Kontra Ferenc


New Country Song

(ahogy voltam)


Ilyen a mészárszék csempékkel kirakva, reflektorfényben kesztyűkben járnak, hosszú tunikát húznak a bálba, mindenki zöldben áll karéjban, de mielőtt a tánc indulna, a rangidősek odaszólnak, a hangszerek hol vannak, hozza a csövet nyomban a szolga, test a testtel bármit akarhat, nyomja a számba, és én csak fulladok, hanyatt a lámpákba.

Műanyag tálban úszott az álom, nem voltak ébren a tóban a hálók, össze sem értek a párnán a foltok, halakat láttam úszni az ágyon, szabadok lettek a parton a horgok, bőrömbe húzták velük a cérnát, vattacsomókból lettek a sziklák, ilyen hegyekből folyt ki a vérem, patakja fagyva barna sziget lett.

Mint tűpárnából álltak ki belőle az elhasznált fecskendők. Elhalványodott a dallam, amely addig a fejemben szavakkal szórta a narkót, amíg hatott a szer, jött a ritmus, de amit aztán láttam és éreztem, abból már hiányzott mindenféle könyörület. Nyissz, mint az olló a fonál után, befejezte a varrónő a cikcakkozást.  

Még kellene egy kis jég, de elfogyott. Kékítőt old a bőr színében. Bármit írok, lila lesz már, körülötte zöldövezettel, ahova szarni járnak a kutyák. A fennkölt fergeteg arról szól, hogy éppen nem vagyok, és valami hamis részvétet próbálok csak kelteni, mert a kérdés azt sugallja, hogy hol az a juh, aki jelenleg jól jár. Arról szól a kérdés, hogy múlt van éppen, ami szintén az én hibám, mert mire megvirrad, mire a betűk nyomtatott sorokká lesznek, addigra egészen máshogy és máshol élek, és addigra a zöldövezetben már nem is én fekszem a fűben, fülemből folynak a hangok hátra, visszafelé. Virrad a visszhang a márványon, mire megírom, hogy a fizikai kellett a szellemi erőszak mellé, hogy ez a kék pára elvigyen innen, mire szemembe száll a szürkület, szövettani lelet leszek egy tárgylemezen; szoktam így szőni a sötétben sercegve szavakat lassan, olvashatóbbak is karcosan, mert nagyobb a kockázat: hogy az összes betű reggelre meglegyen. Közben nem zavar senkit a sárga asztali lámpa, én pedig pocsék alvó vagyok, és a legrosszabb indulatok is ilyenkor fájnak a fejemben, különben is: ez a torz féloldalvást a legmegfelelőbb testhelyzet a tollhoz, csak azért is.

Csak azért is, hogy a vége meglegyen; az alváshoz pedig éppen nem felel meg semmi. Olyan ez, mint amikor kivágták a csillagvizsgáló kertjéből a fákat, nekem fájtak, nem a motorfűrésznek. Ragyogtak felettem: csillag leszek, fény nélkül; lehullok egyetlen mondatért: a vörös rózsák is, ha elszáradnak is, megőrzik színüket, vagy a színük őrzi meg őket. És mennyivel szebbek e patinával. Szentimentalizmusukat, mely ezekből a mondatokból árad, a megőrzésből merítik, mert hiszen befejezhették volna pályájukat a rózsák elnyílva a szemétdombon akár, ahol megannyi társuk is. Míg a rózsamúmiák örökké élnek valamiért. Vigyáz talán rájuk egy emlék. Nem hittem a horoszkópozásban soha, csak kirajzoltattam egyszer, úgyis tréfa, ráncolva emelte fel tekintetét körző és vonalzó rajzaiból, azt mondta a kókler, hogy a nappali házban ott lapul a Pluto, milyen tudománytalan, gondoltam, na és, ha ott tanyáz?, valahogy mégis odakerült, az egyetlen bolygó, melynek fekete fénye van, ettől lett a sunyi halálnak otthona. Keresem a magam zanzásított tanulságát ebben: hogy arra nem képes más, csak az ember, hogy több örömet, több kielégülést képzeljen magának el, mint amennyiben valaha része lehet, minden hangyányi sikerért sokszor megfizet, és akkor a legsimább az útja, ha a méltánytalanságtól sem riad vissza, vereségeibe simán belenyugszik, tragikus kimenetelű harcokban kovácsolódnak össze legjobb tulajdonságai. Rím-remade.

Nézem az ablakon át a leszálló gép villogó vörös fényét, ahogyan átlóz felettem, mint a fecskék. Ez a szín, a vér, az út, ami kísért. Aztán jön egy másik utasszállító, éppen vele ikszben, hogy az égbe nyomja anonim járatát. Mint a képernyő sarkán, ahogy a komputer bezár. A találkozási pont ragyog vörösen, az illúzió, hogy volt egy hely a semmiben, ahova ezüstgépe vitte a kis herceget.

A láz görbéje közel sem fickándozik ennyire, nem visz el, sehol ennyi szálkás, meredek csúcs és elnyúlt boltív, biztosan befolyásolja az írás fájdalomcsillapítózott folyamatát, eltérítheti a szöveg poézisét, a rímek akaratát, ahogyan a kalózok a gépet, de nem fikcionálja a tényeket a kilengés egyik szélső pontján sem, csak élénk alapszínekkel ábrázol, semmi árnyalat, ezért sokkal kiszámíthatóbb a láz. Olyan, mint a hinta, vaskos cölöpökre bízva, valójában mindig áll. Viszont ez más, mert én az agyam ritmusára írok – ahogyan löktek hinta nélkül –, a tegnapira, mint ki a vízen járt, és így járt, nem én, valahova a két koponya körüli tövisminta közé, ahol a tűnyi tintatollak finoman széthúzott hálófolyamai, akárha vízbe húznák a halak elé, helyet hagytak egy üres sornak, ahova ugyanannak a szervnek a története és emlékezete kerül némiképp eltérő olvasatban és funkcióban; azt mondták a fehér köpenyesek, már nem kell nekik, leolvasták róla, amit én úgysem értenék, legalábbis azt hitték, mintha akkora nagy titok volna, hogy az agyhullámaim az átlagosnál sokkal kevesebb alfaritmust mutatnak. Az a fontos, hogy nekem adták, csak játsszon vele a gyerek, el lesz vele, ha már annyira akarta, mint a pöttyösen pattogó labdát, ez pedig keskeny és jó hosszú, amilyen az ideális papír éjszakára, mert beláthatatlan lesz ez a sor, egyenesen cikornyás, és nem kell lapozni hozzá, csak tekerni rajta egyet, ahogyan a papiruszon az ószövetséget.

Vijjogva jönnek, fékeznek. A testet nem tárja fel semmi jobban a testnél. Mint egy visszafelé pergetett filmben: azt mondják minden kis halál egy visszamozi.

Mintha nem történt volna közben semmi, ahogyan némultak és süketültek körülöttem az évek, azt hittem, elég lesz a toll, megannyi publikálási cikcakk, azt hittem mögöttem marad mégis a város, ha nem szeretjük, legalább megszokjuk egymást, talán éppen folyópartjával csábít el, ahova mintha haza járnék nyaranta. Állandóan csak visszatértem „kebelére”, mégsem akadt soha benne semmi, amit igazán kívántam volna, még ha vissza is jöttem, tudtam már egy ideje, kényszeredetten és egyre kevésbé térek ide. Erre a helyre végképp nem illene, hogy haza. Ne is legyen. Tévedni szabad. Mellékes, mit mondok magamról én, vagy mit mondanak rólam mások, a fontos az, ami még előttem áll, amit még meg kell tennem.

Nincs már kedvem folyton felejteni. Apró fiókokba, sztaniolgala-csinokba traumákat gyűjteni. Nekem nincs fogam fogért.

Maradjak idegen, ahogyan jöttem.

Egy közömbös város ködlik el a tekintetemből örökre, visszapillantva a bepárásodott ablakból a hajnali szürkületbe, ahol csak épületek sziluettjei ködlenek, ezt nevezik a farkasok órájának, amikor a mentő elszáguld, és csapódik villogva kéken a kanyarban a túlsó sarokra a fénye. Mindenben akad valami kölcsönös: az utolsó könyvem amputálva jelent meg itt, a lejáratás szándékával, és mennyire csodálkoztam, hogy sokan ebből a gonoszságból észre sem vettek semmit; akadt, aki szerint ennél jobbat nem is írtam, tehát mégsem lehetett tönkretenni, bármennyire is szerették volna; elég, ha a szándékot csak én tudom. Az utolsó ajtón nincs kilincs, nincs visszatérés; és csend lett, ahogy álltam háttal a városnak, elmenőben, mint a befejezetlenség emlékképe, kabátom szakadt torzója: ahogyan pettyezte a vér a lábam, ahogyan az eső mosta az ablakot, hogy tisztábban lehessen látni, azt a legkisebb bokrot is a kórház tövében, mert minden hozzátartozik az okokhoz, hogy miért sárgul és hullatja lombját úgy és ott éppen, hogy miért szórta kormát rá idő előtt az éjszaka, miért és mikor kell indulni. Valamiből úgyis rájön az ember, melyik lesz az utolsó csepp, a saját vére, csak az a pillanat tűnik hosszúnak, mert egy döntést nagyon kell akarni. Csak a fullasztó fertőtlenítő, csak ami benne az illat, csak ami éppen még levegő, mielőtt elhagy. Felfogom végre, hogy ez itt mégis én vagyok. Úgy megyek, hogy már akarom.

Vijjogva jönnek szakadatlanul az alagsori baleseti osztályra. Mint egy elszabadult folyam. A szemközti lakóház negyedik emeletéről levetette magát egy nyugdíjas.

Nem csalnak meg az érzékeim: minden éppen arra való, amire használják, mindent és mindenkit annyira kell becsülni, amennyit érdemel. Nincs a sötétségben semminek ára.

Mekkora tévedésben éltem több mint egy évtizede, hogy lehetne aranyhalam is egy gömb alakú akváriumban, csak rajtam áll, fehéregerem egy befőttesüvegben, hogy itt. Mert ha gesztenyét sem terem. A tenyeremben, semmi fénye, elvakul, akkor éppen, hova merre, hogy elrugdosni messze, velem jönne, és pirosgomba sem vár a fenyvesekben. Aztán tüskéit leszórta elém a kaktusz. Mintha vágyak cserepei előttem szét, hogy délutánok délutánján majd platánok alatt kutyát sétáltatok, hogy ennyi nyugalom egyszer belefér, semmi görcs, és lesznek törzshelyek, mint polgár egy kávé mellett, hogy kedvenc lapja fölött zsörtölődve, hányat rúgtak az ellenségnek, háló, semmi utca, kifogva, mint halak a partra, hugyozni ebbe a folyóba, én nem ezt a földet választottam, semmi pénzért, sem feketén, zsírosan, legyen egy jó évem, hogy teremjen egyszer legalább valamit a vérem.

Választani mindig lehet, teret, percet, barátokat vagy kertet, előrefelé sárga kövekkel kirakva, hát.

 „Varázsolj innen el!” „The skies they were ashen and sober.” A párbeszéd eddig csepegett, mert a mobilból kifogytak a percek. Közben a fejem fölött lógó infúzióból is. A lassú cseppek potyogásától valami esetlen dallamot dünnyögött belém egy nehéz léptű álom: jön egy ember le a hegyről, és a hegy csak viszi le, úgyse tudja hogyan éltem senki más, csak ez a hegy, nincs rá dallam, nem is hallom, csizmám hangja elrepedt, tenyerembe köpve nézem, mennyi sebhely, mennyi heg.

Aztán semmi, csak a félteke csöndje. Egy egész történet kapcsolódik az ébredés pillanatához hirtelen. Mielőtt kinyitnám az ajtót és elmennék. Ilyen váratlanul fordított az oldalamra az ápolónő, hogy a bénítást belém bökje. Akkor már csak azért sem akartam tudni, hogy vagyok, mit mutat az agyam alfaképe elölről meg hátulról, mert az a lepedőnyi negatív már olyan komoran alvilági, mint a Pluto, sötéten hölderlini, mint aminek alapján azt kellene eldöntenem, hogy a hely szelleméhez igazodva vakond leszek-e, ha maradok, néha sétákat téve távoli mezőkön fizikailag is, vagy írok tovább a föld alatt araszolva, beszüntetve bármiféle beszélgetést a bénasággal.