Hovány Lajos

Útközben

1.

Hullámozva, dombról dombra kúszik az avas, tavalyi tarló. A szürkés sem­­fű vad pörgésbe lendül. Az árokparton felvillan a Krisztus-kereszt és a téli szük­ség miatt földszint elvágott fa tuskója. Úttá fésüli a tájat a távolban felsejlő, még kopasz fasor. Ártatlanzölden emelgeti fejét az őszi vetés. A bokrokon, a gyümölcsfán a semmivé vált konyha emléke lengedezik. Az elkezdett trágyaterítésre megroggyant szárkúp mered. Az elmunkált szántáson a tarkafarkú szarka a varjú méltóságával libben arrébb. Otthonról útközben itthon ér a nagyszombati nap­sütés. (1996. április 6.)

2.

A felhők az ég halványkékjébe mosódnak. Fácánkakasok szemeznek a nekik hasig érő vetésből. A szántáson, a tegnapi zuhancs nyomán patakmeder dereng fel. Omlóssá lágyult a kukoricaföld. A napsütésben, a munkáslakások előtti padon kislány lóbálgatja a lábát, tempósan. A nagydarab repce szélén márványkereszt hirdeti Isten dicsőségét. Fiatal, harapnivaló a búza. Ketten a tanyaudvaron a lecsonkolt fa tuskójával baj­lódnak. Hirtelen elborul az ég. A biciklikerekű kocsi előtt felvetett fa­rok­kal veret egy fekete. Dzsekiben férfi és nő kismotoroznak. A­z össze­kötözött pecabotok közül föltekint a hátul ülő. (1996. május 4.)

3.

Kapálnak. A sor végén, fordítva a lovat, pár szót vált az ekéző. A gazos sorú kissé lemaradva mo­tollázik. Kalászában harsog a gabona. A domb mögül piros tetejű ház kukucskál. E napsütéses szellőben pacsirtaként repes a remény. (1996. június 1.)

4.

A rendben szénává illatosul a lucerna. A térdig, derékig érő ku­korica szeplőkbe igézi a port. Néhol már vágják a búzát. Az itt-ott vi­rágzó gazszigetek, a lilába borult szamártövissáv és a keresztre feszített pléh árnyéka suhannak el. Testvéreim, ti útszéli fák. (1996. június 29.)

5.

Zizeg a meg-meglendülő avar. A kukoricatábla kivágott útja mellett hat-hét ember falatozgat. Inkább libazöld őszünk van. Szürkülnek a lombok. El­pirosodva csipkebokor üget tova. Majd a kellafenének árnyékon suhanunk át. (1996. október 12.)

6.

A sárga kukoricatábla, a feketezöld őszi vetés és a foszlányos lombú többi fa csirregik körül a zöld akácokat. A levélcsörgető szélben langyos Napocskánk van. A liccs-poccs idő után reményt kelt a Jóisten; halottak napit. (1996. november 2.)

7.

A szárkúpokon, a kúpok tövén, a mellékutak szélén, a gazban és a tanyák árnyékában hófoltok téblábolnak, meg-megiramodnak. Csárdásba pördül a tarló. Susnyó irdálgatja a köd ólálkodását. Fékez a busz, majd meglódulva két műtrágyával megrakott speditőrt kerülünk el. Párát lövellnek a lovak orrlikai. (1996. november 30.)       

8.

Mindent belepett a jég. Az újra földbe nőtt szárkúpokkal a kukoricatarlót, a hó alatt a borostás vetést, a kései mislingtábla szőttesét, a szalonnás szántást, a botokká vastagodott vesszőket, a kerítés gereblyévé lett szögesdrótját, a gaz bozontos frizuráját, az áttetszővé vált semfűbokrokat, a meggémberedett madártalan fákat; az út szélén és távolabb is. (1996. december 24.)

9.

Fülelnek a fák rezdületlenül. Ránk ült, ránk tehénkedett a köd. A hóval egybeolvadt ég alatt a ritkás kotú, a megkussadt szárkúpok és a gaz buja csomói piszkítják a tájat. Hó és hó mindenütt. Szedetlen kukoricatábla kókadozik. A szarkával naiv képbe merednek a fák. Szinte melegnek tűnik a semfűbokor kócossága. A villanykaró, majd egy egész sor után, nagyobb falka varjú uradzik a havon. Vékony pulóverben, szájában cigarettával, fiatalember siet a szomszédba. Nyomasztó a köd. (1997. január 25.)

10.

Reggelre hirtelen tavasz lett; februárvégi. Becézgetők a Nap suga­rai. Virgoncan sorjáznak a lucernaföld vakondtúrásai­ és a magára még adó szárkúpok. Az őszi szántás mellett felhőárnyékba gázo­lunk. Arrább, a kitakart látóhatár szélén, az utat mutató nádsöprűs fák előtt, sterilen gazos kukoricatarló mosolyog. Selymes semfűbokor illan el. Az útszéli házsor előtt tyúk pipiskedik, majd kettőt rebbent a szárnyaival. A mellénk szaladt tanyaudvaron nagykabátban ruhát tereget a gazdasszony. A nagydarab, sárgazöld vetés mélán, anyáskodva egy fe­kete kutya köré csavarodik. A bekerítetlen kert szélén gazdasszonyának egy másik udvarolgat, rutinosan. „Szép időnk van!” rikkant ránk az eperfa. A repülő kiflivonalat von a felhőkre. A villanykaró mellett, csúcsán egy varjúval, újra felhő borul fölénk. A távol­ban pedig süt a Nap. (1997. február 22.)

11.

Aszott bogyók lógnak a galagonyákon. A kerítés tövében levélkék lepték el a bodzabokrot. Zöldül már a határ... A búzatáblán egy kéve kukoricaszár éktelenkedik. A tanyátlan telek fáján, szarkafészken akad meg a szem. A lekombájnozott kukoricatarló fölött szarka röppen el. Szél döntötte szárkúpok szégyenkeznek a feltá­rult meztelenségükben. Lebeg a ka­bát a vödröt cipelő fiatalember hátán. A lucernaföldön szétszétnyíló tollú tyúkok szedegetnek. Zöldül már a határ... Szürkén, barnán szántásba olvad a semfűbokor. Újabb szarkafészkek. Majd seregnyi után a Krisztustalan kereszt kap szárnyra. Még a szegeket is kiszedték a fekete márványból. (1997. március 22.)

12.

Fa lavírozódott a vetésre. A lágy napsütésben sárga, beteges a búza. Penészt terítenek a szántásra a száradó göröngyök. Pirkadó föld, mondják otthon. Nagy ritkán kukoricatarló nyomakszik a képbe. A négy egyforma ház között két fa árválkodik. Az elburjánzott bodzásban lassan zöldbe borul a tanya helye. A konokul szürke akácok mellett a gyümölcsfák virágjaikkal hirdetik az eljövendőt. Nyekereg a művidorság. A ház mögött tyúkok szedegetnek. A kertből pirosan, sárgán tulipánok mosolyognak. Nyúlik, tekeredik, csavarodik a táj. Az állami birtok maga alá temeti úgy a tárcsázót, mint az ellenőrzést. „Még az eperfák is hallgatnak” – csendül fel édesapám hangja. (1997. április 26.)

13.

Nadrágszárfeltűrő, kabátlevető, lengeszoknyás májusunk van. Kékes sávokban okker a búza. Kalászos, zöldecske az árpa. Arasznyi zoknija van. A varjú- és paréfoltok körül már kivehetők a kukorica sorai. A bejárati úton is kánya szedeget. Szürke cserepek lepték el a borozdát: eső kellene. A szivarfák is rügyeznek. A pipacsszál mellett barnán tüntet a semfűbokor. Hirtelen egy kisvirágnál állunk meg. A csalán, a vadzab, a szét­dobált joghurtos dobozok és a műanyagzacskók között sárgul. Kitartóan vadméh kútászkodik benne. A túlparton, a leendő járda kőzúzalékával vakond­túrások dacolnak. A színtelen ég alatt, a páfrányok között: Dicsértessék a Jézus Krisztus. (1997. május 17.)

14.

Áll a levegő. Eső-közi az idő. Szőke a zab, a napraforgó, a búza és az árpa. Rongypokrócba állt a búzavirág. Fojtogató a pára. Az embermagasságú kukoricában négy ház ladikázik. A búza sarkán tenyerében kalászt dörzsölget a gazda. Bele-belefúj a micisapka alól. Mindenütt haragoszöld kukorica inal, nyargal, kavarog. Földút – az elején varjúval – illan tova. Újabb, meg még egy után is, csak kukorica és kukorica. Peremén kizöldül lassan a semfűbokor. A girbe-görbe szénarendet új lucerna veri fel. Szalmasávok vonalazzák a tarlót; arrább, nem embermértékű guri­gákba préselve. Répalevél-hordásra sarkall a harsogó cukor­répa. Szétgurult bálák sorjáznak. A lombok közül kereszt villan ránk. Lábat lógató idő. (1997. július 12.)

15.

Zörögnek már Szent Péter hordói. A tarló fölött galambcsapat vág át. Gazosodik a szalmasorok köze. Sárga és fehér virágok, szamártövis, vadzab, semfű, susnyó, búzavirág sorjáznak. Hara­oszöld, dús, tömött sorú a kukorica. A láthatáron kék a fák lombteteje. Gazba süllyedt a napraforgótábla; lógó fejekkel piheg. Szalmasorokat legel a tűz. A kormosan csíkos zöldben varjak szedegetnek; meg-megállva nézelődnek. Az udvarból, a fa alól sárga kutya veti ránk a szemét. Beérett a széna. Az út szélén, az árokparton széles pengéjű kaszát fen a gazda. Lenge ruhájában a túloldalon tűnik fel. Lépésenként rezdül a tes­te. Az igazítás után is. Majd ki­süt a Nap. (1997. augusztus 9.)

16.

Árnyaltak már a lombok ebben a vak melegben. A kukorica egy része, a beérett bab mellett, derékig, hónaljig felrántott gatyában furulyázgat. Erre, majd arra szálkás a napraforgó tarlója. Összetúrt szalmakupacok tarkítják az ugart. A kisfákká öregedett akácsusnyók és az ecetfabokrok között kereszt rejtőzik. Az árnyékban varjak szedegetnek. A pár éve megtért nénivel az Úrral való közvetlen imához érünk. Toporgunk az ott­ maradó tájban. (1997. szeptember 6.)

17.

Jólesőn süt a Nap. Galambcsapat húz el az égszínkék ég alatt. Itt-ott avar libben. A kukoricatáblánál szárkúpok szomszédolnak. A szinte kék lucerna mellé ugar húzódik. Tarló billen, lendül meg a sárga gazzal. Messze, bent fekete kutya üget tova. A kukorica szélén fácánkakas szemlél bennünket. A haragoszöld répában fölmagzott gaz bólogat. A parcella szélén hárman bámulnak a répaszedőgép után. A kévéknél sárga rakások sorakoznak. Köt a gazda. Az út szélén, a zöld lombú fák között villanykarók tűnnek fel és el. A keresztfán, Uram, megvillan az árnyékod. Egy füttyentés után a csalánfolt mellett­ fékezünk le. Kisvártatva újra nekiiramodunk. (1997. ok­tóber 4.)  

18.

Csigatésztásodnak a falevelek. Feltöltődött már az eresz csatornája. A szár­kúpsor egyik kúpján szarka billegteti a farkát. Kikelt a búza, mégis, a va­kondtúrások szembetűnőbbek. Bealjazott a kom­bájn a kukoricaföldön. Rakások jelzik a hajongálások, térdeplések helyét. A fákkal házak téblábolnak az aláme­rü­lés­hez. Összevillan a szemünk a csok­ros embe­rek­kel. (1997. november 1.)

19.

Várakozó szárkúpok. Irdás a vetés, a szántás. A házatlan tanyaudvar fáján bagoly üldögél. A három-négy traktor fölött – de a földúton is jön egy – varjak hada kóvályog, hullámzik, csavarodik. Bokorban ta­nyák; félig leeresztett ro­lókkal, zsalugáterosan vagy a nélkül. A távol­ban a ködbeszúrt fák seprűi. (1997. november 29.)

20.

Felakadt a köd a villanykarók során, a néhány bokron és a kihor­dott trágya dombjain. Kőhajításnyira zsugorodott a látóhatár. Álluk alatt összeszorított­ subáikban szárkúpok guggolnak. Az ezüstkorongú Na­p alá fák csontvázai rajzolódnak. Az út mellett berántott nyakkal varjú méláz. A tüskés frizurájú vetés fölött egy másik repül, kimérten. Hirtelen fényárban úszunk. Ár­nyéka nő a busznak. Az útszéli fák végigkattogtatják rajtunk az ágaikat. (1997. decem­ber 25.)

21.

Mákos lett a szántás. A megőszült vetésen macska vadászgat; első lábát óvatosan emeli. A teljesen fehér négy házat kettévágja az eresz vonala. A mutatóba esett hó inkább az árnyékban maradt meg. A szárkúp tetején hátracsavart fejjel szarka figyel. Megvillantva tekintetét fácán lép le a lekombájnozott kukoricaföldről. Lebzselünk az ég szürkeségében. (1998. január 31.)

22.

A lemállott tapasztás mellett, a téglafalon­, veréb kapaszkodik. Lepörkölt gaz övezi a vetést. Lábon még a tavalyi kukorica. Kivágták, leégették a semfű egy részét. Odvas fa dőlt a hamuba. Valaki kó­lásüveget húzott a kisfa ágára. A kotúra akadt műanyag­zacskók mögött hárman akkurátusan szárat raknak a pótkocsira. A szarkafészek tövében bagoly gubbaszt. Az árokban hagyott autóroncs mellett nyitott kabinajtóval traktor halad el. A szántáson épületeket­ jelölnek a sárga foltok. Varjak a tárcsázó körül. A távolban, a kopasz fák és a villanykarók sora között házfalak figyelmeztetnek a Nap­ra. Az együtt maradt néhány tanya bekerített udvarában – Istenem, mi látszik ezekből a térképeken? – tyúkok szedegetnek. A fára kúszott borostyán szomszédságában kivehetők a bodzabokor levelei. A város szélén két ablakocskájával házikó lapít, lepörgött meszettel. Tavasz van. (1998. február 28.)

23.

Hosszú csőrű madarak kútászkodnak a rét vizében. Katonás sorban gyümölcsös bújik a kapálgató néni mögé. A bejárat apró, kékes virágaival közben asszonyság néz ki az utcára. Homokdomb folyik a veteményeskertre. Lassan, magát mutogatva, szomorúfűz fordul körbe. Majd szembeáll a sárgásvörös Nap. Lüktet a zene. Az így is, úgy is sorokba egy-egy fa hajlik be. Uram, mögüled már eltöredezik a kereszt. Az útszélén a gépkocsiból egy ember száll ki, nagyot ásít. A szőke legelőre zöld vetés, erre pedig foltos szántás telepszik. Házat, fát tűz a csúcsára a feltűnő torony. Meg-meglendülve szél után nyúlnak az ágak. Lábai között átbújtat bennünket a gyaloghíd; majd egy másik is. Ritka fasor szalad el az erdő mellett. Nyírfás szőkül az akácosban.

Útközben, hazafelé, remeg gyomromban a remény. Még látom a szarkafészket a fán, még látlak, Uram, Tégedet is, a kereszten, még olvashatók az útszéli táblák feliratai, még virít a ligeten át a távoli házacska fehér fala, még meg-megbillennek az ég szürkeségében a busz olvasólámpái. (1998. április 3-5.)