Mirjana Novaković


A félelem és szolgája*

(részletek)


Második fejezet

Továbbra is ködben


– Uram – fordult hozzám szolgám –, az őrök azt mondták, hogy rögtön menjünk el a régens palotájába.

Ez gyanús volt számomra, de csak bólintottam, és a hatfogatú ismét rántott egyet rajtam.

A hintó végre megállt, a szolgák odaszaladtak, és elkezdték kifogni a lovakat. Ígéretes fogadtatás, mondhatnám. Láttam szolgámat, ahogyan a háziak személyzetével beszélget, és hogy mindannyian egyszerre csóválják a fejüket. Rögvest jelt adtam neki, hogy lépjen hozzám.

– Miről beszélnek? – kérdeztem tőle. A legfontosabb dolgokat mindig a legkevésbé jelentősektől lehet megtudni.

– Azt mondják, uram, hogy napszállat után semmi áron sem szabad kimenni.

– Ugyan! – szóltam, butának tettetve magam – ez minden városban így van, mintha Pesten vagy Bécsben szabadna éjjel az utcákon mászkálni. Mindenütt zsebmetszők és rablók sereglettek össze, és itt van még az egész garnizon is, ha ezek leisszák magukat és megvadulnak…

– Nem, uram, ők nem a katonákról és a rablókról meg a többiről, az összes várost rettegésben és félelemben tartókról beszélnek. A katonák azok katonák, de emberek, a rablók is emberek, tudja ezt, uram, de ez, ami a sötétből fenyeget itt, ez valami más.

– Mi más?

– Nem akarták megmondani. Félnek. A régens nem szereti, ha erről beszélnek.

Persze, gondoltam, persze, hogy nem szereti, amikor emiatt kérdésessé válik a régenssége. Ellenben a hallgatás még senkit sem mentett meg, sőt, azt is mondhatnánk, hogy fordítva igaz.

Nem kívántam erről beszélni többé, mert nem akartam, hogy szolgám megtudja jövetelem igazi okát. Soha semmit sem tudtam rábízni.

Érthető, hogy amikor megtudta hová tartunk, dühös lett:

– Uram, miért Szerbiába? Hiszen ott újból háborúznak a törökkel.

– Azért, mert jó az, hogy meglátogasd a hazádat.

– Kételkedem, uram, hogy ezt értem teszi.

– Hát akkor kételkedj – feleltem neki.

De el kell őt tűrnöm, mivel nehéz olyan valakit találnom, aki nekem dolgozna. Természetesen sokan dolgoznak nekem, mit sokan, majdnem mindenki, de csak úgy suttyomban, hogy ne lehessen észrevenni. Ritka az, aki tőlem személyesen kapná meg fáradságáért a jutalmát. Ellenben, az én szerbem mindenben kivételes.

Az elvesztett háború után a szerbek, a török elől, szökésre adták volt a fejüket, emez pedig meg sem állt Pestig. Ott bukkantam rá 1706-ban.

Első ízben a Kövér német-hez címzett kocsmában vettem észre. Hullarészeg volt, de nekem mindjárt tetszett. Nem tudom, miért. Okos tekintete volt és szép keze. Minek nekem egy okos, szép kezű szolga, nem volt számomra világos. Másodszor a Második találkozás nevű kocsma előtt pillantottam meg. Miért második, még most is ezen tűnődöm. Azt akarom mondani, hogy különös, hogy a kocsmát pont így hívják. Nekünk ez tényleg a második találkozásunk volt, és ezt előjelnek tartottam. Ismét részeg volt, nekem pedig le kellett guggolnom, hogy beszélgetni tudjak vele:

– Akarsz nálam dolgozni? – ő meg, akárha a legjobb osztrák ágyúból, azt felelte:

– Te vagy, hékás, az ördög!

– No és akkor? Hogy gondolod, hogy feltalálod magad a korszerű Európában ilyen előítéletekkel?

– Minek nekem a szellem tágassága, amikor úgyis állandóan részeg vagyok? –válaszolta, én pedig rögtön megértettem, hogy nemcsak hogy okos, hanem bölcs emberrel is van dolgom. Ilyeneket szeretek szolgának. Azon minutában rátértem a dolgok lényegére. Az élet értelmére.

– Tíz forintot fizetek, hogy a szolgám légy.

– Önnek mint ördögnek sokkal bőkezűbbnek kellene lennie.

– Ó! Bőkezűbbnek! Mintha a Foghíjas bőkezűbb lenne!

– Foghíjas?

– Hát az a zsidó. Foghíjas zsidó. Mit adott hát ő nektek?

– Semmit sem adott, de sokat ígért.

– Mi a neved, te bölcs ember?

– Novak vagyok. Tizenkét forint.

– Tizenegy – szóltam – sokat iszol.

– Tizenkettő, mert részegen okosabb vagyok.

Mindenki azt mondja, hogy az engedékenység az egyik legjobb fogyatékosságom. Ráálltam, ő meg azonnal kifakadt:

– És mondja kérem, mindig érdekelt, tulajdonképpen mivel foglalkozik ön?

– Hétféle dologgal. Csak héttel. Ezek a dolgok sorjában a következők, de vigyázz, a sorrend különösen fontos: gőg, kapzsiság, feslettség, irigység, falánkság, düh és a restségbeni kétségbeesés – az örök megváltás iránti közöny.

Tehát így fogadtam fel.

Hanem ez régen volt, harminc évvel ezelőtt.

Ebben a rengeteg ködben mindenki lassú meg zavart volt, ezért hosszú idő telt el addig, mielőtt a palotába léptem volna. Legalább bent nem volt köd. Főleg csak a pőre falak álltak ott néhány karcsú díszalabárddal, mint amilyenek a szász kastélyokban függtek I. János György idején. Akadt itt még néhány cikornyás buzogány is, egy fokos, pár huszárkard, vagy tíz tőr, öt-hat papír, egy kétkezes kard, melyet még Héraklész is csak üggyel-bajjal tudna felemelni, két jatagán, három szablya, néhány Murdock pisztoly és egy titokzatos tájat ábrázoló kínai selyemkép.

Az embert, aki fogadott, Schmiedlin bárónak hívták. Az Adminisztráció tanácsosa volt, egy kicsivel negyven fölött. Már kopasz, elég alacsony és sörhasú. A viselkedése inkább szívélyes volt, mint nyájas, és nem kellett neki sok, hogy a tárgyra térjen. Aki meg siet, az hibázik is, ahogy ez tudni való.

– Gróf uram – szólt izgatottan –, tudom, hogy önt azért küldték Bécsből, hogy kivizsgálja azokat a szörnyű eseményeket, melyek Őfelségét nyomasztják.

Nagyszerű, gondoltam, ez meg van róla győződve, hogy én császári különnyomozó vagyok. Hogyhogy nem jutott eszébe, hogy engem amiatt a háború miatt küldtek volna, melyet Ausztria délen folytatott? A kezdeti győzelmek és Niš elfoglalása után a császári hadsereg vereséget vereségre halmozott. Elesett Caribrod és Pirot, Niš pedig török megszállás alá került.

– Igen – jelentettem ki hidegvérrel – én császári különnyomozó vagyok, öntől pedig elvárom, hogy mindenben a segítségemre legyen, hogy mielőbb lezárhassuk a vizsgálatot.

– Mindent elmesélek önnek, amit tudok, de ön megérti, hogy személyesen kell kimennie, hogy azt meglássa.

– Mit?

– Azt – ismételte meg – aminek nincs neve.

– Jól van – mondtam – kimegyek – biztosra véve, hogy nem fogok.

– Ön egyáltalán nem fél.

– Nem – jelentettem ki határozottan, habár féltem. Ha nem féltem volna, el se jövök Belgrádba.

– Most pedig, mesélje el.

– Mindent a maga idejében – szinte suttogta Schmiedlin. – A régenst várjuk, minden pillanatban visszatérhet a vadászatból. Látja, mekkora a köd, a vadászat bizonyára nem volt sikeres, a régens pedig igen dühös, ha üres kézzel tér meg.

– Amennyire én hallottam, mindig dühös – próbáltam Schmiedlinhez közel férkőzni. Elmosolyogta magát és bólintott:

– Igen, és kérem önt, ne feledje, hogy ő nem szereti, ha az itteni eredeti címén, az adminisztráció elnökeként nevezik. Szólítsa Szerbia régensének.

– Észben tartom majd ezt.

– Még valami, ma este bál lesz itt a palotában. Ön nyilvánvalóan el fog jönni, de kérem, hogy semmit se mondjon a régensnek munkája természetéről. Ez csak felingerelné.

– De én császári külön…

– Bécs messze van, grófom, viszont itt rettenetes dolgok történnek a sötétben.

– Rendben van – én is bólintottam – de tudnia kell, hogy jön még egy bizottság, mely nem tud rólam, és melyet Ő Császári Felsége küldött, hogy velem párhuzamosan munkálkodjék ezen a feladaton. Ők nem tudnak rólam, mert nekem, többek között, az a dolgom, hogy őket is ellenőrizzem. Ezt a bizottságot egy fiatalember, egy orvos, Klaus Radetzky vezeti.

– Nagyon is várható – válaszolta a báró – nagyon is várható, hogy Bécsből küldjenek egy orvost.

Többé nem szólt semmit, én pedig megéreztem, hogy visszafogta magát. Ahogyan el is vártam, oly kedves volt, hogy megmutatta a nekem előkészített lakosztály felé vezető utat. Egy nem túl fényűző szobába léptem be, és lefeküdtem a széles kerevetre. Meg voltam elégedve magammal. Elaludtam, és csak rövid időre ébresztettek fel az első kakasok.   


Negyedik fejezet

Unter Razenstadt

(…)

2.

Kimentünk az éjbe, a ködbe. Gyorsan elértük a Királykaput, mely a Száva irányában óvta a Kalemegdáni vár bejáratát, illetve a városba vezető kijáratot. A kapunál őrködő katonák üdvözöltek bennünket, átmentünk rajta, és beléptünk a városba.

A hold időnként előbukkant a felhők mögül. Egy vékony sarlója hiányzott a teliholdhoz. A macskakő egyenetlen volt, mindketten, jó néhányszor, meg is botlottunk. Szűk és kanyargós utcákon haladtunk. Be kell vallanom, hogy eltévedek, ha a szolgám nem vezetett volna. Habár már régóta nem járt sem Szerbiában, sem Belgrádban, tökéletesen feltalálta magát a sikátorok labirintusában. Nem féltem, mert még mindig a Weissburgban, tehát a város német részében voltunk, és ahogyan Novak megmagyarázta, vámpírok nem bukkantak fel a Prinz Eugen-vonalnak ezen a oldalán. Még azok is, ellentétben az egyszerű emberekkel, tiszteletben tartották a határokat.

Viszont, amikor megérkeztünk a külső kapuhoz, mely a Razenstadt-tól választott el bennünket, a szívem a sarkamba szállt. A katonák könnyedén átengedtek minket, és egyhamar a Prinz Eugen-vonal túloldalán találtuk magunkat. Előttünk csak a sötét. Pontosan semmit sem láttam többé. Sem a holdat az égen, sem a házakat a földön.

– És most, uram – szólt Novak –, védekezés! – előhúzott a köpönyege alól valamit, amiről az első pillanatban nem tudtam kivenni, mi az. De megszagoltam. Egy fokhagymafüzér volt.

– Bolond! Te tényleg azt hiszed, hogy ez valóban megvéd a vámpírok ellen?

– Így menekedtek meg azok, akik látták őket.

– Hát tudod te azt, hogy állítólag ellenem is megvédi az embereket?

– Igenis, uram. De ha önre nézve hazugság, nem muszáj, hogy a vámpírokra nézvést is az legyen. Végül is, mi baja lesz, ha a nyakába kanyarítja.

– Semmi se lesz velem, de ez ostobaság. És nem is akarok menni, ha ez a védelmem. Ha a fokhagyma kell, hogy óvjon, akkor nem is maradok épségben.

– Miért nem hisz nekem, uram? Íme, én is a nyakamba akasztok egy füzért. Azt gondolja tán, hogy én kitenném magam a veszélynek? Meg vagyok róla győződve, hogy jó ez.

– Nem akarok menni!

– De nincs semmilyen veszély. Pisztolyaink is vannak.

– Kétlem, hogy a pisztoly meg tudja állítani őket.

És mért nem találkozunk azokkal a szerbekkel holnap, nappali fényben.

– Uram, ezek hajdúk, az osztrákok keresik őket. Ezenkívül, éppenséggel meg akarnak ismerkedni önnel.

– Tán csak nem mondtad meg nekik, ki vagyok?

– De igen, miért ne?

– Te megőrültél. Nem kell pont mindenkinek tudnia, ki vagyok. Szeretek inkognitó lenni.

– Elismerem, tévedtem. De meg kell jelennie. Nem fog talán csalódást okozni a rajongóinak. Annyi embert megöltek, kiraboltak, kínoztak, annyi nőt megerőszakoltak, hogy tényleg szégyen lenne, ha nem ismernék meg önt.

– És hiúk és tetszelgők-e, önimádók és irigyek-e és…

– Igen, igen.

– Jól van akkor, ide azzal a hagymával.

– Tessék, uram. De, van még valami.

– Mi?

– Még valamit fel kell raknia védelmül.

– Mit?

– Hát, nem is tudom, hogyan mondjam el.

És nem is szólt semmit. Csak elővette. A köpenyege alól. Nem akartam elhinni.

Elővette a keresztet.

– Megöllek! Mindenemre mondom, megöllek!

– Uram, nyugodjék meg. Ez csak egy kereszt.

– Én tegyem föl a keresztet?! Én?!

– Ezek együtt járnak. Igazán, uram, nekem így mondták. Nem ér semmit a fokhagyma kereszt nélkül.

– De én tegyem föl a keresztet? Én, a kereszt legnagyobb ellensége.

– Nem így kell erre tekinteni, uram.

– Hanem hogyan?

– Ha, mondjuk, valamely legrosszabb bűnös keresztet viselne, erre mit mondana?

– Azt mondanám, hogy képmutató.

– Na látja – szólt diadalmasan szolgám.

– Nem látok semmit.

– A képmutatás bűn. Ezt a Foghíjas nem szereti. Vajon nem a Foghíjas mondta valahol: "Ti farizeusok, képmutató, meszelt sírok vagytok", vagy valami hasonlót?

– Ah! Most Foghíjasnak nevezed.

– Ezek szerint, nem látom, miért ne cselekedne ön valami olyat, ami a Foghíjasnak undorító.

El kellett ismernem, hogy a következtetése helyén való. Fölakasztottam azt a szörnyűséget.


3.


Az utcák ereszkedtek. Mentünk a sötétben, ki tudja merre, nekem úgy tűnt terv és értelem nélkül. De céllal. Mindig így van: értelmetlenül, de céllal. Szolgám vezetett, minden sarkon gondolkodott, forgott, kémlelte a fekete eget.

Szedtük a lábunk, lépés lépés után, előre és le a ködbe és homályba. Az éjszaka koromsötét volt, hang nélküli, kivéve az én dobogásom. Novak oly puhán járt, nem is hallottam. Nem beszéltünk. Itt voltak körülöttünk. Tudtam. A vámpírok. Elöl-e vagy hátul, balra-e vagy jobbra? Valahol. Minden lépés utolsó is lehet. Forduljak be az első sikátorba? Forduljak vissza? Folytassam? Ugyanaz.

Szorítom a pisztolyt.

Ablak mellett haladunk el. Csukottnál. Lehet, hogy élet van mögötte. Könnyű álom. De ezt nem látjuk. Szüntelenül lefelé. Csak lépéseim, a puszta léptek, a puszta utcákon. Dobogásom. Visszhang. Lélegzem. Ver. Kérjem azt, hogy forduljunk vissza? De nem. Azt, hogy siessünk? De nem. Hogy megpihenjünk? De a pihenés nem megoldás semmire sem.

– Hihetetlen, hogy ön ma este mennyire kénbűzös.

Tompa lépések. És a szív. Érzem a folyó szagát. Lejjebb nem mehetünk. Hogy néz ki ez a város? A folyó? Biztos fekete. Nem csillámlik, nincs holdfény. Ha nincs, ami megvilágítsa, nincs is. Nem létezik magában. De érzed az iszapját. Hallod a kötelek feszülését. A nyikorgást. A víz csapkodását a csónakok törzsén.

Árnyék. Szürke árnyék a fekete éjben.

Vámpír!

Elkaptam Novakot.

– Mi lelte, uram?

– Vámpír! A kapuban. Ott elöl – szorongatom a felső karizmát. – Vámpír, ember!

– Semmit sem látok, uram.

– Fussunk!

– De nincs ott semmi, uram.

Utolsó idő. Utolsó könyv.

– Én nem szóltam semmit, uram.

Hullám a lehorgonyzott hajóba. Másodszor. Harmadszor. Az árny a víz felé hajlik. Füleli az egyenetlen hangokat. Kiegyenesedik, megrázva magát, talán, mert néhány csöpp ráfreccsent. És aztán eltűnik.

Sokáig megyünk a folyó mellett. De gyorsabban. Állandóan hátra tekingetek.

– De hát, csak úgy tűnt önnek, uram.

Árral szemben vagy folyásiránt gyalogolunk-e? Hogy ez mennyire nem fontos, ha nem vagyunk a vízben! Értelmetlen folyás. A folyó sodra visz. Én meg kívül állok, és engem semmi sem visz. Nem is akadályoz. Árral szemben minden gond nélkül, folyásiránt enyhülés nélkül.

Soha sem kell átadni magunkat. Soha szembeszállni. Kívül kell lenni.


4.


Pékségi kocsma. Nincs felirat, de szolgám azt mondja, ez a neve. Bementünk, és alig tudtam kivenni a belsejét a dohányfüsttől. Azt mondják, hogy Varaždin környékén jó dohányt termesztenek. És íme, itt már előszeretettel szívják. Durva arcok bámultak ránk. Igaz, túlságosan is jól voltunk öltözve. És nem bűzlöttünk. A százéves és százöles bűzben de még mennyire érződik a kölni illata. Ez jobban zavar, mint egy csipetnyi bűz a versailles-ok francia parfümjei közt.

– Az urak meg mit keresnek itt közöttünk? – kérdezte az egyik, felállván. Ez volt a legtestesebb az összes közül.

– Azért vagyunk itt, hogy találkozzunk Vukkal és Obrennal – felelte a szolgám.

– Osztrák kémek – szólt a másik, szintén fölállva. Ez is hatalmas volt. Nem látszott a szeme a szemöldökétől.

– A szerbség árulói! – ugrott fel a harmadik. Nem is kell említenem, mekkora volt.

– Brankovicsok! – ugrott fel a negyedik. Hatalmas.

– Sváb fajzat – az ötödik. Kicsi, jóllehet.

Körbevettek minket. Kitapogattam a pisztolyt köpenyem alatt. Lelőhettem volna egyet. Novak még egyet. A többi húsz megragadott volna bennünket. A pisztoly nem segíthetett. Megérintettem a fokhagymát. Habár ezek a szerbek nem voltak vámpírok. A kereszt? Hiszen keresztények. Nem oltalmazhat meg a feszület a Foghíjas hívőitől.

– Nézd, mekkora nagy keresztet visel!

– És fokhagymát!

– Vámpírok elleni védelem.

– Vámpírok elleni, osztrák mocskok.

– Megkívánják majd ezek a vámpírokat, ha meglátják, mit csinálunk velük.

Röhögés.

Közeledtek. Lassan és élvezettel. Elővontam a pisztolyt. Legalább egy velem tart.

(…)

Ötödik fejezet

A kalemegdáni vár

(…)

7.

– Itt az idő az álarcosbálra – jelentette ki ünnepélyesen [a szolgám, a ford.], és akkor, megpillantván az ördögjelmezt és álarcot, forgatni kezdte a szemét, de bölcsen tartózkodott bárminemű kijelentéstől.

– Inkább hallgass – mondtam, ő meg szót fogadott. Segített felöltözködni. Sajnos, az álarc szemhasítékai túlságosan is közel voltak egymáshoz, így nem valami jól láttam rajtuk keresztül. És mivelhogy jócskán besötétedett, egyrészt magától az éjszakától, másrészt a felhőktől, jószerivel egyáltalán semmit sem láttam.

Elkezdett esni. Erős szél fújt, a nyitott ablakokon keresztül beverte az esőt a szobába. Szembogaram csücskén ménkő villanását észleltem.

De mindez mégsem akadályozott meg abban, hogy nagyszerű legyek, mint mindig:

– Megállapodtál nekem azokkal a szerbekkel?

– Egyáltalán nem volt nehéz, uram, egyszerűen nem tudtam, kit is válasszak, mindegyik munkát akart.

– És? Aztán kit választottál?

A villám olyan erősen csapott le, mintha a szobámat találta volna el.

– Egy požarevaci virgonc legényt, ő tűnt a legrátermettebbnek és legmegbízhatóbbnak. Nemrég járt Kosovón. A dicső Kosovón.

– Ha már Kosovónál tartunk, mindig meg szerettem volna kérdezni tőled, ti szerbek, miért ünneplitek Kosovót, amikor az a vereségtek volt.

– A kosovói veszteség jutalom számunkra. Ha győztünk volna, ki tudja milyen baj zúdul a fejünkre.

– Hm, hm! Ezt nem tudom, viszont azt tudom, hogy vereséget szenved sok, a Foghíjasnak kedves nagyság … És hogy hívják azt a fickót?

– Nem tudom, nem kérdeztem tőle.

– Most menj, nem lesz rád szükségem reggelig.

Novak boldogan elfutott, hogy egész éjjel ihat, én pedig eligazítottam kosztümöm ráncait. Fel voltam készülve. A tükör felé fordultam, maga az ördög tekintett vissza rám. Villámlott egyet. Meghajoltam, és így szóltam:

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam,


jóízlésű és vagyonos ember vagyok,

sok éve forgolódom köröskörül,

sok emberi lelket és hitet elraboltam.


Elégedetten felnevettem, az ördögön a tükörben viszont nem látszott semmi, a maszk teljesen elfödte az arcot. Megfordultam, és hallottam, amint a vörös palást belehasít a levegőbe. A mennykő megint lecsapott valahol a közelben.

Kiléptem a folyosóra. Meglehetősen sötét volt, az egyedüli fény a tartókban álló fáklyáktól eredt. A tartók között is vagy húsz lépés távolság. Bizonytalanul lépkedtem a nyitott ablakon át beesett esőtől síkos lépcsőkön.

Arra gondoltam, hogy milyen pompás, maszkabálra való az idő, és elégedetten tekintettem ki az éjszakába, az esőbe.

Akkor úgy tűnt, mintha látnék valakit. Magam sem tudom, miért, de kidugtam a fejem az ablakon, hogy jobban megszemlélhessem. Kint, az épületek egyike előtt, valamilyen emberek álltak. Azon tűnődtem, vajon kik lehetnek, és miért tűrik az ítéletidőt? Milyen gond vagy kereset hajtja őket?

Eszembe jutott egy régi vihar. Zuhogott az eső, éjszaka volt. A szamárháton ülő ember belovagolt a városba. Vizes volt, leeresztett vállú. Olajfa alatt álltam, és kevésbé áztam, mint ő. Tudtam, hogy jönni fog, és vártam. Két karaván bement, egy kijött a városból. Néha hallottam a hajcsárok kiabálását, és ez volt mindössze, ami áthatolt az esőn.

Szamáron érkezett. És az eső elállt. Igazi ítéletidő támadt. És akkor láttam, hogy a szamár pálmaleveleken tapos. Alighanem az előbbi karavánok közül az egyiknek terhe felborult.

Megcsillant a holdfény, ezért vettem észre a leveleket.

Jeruzsálem bejáratánál.

Megcsillant a villám, és egy pillanatra megvilágította az udvart.

A három alak ázott. Ketten kifejezetten bajszosak voltak. Az egyik bajszos még ó-lábú is, a másik kopasz. Egyértelmű volt, ezek a hajdúk, Vuk és Obren. A harmadik háttal állt nekem, de világosan láttam, hogy osztrák tiszti uniformist visel. A következő pillanatban minden ismét átláthatatlan sötétbe és esőbe borult, olyan sötétbe és esőbe, hogy nem tudtam biztonsággal megállapítani még hármójuk további jelenlétét sem. Azután a mennydörgés belevágott a fülembe, és önkéntelenül két lépést hátráltam a folyosó közepe felé.

Miről beszélgethetett a két hajdú, kiknek fejére Ausztria vérdíjat tűzött ki, az osztrák tiszttel a Kalemegdáni vár kellős közepén? Rögtön azt feleltem magamnak, hogy biztosan valami rosszban sántikálnak, mert a jó cselekedetek nem keresik a sötét és a zivatar oltalmát. A kérdés csak az volt, ki ellen készülődött a gonosz, a Foghíjas ellen-e vagy ellenem?


Hatodik fejezet (folytatás)

Álarcosbál

2.

A régens csupa füllé változott. A szeme könnyezett, a rövidlátástól-e vagy a részegségtől, a borospoharát bal kezében szorongatta. Undok sebhelye kivörösödött.

– Nem fogja elhinni, Őfelsége, de a művészetet én találtam ki.

– Elhiszem neked, a művészet ördögi dolog.

Villámlott egyet.

– Ez kezdetben volt, amikor az emberek kiűzetve a paradicsomból először ismerték meg a szenvedést. Rögtön gonoszakká és az enyémekké váltak. De nekem ez egyáltalán nem volt szórakoztató. Szeretem, ha az ember választ a jó és a rossz között, az egyik oldalról átpártol a másikra, és csak a végén csatlakozik hozzám. De, mivel a kezdetektől fogva ronda volt minden az életükben, az emberek föltétel nélkül gonoszakká váltak, nem hívén abban, hogy létezik a jó is.

Lecsapott a villám.

– Akkor adtam én nekik a művészetet. Később betűket is adtam nekik, hogy leírják, és hogy mindörökre megmaradjon. A világon létező egyedüli tökéletességet ajándékoztam nekik – a teljes hazugságot. Paradoxon, nem igaz?

– Hm, igen. De az ellenfeled ölbetett kézzel ült talán?

– Ő sohasem tudta, mit kezdjen a művészettel. Amely önmagában nem rossz, de hazugság. Másrészt, én találtam ki, amaz ezt soha nem felejtette el. Nem múlt el sok, jött amannak az ellencsapása: a történelem. Újból egy mese, de olyan, amely színleli, hogy igaz. Akkor érkeztek meg mindazok a könyvek, mint amilyen a Biblia is. Ellenfelem nem tudott ellenállni annak, hogy a jó oldalára ne álljon, de ön, mint hadviselt ember, mondja meg nekem, mi hajtja az embereket a rosszra, a történelem, mely igazság, vagy a művészet, mely hazugság?

– A hatalom és a vagyon.

Ezt mondván azonnal elfordult tőlem, és a legközelebbi borosasztalhoz lépett. Adósa maradtam néhány mondattal, de úgy döntöttem, hogy később megkeresem. Elindultam, hogy fölkutassam Mária Augusztát. Ki akartam deríteni, melyik az álruhás hercegnők közül. Meglehetősen sok volt a nő, közülük sokan bizonyára férfiak, ebben nem kételkedtem, de abban nagyon is, hogy a hercegnő férfinak öltözött volna. Neki erre nem volt szüksége. Mindjárt kizártam két boszorkányt, egy szerb népviseletes lányt, három Aphroditét, kettőt almával, egyet nélküle, ez talán a Párisz lekenyerezése előtti lehetett. Ugyancsak elvetettem Oféliát, Lear három leányát, Klütaimnésztrát és Antigonét, és rövid habozás után, lady Macbethet is – a dráma minő szeretete a belgrádi udvaron! – és még néhányukat, akik termetük miatt nem lehettek a hercegnő, és Szent Johannára, valamint Madame de Pompadour-ra összpontosítottam.

Éppen elindultam a Madame felé, amikor váratlanul tükör elé kerültem. Megszemléltem magam, már amennyire lehetett, a rosszul beigazított szemnyílásokon keresztül. Könnyedén meghajoltam. A tükörkép ugyanúgy. Két hüvelykemet a fülemre tapasztottam, tenyeremet kifelé fordítva meglengettem az ujjaimat. A tükörkép ugyanúgy. Jobb kezem hüvelykujját az orromra helyeztem, majd bal kezem hüvelykjét jobb kezem kisujjára, és újfent elkezdtem mozgatni ujjaimat. A tükörkép szintén. Annyira mulatságos voltam saját magamnak és lelkes, hogy levetettem a maszkot. A tükörkép álcázott maradt.

Óvatosan kinyújtottam a kezem, hogy megtapintsam a tükröt, és könnyűszerrel az ördögöt érintettem. Összerezzentem. Így szólt:

– Örvendek, hogy megismerkedtünk,

Remélem, kitalálod a nevem,

De ami téged zavarba ejt, az játékom természete.

Sátánian felkacagott, és eltűnt a sokaságban.

(…)

Utasi Anikó fordítása


* Mirjana Novaković: Strah i njegova sluga (A félelem és szolgája) című első regényének. Álarcok alatt c. részéből