Máthé Andrea

– komszékomszá,

mondhatnám, mert tényleg: egyszer így, máskor meg úgy, hol így, hol úgy. Van nagyon sok most, és abból meg abban valahogy összeáll, vagy nem áll össze a hogyvagyok. Mert, hogy nem szabad vissza meg előrefelé tekintgetni, nézelődni – azt mondja a szakirodalom –, mert abból lesz a baj meg a boldogtalanság. A visszafelé rágódásból és a hátrafelé-szöszmötölésből meg az előre kukucskáló aggodalmaskodásból és a fölösleges reménykedésből. Carpe diem és lelki egészség egyenes arányban áll. A jelenben élés, mint élettantárgy. És ennek gyakorlása. Törődni önmagunkkal. Törődni mással. Törődni a törődéssel.

Most1

Most várok. A jelenben várok az eljövendőre. Csak közben csinálok valamit. Ragulevest, sült oldalast. Borsos tokányt. Meg paprikásat („Rendes húst”, Édesanya, „rendes húst”, félre a reformpulykával-csirkével). Galuskát. Rizst. Uborkasalátát. Mézes banánt. Dióval. És akkor eljön a jelenbe a jövő. Megöleljük, megcsókoljuk egymást mind az öten, és mind megesszük. Van bor is. Vörös és fehér. Felmerülhet a kérdés: képes vagyok-e egyetlen pillantással átfogni és megragadni az elmúlt tudatlefutás előzetes-ugyanakkorába zárt retencionális tudatának az egészét?¹

Most2

Benne vagyok a sorseseményemben. De azért nem vagyok erre olyan nagyon büszke. Másnak is van sorseseménye, lehet, hogy neki is éppen most. Mindenkinek a saját színháza? Színpada? (Mint a balítéletek egyike – és kit érdekel a Te színházad? Mármint az Enyém. Tartsam meg magamnak. Illetve, most nem, mert megkérdeztetek. Meg vagyok kérdezve.) A nyelv olyan, mint a bőr, szavaimmal a Másikhoz dörgölőzöm. Mintha csak a szavak helyettesítenék az ujjaimat, vagy mintha az ujjak a szavaim meghosszabbításai volnának.² Ez van a jelenben, és ez a jelen van. A félelem és a reszketés így is teljes. Élni a jelenben. A jövő sem hoz mást. Életét már halálba vetette. ...Mégis reszket, ha közel a veszte.³ Most.

Most3

Ha nem kérdezed, tudom, hogy vagyok, ha kérdezed, nem tudok reá vajon-mit-hogyan mondani. A tudományára büszke újkor itt nem jutott tovább, vagy még addig sem..., mint Ágoston.⁴ (Vallomások VIII. könyv). Hát még én… Itt állok belekeveredve a hogyvagyokba. Közben a jelenben visszaemlékezem (nem szabad) az igazi szépre, de nem borzolódnak föl a tollaim. Inkább megeszek 1 balatonszeletet, 1 mogyorósbocit, 1 somlóigaluskát, 1 keserűtibit és 1éttortabevonókaticát (magyar termékek). Ezzel meg is oldódik a jelen tanácstalansága. Az igazsághoz való viszony strukturális, eszközjellegű és ontológiai feltétele annak, hogy az egyén, mint mértékletes életet élő, mértékletes lény megteremtődhessen, de nem ismeretelméleti feltétel, amelynek révén az egyén felismerhetné önmagában a vágyakozó embert a maga egyediségében és megtisztíthatná magát az így napvilágra hozott vágytól.⁵ Itt vagyok hát vágyba öltözve, és szabadon rendelkezem energiáim felett. Azt csinálok, amit lehet. Például, futok tíz kilométert, megöntözöm a hibiszkuszt (mindig szomjas, mindig virágzik – mindig mostban van), és meghallgatom a most kapott Bachszonáta felvételeket (német műalkotás).

Most4

Most jól és elmerülten; olvasom a mai napit: ...szeretsz engem? / te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged.⁶ Ilyen kellene sok és mindenkinek. Ilyen vallomás. Confessio. Persze a háromszor ugyanúgy felhangzó kérdés és válasz utal a háromszoros tagadásra. (Vissza, a múltba). Mert, hogy így működünk. Tagadásokban főleg, mire lassanként az igeneléshez is eljutunk. El tudunk jutni. El tudok jutni. Igen, jó, ahogy van. Igen, nem is történhetne másként. Hol és mikor tapasztaltam tehát a boldog életemet, hogy emlékezzek és vágyakozzak szeretettel reá? És nem csupán én, nem is csak velem kevesek, hanem egy szálig, mindahányan boldogságra vágyakozunk. Ha nem ismernénk biztos ismerettel, nem is vágyakoznánk rá oly erős vágyakozással.⁷ A jelen öröme a múlt boldogságában. De a jelen boldogságának nincsen köze a múlt örömeihez. A boldogság tapasztalata révén a legerősebb az idő felfoghatóságának lehetetlensége. Nem tudok részt venni saját boldogságomban. Csak emlékezni tudok rá. Nem írhatom meg a boldogságom most, mert nem tudok róla, hogy boldog lennék. Lehet, hogy holnap már tudom, hogy ma boldog vagyok. Kyrie.

Most5

– s te kivagy? / Minden: a Pillanat-úr! / – Miért jársz lábujjon? / Folyton loholok. / S a bokádon / mondd, mire jó ez a szárny? / – Szállni szelek taraján. / – Hát a borotva a jobbodban? / – Hogy lássa az ember, / pengénél metszőbb élű vagyok. / S a hajad / mért hull így a szemedbe? / – Hogy elkapd és belemarkolj. / S tarkód, Zeuszra! miért ennyire sima-kopasz? / – Mert akit egyszer szárnyasan elhagytam, soha már nem / kaphat el az, bármint marja is értem a vágy.⁸

Most6

Korai Bartók rádió. (Miért nem hallgatsz valami ’rendes rádiót’, kérdezte nemrég valaki tőlem). Rövid ária. Erbarme dich. Jó ez az alt. Meg a hegedű. És most nem is figyelek másra csak a zenére, és nem is akarom, hogy eszembe jusson, hogy mit jelent, kinek, mit, hogyan, Mi történt előtte, és mi fog utána. Most mindegy, mert szól ez a zene a hajnal és reggel között. És csak a zene szóljon. Muzsika. Bach. Mein Gott.

Most7

Novemberi tavasz és koraősz egyszerre. A levelek lehullottak, de még mindig sok a zöld. A szokásos torlódás lefelé a dombon, sok az autó, három buszt is kikerülök, és beérem a negyediket a következő megállóban. Süt a nap, a Duna szép, mint gyerekkoromban. Ugyanott lakom, mint akkor, csak 220 kilométerrel följebb. A Duna partján. E.-vel majdnem minden nap megbeszéljük a Duna állását. Ő a ’lentit’ mondja el, én a ’fentit’. G. is a Duna partján lakik. Jó, ha van a közelben egy kis víz. Vagy hegy. Valamelyik. Vagy mind a kettő. Este színház. A. jó. Van egy jó jelenet is. Az érzelmességnek azon a határán, ami még éppen megtartja a mértéket. Érzem, hogy meghatódom. Férfibarátság. (Szemben a női hisztivel… na ezt mélyebben lehetett érinteni a Gender konferencián – de ez utóbbin Shakespeare nem volt ott). De hát ez is elárultatik. O soverign misteress of true melancholy / The poisomous damp of night disponge upon me / That life, a very rebell to my will, / May hang no longer on me…/⁹

Most1Most2Most3Most4Most5Most6Most7MostMostMost

Bárhogy is… (vagyok). Vagyok. Hogy-hogy…, hogy-hogy nem… Nem? Laudamus.¹⁰