Kosztolányi Dezső Játék első szemüvegemmel című versének hatására

Álom és valóság

Víziószerű képek távoli sokasága,
Egységként ragyog fel ködön át messze.
De szemem nem lát, gyenge tisztasága,
Vagy nem akarja látni, mi már rég veszve.

Világnak kínzó lüktetése,
Germekkorom elveszett tisztasága,
Visszatér-e valaha lelkem üdvössége,
Rohanó létünk nyugodtsága.

Mindaz, mi való és egyszerű,
Álmok és emlékek fellegvára.
Íme ez az élet, az isteni nedű.

Csakhogy mindez csalfa ámbra,
Mely szunnyadó hevű,
De hol a hely: az ember ezt nem látja.

Középiskolai kategória I. díj
Asztalos Alfréd
Zeneiskola III. b
Szabadka

Élet

Mit érek Neked? Kellek egyáltalán?
Ha valami hasznosat nyújtok, talán
De gürcölhetek évekig,
hogy létrehozzak valamit,
amiért megbecsülést adnak.
Ami hasznos, érdemes
a gőgös világnak.
Nemes, rangos hercegek
vízbe fojtanak.
Kiszívják belőlem az életet.
Még ha valamit alkotok is,
velem együtt elfelejted.
Mindig átversz.
Miért vagy ilyen hamis?
Ugyan kellek én Neked?
Egy kicsit szeretsz?
Hisz hányan vagyunk
levegőért kapkodó nyomorultak?
Megyünk egymás után
magunk, csak létezünk. Valakinek.
Én is csak egy vagyok. De lám,
ha belegondolok, minek?
Az értelmedet keresem.
Ágas-bogas dzsungeled mélyén.
Mindig elveszek.
Hogy mi lesz a végén?
Eldobod mind, ami nem kellő.
Emlékem röhögve fújja egy déli szellő.
Ám égi fellegek tövén,
forró út porán, folyópart kövén,
hullócsillag képében tovább
létezem.
Az már nem Én vagyok.
Létemnek minden apró jelén
lelkem lábnyomát odább
sodorja a végtelen.

A gondolatok a Kosztolányi Dezső Halottak c. versből erednek.
Középiskolás kategória II. díj
Kószó Ágnes
III. 4
Bosa Miličević Közgazdasági Középiskola
Szabadka

Kosztolányi Dezső Februári óda című verse nyomán

Haldokolva szárnyalás

Sötét, szürke, egyhangú terem,
előttem lebeg eddigi életem.
Pislákoló, halvány világom lassan, de biztosan kihúny.

Rejtőzködöm e homályba,
bizonytalan, kétszínű bújócska.
S csak a vége biztos: zuhanás.

S mint fuldoklónál a nádszál,
arcod enyémmel szemben áll.
Az én hibám, hogy tehetetlenségbe pusztulok el.

Előttem vagy menedékem,
ki megszépíted ócska életem,
feledtetvén minden hazug, átkos boldogságot.

Te szülted nekem létezésem,
benned önmagam megszerettem.
Veled a poklokban is angyal vagyok.

Hozzád szólok éles csendben,
bénán bár, de súlyos kétségben,
támpontom s társam e haldokolva szárnyalásban.

Középiskolás kategória III. díj
Major Diána
Zeneiskola, Szabadka,
II. osztály

Depression

I’m waiting for the table to be ready
Now you can take it down steady.
I’m waiting for the arrival and departure
of a guest.
I’m observing an object, an odd door opening full of surprise,
a button, a pair of eyes.
I have made you into thousands of pieces, you broad,
unbearably noisy world.
It’s better for me not to look at the world,
catching just one wounded hole,
and standing,
freezing.
Because the whole is unknown and absent-minded,
but to me the piece is familiar and kind.

1930
By: Grásztity Viktor

A song about youth

They are wondering and laughing.
They look forward, they look backward,
And turn back with wonder,
Because they haven’t understood it all yet.
They wonder for the first time,
With pulled-up, longing eyebrow,
They look and look up to the sky,
Where the moon’s plate shines green
And the sun shines in the zenith
And the stars sit gently,
Greek fire in their eyes,
Eternal holiday on weekdays, too.
They walk on this wretched field,
On which only dust and wear and tear is,
They walk on this old world,
Like in a fresh-painted flat.
Look at them how they are watching, how they are admiring,
When your brain is pondering with boredom,
They are expecting some miracle from a letter,
From information and a phone call.
Say with me: ignorant orphans,
Say: our soul is new and pure – still heroic,
Say with me: poor lunatics,
Glory to them and praise them.

By Tóth Róbert