A próza nyelve
Szitár Katalin Kosztolányi-monográfiájának szituáltsága a mai magyar irodalomtudományi diskurzusban szokatlanul pontosan jelölhető ki. A kilencvenes években sorra megjelenő Kosztolányi-tanulmányok, tanulmányfüzérek, cikkek dialógusát ma már – közhelyszerűen – a ,,Kosztolányi-reneszánsz” irodalomtudományi leképeződéseként is értékelhetjük, noha a vitába az elmúlt évtizedben bekapcsolódó értelmezési kísérleteket jól láthatóan más-más szándék vezérelte. A posztmodern magyar irodalom lírai és elbeszélő beszédmódjai (Esterházytól Parti Nagy Lajosig) önmaguk kanonizálását nem csekély mértékben a Kosztolányi-szövegvilágra való utalások segítségével igyekeztek elősegíteni, s ez a közelítésmód teoretizálódott Szegedy-Maszák Mihály és Kulcsár Szabó Ernő Kosztolányi-tanulmányaiban. A Kosztolányival szembeni posztmodern olvasói magatartás-változására mutattak rá Bengi László és Bónus Tibor cikkei. Az orosz prózapoétika hagyományára épülő értelmezési stratégiák – Hima Gabrielláé, Szilágyi Zsófiáé – szintúgy fontos észrevételekkel egészítették ki a Kosztolányi-szövegek ezredvégi újraértésének lehetőségeit, jóllehet az évtized végéig kirekesztődni látszottak az egyre inkább az irodalomtörténet és –elmélet szembeállítását középpontba helyező vitából. Kár, hogy a (nem éppen tudománytörténeti okok miatt visszafogottan megszólaló) Kosztolányi-filológia néhány esettől – mindenekelőtt a Veres András által előkészített Édes Anna-kiadástól – eltekintve nem volt képes beleszólni a kibontakozó dialógusba.
Szitár Katalin Kosztolányi prózanyelvéről írott doktori (PhD) disszertációja, – majd látni fogjuk, a téma ekkénti behatárolásának igénye nem artikulálja kellőképpen a monográfia valódi eredményeit – s a disszertációt szövegelméleti fejezetekkel bővítő könyve, ha filológiai szempontból nem is, de az értelmezéstudomány oldaláról provokatív szintézisét nyújtja a 90-es évek Kosztolányi-irodalmának. A hermeneutikai és poétikai aspektusok összeegyeztethetőségének kísérlete már a Kosztolányinak szentelt, alapvetően befogadáselméleti indíttatású ,,Újraolvasó”-tanulmánygyűjteményben is közreadott (jelen kötetből azonban kihagyott), Kosztolányi Ady-revíziójának poétikai hátterét vizsgáló Szitár-tanulmányban is megfogalmazódott.
A disszertáció védésekor, 1998-ban a dolgozat opponensei (Szegedy-Maszák Mihály és Hima Gabriella) joggal kérhették számon a szerzőn a Kosztolányi-recepció, illetve a Bahtyinig visszamutató prózapoétika egymásrautaltságának kimondását, a kötet megjelenésével azonban egyértelműsödött a Kosztolányi-prózáról való, a Kosztolányi-filológiát megkerülő beszédnek ez a másfajta, provokatív intonációja.
Mindez részben annak is köszönhető, hogy időközben szélesebb körben is olvashatóvá lett az a nemzetközi russzisztika kontextusában évtizedek óta elismert értelmezői beszéd, az az önmagát ,,diszkurzív poétikaként” definiáló szövegelmélet, amely többek között A.A. Potebnya nyelvfilozófiájára, Olga Frejdenberg mítoszkritikájára és Jurij Lotman (poszt)strukturalista szemiotikájára hivatkozva ma már az orosz klasszikusok interpretációján túl a magyar irodalmi beszédmódok vizsgálatát is feladatának tekinti. Szitár Katalin Kosztolányi-monográfiájának elméleti fejezetei lexikon-szerű pontossággal jelölik meg ezt a teoretikus hátteret. Kosztolányi nyelvészeti és költészettani témájú írásai és a modern irodalomelméletek – mindenekelőtt a formalizmus és (pre)strukturalizmus, illetve az újkritika – közötti ,,áthallások” poetológiai szerepét Szitár Katalinnak jónéhány Kosztolányi-elbeszélésben sikerült feltárnia. Kosztolányi önreflexív szövegelméleti és alkotáslélektani megnyilatkozásai ebben a szemléleti háttérben többé-kevésbé egységes rendszerré lettek konstituálhatók, s valóban ,,zavarbaejtő” módon igazolják vissza a kötet szerzőjének egyes észrevételeit.
A kötet elméleti bevezetőjében felvázolt értelmezési irány, az elemi szövegként önmaga történetileg megközelíthető poézisét és a kultúra szemiózisában való helyét egyszerre kijelölő szónak, illetve a szövegek belső motívumhálózatába illesztett, az adott szöveg egyedi szemantikáját strukturáló ismétlődésrendszerek poétikai-hermeneutikai funkcióinak vizsgálata rajzolja ki az elemzések tipológiai sorrendjét. A kötetbeli elemzésekben – az I.–V. fejezetekben – egy narratív poétikai rendszer leírására történik kísérlet. Ez a tipológia azonban – ha a Nero, a véres költőről és a Caliguláról szóló értelmezéseket a fejezetek sorrendjének más pontjára helyezhetnénk – majdhogynem párhuzamosan halad a Kosztolányi-próza alkotástörténeti folyamatával: a szövegtipológia és az elbeszélői evolúció/innováció közelíthetősége a narratív diskurzus kiépülésének előfeltételévé válik. Az Adonisz ünnepe című novella vizsgálata az antik irodalmi és mitológiai jelhagyomány intertextuális utalásrendjét térképezi föl, az Aranysárkány és a Pacsirta elemzése a mitopoétikai értelemképzésnek, a Silus- és az Édes Anna-fejezetek a hősök nevéhez kapcsolódó tropológiai jelentésmozgások motívumsorainak leírására tesznek kísérletet, a Nero, a véres költő és a Caligula elbeszélői funkcióinak metaforizálódását követve pedig egészen az Esti Kornél-szövegek szerzői-autoreferenciális alakzataiig juthatunk el.
A narratív poétika e tipológiai rendszere további kérdéseket vet fel: a Kosztolányi-szövegvilág belső textuspárhuzamaira való utalások, s még közvetlenebbül a III. fejezet két – a sár- és a rab-metaforák vizsgálatának szentelt – exkurzusa előtérbe állítják azt a kötet címében nem vállalt szempontot, hogy a metaforikus síkok feltárt narratív működése milyen viszonyba állítható líratipológiai konstrukciókkal. A Kosztolányi lírájában, narratív szövegeiben és esszéiben megjelenő metaforizációs mintázatok ugyanis – ahogy ezt Szitár Katalin kötetének belső logikája is messzemenően igazolja – nem különböznek egymástól, s ennek a kimondása akkor is a Kosztolányi-poétika jelentős eredménye, ha a szerző kötetében csak az elbeszélő próza metaforizációs eljárásait veszi számba.
Jóllehet a vizsgálati módszereket rögzítő elméleti fejezetek nem húzzák alá egyértelműen, a kötet maga a szövegek egyedi szemantikájának felfejtése közben következetesen a lineáris olvasás mögé bújtatott metatextusként, ,,belső szövegként” beszél a narráció ,,metaforikus síkjáról”, s alighanem ez Szitár Katalin Kosztolányi-kötetének legfontosabb elméleti következtetése. A teljesség igénye nélkül hadd idézzünk néhány erre utaló ,,definíciót”:
,,A regényszöveg metaforikus síkjában, poétikus rendjében azonban megteremtődik egy másik távlat is. A tapasztalati realitás nyelvvé alakítása…”;
,,Az itt következő elemzés […] megkísérli […] bemutatni azt a szemantikai síkot, amely a szójelentések párhuzamai, illetve a szövegelemek mitológiai jelrendszerre való utalásai révén létesül.” (70., ill. 123. – Szitár Katalin kiemelései);
,,Novák életében a megveretés nem egyszerűen egzisztenciális érdekű történés: megjelenik benne a lényét, személyiségét minősítő motivikus azonosító rend. Vagyis a cselekmény elbeszélésének lineáris felépítését egy metaforikusan szerveződő értelemsík keresztezi.” (72.);
,,Novák és a csillagközi tér közti metaforikus azonosítás létrehozása már az írói kompetencia körébe tartozik…” (94. – a kiemelések tőlem. H. Z.)
Az idézetekből kirajzolódó látens elmélet azért is tekinthető a monográfia legfontosabb teoretikus eredményének, mert a disszertáció egykori opponenseinek a Kosztolányi-kutatásban megfogalmazott álláspontjával szemben jelöl meg alternatívát: a Hima Gabriella által felvázolt egzisztenciális regény poétikája helyére a metaforikus síkot állítja, pontosabban kimutatja, hogy Kosztolányi egzisztenciális sors- és hősértelmezése valójában metaforikus motívumrendszerekből épül fel. Más oldalról viszont a mai magyar irodalomtudomány klasszikus és neoretorikai tropológiáját – amelyet Szegedy-Maszák Mihály alaktani hatáselmélete közvetített az irodalomtudományi diskurzusokba – nem a Paul de Man-i, vagy a Foucault-i metafora-fogalmak felé bővíti, hanem textuselméleti-poétikai irányban.
A mai magyar irodalomtudományban elevenen élő deskriptív retorikai felfogás szerint a jelentés, a szójelentés és a vele elvégzett műveletek teremtik meg a voltaképpeni kapcsolatot a szöveg retorikai-grammatikai elemei, illetve a műfaj poétikai, szerkesztésbeli eljárásai között, sőt, mindezen túlmenően a verses és a prózai építkezés közötti kapcsolat is csak az így értelmezett ,,retorizáltság” mentén ragadható meg, holott a nyelvi jel poétikai jellé való átalakulásának/átalakításának vizsgálatával a szöveg minden elemének potenciális szemantikai alakzattá történő transzformációját lehet kimutatni.
Szitár Katalin gondolatmenetét követve végül is újra kell gondolnunk a szemantikai alakzat, a jelentésmozgás morfológiai-szintaktikai eredetének pozícióját és a trópusok tisztán retorikai definícióit. Ez a koncepció körvonalazódik a monográfia – a kötetben nem idézett, Jurij Lotmantól származó – metafora-értelmezésében:
,,A trópusokat rendszerint úgy tekintik, mint jelek bizonyos behelyettesítését vagy társítását [...], egyetlen nyelven belüli retorikai alakzatnak tartják. Ám ha nem fogadjuk el azt az elképzelést, hogy a természetes nyelv egynemű szemiotikai rendszer, és belátjuk szükségszerű heterogenitását és többrétegű strukturáltságát, akkor a trópusról is úgy vélekedhetünk, mint olyan két nyelven létrehozott elemi szövegről, melyeket csak feltételesen és nem minden feszültség nélkül fordíthatunk át egymásba.”
Azaz a szemantikai alakzat, a trópus nem más, mint az egymáshoz tökéletesen sosem illeszkedő szöveg- és jelentésrétegek közötti ,,fordítás” egyik lehetséges változata: a kötet mintha ezt a lotmani tézis retorizálná. A kötet fejezeteinek sorrendje azt sugallja, hogy a szövegrétegek közötti kapcsolat a ,,fordítás” segítségével a szójelentés közelében ,,történik”, de nem kizárólag egyetlen behatárolható szemantikai alakzatban jön létre. A mitológiai jelhagyomány és az intertextualitás, a mitopoétikai értelemképzés, a hősök nevének szemantikai hálózata, az elbeszélői funkciók metaforizálódása és a szerzői-olvasói autoreferencialitás ugyanannak a metaforikus-metonimikus jelentésintegrációs működésnek különböző, egymást kiegészítő szintjeit teszi láthatóvá, s egyúttal prózatörténeti kérdéshorizontok feltárását is lehetővé teheti. Az alakzatok és a szövegrétegek (metaforikus síkok) közötti fordítási műveletek az olvasás és az értelmezés aktusával is azonosíthatók, s így a trópus, a szemantikai alakzat efféle meghatározása a befogadó szövegbe való integrálásának elemi modelljévé válik.
Szitár Katalin inspiratív Kosztolányi-koncepciója egy most induló, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán megvédett disszertációk kiadását vállaló könyvsorozat első darabja. Csak remélhetjük, hogy a szűkös példányszám és a terjesztés nehézkessége miatt a kötet nemcsak a Kosztolányi-kutatás diskurzusában fog megszólalni, hanem a szélesebb közönséget jelentő Kosztolányi-olvasás dialógusában is.