Kalász István

987/>>/, 002/**/, újragondolás,

15 éve írtam a térről, és most elővettem (A TÉR című) ezt az írást a pincében, a szakadozott életmű kartondobozból, mely így kezdődik: Vonzódom a terekhez... – nem nevettem fel, amikor ezt olvastam. Komolyan gondolhattam én ezt akkor, gondoltam 15 évvel később a pincében... Vonzódom a terekhez – az idő nem megvásárolható.

>>Vonzódom a terekhez. De ez a vonzalom sem egységes bennem, olyan, akár egy bicinium, melyben a félelem és a szeretet szólam fut egymás mellett, olykor harmonikusan összecsengve, olykor kellemetlen, disszonáns hangközöket választva. A tér, a tágasság, az utcák szűkössége után feltáruló ég újra és újra felkavar, hunyorogva állok a márványlapokon, és enyhe borzongást érzek. De ez nem volt mindig így, a tér érzete nem mindig pusztított a lelkemben. Gyerekként több éven át egy tágas, kissé kietlen téren töltöttem a délutánokat. Maszatos, görkorcsolyás bombaként keringtem a görög mitológia körül, a tér közepén magasodó szökőkút körül, melynek tetején ott gubbasztott Neptun, az isten. Kezében háromágú szigonyával, ölében csapzott gyerekkel. Szerettem azt a kutat. Azon a téren sokat megtanultam; megtanultam értékelni a sebességet, melyhez görkorcsolyám fémgörgői jutattak. Könnyed, puha mozdulatokkal lehetett suhanni, megugrani a feldühített emberek elöl. Azon a téren ismertem meg a nők és a férfiak kapcsolatát; a közeli presszóból férfiak hozták a nőket a padokra, hogy ott mindenfélét mondjanak nekik, ujjukat puhán a mellükre csúsztassák, nevessenek, taxiért intsenek. És azon a téren ismertem meg a kutyák félelemmel teli, tanácstalan tekintetét, ahogyan a védelmet adó falat keresték, és társaim jószívűségét, de kegyetlenségét is, amikor ököllel az arcomba vágtak; a kiserkenő vér édeskés ízét, a menekülők esetlen mozdulatait. Volt tér körülöttünk, lehetett menekülni. >>

** Ott ültem hát 15 évvel később, és csak olvastam írásos „önarcképemet” – a csöndes, homályos refugium pince-kamrámban olvastam, melyre mindent lehetett rámondani, csak azt nem, hogy tágas, hogy világos – tehát tér, mint olyan, nem volt körülöttem. Pedig abban a házban, melyben éltem... – igen, a ház nagy volt. Nagy. Tágas. Sok teret adott nekem, nekünk. Valójában mindig így akartam élni. Együtt, mégis külön. Közös fedél alatt párommal, de mégis külön fürdőszobával. Külön ággyal, káddal. Saját tükörrel. Nyugalommal. Közel a társamhoz, de mégis egyedül egy lakásban. Saját ablakkal. Valamennyire békében párommal, mert békétlen lehettem önmagammal az egyedüllétemben. Saját lakásajtóval, mely mögött a másik ember lakásajtaja fehérlik. Mindenem megvolt. 15 évvel később. Életemben először. És mégis a pincébe vonultam. **

>> A kaotikus képhez elvként csobogott a szökőkút áporodott, langyos vize – végtelennek, kifogyhatatlannak tetszett – és ott volt a fény; aggodalmasan méricskélték a turisták, hogy fényképezőgépeikkel megörökítsenek maguknak valamit abból a térből, abból az édes érzetből. Ez ellen volt egy játékunk. Ha észrevettük, hogy valaki a szeméhez emeli a fényképezőgépet, villámsebesen átsuhantunk előtte, és magam sem tudom, hány fotográfián vagyok elmosódott, szürke árnyékként jelen. De akkor úgy éreztem, jogom van ehhez, mert része vagyok egy delejes erővel bíró középpontnak, mely állhatatos erővel szívja ki az utcából az embereket. És ettől az idő múlása is megváltozott, a halk egyenletes kopogás megbomlott bennem, a térre özönlő formák, színek elárulták magukat. Nem kellett semmilyen felismerésre törekednem, mindent készen és mégis részeire szedve adott a tér. Nem véletlen, hogy ha évekkel később utaztam, és egy idegen városban, futva szaladtam ki házak közül. Vonzalmam vonzássá alakult, bódult lettem a nagy tértől, melytől elszakadtam. Szaladtam, karommal kaszáltam a levegőt. És eszembe jutott az a nap, amikor teherautóra rakták ingóságainkat, és mi elköltöztünk. El a tértől. >>

** Emlékszem, onnan egy városszéli lakótelepre költözünk – egyforma beton-lépcsőházak, a házmester mindig ugyanabban a lakásban lakik, a I-X épület B. lépcsőház fölszintjén, mindig balra be, egyforma kerékpártárolók, azonos ajtók, csengők, ablakok, egyforma lakások, azonos fürdőszobák, mindig balra a konyha, jobbra nyílik a kisszoba, a konyhában ugyanott az ugyanolyan hűtőszekrény a szomszédos lakásban ugyanott áll a... – a tér, mint egyedülálló, egyetlen, megismételhetetlen, egyszeri nem létezett, a házak között ugyanolyan felületek: a piros-kék hinta, a három egyre tákolt, mázolt pad, a homokozó, az öt guggoló bokor odébb; a megoldatlan emberi gond végtelen ismétlődése a lakótelep. Csak arra emlékszem, hogy ott éltünk, de arra már nem, hogy mit csináltunk. **

>>Egy téren jöttem rá, hogy nagyon szeretek valakit, valakit, akivel egészen addig a pillanatig csak közösséget vállaltam, egy ágyban aludtam, a pénzen osztoztam, de akitől a függetlenség okozta szorongás újra és újra eltávolított. Erre a felismerésre egy távoli városban jutottam, ahová egy hosszú, pénztelen őszön utaztunk el négyesben... Másnap a városban kóboroltunk, egy étterem dárdákkal, címeres pajzsokkal, buzogányokkal, szekercékkel telezsúfolt termében megebédeltünk, cigarettát vettünk a poros buszpályaudvar mellett, unottan mentünk az utcán, amikor egy magas barokk palota mögül előbukkant a gyönyörű tér. Megtorpantam. Elfelejtettem, hogy mellettem áll. Ő nem szólt, megszokta már. Lihegtem, zúgott a fejem, meredtem előre. Aztán futni kezdtem, be a térre. És ekkor futás közben, önkéntelen mozdulattal kinyújtottam a karom, és megfogtam a kezét. Átugrottunk egy virágokkal teli kőállványt, így érkeztünk a térre. Zihálva bámultuk egymást. Ő rekedten köhögni kezdett, én csak álltam, és néztem, ahogy a szája elé szorítja a zsebkendőt. Nem éreztem, nem gondoltam semmit. Hogy ő mit gondolt, érzett, nem tudom, nem kérdeztem. A tér megtilt bizonyos kérdéseket. Azóta nem keresem a tereket, de újra és újra biztos ösztönnel rájuk találok. De mert minden érzékelés, csalás is lehet, gyakran érzem tarkómban a kételyt, mely olyan kéjes gyötrelem, hogy mindenkinek ezt kívánom. Ez nem finom impresszió, ez tény, fensőbbség. Akár a tér. Azon a meleg, őszi délutánon odaveszett minden ellenállásom a tágassággal szemben. Kielégültem. És azóta keresem, de kerülöm is ezt a sajátságosan tudatos kielégülést, amit ha átélek, gyengének érzem magam. Mintha rabja volnék ennek a kielégülésnek, mely olyan megvilágosítóan hat rám, hogy belebetegszem. Borzongok. Nem tudom miért, de engem összenyom a tágasság. >>

** Ma már, gondoltam, nem futnék be egy térre, így nem. És nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e, rossz-e? És nem tudtam az akkori önmagammal mit kezdeni. Miért nem? Nem azért, mert azt a nőt, akit akkor szerettem, és akiről azt hittem, életem végéig vele maradok majd, csúfosan elhagytam, de még mindig és egyre gondoltam rá – nem, ez nem zavart – ezzel a bűnnel azóta együtt éltem, valamennyire tudtam bánni vele. Inkább az akkori intenzitásomon, feltétel nélküli voltom zavart meg(?), zavart össze. Az a tény, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül néztem akkoriban önmagam lelkébe. Ez a bátorság azóta elveszett, kiveszett, eltűnt, megszűnt bennem, és megint nem tudtam eldönteni, ez jó-e, rossz-e? És mert a jövő jobban érdekelt, mint a múlt, így nem azokra a terekre gondoltam, melyeken jártam az elmúlt évek alatt, hanem azokra, ahol nem. Ahová még el akartam jutni életemben. Józanul, tudatosan szemlélődve. **

>>Képes vagyok. Most már képes vagyok visszatérni bizonyos terekre, és elfogódottan bár, de sétálni azokon. Ezeket a finomkodó mondatokat hosszú gyötrődés után írtam fel szobám falára, oda, a többi mondat közé. A mondatok természetszerűen egy lelki folyamatról tudósítottak, de ez engem nem érdekelt. Nem érzékeltem, hogy történik bennem valami. Dolgoztam, jöttem-mentem, munkám révén sokat utaztam az országban. Egyedül, teljesen függetlenül éltem egy öregasszony albérleti szobájában, a pályaudvar közelében, a belvárosban. De hogy megmagyarázzam, miért nem vagyok képes abból a négy évből többet felidézni, most le kell írnom: nem emlékszem. Méghozzá egészen sajátságos módon nem. >>

** Az előbbi szövegrészlet „még-inkább-visszább-emlék” az emlékezésben. Akkor még nem ismertem azt a lányt, akivel befutottam arra a bizonyos térre – ez volt az a szakasz életemben, amikor magamra maradtam. Tökéletesen az idegen város közepén. Se barátnőm nem volt, se barátaim, ott éltem abban a dohos albérleti kamrában. A negyedik emeleten. Egy szűkös szobát béreltem, melyben ágy állt (Milyen is volt az az ágy? Soha nem osztottam meg senkivel!), volt még a kétajtós szekrényem, az asztalkám. Két szék állt a szobában, vagy csak egy? Nem tudom. Nem figyeltem a térre körülöttem. Ma már tudom: nemcsak magam voltam abban az időben, hanem afféle emberi szivacsként laktam a város fölött. Tompán jártam az országot. Szivacsként, mely egyre csak szívta magába a dolgokat, és nem engedett ki magából semmit. Azt hiszem, nem érdekelt semmi akkoriban – mintha moziba jártam volna, de biztosan csak azért tettem, mert a filmben van valami kész: kielégíti a szemet, fület. Két órára megszünteti az időt, melyből sok állt rendelkezésemre akkoriban. Lehet, hogy lélekben el kellett hagynom minden teret, el kellett hagynom MINDENT, hogy valóban megismerjem azt? Azt hiszem: Igen. Így gondoltam, ezt éreztem 15 évvel később a stuttgarti ház pincéjében ülve, ha arra az időszakra gondolok. Önmagamat olvasva. Mert valamivel lentebb a kulcsélményről írok. 15 évvel ezelőtt.**

>> Végül sikerült egy élményt, egyetlen homályos képet kicsikarnom magamból, melyet kineveztem annak a bizonyos pontnak, ahol történhetett bennem valami, valami, ami elindított egy másfajta gondolkodás felé. Egy forró augusztusi délután történt, az Alföld szélén, a keleti országhatár közelében. Kimerülten érkeztünk a szarvasmarhatelepre, napok óta úton voltunk az országban – ültünk, kártyáztunk, a buszban, gyűlölködve nyertük el egymás pénzét. Az a három palatetős, hosszú istállóépületből álló telep volt az utolsó állomásunk. Kevéske munka, mindig ugyanaz. Kiszálltunk, körülnéztünk. Kiabáltunk, a busz dudált. Egyetlen lelket sem láttunk az épületek körül. Végül a leghátsó épület mögött, a fal tövében találtunk három férfit. Ott kuporgtak, a földet bámulták. Büdösek voltak, egykedvűek. Az istállóktól körülbelül száz méternyire apró téglaépület állt. A kopott ajtó mögött, a parányi, fullasztó levegőjű helyiségben egy férfi ült az asztalnál. Részeg volt, a vállát vonogatta. Nem érdekelte kik vagyunk, honnan jövünk. Rosszul voltam a melegtől, álltam a napsütésben. Árnyékba szerettem volna jutni. Beléptem az egyik istállóépület ajtaján, és ekkor megláttam a legyeket. A falakon, a mennyezet gerendáin, a hőségtől kába tehenek nedves szemén, hátán, végbélnyílásuk körül. A legyek zúgtak, surrogtak, sűrű rajokban feketéllettek a földön. Az arcomnak repültek, a hajamban zümmögtek. Kitámolyogtam a napsütésbe, a legyek könnyedén elhagytak, visszaröppentek az árnyékba. Nem volt árnyék. Az árnyék is a legyeké volt. Álltam az épületek között. El innen, gondoltam. Nem gondoltam, nem éreztem többet. Szégyenkezve gondolok vissza arra a délutánra. Ha azt a telepet nem értettem meg, miért érthettem volna meg bármi mást. >>

** Ez így volt. És még ma – 15 évvel később – is pontosan látom, ahogyan ott ülök, írom ezt a szöveget. Annál a nőnél, akit szerettem azon a téren, akit aztán elhagytam. Kínlódva írtam, és ma már még pontosabban tudom, hogy a világvégi és végtelen tér az Alföld szélén megkínzott és ebből adódóan iszonyatos lökést adott. Megütött. Felrázott. Elindított. És ekkor történt, hogy elindultam. Így is, úgy is. Visszaindultam a múltba, mert egy reggel rájöttem, van vasút, és visszamehetek a boldog gyermekkorom terére. Egyszerűen elmehetek oda, ahol jól éreztem magam. Csakúgy. Ahol azóta nem jártam. Hirtelen a múltamat akartam. És előre is indultam, mert elhagytam azt a nőt, akivel nem lettem volna boldog. Soha. Vettem hát egy vonatjegyet, kivettem utolsó pénzemet a bankból és elindultam. **

>>Aztán elutaztam, visszatértem gyerekkorom terére. Vonattal, busszal, földalattival róttam egyre szűkülő köreimet a tér körül, miközben úgy éreztem, mintha végtelenül kimerítő lelkigyakorlatokat végeznék. November volt, hideg esős napok sora következett, és én csak róttam a köreimet a tér körül. Egyedül voltam, egy öreg, dadogós pincérnőn kívül nem volt kihez szólnom abban a városban. Ittam a rossz kávét, az erős sört, és a presszó ablakán kibámultam a zuhogó sötétbe. Minden délelőtt, hónom alatt a füzettel és egy üveg sörrel elsétáltam a közeli tóhoz. Béreltem egy nehézkes csónakot, és széles evezőcsapásokkal besiklottam a víztükör közepére. Ismét a tágasság, gondoltam. Öt nap telt el így. De nem siettem. Életemben először időt hagytam magamnak. Szeles, hideg este volt, amikor végül elmentem a térre. A város fölött vörösen derengő égből finoman párállott az eső, a járda fölött hatalmas, fekete ernyők suhantak. Ültem a presszó ablakában, és tudtam, hogy végleg megnyugodtam, nem kell többé naplót vezetnem a változásaimról. Bármit megtehetek. Nyugodt voltam, derűs. Vettem a kabátomat, elindultam. Besétáltam a tér közepére, eldobtam az újságomat, lépkedtem az esőtől fénylő márványlapokon, leheltem a hidegtől elgémberedett ujjaimat. Megkerültem az üres, elhagyatott szökőkutat. A gyomrom enyhén remegett, de egészen pontosan tudom, a lelkem mélyén nyugodt voltam. Erre egészen pontosan emlékszem. De mindent nem akarok elmondani. >>

** Itt ér véget az írás. 87-ben. Azóta sok téren jártam már. Azóta nem futok be úgy a terekre. Azóta van tér körülöttem; sok-sok térrel áldott meg a sors. Otthonomban is. De mégis: a legjobban a pincében, a homályos kamrában érzem magam. Kis, csöndes szoba ez. Lent a ház pincéjében, a Föld alatt. Van ablaka, falra néz. Van itt matrac, asztal, lámpa, komputer, szék, hokedli, nyomtató, az öreg rádió. Mindenem megvan itt. Nem jön le ide senki. Fölöttem pedig ott a tér. >>