Ninkovné K. Olga Mária
A nagy és világhírű gyűjteményekkel szemben írásunk témájáúl szolgáló – kicsinek is nevezhető gyűjtemény, zentai és szabadkai szemszögből is szemlélhető. Nekünk, vajdaságiaknak, fontos művészettörténeti adatbázis. Olyan értékes műveket tartalmaz, amely Zenta és Szabadka két világháború közötti művészeti életére, valamint a zentai művésztelep húsz évére világít rá. A gyűjtő és öccse mellett, a gyűjteménnyel kapcsolatban a vajdasági képzőművészet két markáns alakja, Hangya András és Ács József bontakozik ki. Az első volt a gyűjtemény bábája, a második pedig a pártfogója. Persze ők is egy nagy és értékes kölcsönhatás részesei. Mind, ahogy az örökösök is, mi magunk, azok lehetünk.
Tóth Margit Zentán született 1912-ben – az idén ünnepli kilencvenedik születésnapját – Tóth Mihály (1886–1918) helybeli ácsmester és felesége Etelka első gyermekeként. Amikor édesapja az I. világháború áldozatává vált, tesvéreivel, Erzsébettel (1913), Józseffel (1916–1935) és Etelkával (1919) árván maradt. Nehéz anyagi körülményeik miatt, minden gyermeknek korán kellett munka után nézni, főleg Margitnak – a legidősebbnek, és Jóskának – a család egyetlen férfitagjának. Margit 1933/34-ben Szabadkára került és kereskedőként dolgozott, a neves Engler üzletben, a másik két lány 1936-39. között Belgrádban kapott munkát az Elka gyárban, Jóska pedig az elemi iskola négy osztálya után asztalos segédnek szegődött a zentai Weiner Lipót féle bútorgyárban. Itt alkalma nyíllott a műbútorfaragás, illetve a fa faragás, valamint a kötelező rajzórák által a rajzolás műveletének megismerésére. Hamar kiderült tehetsége. A nemrégiben elhunyt Tripolszky Géza, a Tóth család gyermekkori szomszédja, emlékeiben őrizte Jóska, helybéli figurákat ábrázoló szén rajzait, amelyeket az utcabeli kerítéseken lehetett látni, Risz Ilonka néni pedig azt mesélte, hogy a fiú ,,műterme” a kukorica-góre volt, ahol gyors mozdulatokkal faragta kis fa figuráit. A szomszéd gyerekek szerettek Tóthékoz járni, mert Etelka néni, hasonlóan gyermekeihez, kedves és nyílt természetű ember volt. A látogatók között akadt akit a család művészet iránti szeretete ragadta meg, mint például Szlavniæ Nestort (1921-...) a későbbi amatőrfestőt, aki azt vallotta, hogy a művészetett itt szerette meg. Az sem lehet véletlen, hogy Margitért két fiatal, tehetséges festő is rajongott. Elsőként, 1929-től, a zentai Vladica Nikolić (1909-1986) aki abban az időben többször is megfestette a Margit arcképét: az egyik kép Margitot matróz ruhában mutatja be, és ma a szabadkai Városi Múzeum tulajdonában található (1. kép)1, a másik, művészileg erőteljesebb, tehát később készült – pontossan 1931-ben, s az alanyt iskolaköppenyben ábrázolja (2. kép)2. 1965-ben került az újvidéki Szerb Matica Képtárába a néhai Bácsaki Képtár többi 277 művével együtt3. Margit néni, ahogyan most én hívom, leveleiben így írt Vladicáról: ,,Jól emlékszem, romantikus, és szép ifjúkori kapcsolat volt a miénk, de két éven belül vége lett, különböző helybéli rosszindulatú intrikák miatt. Az én portrémat dr. Jovan Milekics szabadkai műgyűjtő vette meg Bácsaki Kétárába, miután Vladica szép sikereket ért el önálló kiállításával a belgrádi Cvjeta Zuzorić-ban.” Levelében két fotót is melléket Vladicáról és zentai műterméről, ami nagy értéknek bizonyul, ha tudjuk, Zenta két világháború közötti képzőművészeti életére eddig kevés fény derült.
Margit néni másik ifjúkori hódolója, az 1933-ban Szabadkán felfedezett nagy rajztehetség, a szintén szegény sorsból fakadt Hangya András (1912–1988) volt. Szabadkán ismerkedtek meg, miközben Margit ott dolgozott. Öcsét Jóskát, valamint annak barátját Almási Gábort is ő megismertette meg vele44. Jóska, ezt megelőzően, 1931-ben, a zentai bútorgyárban kötött barátságot Almási Gáborral (1911–1994), a tehetséges fiatal műbútorfaragóval, akiből a későbbiek során a vidék első nagy szobrászművésze lett. Őt követve került Jóska 1933-ban Szabadkára, Sípos tesvérek bútorgyárába. Itt folytatódott művésszi fejlődése. Almásival feljárt Oláh Sándor festőművész műtermébe, aholy gyakran ült modelt. Ekkor festett róla Almási arcképet55, mintahogy Jóska is ez időtájt festehette egyetlen megmaradt képét, egy férfi arcképet6. Margit, Hangya által készült kisméretű arcképe (3. kép)7 is ebben az időben készülhetett. A kép emléket állít plátói kapcsolatuknak, mert alul e következő felíratot őrzi: ,,Margit emlékezz”. Az idő vasfoga, talán éppen ennek a rövid üzenetnek köszönhetően nem feledtette el a két fiatal nemes és szép kötődését, amelyre ugyan fátyol borított elősször a lány, majd a fiú házasságkötése. Az üzenet magyarázatot ad még két Hangya kép tartalmára is: az egyik a szabadkai dr. Vinko Perèiæ gyűjteményben található tempera vázlat, amely fák alatt ülő párt ábrázol – a festőt, aki ball kezével átkarolva támasztja meg a válára boruló lányt (4. kép)8. A lány külleme – szépsége és viselete – Margitra utal, mintahogy a kép datálása (1934), és az a tény, hogy Tóth Margit későbbi képgyűjteményéből került elő egy másik hasonló olaj-festmény (5. kép)9. Ezen is, sudár fák alatt bújik meg egy pár. A matróz pólós fiú, fejét a föjéle hajló lány ölében hajtja, arcuk ugyan nem látható, mégis tudjuk, a festő és a néhyi kép tulajdonos, Margit volt az ihletadó. Levelezésünk során, Margit néni egy 1934-ben készült fényképet is küldött, amely közepén ő áll, oldalán öccsével, és Hangya Bandival. A levélben hozzáfűzi: ,,Hangya Bandi az én és az öccsém jó barátja volt, akiben megbízhattam, s akivel barátságom öccsém halála után is folytatódott. Neki minden bánatomat elmondhattam, mert jószívű ember volt és megértett engem. Amikor Belgrádba került Dobrovics Péter rajtanfolyamára (1936), néhányszor meglátogattam, annál is inkább mivel két húgom is Belgrádban dolgozott akkor. Később, amikor Bandi folytatta tanulmányit az Akadémián (1937) vasárnaponként eljártunk a belgrádi Bólyai Farkas egyetemi kör tánc rendezvényére, sott Boschánnal és Áccsal is találkozthattunk. Szerettem Bandi akadémiai műtermében is eljárni…” S hogy olyankor kiállításokat is látogattak, későbbi gyűjteményének katalógusának első sorai árulkodnak: ,,A képzőművészet iránti érdeklődésem és őszinte vonzódásom nagyon régi eredetű. Egy döntő eseménnyal kezdődött a festészet elbűvölő hatása. A harmincas évek közepén egy velem egykorú festővel barátkoztam. Fiatal volt, tele idealizmussal és ambícióval. A művészet iránti szeretetet át akarta vinni másokra is. Abban az időben egy nagy méretű kiállítást rendeztek Belgrádban, s ezt, a festő hosszas rábeszélésére, együtt néztük meg. Vagy kétszáz mű mutatta be az olasz reneszánsz kiváló alkotásait. Az ismert olasz metserek tájképeivel és portréival nem, tudtam betelni. ...Megkapott a festészet varázsa, mely azóta is hatalmában tart… A kiállítás megtekintése után szenvedélyes képgyűjtő lettem. Szenvedélyemnek persze akkor még igen gyenge anyagi fedezete volt. A képek azonban, ha lassan is, de szaporodtak.”10 Ezek a sorok Hangya András szerépének bizonyítékai, Tóth Margit gazdag gyűjteményének kialakulásában. A gyűjtő visszaemlékezései szerint az első megszerzett darabok között volt a szintén zentai, Jenovác Pistának, a zentai városházát ábrázoló festménye11.
* * *
Igy indult útnak az a gyűjtemény amely ma egyedülállóan őrzi gyűjtőjének zentai és szabadkai művésznemzedékének korai alkotásait. Sajnálatos azonban az a tény, hogy amikor ezen nemzedék tagjai a második vilgháború utánni képzőművészetünket megalapozták, már hiányzott közülük az egyik legtehetségesebb, Tóth József (1916–1935). Tóth Margit öccsének tehetségét 1934-ben fedezte fel a közvélemény egy akkoriban divatossá vált karitatív akció során (Hangyát is hasonlóképpen fedezték fel 1933-ban). Egy zentai újság 1934-ben hírt ad arról, hogy Szőke Béla állatorvosi egyetemi hallgató, Schwarzer Gyula végzett jogász és Tripolszki Aladár orvostanhallgató a hadiárva szobrászművész sorsát kezükbe vették és elhatározták, hogy nagyarányú segélyakciót indítanak, hogy Tóth tanulását lehetővé tegyék és zágrábi tartózkodását biztosítság – miután Iván Mestrovics neves Zágrábban élő szobrászművészünk látta négy szobrát javasolva a zágrebi képzőművészeti iskolába való beíratkozását.12 A cikk, még közli, hogy ,,a Politikában is megjelent hír szerint, a fiatal tehetséget, a szegény asztalosimast, magához veszi egy évre Mestrovics Iván, a világ legnagyobb szobrászművésze”. A Híd, balloldali vajdasági magyar folyóírat, augusztusban kiállítást is szervezett a tehetséges kezdő művészek megsegítésére a zentai Rolyal Szállóban, ahol Tóth József szobrai is ki voltak állítva13. A kiállítás teljes anyagi és erkölcsi sikerrel zárult14, úgy hogy Tóth József 1934 szeptemberében valóban Zágrábban lelte magát. Szeretteinek innen címzett levelei színessen beszélnek a következő hónapokról. Gimnáziumba is jár, sokat tanul és rajzol, egy orvostól tanul anatómát, s közben szegényessen él, sokat éhezik és fázik, s végül megbetegszik15. Kénytelen hazatérni. 1935.június 10-én hunyt el, amiről a Híd szerkesztősége is megemlékezik.16 1952-ben, amikor Palicson megrendezik a Magyar Ünnepi Játékok keretében a Vajdasági Magyar Képzőművészek seregszemléjét, Tóth Józsefet sem marad ki a sorból. Aztán, a hatvanas évek végen felé fedezik fel újra művészkörünk agilis tagjai, s 1970-ben egy zentai emlékkiállítás után megjelenik monográfiája is.17 Ez ad ötlelet az 1955 óta Németországban élő Tóth Margitnak, hogy csaknem négy évtizedes gyűjtő munkájának eredményét, szülővárosának, Zentának ajánlja föl. Ajándékgyűjteményét öccsenék nevére keresztelte. Az ajándékozást ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a kolleció egy a célnak megfelelő képtárban legyen elhelyezve, aminek köszönhetően – a kérésnek eleget téve – a város végre valóban képtárat és új múzeumi épületet kapott. Történt ez 1972-ben, amikor a zentai – és egyben jugoszlávia első háború utánni példamutató művésztelepe már kerek húsz évek sikeressen működött, egy úgyszíntén értékes gyűjteményt is létrehozva ezzel. A Vajdaságban, Tóth Margit gesztusa nem volt egyedülálló. A szakirodalom szerint az 1945-től 1985-ig terjedő időszakban több mint negyven képzőművészeti gyűjteményt ajándékoztak a köznek18. Ezek száma különösen 1961 után növekedett meg, amikor Újvidéken külön épületet kapott Pavle Beljanski képzőművészeti gyűjteménye. Zomborban is ezt követően jött létre a Milan Konjović Képtár.
* * *
Tóth József újrafelfedezésében és az adomány létrejöttében annyi esztendő távlatából megállapítható, hogy Tóth Margit sógorának, Ács József (1914–1990) festőművésznek, pedagógusnak, újságírónak és művésztelep szervezőnek centrlális szerep jutott. Mint említettük már, a Tóth lányok Belgrádban ismerték meg az ott tanuló, vajdasági származású festőművésznövendéket, aki majd feleségül veszi egyikőjüket, Etelkát. Rövid helycserék után, Zentán telepdtek le, és miután Ács József is kivette a részét az 1952-ben Palicson sorrakerülő Vajdasági Magyar Képzőművészek retrospektív seregszemléjének szervezésében, ugyanazon évben sikerült neki létrehozni Zentán Jugoslávia első háború utánni művésztelepét. Röviddel utánna áthelyezték Újvidékre, hogy ott az Iparművészeti Főiskola igazgatója legyen, egyésszen 1956-ig, amikortól nyugdíjbavonulásáig a Magyar Szó, vajdasági magyar napilap képzőművészeti felelőse – kritikákati és beszámolókat ír, képzőművészeti levelőiskolát vezet. Műterme is a Forum Kiadóházban helyezkedett el. Tehát, nem volt nehéz tűzközelből indítványozniai és kiviteleznie a Toth József monográfiát , melynek anyagát ő maga vállogatta. Amúgy az egész vajdasági képzőművészeti élet aktív kísérője és résztvevője volt, főleg a zentai és topolyai művésztelepek vezéregyénisége. Természetes hát, hogy Tóth Margitnak, immár mint rokonnak, aki 1955-ös Németországi kikültözése után időnként hazalátogatott Zentára, Ács József s az általa állandóan pesztrált zentai művésztelep művészei segítették gyűjtőtevékenységében. Az ajándékgyűjtemény katalógusában Margit minderről így vall: ,,Életemnek másik döntő eseménye 1955-ben volt, amikor családostúl együtt külföldre költöztem, Alig, hogy elhagytam szülővárosomat, olyan honvágy kerített hatalmába, melytől a mai napig nem tudtam szabadulni. Minden erőmet arra összpontosítottam, hogy sok tájképet szerezzek a szülőföldről, a Vajdaságból. Azt akartam, hogy az idegenben, a képeken keresztül velem legyen Zenta és a Tisza, melyektől elszakadni soha nem tudtam…Képgyűjteményem nagyra növekedett, s ez nem kizárólag nem az én érdemem. Kihasználom az alkalmat arra, hogy köszönetett mondjak festő ismerőseimnek és barátaimnak a megértésért és nagylelkűségért. Az ő hozzájárulásuk nélkül nem adhatnék Zentának ennyi képet… stb. ”19
* * *
A közel 300 képet (olaj képek, vázlatok, grafikák) magába foglaló adomány Zentára kerülésével, egyrészt a város két világháború közötti képzőművészetének elveszetnek hitt értékes részei (Vladica Nikolić, Jenovac Stevan, Almási Gábor), másrészt a zentai művésztelep első húsz évének legjobb alkotási közé tartozó művek kerültek vissza kiindulópontjukra. Abban a pillanatban, amikor az adományozás történt, a zentai múzeum képzőművészeti fundusa egyenlő volt magával az adományal, úgy hogy, a múzeumi tárgylista ezzel megduplázódott, valamint ha a művek értékének tekintetében, bátran állíthatjuk, hogy az adomány minden darabja nívós mű. A legtöbb közülük Ács József munkája – számszerint 71. Ide tartozik Tóth Margit és férjének Fritz Thiel-nek arcképe (6.kép)20, valamint a náluk, Urbachban 1967-ben tett vendégség alkalmával készült akvarellek is.