Petar Vukov
MINDEN TÖRTÉNET APOKRIF. Ahány ember, annyi apokrif történet. Gondolkodni csak másként lehet, beszélni és dalolni – méginkább. Mindig más dal, és mindig más történet. Az én nyelvem az én történetem, a te hangod pedig a te dalod. Mindenki saját mítoszát éli saját leheletével. Ez a te történeted a te hangodon.
1995. november 27-én kezdődik a Raichl’-palotában Lovas Ildikó második elbeszéléskötetének bemutatója, és Mihajlo Zwick, e helytörténeti kép- és sorsgyűjteményt kiegészítő fényképeinek kiállítása után.
A könyvbemutató az épület bal szárnyában, az emeleten zajlik majd, olyan helyiségekben, amelyekben régóta nem jártál. A fényképek Raichl’-ék egykori hálószobájában lesznek kiállítva, ahol az ajtóval egy vonalban elhelyezett asztalnál ülnek a program részvevői, míg a publikum a valamikori gardróbban és a gyerekszobában elhelyezett székeken foglal helyet. A termek félhomályában egy–egy pillanatra felvillan majd előtted Amfortas és Parsifal alakja a Grál-kastélyban megtartott ünnepélyes találkozón.
Minden történet apokrif. Ez a te történeted a te hangodon. A szerzői est után kezdődik, miközben te a Raichl’-palota mise en scéne-jében állva a városról szóló lehetséges történeteken gondolkodol.
„KIRE EMLÉKEZTET TÉGED AZ AZ EMBER?” – kérdezi majd tőled Tolnai Ottó arra a fekete, borzas hajú és szakállú égimeszelőre mutatva, aki a lépcsőkorlátra támaszkodva lágyan imbolyog előre-hátra, hátra-előre, mintha ugrásra készülne valamely saját felsőbb szellemi emeletére, vagy a háta mögött tátongó mélységbe. Ante Rudinski, az építőművész lesz az, aki mintegy tíz évvel ezelőtt maga is részt vett ennek az álomszerű épületnek a részleges felelevenítésében, amelyben – ezzel a mise en scéne-nel – éppen kezdetét veszi történeted az építészről, a teherről és az egyensúlyról. S erre magadtól is rájössz, mert miután Ottó megmondja neked: „hát azokra az Atlaszokra, amelyek a szabadkai könyvtár erkélyét tartják”, szemed előtt felragyog és születni kezd egy triptichon az Atlaszokról.
Odalépsz Rudinskihoz, hogy közöld vele Ottó szavait, de ő kurtán-furcsán tudatja veled, hogy ezt már sokan mondták neki, sőt, a festő Szajkó István alakjában a párját is megtalálták, hogy aztán tovább himbálódzon és imbolyogjon, ingadozzon és lengedezzen, mint aki nem tud magával mit kezdeni ebben a társaságban. Azután arról kezd el beszélni neked, hogy az egész palotát, az összes virág, levél és szív alakú motívumot, minden falat és mennyezetet újra át kellene festeni eredeti szecessziós színekkel, és akkor az építmény a maga már-már elfeledett elsődleges fényében csillanhatna fel. Fejtegetését Boško Krstić fogja megszakítani, megjegyezve, hogy Anténak nincs szüksége újabb ötletekkel és alkotásokkal utat törnie magának a halhatatlanság felé, hiszen már azáltal is legendássá vált, hogy Szabadkai árnyak című könyvében ő helyet biztosított neki. Azon nyomban eszedbe fog jutni Juriga fényképe, amelyen A. R. látható, amint karjait széttárva egyensúlyozik egy pallódeszkán, és egy szempillantás alatt máris felvillan előtted a teljes triptichon:
Első kép: Az építész Rudinski a fából készült lépcsőkorlátra támaszkodva imbolyog, himbálódzik, ingadozik és lengedezik, mint aki nem tudja, mit kezdjen magával, merre is induljon el.
Második kép: Széttárt karokkal, mintha egyensúlyának keresztjére lenne feszítve, lépked Rudinski a keskeny pallódeszkán, s ezen az eget és földet összekötő vékonyka vonalon igyekszik a túloldalra jutni, de a képen nem látszik, hogy sikerrel jár-e.
Harmadik kép: A. R. a tulsó partra ér, ahol Atlaszként támasztja alá a Könyvtár erkélyét.
És akkor rájössz, hogy ennek az epifániának a témája tulajdonképpen az Atlaszokról szóló történet, vagyis Raichl’ valós és apokrif életrajza.
Előző nap nézted a Három szín: a kék című filmet, úgyhogy még mindig Pál apostol szeretethimnuszának hatása alatt vagy. Amiért is úgy véled, triptichonod voltaképpen Ottót illeti meg, aki már írt Raichl’-ról, és máris az alkalmas pillanatot lesed, hogy a történet ötletét odaajándékozd neki.
AZ ATLASZOK OTTÓ TÉMÁJA – mondod majd magadban. Ő ebből a triptichonból a szülőföld képeivel és a családi mítosz puha szilánkjaival telített gazdag történetet szőhetne. A történet üres szobácskáit életteli szó-borostyánkövekkel telepítené be, melyektől annak hősei – mint Ádám a Teremtője leheletétől – egy szempillantás alatt felelevenednének. Körülírná e szerzői est legapróbb részleteit, mindent, amit látott és átélt, az összes képet és reflexiót, még azt is megemlítené, hogy a fényképek szerzője foglalkozásánál fogva sebész. Elmondaná, hogy a kiállításon látta a festőművész Faragó Endre romokban heverő műtermét, hogy ez a fotómontázs az emberi dolgok és napok múlandóságának archetipikus látomása, mert a pannóniai iszap mindent eláraszt körülöttünk, lerakodik és megszárad bennünk, s az idő sara mindinkább fojtogat minket. A palicsi tájakról és a ködben úszó szabadkai vedutákról készült, a szerzői esten kiállított lírai felvételek összeolvadnának Ottó gyermekkora hajdanvolt napjainak sfumatójával, amelyek a Tisza-partról mesterséges csatornán hajóztak át a tó vizére, vagy a történeteiben említett – városunkat a világgal összekötő – titkos búvópatakocskákon át érkeztek ide. Azután szülőföldi sétáját az időben Vojnits Oszkár (felesége, Jutka, híres őse) útirajzi Naplójának segítségével olyan kontinensek egzotikus vidékein folytatná, melyek neve A-val kezdődik, lévén hogy a Városi Múzeumban, amikor az még a Raichl’-palotában volt, látott egy struccláb-asztalkát meg egy elefánttalp-hamutartót, melyeket a nagy utazó a világból hozta magával. Ezt követően még biztosan azt is hozzátenné, hogy már régóta álmodozik egy színjátékon Szabadka legszebb kisszinpadán, a Raichl’-palota loggiáin és erkélyein. És elmesélne még sok mindent mindarról, ami azon az estén a palotában zajlott. Története finoman lángoló szerkezet lenne, olyan, mint valami templomi vitrázs vagy jégvirágrajz a téli ablakon. Mivel Ottó olvasta Herman Pókvilágát, az asszociációkból hatalmas hálót szőne, melynek selyemfonalait az élet azon szegleteiből húzná elő, amelyekben a régmúlt világ számos nagy írója–pókja szövögette történeteit. S mint ahogyan új templomot mindig a régi alapjára emelnek, úgy ő is a saját történetébe foszlányokat építene be elhunyt szövőmesterek hálóiból, amelyek ott lengedeznek az idők, homokvárunkon átsüvítő hideg szelében. És az egész szövetet zárójelbe helyezett szakaszokkal, a történet hatalmas óceánjában lüktető vulkánokkal tűzdelné tele, amelyekből egy napon majd új prózai világok lobbannak-lángolnak fel. Története égszínkék fényben tündökölne, noha semmi kékről nem szólna, még arról a nagy kerámiávázáról sem a palicsi parkban, de még a kék égről sem. Otthonában, amelyet „homokvár”-nak nevez, egyszer elárulta neked a kék színtől való elragadtatásának titkát, megmutatván legkedvesebb ereklyéjét, a varázsdobozt, benne a kék minden árnyalatának mintapéldányával, amely a háború előtti festékbolt-tulajdonos apjáé volt. Amikor ez a doboz kinyílt előtted, olybá tűnt, mintha magának az Istennek a gyűjteményét látnád, amellyel a Teremtőnek a világ teremtésekor rendelkeznie kellett. Egy szó, mint száz, Ottó a te triptichonodat, a történet e fehér vázát, költészetének élő húsába és bőrébe öltöztetné, amire az Atlaszok tüstént megelevenednének, és a történet törékeny erkélyét erőteljesen megráznák.
S mint ahogyan könyv könyvet ír, mert gondolatok és művek csak a már meglévőkhöz viszonyítva születhetnek, úgy fogja Ottó poétikájának e szimulakruma tulajdonképpen megidézni a te saját Múzsádat. A te történetedet a te hangodon.
TÉMÁDAT AZ ATLASZOKRÓL senkinek sem tudod majd odaajándékozni, mert a társaság önmagával lesz elfoglalva. És akkor világossá válik előtted, hogy ez a triptichon, szimbolikus képeivel, neked szóló üzenet, hogy a nyelv keskeny pallódeszkáján át a „megformálódás kegyelmé”-nek túlpartjára átjuthass te is, valamint hogy a történet erkélyét alátámasztanod és hordoznod magadnak kell. Mert akartál te is a városról egy saját történetet, elragadót, mint a Raichl’-palota, hatalmasat, mint az Atlaszok a Városi Könyvtár előtt. Akartál egy történetet, akár a Városháza, oly nagyszerűt, és egyszerűt, mint a régi szülői házad, de mindig letettél róla, mert kétségeid támadtak, hogy ez-e az igazi. Összegyűjtöttél magadnak temérdek sok ismeretet, aminek súlya alatt már alig vonszolod magad. A terméketlen tudás bűn, a legsúlyosabb teher embereknek és isteneknek. Saját terhedet pedig nem adhatod át senkinek, mert az csak a tiéd. Magadhoz ölelned, összenőnöd kell vele, olyannyira, hogy ne lehessen tudni, ki kit visel, te őt, vagy ő téged, hogy a másik éneddé legyen. Válladról csak akkor veheted le, ha művet alkotsz belőle. Most már tudod, hogy nemcsak egy történet létezik, mert a bibliaiak után – minden történet apokrif. Már tudod, mert a halál benned van, hogy álmod a könyvek Könyvéről – merő hiúság. Csak Isten írása kiváltságos könyv, az összes többi, tőlünk, emberektől való – apokrif. Játszi komolysággal akartál történetet építeni, mint gyermekkorodban, amikor a szőlőben a kút mellett nedves homokból emeltél várakat. Az isteni játék és az isteni építés történetét, az egyetlen lehetséges, abszolút történetet akartad, de most már tudod, hogy a Biblián kívül minden más könyv apokrif.
Amikor majd a könyvbemutató véget ér, és a közönség lassan elhagyja a termeket, te még néhány percre ott maradsz, hogy a palota egykori lakóinak rég elillant hangjait megneszeld. Az egyik pillanatban a hálószobából átlépsz a női szalonba, amelyet úgy kötöttek össze a zeneivel, hogy együtt képezzék a ház szívét és lelkét. Mintha a Grál közelségébe kerültél volna, olybá tűnik majd neked, hogy az a bunyevác szoba a palota múzeumkorából, amelyben valaha még gyermekként jártál, éppen itt, ennek a kagylónak a szívében volt, hisz újra érezni fogod erős, oltalmazó animáját. Imbolygásod és ingadozásod a téma előtt ezekben a szobákban ér véget, és elindulsz az úton, amelyet a gyermekkor labirintusának kopott Ariadné fonala fog megmutatni neked. Elindulsz az imagináció és az asszociációk fényes és sötét alagútjain önmagad, terhed nyomán, mert az ember Atlasz, aki önmagát tartja a vállán.
EGYENSÚLYOZÁSOD A PALLÓDESZKÁN annak az ártatlan gyermekkori élménynek a felidézésével veszi kezdetét, amikor először jártál a múzeumban. A tanító néni a Bajai iskolából elvezetett benneteket a városközpontba, ahol addig mindössze néhányszor jártál. Egy lepke- és kagylószerű ház elé érkeztetek, amely azon nyomban elnyelt titeket. Amint becsukodott mögöttetek a ház súlyos, díszes kapuja – úgy érezted magad, mint aki labirintusba került. Helyiségből helyiségbe vándoroltatok – temérdek volt belőlük –, ámulatba és zavarba ejtett a szemed elé táruló sok tömény csoda, de leginkább akkor lepődtél meg, amikor egy egészen egyszerű „bunyevác tisztaszoba”-ként berendezett terembe léptetek. Minek ez a múzeumban, gondoltad, miért helyezték ide, annyi ismeretlen és titokzatos holmi közé, amikor egy ugyanilyennel a te nagymamád is rendelkezik. Ez a bútor, ezek a tárgyak nem olyasvalamik, amiket valahonnan a föld legmélyebb rétegeiből kellett kiásni, ahol több száz éven át hevertek, de még csak nem is Vojnits Oszkár hozta őket Szabadkára félmeztelen fekete emberek távoli világából. A csodálkozás közben teljesen elvesztetted időérzékedet, úgyhogy észre sem vetted, hogy a többi gyerek meg a tanító néni már elmentek, egyszerűen eltűntek. Megijedtél, amikor ráeszméltél, hogy egyedül maradtál a hatalmas, ismeretlen házban, de még inkább akkor, amikor eszedbe jutott, hogy a hazavezető útban sem vagy már biztos. Képzeletben újra megjelent előtted mindaz a sok különös, furcsa tárgy meg emberi csontváz, így aztán a félelmed csak nőttön-nőtt. Már-már elsírtad magad, amikor rájöttél, hogy legjobb lesz, ha átbújsz a kifeszített kötélen, amely elválasztott a magas ágytól, melynek meleg puhaságába, ha behúzod magad, védve leszel a labirintus többi szobájából rád meredő dolgok fenyegető tekintetétől. Tudtad, hogy a „tisztaszoba” kizárólag a vendégeké, de hogy a házigazdának is megnyílik, mielőtt az öröklétbe eltávozna. Ezért hát valami tiszteletreméltó, kedves vendégnek képzelted magad, vagy, hogy te vagy a titokzatos házigazda, aki belepusztult a sehogyan sem érkező, szépséges vendég utáni vágyakozásba. Mintha egy egész örökkévalóságot töltöttél volna ezen a magas ravatalon holtsápadtan a félelemtől, amikor is megjelent a múzeum őre és elképedve rád kiáltott: „hát te mit keresel itt”. De gyorsan megnyugodott, majd a kijárathoz vezetett, és azt mondta, siess haza, későre jár.
Amikor az őr becsukta mögötted a meseszerű ajtót, már láttad, hogy még nagyobb bajba kerültél: az egész város tejszerű novemberi ködben úszott. Futásnak eredtél, és a fehér pusztaságba veszve egyszerre csak a könyvtár épülete előtt találtad magad, két szakállas és izmos kőóriás szigorú és félelmetes ábrázata alatt, akikről jóval később megtudtad, hogy Atlaszok, Titánok, kiket Zeusz arra ítélt, hogy örökkön a vállukon hordják az éggömböt. Elszörnyedtél, mint Fellini Amarkordjában a gyerek, midőn a ködben megpillantotta a tehén kísérteties figuráját és fenyegető szarvát, ezért még sebesebben nekiiramodtál, ám abban a csillogó ködben, amely körülzárt téged, mindenütt az óriási Atlaszok sötét ábrázatát láttad. A Titánok üldözőbe vettek, de oly módon, hogy folyton a szemed előtt jártak, és a pupilládon át a fejedbe lépve a lelkedbe költöztek. Mind jobban és jobban érezted a súlyukat magadban, a lábad elnehezedett, mintha nem is a tiéd, hanem az övéké lett volna, és akkor, mint akit földhöz vágtak, a hideg járdára esttél. Mire feltápászkodtál, a félelem szertefoszlott és köd sem nehezedett többé a városra. Ismét futásnak eredtél, de most már az óriások könnyedségével és gyorsaságával, mintha hatalmas erejük átömlött volna beléd, és többé nem féltél semmitől.
EZ A TÉVELYGÉS A KÖDBEN, ez a gyermekkori bolyongás a Raichl’-palotától a Városi Könyvtárig, ez volt a te első találkozásod a maestro művével. Amikor elhagytad a palotát, mintha a labirintus is kilépett volna belőle, szétterjedt az egész városra, melynek központjában, a széles vállú és meggörnyedt Atlaszok képében, ott leselkedett a szörnyű Minótaurusz. De a gyermeki szív nem csupán labirintus, csodák is születnek benne, úgyhogy abból a találkozásból átlényegülve léphettél ki.
Az irodalmi estről gyermekkori beavatásod e törékeny emlékeivel érkezel majd haza. Sokáig nem fogsz tudni elaludni, gondolatban továbbra is a városban kószálsz, a Palotától az Atlaszokig, az Atlaszoktól a Palotáig. És akkor azt álmodod, hogy az éjszakában a város utcáin barangolsz. Egyszerre valahonnan, egymást hordozva a vállukon, feltűnnek az Atlaszok, és vidáman csalogatnak, hogy csatlakozz hozzájuk. Te nekiiramodsz, és amikor utóléred őket, a másik Atlasz leszáll az elsőről, téged a vállára emel, miközben örömtáncot lejt a téren. Aztán végre megnyugodva leereszt a földre, amiből megérted, hogy most te vagy soron, és szépen a hátadra veszed, mint az egyik gyerek a másikat, abban a ló-lovas játékban. Ő meg nevetve azt mondja neked, hogy egész életedben hordozni fogod, mert az ember Atlasz, aki önmagát tartja a vállán. Te visszahelyeznéd eredeti helyére az erkély alá, el is indulsz abban az irányban, de megpillantasz egy szürrealista látványt, egy lázas építészeti álomképet: a Könyvtár földszintjére ereszkedő Raichl’-palotát! Mintha egy hatalmas aranypillangó, a pillangók pillangója szállt volna le a titánok széles vállaira, hogy eljátszadozzon velük meg a te percepcióddal. Lehet, hogy az Atlaszok megunták tartani a betűk virtuális valóságát, meg az emeletnyi olvasótermet, a benne található ezernyi könyvvel, és visszfényükkel a velencei tükrökben – az ég felé, egyenesen a Paradicsomba lódították, majd magukhoz ragadták a bűbájos szecessziós szépséget. Vagy a Palota meglátogatta testvérbátyját, hogy a szökőkút vizében saját szépségét ő is megláthassa. De az is lehet, hogy gyermekkori félelmeid olvadtak most össze és alakultak át ebbe a csodás képbe.
Igazán még ki sem gyönyörködheted magad e fantasztikus látomásban, amikor az Atlaszok felhívják a figyelmedet a város rejtett statikájára, amelyet a valóságban még senki sem látott. Mert a Városháza díszbejáratánál, az árkádok felett, ugyanazok az Atlaszok álltak, mint a Könyvtárnál..., a Gimnázium bejáratának mindkét oldalán ugyancsak..., és még nagyon sok más palotán, mindenütt Atlaszok, mint valami mítikus föld feletti alapok! A könyvtári Atlaszok saját hologramjukat sugározták szerte a környező épületekre. A város titkos, rejtett statikájának azon iniciális részei voltak ők, amelyből kibomlik a teljes teret átható, az egész várost atlaszizáló – szimbolikus valóság. A mindennapok őrült nyüzsgésében, amikor az ember a saját felebarátját, de még a saját lelkét sem látja, ezek az Atlaszok is láthatatlanok, a holdfényben azonban anyagtalan külsejük kitapinthatóvá válik a szív számára. Sőt, elegendő valamely házat szeretni, és maga a szeretet fogja kivetíteni rá az Atlaszokat. Megérted ezt, ha majd csavargásaid során a város észak-nyugati, bajai kapujánál található szülői házadhoz érsz. Noha már régen lebontották, előtted újra ott állt a fehér házikó, deszkából való oromzatával, és a tornác alatt, immáron csak a mesék világába vezető, nyitott, zöld színű bejárati ajtajával, melynek bal és jobb oldalán az Atlaszok vakító fénykoszorúi tartották a csillagok és a szegénység terhe alatt öröktől fogva hajladozó mestergerendákat!
FELÉBREDVE REGGEL háromrészes epifániáddal az Atlaszokról, megkeresed könyvtáradban Kata Martinović Cvijin Raichle Ferenc szabadkai alkotása című könyvecskéjét. Kijegyzed belőle, hogy a Nemzeti Kaszinó, a mai Városi Könyvtár alapkövét 1895 szeptemberében fektették le, az azt követő év júliusában az épület már készen állt, valamint, hogy a tervező és kivitelező feleségül vette Varga Károly városi tanácsos lányát. A neobarokk építmény három utcára néz, míg a főbejárat a város központi teréről nyílik. A bejárat mindkét oldalára egy-egy Atlaszt helyeztek, ők viselik a hátukon az erkélyt. A meg nem erősített adatok szerint Telcs Ede, a később ismertté vált magyar szobrász készítette el őket. Az egyetlen kifogásolnivaló rajtuk – írja K .M. Cvijin – indokolatlan erőlködésük, hogy azt a törékeny, légiesen könnyűnek tűnő erkélyt izmos és széles vállukon megtartsák.
A művészettörténet nagy ismerője, Bela Duranci majd elmondja neked, hogy az Atlaszok dekoratív domborművek, melyek művészeti értéke csekély, ráadásul néhány anatómiai melléfogás is észlelhető rajtuk. Szerinte Telcs művei, lévén hogy a művész 1894-ben készült Góliátja stiláris értelemben hasonló az Atlaszokhoz.
Számodra nem lesz világos, hogy az akkor huszonnégy éves Telcs hogyan alkothatott fércművet, még ha dekoratívat is, ezért „meg nem erősített adatokra” hivatkozva azt fogod mondani, hogy az Atlaszok magának Raichl’-nak a művei. Hát az építészek nem sajátságos szobrászok is egyben? A szecesszió művészei, akikhez néhány év elteltével ő maga is tartozni fog, általában összművészeti alkotásokról álmodnak, a művészet minden szintjén otthonosan mozognak, így aztán épületeikhez maguk tervezik meg a teljes enteriőrt, berendezést és díszítést. Miért ne alkothatta volna meg Raichl’ az Atlaszok és nimfák figuráit, amikor palotája gyönyörűséges dombormű, amelyen saját kezűleg rajzolta meg a teljes díszítést is? Életének utolsó éveiben festészettel is foglalkozott, akkor hát miért ne készíthette volna el az Atlaszokat is ő maga? Duranci szavai szerint a Duna menti Apatinból, Partos és Raichl’ építészek szülővárosából tizenöt szobrász is útjára indult. Végül is pedig, ha az Atlaszok valóban Telcs művei, szerzőisége – tekintet nélkül arra, hogy 1918 után az épületről szóló levéltári adatok eltűntek – ugyan mire fel lett volna olyannyira elhanyagolva, rejtegetve vagy elfeledve, hogy még csak nyoma sem maradt?
AZ ERKÉLYT ALÁTÁMASZTÓ KÉT ATLASZ nem egyforma. Az egyik durva, robusztus vonásakkal rendelkezik, azt is mondhatnánk, maga a megtestesült Hiúság, míg a másik, a gyengédebb és kedvesebb, a Szeretet jegyeit viseli magán. A gyengédebb Atlasz, a jobb oldali, bizonyos szögből nézve, magára Raichl’-ra fog emlékeztetni téged. De ha az ellenkező szögből figyeled meg a bal oldalit, a hiút, ismét a maestro vonásaid véled felfedezni.
A művészettörténészek kifogását, hogy az Atlaszok túlságosan erőlködnek ahhoz képest, hogy a hátukon egy könnyű, törékeny erkélyt kell megtartaniuk, értetlenül fogadod, és e közönséges állítással szembeszegülsz. Kijelented, hogy az Atlaszok nem is az erkélyt tartják, hisz az csak látszat, hanem – akár a mítikus Atlasz – az egész égboltozatot, azaz a Paradicsomot, amelyet Gaston Bachelard egy nagy Könyvtárnak képzel el. Így az Atlaszok az emberi ostobaság és szenvedés, rajongás és kálvária egész történelmét viselik magukon, Pál apostol szeretethimnuszától az orléans-i szűz máglyahaláláig, Prométheusz ajándékától a tűzre vetett könyvekig és emberekig. Majd mosolyogva arra gondolsz, milyen jó, hogy Városi Könyvtárnak egy olyan épületet választottak, amelyet Atlaszok támasztanak alá, hiszen a könyvek általában súlyosak, akkor is, ha olvassa, akkor is, ha cipeli őket az ember, az egyszerű nép meg azt hiszi, csupa titánok írták őket.
Hogy a művészettörténészek nem látják a dolog lényegét, és hogy a részletek méreteit elvétik, mert az egészből kiragadva, földi és kozmikus helyzetét elhanyagolva szemlélik, arra szépen rámutatott Tolnai is, amikor egyik írásában a Raichl’-ról szóló monográfia szerzőjének megmagyarázta: az Atlaszok erőlködése igenis indokolt, mert nem csupán a Könyvtár törékeny erkélyét tartják a vállukon, hanem „Szabadka fölött az égboltot” is.
A licentia poetica megengedi neked, hogy az Atlaszok eredetéről megálmodott érveket is felsorakoztass. K. M. Cvijin Raichl’-ról szóló könyvecskéjének elolvasása után a történet anyaga homályosan kavarogni kezd benned, úgyhogy azon az éjszakán álmodban – ezúttal már nem gyermekként, hanem érett felnőttként, aki nem tudja, mit kezdjen a váratlanul kapott teherrel – ismét eltévedsz Raichl’ palotájában. A szerzői est befejezése után, amikor a termet már mindenki elhagyta, te újfent nem vetted észre, hogy magad maradtál. Egyik teremből a másikba tévedtél, körben bejártad az egész emeletet, a kijáratot azonban, akárcsak gyermekkorodban, újra sehol sem lelted. De mivel az emberi szív nem csupán labirintus, csodák is születnek benne, váratlanul, az egyik szobában, Raichl’ portréja előtt találod magad. S a művészeti alkotás, mintha csak élne, közli veled, hogy nem véletlenül vagy itt, lévén hogy ő – akárcsak Amfortas Parsifalt – már várt, hogy megmondja neked: az Atlaszokat saját képmására ő maga teremtette meg. Az egyik a Szeretet, a másik a Hiúság jegyében áll, szellemének két ellentétes pólusát személyesítik meg tehát. Közben azt is közli veled, hogy a saját teher senkinek át nem adható, mert az ember Atlasz, aki önmagát tartja a hátán. Saját keresztjét mindenki maga hordja, s meg sem vakaródzhatsz addig, amíg el nem viseled azt, ami rád van mérve. Hiába lesik az emberek azt a mozdulatot az Atlaszoknál, ők megtanulták a leckét szerzőjüktől, akinek ez családi otthonába, megvalósult álmába került. És még azt is elmondja neked, hogy az Atlaszokat ő maga teremtette, mert szeretett volna eljátszadozni éppoly komolyan, mint valaha, gyermekkorában, a Duna homokos partján. És játszadozott, oly önfeledten és oly komolyan, mintha nem is játék lett volna az, hanem teremtés, játék és teremtés, teremtés és játék.
AZ ATLASZOKAT EGY ALKALOMMAL megcsorbították, így a réseken át láttad, hogy belül üresek, és hogy egy kereszt alakú vasvázra vannak feszítve. Az Atlaszok váza keresztből, szeretetből és gyengédségből áll, míg az üreg bennük a kozmoszban vagy az atomban található ürességhez hasonlatos. Noha ebből az ürességből van a legtöbb, az egész tartja magát. Ez az üreg – mondja a műgyűjtő, aki biztos abban, hogy egy napon az Atlaszok is a gyűjteményébe kerülnek –, ez az üresség voltaképpen lakótér, ide költözik minden elhunyt szabadkai nagyság lelke, úgyhogy a titánok az idő múltával egyre erősebbekké lesznek.
„Vajon az ott az Atlaszokban a mester és a tanítványa?” – kérdezi a beteg kisfiú Purčar Az otthon egyre távolabb című regényében. Te azonban tudod, hogy ez nem igaz, mert belestél a testükön támadt réseken, és láttad, hogy az óriások üresek, a gipszbőrüket pedig egy vaskeresztre feszített dróthálóra húzták. Nem a mester és tanítványa van ott az Atlaszokban, hanem csak a mester meg az ő két arca: az egyik a Szeretet, a másik a Hiúság. A titánok ezt a két erőt képviselik, melyek között ő megfeszült. Ha figyelmesen megnézed őket, arcukon megleled Raichl’ névjegyét. Raichl’-t az Atlaszokon – írja Csáth Géza 1908-ban Kosztolányinak – vagyona elárverezésének napján felismerte két nője: felesége a bal-, szeretője a jobboldali Atlaszban látta meg őt.
A belső keresztjükre feszített Atlaszok gyengék és üresek, de ebben az ürességben létezik egy pont, ahol egyensúly van. Itt tökéletes nyugalom és összhang uralkodik, mint a vihar szívében, ahol nincsenek erők, mert kölcsönösen semlegesítik egymást. Ez a pont kiterjeszti sugárzását a városra, és az emberekben összehangolja a földi erőket az égiekkel. Az Atlaszok egyszerre erősek és gyengék, gyengék és erősek, a teher pedig, amit a vállukon cipelnek, egyszerre könnyű és súlyos, súlyos és könnyű. Az erkélyt tartva az égboltot, az égboltot tartva az erkélyt tartják. Az Atlaszok akkor is tartanák az égboltot, ha az a város felett meghasadna, és akkor is, ha az a Végítélet napján leszakadna. A Könyvtárat meg, ezt a kötetekkel teli Noé bárkáját, az Özönvíz felett is megtartanák, amíg csak az erkélyre, csőrében egy ágacskával, galamb nem szállna le.
A RAICHL’-PALOTA ÉPÍTÉSE 1903 februárjában kezdődött. A gazdag berendezés és a nagyszámú keramikus díszítés miatt elhúzódó munkálatok csaknem két teljes évet vettek igénybe, úgyhogy Raichl’ csak 1904. december 28-án kér engedélyt a Városi Tanácstól a beköltözésre. A szobák ingósága igazi kézműves remekmű-gyűjteménynek számított, a falakat számtalan képzőművészeti alkotás takarta. A család mindezt a gyönyörűséget mindössze három és fél évig élvezi, mert már 1908. május 26-án a Királyi Törvényszék csődeljárást indít Raichl’ ellen, melynek során egész vagyonát elkobozzák és elárverezik. Az építőművész otthona egy bank tulajdonába kerül, amely azt sem tudja, mit kezdjen vele. Egészen csak 1949-ben, amikor a Városi Múzeum, majd 1968-ban, amikor a Képzőművészeti Találkozó fennhatósága alá kerül, teljesülhet a szabadkaiak vágya, hogy kultúrpalotává avassák.
Ezekhez a K. M. Cvijin Raichl’-ról szóló könyvéből átvett adatokhoz, mielőtt a palotát ismételten meglátogatnád, kronológiai sorrendben még néhány közismert véleményt csatolsz. „Ez a magyaros stílusban épült palota, széles körvonalaival, merész formáival és egyedülálló külsejével minden bizonnyal Szabadka legszebb épülete” – írja a Bácsmegyei Napló újságírója 1908. július 10-én. Hogy aztán a szabadkai Bácskai Hírlap 1910-es újévi számában a még fiatal, de már ismert Csáth Géza, egy képzeletbeli világutazónak mutatva be Szabadkát, azt írja, hogy szülővárosának legszebb szecessziós építményei híven tükrözik azoknak az újgazdag polgártársainak a felszínességét, akiknek mit sem ér, hogy van pénzük, ha nincs ízlésük. Csáth bírálja mindazt, amiben mi ma gyönyörködünk. Raichl’ palotáját viszont, noha azonnal magára vonja a városba érkezők figyelmét, lévén, hogy közvetlenül a vasútállomással szemben található, a képzeletbeli lordnak szánt városbemutatójában úgy elhallgatja, mintha nem is létezne.
Azt, hogy hogyan ír egy idegen Szabadkáról, megtudhatod Claudio Magris 1986-ban megjelent Duna című érdekfeszítő, de annál sekélyesebb könyvéből. A szöveg, amely a Szabadka, avagy a hamisság költészete címet viseli, kifejezetten groteszk képet fest a Raichl’-palotáról és a Városi Könyvtár épületéről: „A házakon visít a sárga meg a kék szín, kagylómélyedésekre emlékeztetnek, hóbortos díszekkel, ananászra hasonlító koronákkal, óriás keblű amorokkal, valamint olyan hatalmas és szakállas kariatidákkal vannak telerakva, melyek alsóteste fokozatosan oroszlánszerűvé lesz, hogy aztán alaktalan hullámzássá mosódjék széjjel.” Így vélekedik a trieszti Magris, ám legalább azt tudnia kellene, hogy a Kariatidákon kívül Atlaszok is léteznek, valamint hogy a Raichl’-palota Gaudi Casa Millája előtt épült fel.
A MÁSOK VÉLEMÉNYÉNEK rövid áttekintése után másnap újra elmégy a palotába. A százesztendős platánok során haladva az épület felé, először a stilizált, fordított szív alakú monumentális kapuzat és az élénk díszítésű, rózsaszínű kerámiával bevont toscanai oszlopokra támaszkodó, boltíves loggia tűnik fel, középütt az erkéllyel. Megpillantod a vakító parázslás és a homlokzat játékos formáinak csipkés összhangját, melyet a délelőtti napfény, mélységes árnyaival, varázslatos színtérré és misztikus proszcéniummá alakít át. A kapuzat mindkét oldalán egy-egy félhatszög alakú, előretolt ablakot látsz, miközben a kerámiakoszorún sikló tekinteted hullámszerűen emelkedik fel a pártafal középső csúcsáig, melynek egyensúlyát két oldalsó, ugyanazzal a kerámiával bevont tornyocska biztosítja. Mindezek felett észreveszed a sokszínű, zománcozott cserepekkel kirakott magas tetőt zöld kerámiavirágos ablakaival. A kobaltkék, muráni üvegből készült, aranyos részletekkel ékesített, játékos növényszerű díszelemek, az ablakok felső részén részben megőrzött, velencei üvegből kiművelt virágos vitrázsok, a maszkok és szív alakú kerámiadíszek, az ugyancsak szív alakú, kovácsolt vaskerítések, valamint a fény- és árnyjáték az épület sculptori módon megformált vajszínű homlokzatán – álomképnek tűnik majd neked.
A palotába egy masszív, csiszolt üveggel díszített, faragott ajtón lépsz be, miután magad mögött hagytad a kovácsolt vasból készült, tekervényes virágsövényekkel teletűzdelt, fele olyan magas, szív alakú külső kaput. A haloványzöld bejárati folyosó mindkét oldalán ugyanolyan formájú fehér boltíveket találsz, mint amilyeneket az épület díszkapujában láttál; ezek piros-zöld színű növényi motívum formájú stukkó díszítményekkel vannak kirakva. A motívum közepében egy kék meg egy aranyszínű szív látható.
Itt megállsz egy pillanatra, és K. M. Cvijint idézed: „Nem csupán a díszítő elemek, hanem az egész építmény művészi megoldása egyetlenegy, oly szerény, mégis oly közeli motívumon, a szív motívumán nyugszik. Minden szeretetét a szép, a művészet, és persze az élet iránt Raichl’ otthonának ezen egyszerű motívum, a szeretet örök jelképe bázisán történő megalkotásával fejezte ki.” S ezzel történeted visszakanyarodhat Pál apostol szeretethimnuszához: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.” Közben azt gondolod majd, hogy Raichl’ is tudta: szívnek és levélnek egy alakja van, csak a színük különböző, ami csak más szó arra, hogy komplementáris: a szív voltaképpen piros levél, a levél pedig zöld szív. Más helyütt azonban K. M. Cvijin Raichl’-ról a következőket mondja: „Vagyonának utazásokra, ritka műtárgyakra, otthonuk pazar és drága berendezésére való eltékozlása óhatatlanul a pénzügyi tönkremenés felé sodorták ezt a hedonistát.” Te viszont azt mondod: a hedonistában nincs meg az a szeretet, amelyről a szent apostol beszél, a hedonista önző és hiú. Vanitas vanitatum – szól a Prédikátor –, hiúságok hiúsága minden, ideje van a vetésnek, és ideje az aratásnak...
Nem tartózkodsz a földszinten, ahol egykoron a gazdasági és a munkahelyiségek voltak, hanem a márványlépcsőkön felsétálsz az emeletre, és az egyik kis folyosó jobb oldalán található tömör, virágdísz-faragványok borította kétszárnyú ajtón át belépsz a tágas ebédlőbe és bálterembe, melynek falait valaha szecessziós faburkolat fedte. A szalon belső sarkaiban két kandallóra bukkansz. Kovácsolt sárgarézből készült ajtóik perforációiban viola, kék és zöld színű alabástromlapok láthatók. A kandallókkal szemben valamikor sokszínű velencei üvegből összeállított üvegház állt, ma azonban már hült helyét leled. A nagy bálteremből átlépsz a férfiszalonba, a török szobaként berendezett dohányzóba, amely az utcára néző homlokzat szélsőjobboldali szárnyába nyúló biliárdteremben folytatódik. Innen az utcai rész közepén található két másik szobába, a zenei és a női szalonba, a ház lelkébe és szívébe mégy. Mindkét helyiség L alakú. A zenei szalonban a betű egyik elágazása egy félhatszög alakú, előretolt ablakba torkollik; e meghitt szögletben egykoron párnázott padocskák várták a muzsikát igazán élvezni vágyókat. Maga a szoba zöld kelmével volt bevonva, ami az előtte elterülő loggia ajtófájának sötét színével elegyedve ezt a szobát is sajátosan varázslatossá tette. A szalon mennyezetét, akárcsak az összes többi emeleti mennyezetet is, virágos, egykoron színes, stukkó ornamentika díszíti. A sarokban látható medalionokból még kisejted a szecessziós, lágy vonalú női alakzatokat.
A női szalonban az L betű egyik elágazása alapja annak az erkélynek, amely a loggiát a homlokzaton két részre osztja. Az ablakon kívül az erkélynek van még két, a loggiára kijáratot biztosító ajtaja is. Amíg a Raichl’ család a palotában tartózkodott, a szalont durva, sötét ibolyaszínű vászon borította, mennyezete pedig mind a mai napig megőrizte a dekorációt, melynek kazettái – akárcsak az épület ajtói és egyéb fából készült részei – faragott szívmotívumoktól hemzsegnek. Ez a helyiség még egy csiszolt homályos üvegből való, a fő lépcsőházra nyíló ablakocskával is rendelkezik.
A rövid pihenés után ezekben a szobákban, amelyek most gyermekkorod Gráljának tűnnek neked, utadat az épület bal szárnya, Raichl’-ék egykori intim helyiségei felé veszed. Az utcai rész legnagyobb helyisége a gardróbbal összekötött hálószoba. Valaha innen jártak be a fürdőszobába, egy szív alakú boltív alatt. Egyedül ezen a boltíven maradt meg a kék és sárga színű díszítmény. A gardróbból átsétálsz a gyerekszobába, ahonnan palotai zarándok-körutadon újra a lépcsőházba érsz.
EZUTÁN BEMÉGY A SZOBÁBA, amely a földszinten, a főbejárattól balra helyezkedik el, és amelyben Raichl’ portréja – álombéli Amfortasod – található. Mélyen belenézel a képbe, melynek értékét a tekintetben és a koloritban leled. A koloritban, mert a képen ugyanazok a színek láthatók, mint az egész palotában. A tekintetben, mert olyan szempár ez, amelyben benne van minden, amit a lélek megélt, cselekedett és álmodott. Mélyen belenézel tehát Raichl’ szemébe, és megpillantasz benne néhány jelenetet a maestro utolsó palotai éjszakájából, és látod, hogy ez az utolsó éjszaka a Duna mentén, Apatinban töltött gyermekkor éber álmaival telítődött...
Az első álomban Raichl’ egy olyan közönséges, budárházra vagy halászkunyhóra emlékeztető házikóban tartózkodik, amilyeneket gyermekkorában látott szülőföldjén. Alacsony szobácska, hajladozó gerendákkal, fehérre meszelt falain göröngyös sárvakolat. Ott, ahol a mész alól pelyva kandikál, elegendő egy lágy érintés, és a fal máris mállik, ami az emberi erőfeszítések hiábavalóságára és minden dolog mulandóságára utal. Egyszerű, szegényes viskó tehát, ő meg – Szabadka legszebb palotájának tulajdonosa, amelyet maga tervezett és épített fel – oly boldognak érzi magát, mint aki hosszú távollét után végre hazatért. Csodálatos palotájában sok szoba van, mindegyik más stílusú, és az egyik szebb, mint a másik. Csakhogy ez nem szentély, hanem palota csupán, mert nincs szíve. Hiába a szív alakú motívumok tömkelege. Az egész építmény egzotikus kagylóra hasonlít, de sehol sincs benne gyöngy. És az a titkos átjáró a padláson, amely házát összeköti a mellette állóval, azzal, amelyikben a szeretője lakik – annak a szent elvnek az elárulása, hogy minden otthon önmagában teljes, végtelen kis kozmosz. Palotája óceáni kagylóhoz hasonlatos, ő viszont úgy érzi magát benne, mint egy homokszem, amely saját gyöngyhéjról álmodik, és amely kibékíthetné őt a kagylóval. Egyszerre világossá válik előtte, hogy ez az áldott vityilló, amelyben úgy érzi magát, mint a Mennyországban, valójában az öreg halász kunyhója, melyben gyermekként, egy hajdanvolt napon, hosszas folyóparti játszadozás után, művészi hivatásról álmodozott. Eszébe jutnak „művészi játékai” a homokon, eszébe jut, hogy az öreg halász homokfestőnek és homokszobrásznak hívta őt („Du bist ein Sandmahler und ein Sandformer” – mondta a maga nyelvén), belső szemével újra megpillantja gyermekkori „homokműveit”... Egy alkalommal fordított szívfigurákat rajzolt a homokba, amikor a szemközti irányból megjelent az öreg, és azt kérdezte tőle, miért éppen szívet rajzol, talán szerelmes, amire ő azt válaszolta, hogy nem szív az, hanem levél. „Igazad van” – bólogatott a halász –, „a fa mindig szeretetet áraszt, az ő szemszögéből csak levél, de a látni tudók tudják, hogy kitárt szív az”.
...Egy másik alkalommal az öreg látja, hogy a kisfiú a nedves homokból valami hóemberhez hasonlót gyurkál. Oly önfeledten, oly komolyan játszott, mintha nem is játék lett volna az, hanem teremtés, játék és teremtés, teremtés és játék. Csakhogy ez a homokember jóval megtermettebre és robosztusabbra sikeredett azoknál a hóemberkéknél, amelyeket a gyerekek csinálnak télen. Meg is mondja ezt az öreg a kis szobrásznak, ám az azt feleli neki, hogy ez nem egy közönséges homokember ám, hanem igazi óriás, Titán, Atlasz, aki az egész égboltot tartja a hátán.
Akkor hallotta az öreg halász életében először a mesét az Atlaszról, akit Zeusz az iszonyú teher örökös viselésére ítélt. Két évtizeddel később, az építőművész Raichl’ játszani kíván, és ugyanolyan komolyan, mint gyermekkorában, első szabadkai épületére gipszből két Atlaszt gyúr – éppúgy játszadozva, akárcsak egykoron a dunai homokban. És játszik, oly önfeledten, oly komolyan, mintha már nem is játék lenne az, hanem teremtés, játék és teremtés, teremtés és játék. És száz évvel azt követően, hogy Raichl’ Atlaszait megteremtette, te eljátszadozol életének néhány lehetőségével és pillanatával, történetet szőve róla egy szemvillanásnyi triptichon alapján...
Fekszik Raichl’ a halász kunyhójában, többé már nem gyerek, hanem művész, építész. Palotája óceáni kagylóra hasonlít, ő meg úgy érzi magát benne, mint egy homokszem, és saját gyöngyhéjról álmodik, amely kibékíthetné őt a kagylóval. Fekszik boldogan ebben a vityillóban, fekszik erőtlenül a Grál-kastélyban, és egyszerre ráébred, hogy az öreg halászban nem ismerte fel Amfortast – a Halászkirályt, annak kunyhójában pedig nem ismerte fel a misztikus Kastélyt, és megérti, hogy ez a szobácska életének archimedesi pontja marad, amely szakrális fényt fog sugározni mindörökké. És ha még egyszer az életében házat emel magának, egészen másmilyennek fogja megépíteni, mint ez az ezeregy éjszakából való vár, amelyet holnap örökre elveszít. Mindenekelőtt megvásárolja az öreg halászkunyhót, majd új palotájába egészében beépíti, a gyermekkori áldott szoba Szentélyének központja, szíve lesz...
Most világosan látta, hogy palotája nem kiváltságos materializált tér, hanem a hiúság vakító tűzijátéka volt, így többé már nem bánta, hogy elveszítette, hogy holnaptól valaki más birtokába jut.
8. Aranykor
A SZÁZADFORDULÓN SOK ÉPÍTÉSZ sejtette a Monarchia bukását. Egy omladozó világ sietett minél több emlékművet emelni, amelyek majd túlélik, s amelyek e halálos kötés aranyfonalait az eljövendő, fiatalabb századba áthúzzák. Az építészeti remekművek felépülésének gyors ritmusában, amely azonos volt a birodalom leépülésének ritmusával, Raichl’ a történelem azon törekvését vélte felfedezni, hogy a romboló és az építő erőket egyensúlyban tartsa. A művészet aranykorát élte, főleg Szabadkán, melynek legszebb épületei akkor emelkedtek. A város kiépülésének kora ez. A Könyvtár az Atlaszokkal, a Raichl’-palota, a Zsinagóga és a Városháza, a város mai szimbólumai, mind a századfordulón keletkeztek. Szabadka akkoriban a Monarchia leggazdagabb városa, a ragyogásban magával Budapesttel kíván vetekedni. Hogy ez a törekvés már akkor sem újkeletű, arról Mikszáth Kálmán tanúskodik, aki 1880 szeptemberében, végigsétálva a vasútállomástól a főtérig vezető utcán, első pillantásra megfigyeli, hogy Szabadka, jellegénél fogva, olyannyira különbözik Szegedtől, mintha egy egészen más világhoz tartozna. „A szabadkai csillogásban – mondja – van valami erőltetett, a szegedi puritanizmusban van valami tiszteletre gerjesztő.”
A túlzott csillogás Csáth Gézát sem lelkesíti, ő harminc évvel később, fentebb említett zsurnaliszta bedekkerében, a Zsinagógán élcelődik: „Ha temperálódik, a színe szép lesz...”, valamint: „A Városháza a kis teret be fogja tölteni, és reá fog nehezedni a házakra körös-körül, mint egy hatalmas tyúk…” Az újdonsült szecessziós épületek építészeti szintézisében Csáth akkor még nem érzi (mint ahogyan később Magris sem) azt a „Szabadka egész életének mindent átfogó összhangjáról szóló metaforikus üzenetet”, amelyről az ezredvégen majd Bela Duranci ír.
E „metaforikus üzenet” nyomán, a bíráló hangvételű idézetekhez a szájhagyomány őrizte helyi mítoszokból is adagolsz néhány töredéket. Ezek szerint, a szóban forgó épületek hajók, amelyek a történelem viharában megfeneklettek a Pannon-tenger egy láthatatlan sziklazátonyán, s matrózaik, anyakikötőiktől egyforma távolságban, a nyílt tengeren találták magukat. Így aztán a sziklazátonyból szigetet varázsolva megteremtették saját új világukat, saját Atlantiszukat. Az anyakikötőkben élő testvéreikhez viszonyítva mindannyian kisebbségben voltak, de az általános kisebbségi tudat felsőbbrendűségi érzéssé magasztosult, ahogy mondani szokták: „amiből kevés van, az mindig többet ér”.
Egy másik változat szerint a Városi Könyvtár Noé bárkája a város emlékezetével van rogyásig megrakva. A Raichl’-palota, a Zsinagóga meg a Városháza pedig Kolumbusz három hajója, amelyek a Pannon-tenger fenekén horgonyoztak le. A Pannon-tengerről azt tartja a legenda, hogy egyszer újjáéled. Először a Fűzfapatak meg a többi feledésbe merült folyócska jelenik meg, majd a mocsarak, azok egyesülnek a jelenlegi tavakkal, s az egész tengerré lesz, amely találkozni fog a világ nagy vizeivel. Talán akkor majd ezek az épülethajók felszedik horgonyaikat, és új, jobb világok nyomában az óceán felé veszik útjukat. De az is lehet, hogy a hatalmas bárka, az Atlaszokkal az orrában, elhajózik egyetlen szülőföldünk, Atlantisz felé.
Természetesen te tudni fogod, hogy a legszebb szabadkai építményekről szóló helyi mítoszok a letűnt időkben búvárkodók képzeletének szüleményei. Megsejted viszont, hogy mindezekben a fikciókban, akárcsak a mesékben, ott bújkál az igazság magva, a jelképes lényeg, ezért pontosan lejegyzed őket.
9. Szentély és átalakulás
HAZATÉRVE a Raichl”-palotából azt álmodod, hogy sétára indultál a holdvilágos éjszakába és újra megpillantottad a város rejtett statikáját: a paloták többségén ott görnyedtek az Atlaszok, tartottak valamit, amiről csak ők tudták, hogy mi az. Minden épület között pedig valamilyen láthatatlan kapcsolat állt fenn, mert olyan érzésed volt, hogy ha csak egy is közülük összedőlne, az összes többi azon nyomban követné, illetve, hogy egy sem mehet tönkre, amíg egymásra támaszkodnak. Ezekben az utcákban gyakorta jártál, és az épületeket jól ismerted, legalább annyira, mint önnmagadat. Most azonban láttad, hogy nem egyszerű épületekről, nem közönséges építményekről van szó, hiszen mindegyik lélegzett, lüktetett és sugárzott. Olybá tűnt, hogy a város él és szentéllyé alakul át. Mert szentély minden egyes ház, amelyik a másikért él, és amelyben az összes többi benne lakik. Láttad, hogy az Atlaszok nem csupán a Könyvtár törékeny erkélyét tartják, hanem a Raichl’-palotát és a Városházát és a Gimnáziumot és még sok más palotát, sőt: még a te szülői házadat is, amely már rég nem létezik. Szabadkán az Atlaszok tartanak mindent, még a város felett az égboltot is. Minél több súlyra vágyva, mintha megfeledkeztek volna arról, hogy a mítikus Atlasz terhét büntetésből viseli, de arról is, hogy nem egyenlíthetik ki magukat a Létfenntartóval. De... elegendő egy házat szeretni, és az Atlaszokat maga a szeretet fogja rá kivetíteni. S akkor ez már nem az a Titán, aki kényszerből, hanem az, aki terhét szeretetből viseli magán. Ez az átlényegűlt Atlasz, aki önmagát hordja a vállán, mint az ember, mint a Létfenntartó.
10. A város védelme
MÁSNAP, MIKÖZBEN ott üldögélsz az olvasóteremben, pontosabban: a hajó díszfedélzetén, amely könyvekkel megrakva immáron több mint egy évszázada vesztegel lehorgonyozva az egykori Pannon-tenger fenekén, még pontosabban: Noé bárkájában, melynek orrát biztos kézzel tartják a fáradhatatlan Titánok, úgyhogy a koordináták pontosak és stabilak, tehát: miközben a felső fedélzet dísztermében háromrészes pókhálódba az utolsó szálakat szövöd, olybá tűnik neked, hogy a vakítóan fényes tükrök sötét mélységéből ott leselkednek a legénység eltűnt tagjai, Slavko Matković és Mileta Đonović költők, és azt kérdezik, beléphetnek-e a történetbe. S míg te habozol, ők egyszerre az erkélyen teremnek, könnyedén leemelik azt az Atlaszok válláról, majd a szökőkút és a Városháza felé repülnek vele, hogy egy pillanatra tehermentesítsék a gipsztitánok fáradt vállait. Azután a Zsinagóga felé folytatják, majd a Raichl’-palota irányából visszatérnek, fordulnak egyet a központi Napóra felett, üdvözlik a márványcárt és derék társait, újra a Könyvtárhoz röppennek, és az erkélyt helyére visszateszik. Azt gondolod majd akkor, hogy ők is emlékeztetni akartak téged az Atlaszok fontosságára, arra, hogy mily jelentősek a városra és annak égboltjára nézve, hiszen oly kevesen vannak, akik látják ezt.
Valóban: kevesen vannak, akik ezt tudják. E különlegesek közé tartozott A repülő Vucsidol című regényből az angol flotta is, amely az egyik álmodban nem mint Csáth könyvében a Palicsi-tóra, hanem a Könyvtár előtti szökőkút vizére hajózott, hogy onnan, közvetlen közelről, könnyebben bevegye az Atlaszokat. És még mielőtt ezek a kicsiny-nagy hajók elkezdték volna a maguk háborús játékait, te, mint valami nagy tengernagy és rendező, már ott álltál a színház előtt, és az odavetődött járókelőkkel a könyv motívumai alapján sebtében elvégezted a város védelmének rögtönzött színreállítását. Nagyszerű stratégiának bizonyult, mert az angol hadihajók, ahelyett, hogy a Könyvtárat támadták volna, elfogadták a színpadi előadást, és oly mértékben élvezték a játékot meg a harc színlelését, hogy teljesen megfeledkeztek jövetelük eredeti céljáról, s így az Atlaszok meg lettek mentve. Megmutattad az idegeneknek, hogy város és ember kölcsönösen fenntartják és művelik egymást, hogy a város oltalmazza az embert, mert az ember védi a várost, és az Atlaszok, mint eddig, egy teljes évszázadon át – vezetni fogják a Könyvtárat továbra is.
Azok, akiknek szavai nem lettek olyanná, „mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom”, tudják, hogy az ember ereje gyengeségében, gyengesége pedig erejében rejlik. Tudják, hogy a város olyan, mint az ember, hogy a város olyan, mint a fa. És hogy a város – zene, a sár Számmá dicsőült hangja.
III. A történet törékeny erkélye alatt
11. A pók röpte
DERŰS TAVASZI ÉS ŐSZI napokon hosszú pókhálószálak szálldosnak a levegőben, és rajtuk röpköd maga a pók is. De mielőtt nekilendülne, keresztfonalakat tapaszt az oszlopra vagy a fára, hogy fonadékát, amelyet nem szűnik meg kibocsátani magából, elkapja a szél és hurokba kösse. Azután átharapja a szál rögzített végét, amitől az, mint a kígyó, hajladozni és lengedezni kezd a szélben, egyre jobban kigombolyodik és megnyúlik. Minél hosszabb a fonál, annál kitartóbb lesz, és gyorsabban növekszik. Amikor eléri a mintegy három méter hosszúságot, már képes az égbe lendíteni magát a pókot is (lehet, hogy az írót is?). Ő érzi ezt, mert a fonál (vagyis a szó) olyan erősen húzza, hogy alig tud a helyén maradni, a szó már erősebb nála, és akkor az író ráveti magát, a mondat elragadja, és a felhőtlen azúrba emelve hordozza a történet szárnyán...
Így vetetted rá magad te is a téma lebegő fonalára, s ingadozásod kontextusa, mert haboztál, hogy elfogadd-e a terhet, az imagináció áttetsző fátyla alatt behúzódott a történetbe és szöveggé változott. S amikor a történet már életre kelt, másokról mesélve, valójában magadról szóltál. Egyet írtál, s mást írtál le. Elbeszélted, hogyan terebélyesedik történetté egy epifánia. A Rudinskiról szóló kezdeti triptichon – téged ábrázoló képekké változott. Az első kép akörüli ingadozásod szemléltetése volt, hogy vajon odaajándékozd-e a történet ötletét Ottónak, avagy magad használd fel. A Krstić könyvében található fényképen nem látszott, sikerül-e A. R.-nek átjutnia a túloldalra, ezért a második kép a Raichl’-ról szóló történet révén valójában a te egyensúlyozásodat mutatja be a nyelv keskeny pallódeszkáján. Néhány saját és másoktól származó témát variálva, egy posztmodern toccatát írsz, tripla fúgával és kódával az építészről, a teherről meg az egyensúlyról. Mint ahogyan Raichl’, Atlaszokat alkotva, oly komolyan játszott, mintha nem is játszott volna, úgy fogsz te is eljátszadozni a történet motívumaival és idejével. És mint ahogyan a hattyú egyetlen dalt tud, de azt sohasem dalolja idő előtt, úgy történetedet te is csak akkor beszéled el, amikor az élet majd merő isteni csodának tűnik neked. A harmadik képen, lejegyezve az Atlaszok szavait, megvalósítod a jövendölést a teherről, és a történet törékeny erkélye alatt tartani fogod a városra boruló eget.
12. A megtalált nyelvi otthon
A NYELV KESKENY PALLÓDESZKÁJÁNAK végére érve, hamarosan átlépsz a történet túlpartjára. Vajon milyen lesz az a leszálló lépés, vajon miről fog szólni az az utolsó mondat? Valószínűleg semmit sem fog lezárni, mert a történet kapuját nem szabad becsukni, a végén nyitva kell maradjon. Hogy a történet hősei végigsétálhassanak a városon, hogy visszatérhessenek oda, ahonnan jöttek is: a valóságba. És hogy, esetleg, még valamelyik barát helyet kapjon benne. Mert a történetnek nincs vége, mint ahogyan az embernek, mint ahogyan a városnak sincs. És mint ahogyan egyetlen valós építmény sem lehet soha építője belső, szellemi projektumának teljes megvalósulása, úgy a te történeted is lángoló látomás- és álomtöredékek befejezetlen mozaikja marad. És apokrif a képzeletbelihez viszonyítva.
Befejezve az Atlaszok belső hangjának neszezését, amely fokozatosan legöngyölítette előtted a jövő gombolyagát, és a város fölötti bolygóállásból olvasva el a történet horoszkópját, a jövendölés végzetszerű hangjából és a második személy rideg tónusából – végre eljutsz a jelen idő első személyébe, és a saját, a történet révén meglelt, nyelvi otthonodban a megkönnyebbülés áldott látszatában, a történet törékeny erkélye alatt, támasztod meg te is az eget a város felett, és mondod magadban: „ez az én történetem az én hangomon”, miközben fogalmad sincs, hogy vajon a bal- vagy a jobboldali Atlasz szólalt-e meg rajtad keresztül.
CSÍK NAGY Ferenc fordítása