Papp P. Tibor

Liebe Tante…

(lokálpatriótizmus vs. identitásvesztés)

…úgy hallom mégsem épül új templom Szekicsen. Amikor felröppent a hír, hogy a régi malom épületének bontásához a célból fogtak hozzá, hogy ismét legyen megszentelt kegyhelye a falunak, először azon kőmíves mester esete jutott az eszembe, akiről évtizedek múltán sem tudtad eldönteni, hogy miféle mögöttes szándék, megfontolás vagy csupán a pillanatnyi haszon realizálásának kicsinyes érdeke vezérelte, amikor – egyike lévén a faluban megtűrt, távozásra (még) nem kényszerített 'őslakosoknak' – elvállalta az evangélikus gyülekezet templomának lebontását. Az én némileg átromantizált német funkcionalitás-felfogásom hajlik úgy értelmezni az esetet, hogy e tisztességben megőszült férfiú (mindig is javakorabeli, a parasztbarokk rutinná egyszerűsödött boltívrakásától enyhén meggörnyedt, a kukuruzen Schnaps szokássá nemesedett vedelésétől jócskán megkeseredett embernek képzeltem el az illetőt) a falu szellemi egybetartozásának szimbólumát még annak kikényszerített, felüről elrendelt megsemmisülésében sem kívánta idegen kezek (szak)barbarizmusának átengedni, s inkább magára vállalta – amolyan Pannóniába tévedt Milarepaként, tégláról téglára haladva az önfelszámolásban – a francia-német terület- és kultúrkriegben megfásult, idetántorgott svábok (a környékbeliek sovápoknak is nevezték őket) leszármazottjaként a közösség talmi (alig kétszáz éves) bácskai jelenléte tárgyi bizonyítékának szakszerű felszámolás általi eltüntetését. S, ahogy meg az írva vala, el is végeztetett. Azt mondják mégsem lesz újra temploma Szekicsnek. A megkezdett szakrális munka a korszellem igényeihez idomulva fordult a visszájára, s a lebontott malom helyén laktanya – esetleg (hű)bérkaszárnya – épül a rend Koszovóból kiszorult őrei számára. Persze lehet, hogy csak pletyka az egész.

Pedig azt hittem, hogy már túljutottatok, s engem is túljuttattatok a legnehezén. Ez a már nem demokratúra még nem demokrácia, újra hajlamossá tett az apró hírmorzsákon való napokon át húzódó csámcsogásra. A közkegyelemre vágyó rodostálásom minden kis hírtörmelékbe remények garmadát préseli bele…

…hallom például, hogy felvetődött a nem szláv lakosság iránt '44-ben eszközölt 'túlkapások' újraértelmezése. Bár – ahogy tudom – egyelőre csupán a közvetlen áldozatokról folyik némi disputa. Tájékoztatni kell a többségi lakosságot elődeik és azok időszaki szövetségeseinek (Vörös Hadsereg) viselt dolgairól – na ja, amikor még a Közép-Szerbiában zajlott egyháztalanítás mikéntjéről sincs ez a jobb sorsra érdemes köz tájékoztatva, hát csoda, hogy véleménye se igen van e dolgokról? A kitelepítettek sorsa (és esetleges kárpótlása) vélhetően majd csak az EU-csatlakozás egyelőre még az igen távoli és ehhez méltóan homályos jövőkép egyik kidolgozatlan szegletében lapul. (Marad-e akkorra Singenben oly szekicsi származék, aki még képes lesz szorgalmazni a kérdés napirendre tételét?)

Közben meg arra gondoltam, hogy mennyire meg lennének lepve a ma már újsütetűnek sem igen mondható falubelijeink – az az uszkve másfél évszázad különbség mára már se nem oszt, se nem szoroz (hisz migráncsok vagyunk mi, akár a többi nép, de tudjuk-é honnan érkeztünk, mikor, hol és miképp?) –, ha kiderülne, hogy lapul még közöttünk egy-két kétes identitású egzisztencia…

Ki akarná ma bárki nyakába zúdítani a tudattalanba kényszerített, s bő négy évtizeden át a családon belül is jól elfojtott identitásválság éjjeli edényét. Nem is igazán tartozik az másra: magányügy. Én is csak azért bátorkodom kiteregetni a családi titkok lelki alsóruháit, mert úgy hírlik eljött a kollektív kitárulkozások ideje, meg mert belegondoltam, hogy ha anno Fülöp bácsi nem ragaszkodott volna annyira a bácskai sárhoz, akkor most te is valahol a Schwarzwald szegélyén morzsolnád az öregség hosszan elnyúló tesze-tosza napjait. Azt is megpróbáltam végiggondolni, hogy ott milyen fogadott gyermekkel áldhatot volna meg ez a kesze-kusza élet: talán hamarabb találtál volna magadnak megfelelő anyaszomorítót, aki most – a részben párhuzamos életútból kifolyólag – egy sorstársától, a 'mi' – ha nem is mindig szeretett, de feltétlenül irigyelt – Joschkánktól várhatná a megváltást, hisz a Bácskától Badenig magatokkal cipelendő magyarósan látens Hitlerellenesség (csak annak az őrültnek a beszédeit ne adták volna folyton a rádióban, vagy temette volna már ámokfutása legelején maga alá a gigantomániája – vélem hallani öt évtized után is fakíthatatlan zsörtölődésedet, de láthatod a gigantománia nem minden őrültet temet maga alá, még akkor sem, ha már régen a környezetére omlottak is a díszletek) bizton bele hajszolta volna a szélsőbal szintúgy elfogadhatatlan radikalizmusába, hogy most Frankfurtban várja a szembesítés képében kísértő kegyelmet, vagy éppen mint frissen (bő tíz év nem idő, ha békében élheti le az ember) újraegyesített honfitárs retteghet a Stasitól nyert kváziidentitásának a számára új – mindkét radikalizmusra egyaránt felhördülő –nyilvánosság szorításában felrémlő köddéválásától...

De hát neked nem ez az életút adatott meg, s most öreg napjaidat fogadott fiad választott kálváriája legújabb stációinak folytonos felemlegetésével töltheted, hol megváltást – akár ha kollektív amnézia árán is – a kisarcolandó amnesztiától remélhetünk. Addig meg az éltet, hogy a politika hegyeinek lassú vajúdása közepette mind sűrűbben merem majd felvállalni a hazalopakodás minden ódiumát, s játszom itt a bárány, hol a farkast a hozzám hasonlóan elbizonytalanodott hatóságokkal.

Itt, e lomha folyó mentén is egyre gyorsulni kényszerülő újhazában most végeztek a cenzussal, unokád azóta állandóan népszámolósat játszik, s kérdi: Apa te hol születtél, mert akkor, ugye, te oda valósi vagy? Nem tudom pontosan, hogy nálatok mikor kerül minderre sor. Mikorra áll majd össze végleg a nagy veszteséglista. És milyenek lesznek a kérdezőbiztosok. Elhiszik-e majd neked, hogy van még a kishazában evangélikus (legutóbb hagytad magad lereformátusozni), arról nem is szólva, hogy lehet-é valaki egyszerre német és magyar? Vagy egyszerűbb lesz majd azt beíratni, hogy halmozottan hátrányos nemzetű…

Bízzunk benne, hogy hamarosan minderre fény derül, addig is csókol: fiad.