Brasnyó István

Hogylét? Ígylét!

A legtöbb levelet (no, inkább levlapot, évente úgy egyet-kettőt) Szakolczay Lajostól kapom. Kérdi: Élsz még? Vagy fölvillan az elméjében valamely eszme, s már kanyarintja is papírra a mi jó Lajosunk: hogy szeretné, ha – mármint hogy én írnék ezt vagy azt, ilyet meg olyat. Neki. Nekik. Rajta kívül nem is ismerem őket. Csak nevek, olykor egy-egy cserélődik. Biztosan jobb is így, ez az ismeretlenség. Amúgy meg dehogy írok! Bármit is vagy semmit sem. Világosan érzem, hogy már eddig is túl sokat csináltam. Ennyiért! Lassanként a tulajdon (leendő) könyveim kéziratait (leffegő darabjait) tartalmazó kézirattár őre leszek. Szükségem van nekem még egy (majdan leendő) könyv kéziratára a meglevő tucatnyi mellé? Mint valami párhuzamos, apokrif életműre? Tehetek én róla, hogy a magyar irodalom nem arról szól, amiről én írok? (Ez az utóbbi mondat följegyzés 2001. dec. 30-áról.) Vagy pontosabban: szoktam írni. Meg ilyesmit is írtam föl magamnak 2002. aug. 16-án: A regény – könnyű műfaj. Az ember kiteríti maga előtt képzeletben a tudatát, és utána, akár csak valami világhálón, már csupán az asszociációs gócokat kell kutatni, illetve megkeresni vagy –találni közöttük a kapcsolatot. És lassan leképzi önmagát a fejünkbe zárt világ, ahogyan az árnyék halad, ugyanolyan észrevétlenül, vagy miként a Világmindenség tágul. Végül sohasem lehet elég tág, mert már így is túl van a fölfoghatóság határán. A regényben is akképpen halad előbbre és előbbre az ember, hogy naponta visszatér rá, mint keselyű a tegnapi dögre: nem gondol a holnappal. A regényben ritkán létezik egy gyakorlati holnap (soha), a másnap is voltaképpen már réges-régi tegnap. – Hát eddig ér el a tudományom, most látom csak. Talán régebben kellett volna elkezdeni az elméleti gyakorlatokat. Az otromba tintanyalást, amit nem szerettem. Ha írsz, kapjon alatta lángra a papír! – ezt szerettem volna. Különben meg híján is vagyok most a szükséges eredendő indulatnak. Belülről még mindig le vagyok bombázva. Elmaradt a revitalizálásom. Kudarcra vagyok ítélve – vagy valami ehhez hasonló is megfordul a fejemben. Csakhogy ki ítélt kudarcra? Mi az a kudarc? És mi az, hogy ítélt? Ha eddig nem ítéltek el önmagukat fölhergelt igazságügyi szervek, akkor mára már semmi kivetnivaló sem lehet bennem. Társadalmilag nézve. Egyáltalán, lát engem a társadalom? Dehogy lát! Nem lát az semmit! Narcisztikus. Csak a tulajdon hangját szereti hallani... De ímhol egy másmilyen levél (egy hónapja formán semmilyet sem kaptam, csak e-mailt, csupa családi dolgok, teljes óra hosszat képesek csorogni a műholdról); ez kék, és félek, hogy hivatalos. Ez még nem lopta be magát a szívembe, a hivatal. Rávetül valami kényszerítő akarat árnyéka. Olyan Wille zur Macht-féle. Rettenetes, mennyire nem akarom azt csinálni, amire kényszeríteni akarnak! De nem, ezt hölgy fogalmazta, és a hogylétem felől kíván érdeklődni. Leírnám-e neki? Hát hogyan utasíthatnék el egy hölgyet? Az ilyesmi aztán már végképp összeegyeztethetetlen lenne a jobb szokásokkal (magyarra fordított Krleža). Pimaszság lenne csöndben maradni, akár a hal, visszafojtott lélegzettel. Inkább úgy teszek, mintha a kedvére tennék. Be lesz itt számolva mindenről! Az ám: régebben addig voltam, ha elsőként szerkesztőnők babusgatták szellemi torzszüleményeimet. Szinte nekik írtam!

Akként vélekedem, hogy a hogylét kérdését voltaképpen bölcseleti kategóriává kellene fejleszteni (lásd: ittlét), miként például a véletlenről is vannak vagy voltak ilyen elképzeléseim. Hogy, teszem azt, Paracelsus Ópéterváradon épp erre gondol. Marad, persze, a kérdés, hogy egyáltalán járt-e itt? Egy költemény meg utóbb egy novella erejéig mindenképpen. A többi már legyen az ő gondja, hogy véletlenül-e vagy sem.

Alighanem azzal ébredtem, hogy álmomban éppen olvastam, de nem tudom, mit. Reggel a sárdzsai könyvtár fehér, emeletes épületét láttam magam előtt, késő éjszaka; fönn, egy sarokablakban világosság: az emír, a költő most ott dolgozik. Ha kipillantana, lent, a kivilágított térségen a forgatagot látná, a nyüzsgést, a népét. Lehetne ilyen illúziója, ha kipillantana, pedig ezek mind külföldiek, nyelvükben, viseletükben, minden tekintetben. De senki sem pillant alá az éjszakába a mór stílű épület ablakának világító négyszögén – különben is reggel van. És nem ott vagyok, hanem itt. És hogy vagyok? – Ez az, amit évek óta igyekszem megfejteni, nagy erőfeszítéssel: rengeteg energiát fektettem már a kérdés boncolásába.

Először is: nyugton. Nyugton hagynak. Nagy ritkán rontanak rám ajtóstul. Nemigen telefonálnak. Én sem hívok föl senkit, nem is tudnék, mindkét készülék selejtes. Ez a házból másoknak jobban megy, tehát lehet innen azért telefonálni. Még más kontinens is elérhető: az az ottani csicsergés! Csak nekem nem. (De láttam, hogy van egy mobilkészülék is.) Domonkos mondta vagy 20–25 évvel ezelőtt: Neked sikerült magad körül megteremtened valami magányt. Íráshoz, pl. Hogy írván írni! Hát ehhez tartom magam. Néha egészen beleroskadok, évekre. Kedvelem ezt az állapotot. Olykor-olykor kiragadtak belőle, és, mondjuk, kórházba szállítottak. Mindahányszor úgy tűnt, a végét járom. A helyzet legutóbb volt a legforróbb, valóban a végét jártam. Lassan merültem alá valami kellemes nirvánába, napokig még csak nem is volt fájdalmas. Arra gondoltam, ha ez így megy, én itt maradok. Azután mégsem maradtam. És így múlt el hét év. A népmesékben ennyi ideig szokás szolgálni. Én meg csak szolgálok tovább, mint valami 86-os zupás őrmester. Kit? Mit? Mire? (Mármint hogy mire szolgálok?) Habár ilyen kérdéseket nem is szokás fölvetni. A véletlen fénye bevetül az ajtó rése alatt. Ezzel aligha lehetne világítani, nem lehet világosságnak nevezni.

Egyet azonban biztosra veszek: valahol a tudatomban létezik egy fölsőbb, szunnyadó utasítás, és ennek az aktivizálódására várok, mint afféle alvó szellemi ügynök. Általában arról van szó, hogy ezt vagy azt le kellene írnom. Csak úgy, magamtól. Minden erőmmel tiltakozom ellene. Inam szakadtából. Elégedett vagyok, ha sikerül elhárítanom az effajta elképzelést, és maradhatok továbbra is nyugton.

Mert miért kezdenék olyan dologba, ami egy valóságos ekvilibristát is kiütne. Habár őalatta még csak nem is rángatják egyensúlyozás közben a két torony csúcsa között kifeszített kötelet vagy inkább huzalt. Nekem viszont ott van az a sok, mindenre kapható gnóm vagy troll, fura lények hada, és kíméletlenül azon vannak, hogy a nyakamat törjem, napvilágra tárjak a bensőmből minden megsejtett titkot, rejtelmet, kizsigereljem magamat, elakadván végül a nemrég fölmerült kérdésnél, hogy például van-e a nőknek erekciójuk? Ez, mint lényegre törő fölvetés. De az újságokban írja!

Látszik, nemigen érdemes rám bízni semmiféle értesülést sem, mert előbb-utóbb túladok rajta, gyakran mielőtt még valóban értesülnék róla, mert ugyanis eleve tudom. Születési hiba, túlteljesítés. De így legalább senkinek sem okozok lelkiismeret-furdalást, hogy tőle tudtam meg. Mert itt minden bizalmas. Valójában szigorúan bizalmas. No, most én beveszem magam egy ilyen, szigorúan bizalmasnak mondható, elvont kartotékba, persze, csupán képzeletben. De valaki van ott valójában is (vélhetően épp én), és mondjam rá: ette volna meg a fene!? És én innen, tőle (magamtól) tudok mindenről, pedig képtelen volnék elmenni olyan messzire. És akkor elmegyek; de, majd hagyom, hogy más menjen helyettem... És ezt követően már késő – mindenesetre nyugodt szívvel dermedek vissza alvó szellemi ügynök mivoltomba. Lám, mit tesz a lelkivilág! Mindig ebből szerettem volna megélni, a tulajdon lelkivilágomból. És most végre megkaptam, amire annyira vágyakoztam, hogy ne mondjam, századokon át.      

Meg ami soron következik most, azok az alvajáró séták! Akácos út? Ugyan, csupa ide telepített platán! Korai juhar! Egy-két, valahonnan ismerős vadszilvafa, abból az időből, amikor én még vadszilvafákat ismertem. Mostanra jóval szűkösebb lett az ismeretségi köröm. A legtöbb ismernivalót jobbára csupán hírből ismerem. Hírből ismerem meg önmagam, ógörögből. Azokat kellene bújni, az idejüket múlt, halott ógörög filozófusokat e halott XX. századi filozófiai irodalom halmán, Kármel-hegyén vagy mijén. Olybá tűnik, nem is igaz, hogy volt. A múlt században még mi sem voltunk, nem úgy voltunk, ahogyan most vagyunk. Mert: hogy vagyunk? Hogy vagyunk?

Hogy ezt is pont tőlem kell kérdezni, betegtől. (Blaise Pascal szerint az igazi keresztény normális állapota a betegség. Csakhogy őseinkkel ellentétben hiányzik belőlem az az áhítatos affinitás a kereszténység iránt. Egyedül a nagy tömegjeleneteket tudom értékelni belőle, végig a történelem hosszán. Vagy csak a nagy festményeken. Mert az sem semmi.) S ezen a ponton eltűnődvén egy neves papírzsebkendő-márkán – megbontott nagy csomagja áll előttem az asztalon: egy óbecsei literáris fickót annak idején rendkívül zavart az orromból kilógó szépialáb, -csáp vagy -tapogató. – Van nekünk egyéb dolgunk is, mint takonyban fuldokolni! – igyekezett bosszantani, írásbelileg. Neki lett. Lám, azóta már irodalomtörténész Budapesten. Láttam a Duna Televízióban, írta is, hogy irodalomtörténész. Innen tudom. Ezek csak úgy lesznek. Én meg? Mintha még mindig a malátás prikolicán (ez a prikolica a legjobb szó, amit eddig hallottam) ülnék a napszámosokkal a becsei sörgyár kapujában, hogy majd visszük a malátát a disznóknak a távoli upravára, de azután nem kaptunk; nem is sikerült azóta sem megtudnom, mi az. Valami trutymó lehet, arra való, hogy belefulladjon az ember, akár a takonyba. Úgyhogy a szépiának (octopodus) volt igaza, hogy a vízfejemet választotta, ott még eléldegélhet, és velem is majd csak lesz valami. De a harangzúgást, azt nem bírja. Attól szédül. (Érdekes, nem én szédülök, hanem a szépia – az octopodus – a fejemben. És ilyenkor barna tintával okádja le az eszemet. Biztosan a szédüléstől. Ezért is bennem a sóvárgás, hogy délben írni! Meg az estéli angeluskor. A tinta végett. Ilyenkor végtére is valami sötét hely lehet a fejem. Vagy pusztán szétfolyó, árnyalódó maszatolás.)

Ámbár ezzel szemben van nekünk a ragyogó délelőtt! Mint angyalszárnyon ereszkedem a liften lefelé. (Áram mostanában van.) Vagy pókfonálon, benne a sötét és dohos liftaknában. Azután ajtókkal viaskodni, négy lépcsőfokon ruganyosító gyakorlatokat végezni – s, íme, kitárul előttem a tágasság! Hogy én milyen sánta lettem mostanra! Szinte béna, mintha a krajinai fronton talált volna kupán egy gránát. Valóságos hadastyánná lényegültem! (Ha az 54-55 éves Bem tábornok lehetett Bem apó!) Vagy legalább béna hadfivá, hiszen annyi volt itt a háború!

Ó, amikor még volt kerekes székem! Azzal lehetett defellírozni, csörtetni vele! De most csak a nyűtt vonóm, a bot. És utamba kerül minden sáp- és holdkóros, hihetetlen, hányan meg szeretnének vágni egy bizonyos összeggel. Földobja egy kicsit az embert az ilyesmi, nem mondom.

Kocsma, ahová régente olykor betértem: Točimo piće na odloženo plaćanje 30 dana. Ez korhű. Van hitele. De résztveszek-e én ebben vagy sem? Átérzem netán? Nem érzem át, nem érzek semmit.

Tudatom vezérlő egységéből mostanában nem érkezett olyasféle utasítás, hogy, teszem azt, írjak, akármit, főképpen verset. Vagyis érkezett egy, amiben szó esett volna Miltonról is, de Milton vak volt, semmit sem látott. El is toltam, már a harmadik sornál, épp csak lefirkantva Milton nevét. Biztosan merő ellenkezésből, hogy ne kelljen megcsinálnom, Milton úgyse látja. Én meg, aki láthatnék, valahogy nem akarok látni semmit sem. Valahogy oly módon kell itt várakozni, akár a zsúfolt nyilvános vécé előtt. A baj alighanem ott van, hogy ez a vécé még meg sem épült, sőt, hogy egészen pontos legyek, még a helyét sem jelölték ki, csupán a vécés nénit állították oda a sor elejére. Ezt is nevezhetjük rendszernek, egyéb híján. Amott meg érzelmekkel hozakodjak elő! Mint valami érzelmektől terhelt Krőzus.

A lényeges kérdés azonban mégis ezután jön: a cigaretta most tiltva van vagy nincs tiltva? (Annak idején elfelejtettem megkérdezni.) Azon túl, hogy senkinek sem lenne szabad. Tehát nekem sem. Tehát tiltva van. (A maréknyi gyógyszer, az, ugye, nincs?) Ám a trafikban adnak. Nekem is. Nagy csomagolást. Akkor nem lehet tiltva. Vagy majd rájövök magamtól. És nyomban ugyanez a kérdés a kávéval kapcsolatban. De azt is adnak, szó nélkül. Biztosan adnának alkoholt is, mint valami lakodalomban, ha kérnék. Akkor most mindent szabad? Vagy mit képzelek? No, hogy vagyok?

Elmenni innen már aligha fogok, hiszen nem is tudnék. Nem is igen szoktam vitetni magam sehova sem. Valami új fogás kikísérletezésébe vágtam: hogy egy mű emlékvárosban (így, külön írva) éljek. Nem is tudom, miként festhetnek jelenleg némely, egykor ismerős utcák, át- vagy újjáépítve. Például a mostani Danilo Kiš (Magyar) utca. Kétszer is meglaktam, al- és főbérlőként (ez utóbbi minőségben egy régi háborúban lebombázott épület maradék, udvari szárnyában: hogy mennyit bombáznak errefelé az amerikaiak, nem sajnálva a költséget!), éveket töltöttem ott. Most állítólag újgazdagpaloták épülnek benne. (Csak honnan jött az a tenger pénz, ami itt évszázadokig nem gyűlt össze?) De nekem megmarad annak a bármikor fölhánytorgatható, lerobbant helynek, feketésszürke kockakövekkel kirakott úttesttel, amelynek horpadásaiban sokáig megmarad az esővíz; no, meg a földszintes épületek, a számolatlanul sok udvari lakással... A Lövész utca sarkától nem messze egy tropára ment viskó (lepra hely) ablakában kartonpapírdarabon tintaceruzával rótt fölirat: Prenoćište (Éjjeli szállás vagy Éjjeli menedékhely?). Micsoda lappangó drámák, tragédiák és dizentériák színhelye az egész régi utca! És az utcában volt három kiskocsma, és mindegyik valóságos lebuj. Másra sem volt jó az egész, mint vedelni, vedelni szakadatlan. Alkoholista nők, virágzó lumpenproletariátus, utcára történő kilakoltatások, és a házak egykori kertje helyén az új egyetemista otthon (kollégium), egyetemi asszisztensek szűkös szobáival... (Hány egykori irodalmi haver lakott itt, némelyek családostul, valamennyien az élő Danilo Kiš ismerősei.) Most ezt lezárom, akár valami konzervdobozt, és odaadom játszani a fejemben a szépiának. Errefelé már soha többé nem fogok megfordulni. Valóságos sorscsapás lenne, hogy ne mondjam, kegyeletsértés. Úgy többé nem akarok lenni, hadd legyek csak így, ahogy épp vagyok. Mintha kerékpárt hajtanék végig a soha ki nem zöldülő útpadka melletti huppanókban, és a német nyomda előtt még áll a víz.

Vagy az ezzel párhuzamos Gál László (Vasút) utca. Ott villamos járt, jó rég, de járt. Jószerével ez volt a város. Aki ide érkezett vasúton, ezt látta belőle elsőnek. Aki örömlányok után sóvárgott, a Vasút utca sarkán álló nádtetős háznál (az eresze alatt mindig egy cipőtisztító üldögélt) bal kéz felé kellett kanyarodnia, a villamossínekkel ellentétes irányba.

Egy időre azt gondoltam (pl. a tavasszal is), sohasem fog már esni az eső. Azután meg itt van, napokon át. Valahol mostanra ősz lehet, vagy épp itt van ősz? Az északi féltekén? Akkor Sárdzsában is, ahol az emír dolgozik, valami mezzoősznek kell lennie; 35 fok körüli nappali hőmérséklet, de eső, no, az mutatóba sem. Egyelőre. Még jó ideig öntözni kell az angol pázsitot meg az egész növényzetet azzal a sós ízűnek tűnő vízzel. (A tengerből nyerik?) Mert csak tevekanca pisál a homokra – ez a legtöbb. De csak keveset, takarékosan, szűkében az ivóvíznek. Ehhez képest a mi égövünkön egy fejőstehén árvizet csinál. Pedig ott golfpálya is van, meg jacht-klub stb.

Le vagyok fényképezve Sárdzsában, éjszaka. Mögöttem a sötétség nem kifejezetten fekete, hanem inkább kékes. Bizonyára a sivatag homokja sugároz valami megdermedt fényt a kései hőségbe. Hogy jön ez most ide ahhoz, hogy én hogy vagyok? Úgy, hogy valahogy így is vagyok. Egy költőt érzek a közelemben, ihlető, serkentő társat, hogy ne mondjam, koronás főt. Ott. Itt viszont senkit. Itt magamra vagyok utalva, mint valami ellenséges terepen. Hát kell nekem haza? Ezért? Vagy mi másért?

De ugye tél lesz, mire ezt más is olvashatja. Lent járunk majd valahol a nulla alatt (hőmérsékletileg), vagy legalábbis a közelében. Egy kevéssel fölötte. De csak néha. Hó is lesz, vagy csak megcsapja a zöld fölületek színét, bár ott nem, ahol kitaposták a pázsitot. Mert itt mindenki úgy csatangol összevissza, akár a vak világban. Nem adnak (inkább tesznek) a városképre. Idegen lehet tőlük ez az életforma. Ezek nem is sejtették, hogy itt fognak kikötni. Vagy csak átutazóban vannak valahova. Legföljebb ingáznak. Lehet valahol saját, tenyérnyi kis helyük, amit külön gonddal ápolnak és óvnak. Ez meg, ugye, gazdátlan. Senkié se. És menetelnek át rajta, mint igazi senki földjén.     

 

Újvidék, 2002. október eleje