Németh István
Talán a világ minden táján az első kérdés, amit feltesznek egymásnak találkozásuk alkalmával a jóbarátok, ismerősök, szomszédok: hogy vagy, hogy van? Ezúttal egy folyóirat szerkesztője szegezte a mellemnek.
Itt volna a jó alkalom, hogy kiöntsem a lelkemet. Néha ki is önteném egy igaz barátnak, akiről tudom, hogy volna türelme meghallgatni. Sajnos ilyen igaz barátja nemigen van az embernek. Mert ha még igaz is az a barát, és a hogylétem őszintén érdekli, alig hogy felteszi a szóban forgó kérdést, máris a saját bánatát vagy örömét kezdi ecsetelni, ahogy az már ilyenkor lenni szokott. Attól tartok, hogy jómagam is ilyen igaz barátja vagyok a barátomnak.
A körkérdés feltevője azonban komolyan gondolta a dolgát. Őszintén érdekli, hogy, hogy vagyok. Hogyvanságomra nem szóbeli választ vár, hanem írásbelit. Üljek le a papiros elé s írjam le hogyvanságomat.
Nehéz feladat. majdnem olyan nehéz megoldani, mint diákkoromban a dolgozatírást. Magyar nyelvből. Ez mindig nehéz feladat volt számomra. Sok mindenre kellett ügyelnem: a helyesírásra, a mondatszerkesztésre, a tartalomra, még a dolgozat külalakjára is.
Ezúttal leginkább arra, ki ne adjam magam a nyilvánosság előtt. Vallomásfélét várnak tőlem hogylétem felől, elmondhatom-e ország-világ előtt, mily kutyául érzem magam néha, máskor meg áldom a Teremtőt, hogy még mindig a vendége lehetek?
De hiszen amióta írsz, írással foglalkozol, folytonosan nem ezt teszed-e? Komoly koponyák állítják, hogy irodalmunkból hiányzik a vallomásos próza. Badarság. Tulajdonképpen minden tollforgatót az önvallomás kényszere ültet az íróasztalhoz, újabban a számítógép elé. Mert mi mást, ha nem a saját fájdalmát és örömét szeretné elmondani a világnak? Ám mely fájdalmak és örömök, az író hite szerint, mások fájdalmával és örömével találkozik. amikor Petőfi a tizenkilencedik század derekán ez ellen tiltakozott, más világ volt, mint manapság. És Petőfi is más volt, mint a mai lantpengetők.
Így azonban, ilyen szószátyárkodással nehezen jutunk el a dolog lényegéig. Az én hogyvanságomig.
Ami tulajdonképpen végtelenül bonyolult, kuszált, zavaros, ugyanakkor egyszerű, mint a pofon.
A kedvem, a hogyvanságom, a közérzetem tulajdonképpen az időjárástól függ a légköri és a talajmenti dolgok alakulásától, a reggeli rádióhírektől, az ebéd ízétől, attól, hogy szólnak hozzám a szeretteim, az irigyeim, attól, észreveszik-e a szerintem remekműnek tartott firkálmányaimat, attól, kisüt-e a nap vagy beborul az Ég, és még sok minden mástól, fontos vagy kevésbé fontos dolgoktól, akárcsak, gondolom, a legtöbb embertársamé, akinek a sorsa azonos vagy hasonlatos az enyémmel.
Egyszer, régen, kezdő koromban megkérdezte valaki apámtól, jó, jó, rendben van, hogy firkálgat a gyerek, de mért olyan borongósak a cikkei?
Apám nem tudott rá válaszolni.
Én se tudok.
Talán azért, mert nekem haza helyett csak szülőföld jutott.
De ha még ezt is elveszteném, még „borongósabbak” lennének a cikkeim. Pedig sokszor úgy érzem, hogy veszendőben van.
S hogy befejezzem, még csak annyit: gyerekkoromban, ha megkérdezték egy sokat élt, sokat látott öregembertől: hogy van?, a bácsika válasza leginkább így hangozott: vagyogatok.
Ennél bölcsebbet én se tudok mondani. Vagyogatok.