Nagy Abonyi Árpád

Hogy vagy?

Amikor arra gondolok, hogy hányszor hangzik el ez a kérdés naponta anélkül, hogy a kérdező tényleges választ várna rá, – mondhatnám, csak úgy, megszokásból: köszönöm, megvagyok.

Amikor erre nem gondolok, szinte megszokásból, gondolkodás nélkül vágom rá: köszönöm, jól.

Amikor a kérdés régi, mondhatnám finoman, kedves ismerőstől érkezik, akivel már hosszabb ideje nem találkoztam, s a kérdő mondatot valódi tudakozódásnak értelmezem, mely mögött számomra vélhetően a kíváncsiság félmosolya bujkál; megállok egy pillanatra, s elgondolkodom: valóban, hogy vagyok?

Amikor azonban éppen választ szeretnék adni, és egy pillanatig még eltűnődöm, akkor valaki, egy másik személy, türelmetlenül újabb kérdést ránt elő, mint kardot hüvelyéből, s közben elfelejtem, mit is akartam válaszolni az előző kérdésre; szóval kérdést intéz felém, hogy hogyan érzem magam folyton útközben, vagy talán kissé finomítva, nem gyötör-e az otthontalanság?

Amikor jól meggondolom a választ, erre a második kérdésre ezúttal, s már mondanám is, ááá, ugyan, miért gyötörne, eszembe jut, mi van, ha tényleg igaza van, vagy mondjuk praktikusan, a lényegre tapintott, nos, ekkor eszembe jut az egyetlen lehetséges, pontosan igaz és igazul pontos válasz: ugyan, hiszen már régóta otthon vagyok az otthontalanságban.

Amikor eszembe villan, hogy én is kérdezhetnék, hogy talán nekem is kell, kellene feltenni hasonlóan egyszerű, nevezzük néven, triviális kérdéseket (ha másnem, csak a dialógus kedvéért), melyekre feltehetőleg válaszok is érkeznének, jobbak, rosszabbak, felszínesek vagy akár súlyosak, akkor az is eszembe jut, hogy nem vagyok feltétlenül bizonyos abban, hogy minden esetben érdekel a válasz; tehát végül azt a következtetést vonom le, hogy nem, nem kell kérdeznem, csupán válaszolnom, vagy talán azt sem minden esetben.

Amikor ekképpen nyugtatva magam, mondjuk így, nyugszom, a kérdező arca ismét felém fordul, szemében fény gyúl, látom, komolyan gondolja azt, amit mindjárt, pillanattokon belül egy kérdő mondat szavaira konvertál; – s így is történik, valóban: szavakat rak egymás mellé, ugyanis mi mást tehetne?, gondolom; s mindjárt tovább: nocsak, ez is egy kérdés?, s így tovább; önmagam csapdájába esve, önnön kérdéseimet megválaszolatlanul hagyva, tehát, amikor éppen itt tartok, alig követve már az eredeti gondolat fonalát, hallom a szavak egymásutánját: mondd, hogy vagy oly távol, oly messze, hogy érzed magad?

Amikor arra gondolok, milyen szépen lehetne ezt a kérdést megválaszolni, intelligensen, ha tudnám, érzelmesen, ugyancsak, szóval akkor semmi eredeti nem jut eszembe, csupán Wim Wenders filmjének címe cseng fülemben: Oly távol, s oly közel, és már tudom is, tulajdonképpen ez a válasz, amelyet csak részletezni újabb kérdésekkel tudnék: mihez közel?, s mihez távol?, de ekkor ismét ellentmondanék önmagamnak, de hát valójában miért is ne, miért ne fognám karon a dialektikát, ezt a szép nevű feslett nőt (Dialektika), akiről, amelyről az ellentmondás fogalma jut eszembe vitatható helyességgel, minden álszemérem és párthovatartozás nélkül.

Amikor tehát rájövök, hogy menthetetlenül belekeveredtem az önmagam által szőtt hálóba, s már-már elsikkasztom a kérdés igazi értelmét (sok bába közt elvész a gyerek, mondhatnám, de nem mondom), akkor tehát csak annyi a válaszom: jól, köszönöm, jól.

Amikor azonban a szememre hányják, vetik, hogy folyton kibújok a kérdés alól, s félmondataim korántsem elégítik ki a kérdező kíváncsiságát, zavarba jövök, ami persze gyorsan elmúlik, de továbbra is úgy teszek, mintha még mindig tartana; ekkor tehát váratlanul, az önámítás és a hiúság határán egyensúlyozva, igyekszem némileg tetszetős választ fabrikálni, csalóka reménnyel telve persze, hiszen a következő pillanatban már rá kell döbbennem a közhelyszerű igazságra, miszerint könnyed, mondhatni meggondolatlan hazugságom önmagam ellen fordul, mondhatnám leleplez, akkor, akkor már persze késő, s nem marad más, mint az egyszerű felismerés, hogy én is éppolyan veszendő, s szavak által megvesztegethető vagyok, mint bárki más.

Amikor aztán mindezt többé-kevésbé elgondolom, mondhatni divatos szóval, felfogom, nem kívánok már mást, csupán azt, ne legyen végre több kérdés, s ne legyen több elvetélt gondolat, mellyel hasztalan, s mondhatnám, reménytelenül próbálnám egyetlen tetszetős egyenessé kifeszíteni az örök kérdőjel makacs görbéjét.