Kőrösi Zoltán

Kedves Ildikó,

azt kérdezed, hogy vagyok.

Érdekes, hogy milyen sokan kérdezik ezt mostanában.

Vagy talán nem is kérdezik többen, mint máskor, csak én veszem komolyan a kérdést. Meglehet.

Hogy vagyok.

Hogy vagy?

Röviden: jól.

Hosszabban: nem jól.

Még hosszabban: nagyon nem jól.

Ámbár ez nem is igaz. Azt hiszem. Nagyon nem jól.

Ennek mi az ellentéte? A nagyon jól?

Hiszen én azt hiszem, a napok elég komoly részében azért nagyon vagyok. Nem eléggé, persze, nem eleget, de azért nagyon. Például délelőttönként.

És ha nem jól, akkor is, azt is sokszor tudom hinni, hogy a rosszul, az talán valami nagyobbnak, valami hosszabb tartamúnak, valami tágabb értelműnek a része. Ez az egyik jó, például. Merthogy a tapasztalat drága kincs, például. Ez persze most szellemeskedés volt, nem is különösebben üde, de azt is jelenti, hogy a rosszul a jelen esetben a nagyon levés többé-kevésbé egyetlen általam gyakorolt és ismert módja.

Elmúltam negyven éves, írónak gondolom magam.

Néha már más néz vissza rám a tükörből, mint aki én vagyok.

Lehet, hogy itt be is fejezhetném a levelet, aki érti, úgyis érti, aki nem, ott csak ront a magyarázkodás.

Nincs olyan sok időm, hogy rövid levelet írjak.

Emlékszem, nyolc-tíz évesen kétségem se volt afelől, hogy a világon a legjobb futballistának lenni. Sok mindennek jó, de a futballista az első helyezett. És afelől se volt kétségem, hogy előbb-utóbb futballista leszek, illetve lehetek, vagyis lehetnék… igen, később már csak így gondoltam, lehetnék, ha nagyon akarnám.

És jó is volt, focizni nagyon jó volt.

Emlékszem, mennyire csodálkoztam a kortársaimon, egyetemista korunkban, hogy milyen bátran, és, én így láttam, gátlástalanul jelentetik meg az irományaikat ott, ahol meg tudják jelentetni. Tudniillik én tudtam magamról, hogy író vagyok, de azt nem gondoltam, hogy akkor már írást is szabadna megjelentetni, vagy egyáltalán, beszélni erről… hiszen az sokkal… sokkal… micsodább? Például komolyabb dolog ennél.

Tévedés ne essék, egyáltalán nem szerénység volt ez. Eszembe se jutott szerénynek lenni. Ha valami, hát inkább lenéztem őket. Nem is tetszettek, és inkább viccesnek láttam őket, mint érdekesnek.

Sokat olvastam és sokat fociztam, élvezetből mindkettőt, s ez a kettő olyan nyilvánvalóan tartozott össze, hogy soha nem éreztem, tisztáznom kellene a köztük lévő viszonyt. Nem gondolkodtam se a várakozásról, se arról, hogy miért zavar, ha irodalmárok irodalmárokkal beszélgetnek. Beleértve magamat is.

Bizonyos voltam abban, hogy a várakozásnak van célja, illetve van iránya annak a létnek, ami feltételez a jövőben egy olyan történést, egy küszöböt, egy áthaladást, ami majd akkor is és visszamenőleg is értelmezi, megvilágítja, és helyre rakja a dolgokat, úgy értem a látszólag szerteszórt részleteket is egymáshoz kapcsolja és a számomra kétségtelen, ám a jelek szerint másoknak rejtve maradó értelmüket is megmutatja. Azt hiszem, ez a várakozás, ez a végső soron önbizalommal teli várakozás volt a legjellemzőbb rám. És legalább annyira tudatos technikaként, mint érzés gyanánt.

Tizenöt éve, hogy befejeztem az egyetemet.

Negyven éves múltam, megjelent néhány könyvem, és nagyjából semmi közöm ahhoz, amit a mai magyar irodalomnak mondanak.

Vicces persze, hiszen a munkahelyem azonos a mai magyar irodalmat a nagyközönséghez eljuttató elektromos médiummal…

A francokat, semmi vicces nincs benne.

Ráadásul legalábbis két irányból kellene megvizsgálni az állítást, erre pedig képtelen vagyok.

Azt tudom, amit érzek, azt értem, amit ismerek.

Úgy értem, a mai magyar irodalomnak mondott gomolygó valamit, egyéneket és csoportokat, lapokat és társulásokat, kiadókat tökéletesen hidegen hagyja, hogy én létezem-e. Félre ne értsd, ez nem panasz. Illetve nyilván az is, de semmiképpen nem sértődöttség. Igen, ebben egészen bizonyos vagyok (már), hogy nem sértődöttség.

Talán emlékszel, egy klasszikusnak számító musical-filmben a főszereplőt okító ripacs showman mutatja be az elmúlással kapcsolatos tipikus emberi reakciókat. Úgy, mint értetlenség, hitetlenség, düh, alkudozás, belenyugvás. Így, sorban. A halál emlegetése persze itt és most nevetséges, felejtsd is el, csak a példa hozta ide.

Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor az első írásaim, első könyveim megjelentek. Értetlen voltam. Nem értettem, hogy mit nem értenek, nem értettem, hogy mit nem látnak.

Emlékszem, azon is meglepődtem, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen azt, amit én írok, senki nem olvassa el. Nem, ez így nem igaz. Azt, amit én írok, azt nagyon kevesen olvassák el. Sok ideig tartott, amire valóban felfogtam, hogy milyen hihetetlen kitüntetés az, ha egyáltalán valaki is beleolvas. És hogy milyen hihetetlen szégyenérzet önt el ilyenkor.

Nem volt egyébként semmi baj, látszólag.

Szorgalmas is voltam, némely szempontból még szerencsés is. Életforma, egyebek. Nem mintha ezért ne kaptam volna füleseket, szívni a rádió vastag zsírját és még közben az irodalomban szenvedni is, ki a fene vevő erre. Olyan tisztázatlan, olyan nem szocializált, olyan. De sorra jelentek meg a szövegeim, az igaz. Sorra jelentek meg a szövegeim, s egyre többször tapasztaltam, hogy immár a megjelenés előtt se olvasta el őket senki. Nem mondom, hogy jó érzés volt, de azt hittem, a könyv, a nyomtatás, mint tárgy, mégis ellene szegül az időnek, létezik, és ez, mint cél és mint érzés lényegében megnyugtatott. (Egyébként ez még most is így van, valamennyire így van, azt hiszem.)

Természetesen értettem, tudtam, hogy tele vagyok hibákkal, és most eléggé el nem ítélhető módon nem az írásbeli gyengeségekre gondolok. Arra, hogy sokan tartottak, tartanak önhittnek, zárkózottnak és gőgösnek. És azt is tudom, hogy ellenszenvesnek lenni még a futballpályán se kifizetődő, hát még ott, ahol cserébe legalábbis gesztusokat, mi több, szeretetet várnál. Egy kicsi irodalomban (nem tudom, hogy van-e nagy irodalom, és ha van, akkor az milyen) nagyjából mindenki ismer mindenkit, dizájnok vannak, együttlétek, vannak rokonszenvek és barátságok, kötődések és érdekek.

És én ebbe rendesen belebuktam.

Nem mintha bármit is erre akarnék fogni. Ha az ember ügyetlenül beszél, akkor a zavarodottság, a zárkózottság könnyen tűnik gőgnek, és semmi kétség, ellenszenves lesz. Teljesen mindegy, hogy mit akartál, teljesen mindegy, hogy mit nem mondtál.  Az vagy, aki. Akinek látnak. Akinek vagy. Nem akarom persze eltúlozni ennek a jelentőségét. Úgy értem, nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha a hétköznapokban zavaró kapcsolat-hiány, visszaigazolás nélküliség teljesen közvetlen összefüggésben lenne a mégis csak komolyabban vett irodalmi léttel.  Nyilvánvalóan létezik az irodalmi életnek egy hétköznapi, nagyjából a bármely baráti társaságok szerveződéséhez hasonlatos rendszere, és létezik egy, a barátságokat felülbíráló esztétikai megfontoltsága is. Most már, ezt is vegyük ide, vannak olykor üzleti megfontolások is. És, gondolom én, létezhet egy harmadik szint, ellenszegülve idővel, és esendőségekkel. Nem akarom persze ezt a bonyolult, s természetesen egyáltalán nem valamiféle állandókkal leírható rendszert, már ha rendszernek nyilváníthatjuk egyáltalán, szóval nem akarom ezt a sokszorosan ide-oda ható, véletlenekből és hanyagságokból, jó szándékokból és fájdalmakból, gyűlöletekből és politikából, félreértelmezett szerepekből és sértettségekből össze-összegyúródó valamit elemezni éppen Neked, hiszen Te is ebben élsz. Mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a kezdeti értetlenségemtől igenis, eljutottam a megismerésig, és ez, noha mára a kirekesztődéshez vezetett, korántsem jelenti azt, hogy lenézném, netán rossznak gondolnám, megvetném magát a szisztémát. Azt hiszem, ez ráadásul nevetséges is lenne. Ez van és kész. Nem lecserélhető, nem javítható, nem elkerülhető.

Ráadásul (részben a munkahelyi munkám miatt is) megismertem azokat a technikákat, melye segítségével határozott lépésekre nyílik mód ebben a gomolygásban. Amivel megint csak annyit akarok mondani, hogy igenis, létezik az a fajta társadalmi közlekedés, mint techné, ami kölcsönös segítségnyújtásként lehetőséget kínál a saját esetlenségek tompítására és a másokban szintúgy meglévő gátlások átlépésére. És hogy ennek a gyakorlása, mint lélektani jelenség, és mint praktikum, igenis visszahat mindarra, ami az idővel akarna szembeszegeződni a könyvek borítói közé zárva. (Látod, nem hiszem azt, hogy én volnék egyes-egyedül a nagy szenvedő…)

De akkor miért nem tudtam élni én ezzel soha?

Mert nem tartottam fontosnak, és már nem is tarthatom annak.

Mert nem tudtam a gátlásaimat leküzdeni, és nem is akartam.

Akartam, de ritkán sikerült.

Mert fontosnak gondoltam, sokkal fontosabbnak, semhogy ezeket a praktikákat egyáltalán komolyan vehettem volna.

Mert hülye vagyok.

Mert hülyének gondolok, gondoltam másokat, és nem vettem észre, hogy ők is gondolhatnak rólam valamit.

Mert mást szeretek csinálni.

És mi következett/következik ebből?

Szeretem Ottlik tisztességről szóló mondatát, ám irodalmi mondatnak gondolom. Szép, de nem igaz.

Vagy van valami, vagy nincs. Ami nem íródik le, abból nehezen lesz könyv.

Ráadásul amikor valaki „belép” az irodalomba, az irodalmi életbe, természetesen a folytonos közlés, a jelen-lét, a közvetlen visszaigazolások érintik meg, mint szerzőt és mint kóstoló olvasót egyaránt. Mint a bika.

Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy a folyóiratok létét az határozza meg, hogy az ott dolgozó emberek mit szeretnének. Ami annyit jelent, hogy az élvezeti oldalon az egyik legerősebb érzés bennük az előhívási, teremtési szándék. És tudom, persze, hogy tudom, hogy van ilyen is. Ám  – viszonylag lassan – megértettem, hogy az ilyen-olyan szólásokon túl ez a fajta irodalmi akarás lénygében csak a folyóiratok kritikai részére értelmezhető. Illetve finomítsunk: ott is csak részben, viszont a más rovatok se pusztán a beérkezésre, a postai átfutásokra alapoznak. Persze, nagyrészt arra, de van egy nem is oly titkos árfolyam, amit egy-egy szerző jelent, s amit a kurzus képviseletében az adott folyóirat sikeres működésének mutatójaként értelmez a szerkesztő és az olvasó egyaránt.

Ez mondjuk rendjén is van. Már csak azért is, mert ez van.

A franc se akarná piszkálni a magyar folyóiratokat, lapokat.

Viszont ebben a kurzusban, helyesebben a több, egymás mellett létező kurzusban sehol sincsen az a hely, ami az enyém volna.

Nem fönt, nem lent, hanem sehol.

Azaz: nincsen olyan folyóirat, ami érzékeltetné velem, hogy igényt tart rám, és nincsen olyan folyóirat, amit vonzónak gondolnék. Ugye, ez most nem hangzott sértődötten? Szomorúan, az lehet. Mert azt nem tagadom, hogy szomorú vagyok. És rosszkedvű is.

Mert hát lenézni és nem szeretni az egy dolog, ám észre se vevődni, az azért a másik.

Tudjuk, az áru csak akkor válik áruvá, ha eljut a vevőhöz. Egy könyv csak akkor válik könyvvé, ha van olvasó.  Vagy legalább a látszata, például egy recenzens.

Emlékszem, amikor az egyik legjobban csengő nevű könyvkiadónál jelentek meg a könyveim (kettő), folyton az az érzésem volt, mintha büntetésben lennék. Azt gondoltam, hogy az a beszéd és az a nemtörődömség, amit a kiadó (annak vezetője stb.) tanúsított, az nyilván egy általam nem ismert másik beszédnek, egy előlem rejtve maradt kijelentéssornak az elfedése csupán. Kínzott és megalázott a helyzet.

Hogy azért undok és nemtörődöm, mert mindez a műről, az ítéletekről szól.

De hát mit gondoltam volna, amikor másik beszéd viszont nem is létezett?!

Nem is tudtam aztán ezt elviselni, nem bírtam a sértéseket, eljöttem a kiadótól. Ma már nem gondolom, hogy akár a nemtörődömséget, akár a kiadószerűtlenségeket tekintve különleges elbánásban lett volna részem. Mindez persze egyáltalán nem vigasztal, mindössze azt akartam ezzel elmondani, hogy (ma már) talán többet tudok.

És bizonyos, hogy nincsen bennem harag.

Nem azért, mert nem is volt, hanem azért, mert elmúlt.

Hegek lehetnek, de rájuk nőtt a hús.

Azt hiszem, ugyancsak Ottlik beszél egy helyen arról, hogy lényegében kétféle író létezik. Az egyik azért ír, mert el akar mondani valami, ezt veti papírra, ezt közli. A másik pedig azért, mert írni akar, ez a legfontosabb a számára.

Én az utóbbi csoportba tartozom.

Arra gondolok, hogy tulajdonképpen az a folyamatos sodródás, ami végül a perifériára juttatott, egyfajta szabadságot is megértetett velem. (Amikor az első szövegeim, könyveim megjelentek, meglepődve tapasztaltam, hogy akik egyáltalán kézbe vették, vagy nem, mindegy, akik véleményt formáltak ezekről a művekről, azok meglehetősen könnyek körülírható, és egy meglehetősen karakterisztikus csoporthoz tartozó írásoknak gondolták őket. Ha valamiért, ezért bizonyosan hálás vagyok, hiszen ezekből a meglepetésekből sokat tanultam.)

Negyven éves múltam, és most már nem akarok az irodalomnak írni.

Tisztában vagyok vele, hogy egész életemben író leszek.

Tisztában vagyok azzal is, hogy soha nem leszek sikeres író.

Nem fognak szeretni, nem fognak olvasni.

Kérdés, hogy mi legyen az „elkészült” írásaimmal.

Nincsen válasz, legalábbis komoly válasz nincsen.

Ezért lesznek belőlük könyvek.

Szabad vagyok, nem kell, és nem lehet az irodalomnak írnom.

Magamnak írok.

Azt írom, amit szeretek.

Azt írom, ami élvezetet okoz. Nekem.

Megértettem, hogy ez az írás értelme: egy olyan élvezeti állapot, ami semmi mással nem helyettesíthető, semmi más úton nem érhető el, csakis azzal, ha a mondat, a nyelv úgy működik, ahogyan azt én jónak gondolom.

Mindez az én magánügyem.

Amikor nem tudok írni, nem tudok dolgozni, türelmetlen, rosszkedvű vagyok.

Amikor az irodalomra gondolok, rosszkedvű vagyok.

Amikor az íróságomra gondolok, összeszorul a gyomrom és szomorú vagyok.

Tudnék persze sokkal többet is írni. Ez nem fenyegetés.

Lehet, hogy sokkal kevesebbet fogok írni. Ez nem ígéret.

Nemrég telefonon keresett egy távoli ismerős. Segíteni akart, már csak azért is, mert kedvelte a feleségemet, amikor együtt dolgoztak.

Elmondta, hogy ott, a munkahelyén, a kulturális minisztériumban van az asztalán egy kitüntetési javaslat, és hogy segíteni akar. Egy munkahelyi kollégámat javasolja valaki állami kitüntetésre. Magánlevélben. És hogy mi lenne, ha én is javasolnám. Sajnos, segíteni akart. Sajnos, a javaslati adatlappal együtt a kezembe került az a levél is, amit a jelenlegi miniszternek írt egy kitüntetést javasló ember. Annak a folyóiratnak a fejléces papírján írta, amit még úgy-ahogy a magaménak gondoltam. Ahol szerettem, ha egy-egy írásom megjelenik. Arról írt a miniszternek, hogy egy rádiós embert kellene kitüntetni, részben azért, mert idős, részben meg azért, mert rákkal műtötték. És annál is inkább javasolja ezt, mert a rádióban a Kőrösi Zoltán a főnöke, onnan úgyse várhat semmi jót. Amint ezt tudjuk.

Ildi, emlékszem, nem olyan régen ennek az általam nagyon tisztelt és szeretett embernek a hatvanadik születésnapjára gyűltünk össze, írtam is egy szöveget, örültem, hogy írhatom, egyébként a kitüntetésre javasolt rádiós hölgy segítségével juttattam el az írást, aztán a legutolsó kötetembe is bekerült. Ott van, és nem baj, hogy ott van.

Amikor felhívtam ezt az embert, némi hallgatás után azt mondta, valószínűleg hibázott.

 Nem az a baj, mondtam, hanem hogy én mást gondoltam magamról. Arról is, amit csináltam az elmúlt években, és arról is, aki vagyok. És mást gondoltam róla is, az elmúlt szocializmus nevű rendszerhez fűződő kapcsolatáról, mást, semhogy magánlevélben állami kitüntetést a barátnak, éppen így.

És hogy amiket gondoltam, akkor az most minden szerteszét.

Talán ír egy másik levelet, mondta. Egy helyesbítést.

Nem szeretném, ha a segíteni akaró minisztériumi embernek baja esne, válaszoltam. Ne írjon. Ne tudjon erről senki más, csak mi.

Másnap a segíteni akaró illetőt azonnal hatállyal eltávolították a minisztériumból.

Illetve később mégis maradhatott, nagy erőfeszítések után, azt hiszem, fegyelmi eljárás, vagy valami efféle sújtotta.

Hogyan történhetett ez?, kérdeztem az általam oly nagyon tisztelt levélíró embert.

Nem tudom, mondta. Nem is értem.

És se értem.

Nem is akarom érteni.

Kedves Ildi,

Azt kérdezed, hogy vagyok.

Köszönöm, jól.

Dolgozom, szabadon, amennyi időm van.

Dolgozom, amikor el tudom hinni, hogy jó.

Tizenkét éves a fiam.

Írtam mostanában egy drámát, illetőleg írtam egyet, aztán most egy újabbat is.

Ez jó volt.

Sokat olvasok, legutóbb egy etológiai szakkönyvet.

Ez is jó volt.

Nem az vagyok, aki voltam, nem tudom, mi leszek.

Keddenként este focizni járok, azt is szeretem.

Bocsáss meg, nincsen kedvem átolvasni ezt a hosszúra sikerült levelet. Alighanem tele van pontatlanságokkal, felületes, elnagyolt általánosításokkal.

Mégis elküldöm így, mert örülök, hogy kérdeztél, és mert értem, nem, nem értem, azt hiszem, hogy jó, ha megteszem.

Kérlek, ha van érkezésed, a félreütéseket javítsd ki benne.

Vagy ne.

Sok napsütést, szeretettel ölellek.