Géczi János

Fúgavariáns

A hegyfalra ragasztott terasz elernyed
abbahagyja a kapaszkodást. A fény megikrásodik
a darázsraj beleragad. Esni fog. Esett.
Szétvegyül – levegőbe fúrja magát
s a tűztorony rézlángjába repül – a fecske
többé nem talál magának testet soha.

Bakonyi szél jön – kámforos:
letisztítja a nyárdélután ragacsát.
Vegytiszta értelmükbe visszaülnek
a bokrok. Szél megy. Lábnyomában kaffogás –
pulink nem pusztult mégsem el.

Fladnitzbergi hárs

A fladnitzbergi erdőben a fa suhogása!
– ezt hallom álmaimban. Egy regényből
érkezett – miként Goethe Wertheréből a poszáta –
hozzászokott a fekete nyomorult árnyalataihoz
a szűkkeblű hajnal hidegéhez. A jelentése
kétségtelen. Mindig ugyanaz.

Biztosan nyílik meg az őszi mondat
s fogadja magába – mély völgy a szelet –
az olvasóját: nem adja vissza.
Ha fecseg
az ásványok hunyorgó közönyéről
az elfutó lányról a szörnyű győztesről
– másról fecseg. Nincs felesleg.

Vagy: ezt hallom majd az álmaimban?
A hársfát melynek lombját madár lakja?
Mindazt – ami emberként – tapasztalható:
a pusztulást az idő egyértelműségét
a szűnhetetlen hangot
amelynek nincs szüksége senkire?

Lélek

E régi kertben a hegy terhét viselő pince
megtelt páncélvérttel láncos golyóval.
Kardpengét edz a fürgén mozgó idő
a márga forró katlanába
s karsztvízbe váltogatva mártja. Egybegyűlnek
a nyirok a férfias erő s a fegyelem
fölütött – úti – zsoltárban
a kis betűk közt az Úr és az angyalai.

Miként az álomban – a csillagképek latinul
forognak fölötte – az üreg téglahéján át
a középkor lép elő:
talpig fegyveres johannita lovag.

Hogy ne lássam az arcát lehunyom a szemem.
A nemes kor küldötte. A nevét is tudom
éveket gyakoroltam át hogy egyszer kimondjam.
Lélek.

A korok között – tű a marhabőrön
aranytallér az eszmén
tőr föltekert levelen – átjár
a formák vékony falán.
Nyomán – mesteri alkémia! – testet kap az illó emlék
szegény lesz magányos s ha rábukkan
az álmodójára – tarsolyban csörgés – vele marad.
Tégelyben a keverék megolvad: tele fém és
fémtükör és jajgatás arabeszkjével.
Közéjük hadd helyezzem – betűk kapszulájába zárva –
mint leheletnyi csókot a lábra:
az életet. *

Nádi farkas

„… megzörren a nád hirtelen…”
(Arany János: Toldi. 1846.)

A kő amely őrzi izzó tekintetét sárga
alakját azonban – rémlik: tömör csontú állat –
magába fogadta a türkizzöld izmú Balaton. Húsú
Amikor kimúlt vele pusztult a faj is
az anyag – bizonyítás a tételt – visszavonta
farkasformáját amint már törölt el hegyvölgyet
várat büszke kastélylakókat és földrészt is.
A kisvadat hajtó rőt ragadozót
– lenszövet a motívumot – részévé oldotta
az emlékezés
térképe: a vállkendő varrott mintázata.

Ha sercen a parázs a cigarettán
s papírosrostokat izzít a könyvlapban a mész
még föl-fölüvölt Arany Toldijában
de el nem hagyja a tizenkettős suhogó nádasát.