Káich Katalin

„Élünk vagy nem?”

Százhuszonöt éve született Ady Endre

Hamvas Béla tanító jellegű vallásfilozófiai könyvében a Mágia szutrában a többi között arról is beszél, hogyan kísérelte meg a huszadik század az életet, a tizenkilencedik század jelszavát: élni, továbbra is középpontban tartani. Erre az alapjelenségre épült tudomány, költészet, s meghatározó szerep jutott neki minden lényeges gondolat megfogalmazásában. S miközben a 20. század folyamán minden energiát arra összpontosított az ember, hogy az evilági életet egyszeri és megismételhetetlen, egyedül üdvözítő valósággá magasztosítsa fel a minden áron élni akarás szellemében, bekövetkezett a teljes csőd, mert közben teljesen megfeledkezett a jézusi igéről, nevezetesen „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt”. (MT. 16, 25, kiemelés K.K.)

„Az élet elhasználódott és félelmetesen ellaposodott. Értelmét elvesztette” – írja Hamvas, majd így folytatja „Az emberi létezés határait a világi életre leszűkíteni nem lehet, s ha valaki mégis megteszi, csődbe kerül”.

Mindezt pedig az Ady évforduló okán mondottuk el, mely alkalmat ad nekünk arra, hogy eme költőóriás néhány versét hozzuk emlékezetbe, amelyek egyértelműen juttatják kifejezésre a 20. századi ember életválságát, a hanyatlásba zuhant emberi életet, amelyről ez is olvasható a Mágia szutrában: „A merő evilágiságról, ami az élet, kiderült, hogy keret, amelyen belül nincs semmi”. Ez a semmi fogalmazódik meg az Élni, míg élünk, az Élünk vagy nem?, az Élet helyett órák vagy az Élet, élet, élet című versekben mintegy visszamenőleg magyarázatot adva az emberi elhagyatottságot, vagy ahogyan Király István fogalmazott az „atomlét-magán”-t kifejezésre juttató egyedülálló, felülmúlhatatlan költői vallomásra, mely a Szeretném, ha szeretnének című kötetet indítja útjára. Természetesen a Sem utódja, sem boldog őse kezdetű versről van szó.

Az Élet, élet, élet Az utolsó hajók ciklus verse pontosan a keretek közé zsugorított emberi létezés mibenlétére adja meg a választ. Az élet „sokféle, gyönyörű étel” amellyel nem lehet betelni, vágyakat maradéktalanul kielégíteni, s ezért válik a „gyarló üdvösségek”, az állandó bűnbeesések, az állandó vétkezések megnyilvánulásává. Ady tudatában van mindezeknek, szembenéz velük és felvállalja a következményeket: „Tudom én jól, hogy vétek, / Mégis olyan jó / Szárnyalni felétek”. Felvállalja az élet helyett órák állapotát is, hiszen ilyen körülmények között mást nem tehet, s miközben felsejlik benne, hogy az eldologiasodott világban élő emberben ott munkálkodik a mikrotheoszi lényeg, az ember viszont annak ellenére él, minden tettével szinte igyekszik kioltani magából az isteni szikrát, a „latrok útjá”-t válassza, pedig, írja az Élünk vagy nem? című versben, „Jézusokként kezdtük”.

De hát már maga az a tény, hogy verscímben teszi fel a kérdést Élünk vagy nem? arra utal, hogy a lélek legmélyén Ady tudta, hogy ami a 20. századra megmaradt az emberi életből, azzal ugyan nagyon nagy baj van. Az élet csak „Lidérces seregre válva” mímelődik. A költő felismeri „a lélek őrületé”-nek állapotát az emberi létezésben, mely rossz álomként nehezedik az emberre, az elviselhetetlenségig fokozódott olyannyira, hogy a felgyorsult elmezavartól várja a végkifejletet: „Mért nem bátrabb a téboly / S minden értést, még mi volt, / Mért nem söpör világgá?”

A rongáltság állapotába süllyedt, elhomályosult látású 20. századi ember eltorzult formában és álomszerűen képes csak látni az életet. A tiszta látás képességét elvesztette. Az életet a vak sors büntetéseként éli meg, és sehogyan sem képes belenyugodni abba, hogy az ember a maga valódiságában az aprópénzre váltott élet letéteményese, „A megdühödött poklok népe” lett és elfogadta , hogy „élni, míg élünk”, mert úgy tudja, ez a szabály.

Annak a 20. századi valóságnak a szabálya ez, amelyben „Az élet izgalom és nyugtalanság és kívánság, amely éhséget eszik és szomjúságot iszik és álomról álmodik. ami csak élet és semmi más, a szenzációk ájultsága, ez azoknak az élete, akik csak élnek”. Az eltömegesedett, a masszába olvadt ember élete ez, amivel Ady végső soron sehogyan sem tudott megbékélni, amibe sehogyan sem, tudott belenyugodni. magánya ezért egyetemes magány. Mindazoknak a magánya, akik lélekben teljesen kívülállókként élik meg a kort amelyben élni kényszerülnek, akik felismerik és érzik az atomlétre ítéltetettség meddő hiábavalóságát, miközben a lelkük mélyén ott lappang az Egységbetartozás őstudata, mely az ember megistenülési szándékának kiterebélyesedése során elhomályosult és elveszett.

A Szeretném ha szeretnének valóban „a világirodalom egyik legnagyobb magányverse” ahogy Király István állítja, mint ahogyan a Köszönöm, köszönöm, köszönöm a Miatyánk mellett a világirodalom egyik legszebb imádsága. Nem véletlen, hogy Ady írta mindkettőt, annak a századnak elején, amelyben, ma már tudjuk, semmi sem volt olcsóbb „mint éppen az élet”, mely mesterlövészek célpontjává degradálódott. S ha úgy is tűnik, hogy Ady időnként elfogadta az „élni, míg élünk 20. századi szabályát, a felmagasztosulás perceiben írt verseiből egyértelműen kiderül, hogy sohasem adta fel a keresést, mert a félreértett keresztény dogma alapján tudatba helyezett bűn, mint Hamvas is állítja, valójában „életteni körben folyik le”, Ady költeményei viszont a lélek hosszát megjárva a szellem szintjén realizálódnak, s ott talált a ritka pillanatokban önmagára az a mikrotheoszi lényeg, mely a teremtésben elnyert kegyelem révén a költő sajátja volt.

Ady nemcsak gőgből, dacból nem utódja, boldog őse, rokona vagy ismerőse senkinek, hanem azért, mert valahol az elhomályosulásban elhalványult lélek mélyén tudva tudta, hogy egyszeri és megismételhetetlen, egyedülálló és öntörvényű teremtménye Istennek, s az isteni szikrának, a fenségnek is hordozója egyben.

S annak ellenére, hogy Isten csak annyi terhet rak az ember vállaira amennyit az képes elviselni, az ember, s így Ady is, gyakran úgy érzi, összeroppan a néki adott élet terhe alatt. A hitében megingott ember érez így, s ilyenkor az érzékek szintjén keresi a megoldást, ilyenkor arra is képes, hogy feladja egyéniségét, önmagát, dologgá, tulajdonná kíván válni, ilyenkor fogalmazódik meg benne az is, hogy „De mit csináljunk az életünkkel / Ha fáj?”. Ilyenkor érzi lidérces messze fénynek magát az ember, ilyenkor érzi ennek az állapotnak elviselhetetlenségét, kibírhatatlanságát, tarthatatlanságát, ilyenkor sodródik az önfeladás örvényével, s úgy véli, lélegzethez jut ha a másikban véli meglelni a feloldósát, a testi szerelemben véli meglelni az enyhülést, a megszabadulást. Pedig tudja, így lesznek Élet helyett órák. Esetleg csak percek. Holott „az emberi létezés annyi, mint az egész létezés állandó jelenlétében és esedékességében lenni”. Ha ezt felfogja és tudva tudja az ember, nem elégszik meg többé élet helyett órákkal. Ady sem elégedett meg ennyivel. Önnönvalója lényegét, a benne lakozó isteni sziktár nem tudta megtagadni. Ezért lett életének velejárója az „önkínzás, ének”. Meg azért, és elsősorban azért, mert tudva tudta akárcsak Pilinszky, hogy „szeretet híján a valóság a semmibe hanyatlik”.

A „szeretném, ha szeretnének” és a „látva lássanak”, elementáris kényszerként nehezedett a lelkére. s mert a bűnt, mely a „szellemvilág szentségének beszennyezésé”-t foglalja magába nem vállalata fel sohasem, a magány lett örök útitársa. Mint minden 20. századi embernek.