszerűsítéssel – azt lehet mondani, hogy Esterházy elbeszélője számára a szöveg többdimenziós nyelvi tér, amelyben sokféle, eredetétől elszakított írás szövődik egymásba. A nyelvre való ráutaltság tapasztalata a szövegválogató textuális erőfeszítésében mutatkozik meg, amely arra irányul, hogy egyensúlyban tartsa a találkozó nyelvek ,,disszeminációs, illetve a konzisztens jelentésképzésre törekvő funkcióit”. (K. Sz. E.) A szövegközöttiséget és a metafiktív jelentésképzés horizontját egyaránt szemmel tartó olvasás számára az Esti Kornél szövegrészletében a nyelv általi megelőzöttség tapasztalata azt mutatja meg, hogy a szerző nem birtokosa az írás nyelvének. Az eredet, a forrás, a feltartóztathatatlanul áradó nyelv tropológiája érvényteleníti a jelentésképzésnek azokat a módozatait, amelyek – Barthes jól ismert képlete szerint – ,,a mű magyarázatát mindig abban keresik, aki létrehozta, mintha a fikció többé-kevésbé áttetsző allegóriáján túl végső soron mindig egyetlen személy hangját hallanánk, a szerzőét, aki feltárja ,,titkait".
Az elbeszélt történet szintjén a hitelezői elől bujkáló Sárkány nyelvi létmódjára, referenciális és figuratív jelentésirányok egymást keresztező játéka hívhatja fel a figyelmet. A főszereplő a történet szintjén egyesül azzal a metaforával, amely a szövegbe helyezett szubjektum ,,eredetének", létesülésének a ,,történetét" elmondhatóvá tette: ,,Késő éjszaka... a holt Duna-ágon úszik haza budai lakásába, mert már a mellékutcákon sem mer bujkálni, hitelezői ott több ízben meglesték.." (342. p.)
A történet olvasása betű szerinti értelemben nem függeszti fel teljes mértékben a szöveg referencialitását, de a nyelvi történés az ént létesítő nyelvek egymásba íródásának lehetőségére figyelmeztet a megnevezetlen elbeszélő és Esti viszonylatában is.
Nem kétséges, hogy Esti Kornél számára a nyelv beszél, s nem a szerző. Az elbeszélő az elsőként idézett részletben – ,,Úgy dicsekszem ezzel, mint aki Sulinánál, a tengerbe szakadó Duna deltájánál elhenceg, hogy ezt a roppant vizet a Fekete-erdőnél még két tenyerével tartotta föl." (338. p.) – a nyelvi létesülés folyamatának arra a pontjára utal, ahová eljutva érzékelhetővé válik, hogy a szövegben a nyelv teljesít, s nem az egységes szerzői szubjektum képzetéből származtatható szerző.
Jó író az, akit a jó írás efféle belátás közelébe juttat.