Hózsa Éva

Könyvkertben, az eredeti fele

(Hogy vagyok?)

Nosztalgiából nyúltam a napokban Theodor Stormhoz, az Erdei tóhoz. ,,Még nem kell világosság!” – mondja az öregember a házvezetőnőnek. Soha nem vettem észre ezt a mondatot, holott ma aktuálisabb, mint Goethéé. Meg persze a levélszöveg is megfontolandó, fiatalon valóban minden évnek más arca van, ,,mert a fiatalság nem hagyja magát elszegényíteni.” Igen, ezt már tudtam, hogy az öregember végül mégis az asztalra teteti a lámpát, és a könyv tanulmányozásával ifjúsága erejéhez tér vissza. Különösen a homályosság  a tanulságos itt, de ezt már Babits mondja a túlértség és újat keresés korszakai kapcsán, amelyek mindig magukkal hozzák a homályosságot.

A ,,látásgyakorlatok” (lásd Balázs Imre József kötetét meg a beszéd héját) az őszi kertbe és a szabadkai vagy újvidéki utcákba vezetnek, az ,,úgynevezett valóság”-ba., ahol a ,,lombbeszéd”-et felváltotta az avarzizegés. Mindezt eredetiként élem meg. Az ősz nem imitáció. Újvidéken is kizárólag gyalog járok mostanában, nem veszem észre az időt és a távot.

Nem könnyû velem ezekben a napokban, mert (bár nem túlzottan fiatalon), de nem hagyom magam elszegényíteni. Rajongok az őszi gazdagságért, vidám vagyok, a lelkem megtelt szeretettel, munkakedvvel, és furcsa leveleket írogatok távoli kontinensekre, mert  az e-mail roppant gyorsan célhoz ér, sőt furcsamód általában választ is kapok. Kísért a múltam, jóllehet Pionir-kekszet sem mártogatok reggeli zöldteámba, különben sem tagadom, hogy a kávét jobban  kedvelem. A fiatalokra, diákjaimra figyelek, ezen a pályán nem lehet senkit elszegényíteni.

Mindig jól vagyok, hárítom el általában az emberek kérdezősködését, sőt az ,,egyre jobban” válasz még hatásosabb, többnyire nevetve fogadja a mindenkori másik, persze ezzel jelt adok, hogy szívesen meghallgatom panaszát.

Pedig minden homályos, én viszont kedvelem a képlékeny homályt, szeretek ennek fedezékébe vonulni, mivel Babits szellemében az újat keresésre asszociál. A közelmúltban munkaterveim, álmaim, ötleteim voltak, ezek ellehetetlenültek, de az utak mindig  kifelé vagy befelé is vezetnek, csak dönteni kell. A döntéshez egyelőre  nem kell világosság. Egyelőre örülök, hogy részt vehetek a  könyves mentében, mert  az ,,úgynevezett valóság”-hoz, valamint  egy számomra nagyon fontos szabad szellemi játékhoz  kötődik, meg meg is érlelődött bennem egy elhatározás a novemberi könyves mente taglalásakor, amelyről még nem beszéltem igazán önmagamnak sem. ,,Egy új érzés. Még nincs meg. / Csak a helye.” (Poós Zoltán: Fráter Erzsike).

Valamiféle szabadságot érzek éppen akkor, amikor Kundera nem-gondolkozásról szóló gondolatain, a Kafkát kiforgató kafkológia groteszk diskurzusán meg Hašek A törvény keretein belül mérsékelten haladó pártján töprengek, főként a Kanizsára érkező török mitteleurópai paraboláján. (Komoly zavargások törtek ki Nagykanizsán, mialatt a török ügyét egy bizottság vizsgálta. A város mindenképpen példát akart statuálni, a hatalmon levőknek szavazatokra volt szükségük, és a miniszter a következő távirattal segített hozzá a török kivégzéséhez: ,,Mindent elismerni, a törököt meg egye meg a fene.”)

Az én törököm lehet, hogy nyelvtanár lett volna Nagykanizsán… Örült volna, hogy végre-valahára törökül beszélhet (KA.F. Kavafisz-átiratainak átirata?). A jövevényszavak sokasága  Esti Kornél-i tiszteletet ébresztene iránta. Zrínyi is réseket nyitott, ezek a rések az újraolvasással szaporodnak, a Zrínyi-féle mező tág terében többféle látásgyakorlatot alkalmazok. Az olvasói létállapot a legboldogabb állapot. Igazi lélekképző csatatér.

Mostanában úgy vagyok, hogy verseket olvasok, figyelem a sokféle mottót, a sok ajánlást, a parafrázisokat, a parodisztikus költői magatartást, a mitológiai utalásokat stb. A törpe korszak ingatag világa valóban nem kedvez az elveknek, ám ezek a szövegek köztességében dialogizáló versszövegek másfajta olvasást követelnek maguknak, és ennek természetesen ontologikus jelentősége van. Oblomov álma (Petőcz András) a napokban vitára ösztönzött, a késélű napsütés derridai mitológiája és Olga öreg szolgálójának haragos halála új horizontokat nyithat. Dsida Jenő Vallomására gondoltam, az ,,arcod itt a nap” zárlatra. Az utóbbi képzettársítás sem véletlen, itt jelenik meg az újat hozó homály.(?) ,,Meg kell, hogy igyam lassan, / a délutáni teát.” Álmában mintha már meg is itta volna Oblomov, noha az ő ideje alig-alig halad. Lassan iszik, viszont én sem hörpintettem fel soha túl gyorsan semmit. Sok minden történt velem/velünk a közelmúltban, de arra is ráébreszt az olvasás, hogy mivel tartozunk a diszharmóniának. Néha eljön a felindult beszélgetésre alkalmas pillanat, ilyenkor ezt is meg kell tenni. Igen, most jól vagyok, csak látom a hiányokat, de ez már átvezet a nádasi Párhuzamos történetekbe.