Robert Perišić
Leköpheted azt, aki rólunk kérdez
Novellák
A behajtók
Öcsi már réges rég elfelejtette, hogyan vitatkoztak Joskóval arról, hogy milyen autójuk lesz, ha megnőnek. Sanja is elfelejtette, habár ő volt e vita egyetlen tanúja.
– Nekem varburgom lesz! – mondta Öcsi. Tudniillik az apjának Wartburgja volt.
Habár Josko apjának egy ősrégi, halványkék Volkswagenje volt, amit Folcikának becéztek, mégis így szólt: – Nekem béemvém lesz, ha nagy leszek!
Öcsi ezt lehetetlennek találta, ezért így szólt: – Ugyan, ki ad neked arra pénzt?!
Josko erre: – Ha az én papámnak Folcikája van, akkor nekem béemvém lesz!
Ezt Öcsi felettébb különösnek találta. Meg volt győződve, hogy Josko ezt Sanja miatt mondja, hogy a Sanja beleszeressen, és hogy összeházasodjanak, ha megnőnek. Öcsinek rokona volt a Sanja, de mégis féltékeny volt rá.
– Hogyhogy? – kérdezte Sanja Joskót. Josko így szólt: – Hogyhogy a nagypapának egyáltalán nem volt autója, a papámnak meg van? Mert nálunk mindig több van. Biztos, hogy lesz béemvém, de talán repülőm is. Mert nekem több lesz, mint a papámnak. Az új gyerekekenek mindig több van.
Ezen a ponton Öcsi elkomolyodott és elgondolkozott, és első ízben volt elégedett azzal, hogy kicsi – mert ők ezek az ,,új gyerkekek".
– Akkor nekem mercédeszem lesz! – mondta Öcsi. Hirtelen nagyot fordult vele a világ.
– Nekem meg lesz egy nagy babám kocsival, meg egy emeletes házam! – mondta Sanja.
Josko erre azt javasolta: – Vetkőzzünk le meztelenre!
– Hm... menjünk haza! – egyezett bele Öcsi.
Sanja elszaladt, nem akarta. És valószínűleg ő hívta fel később Öcsi mamáját, aki tetten érte őket, az új gyerekekeket pucéran, és úgy elnáspágolta Öcsit, hogy az mindent elfelejtett.
Joskót is elnáspágolta a saját anyukája, meg Sanját is az övé, mert nézte a fiúkat. És mindhárman elfelejtettek mindent. Legalábbis ez foroghat fenn.
Öcsi tehát nem emlékszik erre a dologra, és fogalma sincs, hogyan gondolkoznak a mai gyerekek. Ez még az emlékezésnél is nehezebb, ki tudhatja azt? Fogalma sincs, mit néz, mit lát a kisfia. Néha úgy érzi, hogy a gyerek ért, habár szinte semmit sem beszél, pedig már itt lenne az ideje. Mond néha egy-egy szót, mintha értene. Néha valóban ért, látszik rajta. De mintha nem lenne jelen.
– Te, mér nem beszél ez a gyerek? – kérdezte a feleségétől.
– Engem kérdezel?! – válaszolta az asszony.
– Mennyi idős most? – ezt mindig elfelejtette.
– Három lesz mindjárt.
– Szarás – mondta Öcsi.
A gyerek úgy nézett rá, mint aki érti.
Más idők járják, ki tudja, mit tudhat a kölyök? Lehet, hogy sejti: Josko nem vett repülőt, de még béemvét sem. Lehet, hogy tudja: Josko az öregjének a jugóját vezette – amit ez akkor vett, amikor a Folcika szétesett –, amíg el nem ment a háborúba, és amíg a háborúból haza nem jött szabadságra, és az első este túl nem adagolta magát. Mégis beszámították neki, mintha a háborúban esett volna el, és a brigád minden évben két hasábos, gyászkeretes megemlékezést tesz közzé a Slobodnában.
Öcsi egyébként is már rég nem barátkozott Joskóval, talán azért nem, mert ő továbbra is autókról fantáziált. Joskóból meg rocker lett, és volt valami bendje a városban.
Sanja pedig – hiszik, vagy nem hiszik, Öcsi, annak ellenére, hogy mindent elfelejtett, sohasem bocsátotta meg neki, hogy nem látta őt meztelenül, és hogy a kislány beárulta őket. Már régóta úgy tettek, mintha nem is együtt nőttek volna fel, soha nem emlegették a régi dolgokat. Sanja hozzáment Stipa Lekóhoz, aki épp közeledett, miközben Öcsi az autója alatt feküdt.
– Mi baja? – kérdezte.
– Nem t'om, egyszerre elkezdett rázkódni, mintha kifogyott volna a benzin... – mondta Öcsi.
– Ki köll ezt dobni! – mondta Leko.
– Á, jó ez még. Csak helyre köll pofozni egy kicsit.
Leko valahogy gyanakvóan gyújtott rá.
– Semmi baja, csak meg kéne bütykölni. De nincsenek már igazi mesterek, bazmeg.
– Senki se akar má' baszkódni ilyesmivel – mondta Leko, és kifújta a füstöt. Erős cigarettát szívott, és sötét szemüvegben járt. Olykor meggyapálta a Sanját. Egyszer Sanja motyogott valamit erről az Öcsinek, aki csak nézett értetlenül.
– Nincsenek már igazi mesterek – így Öcsi. Szerette az ilyen patinás mondásokat.
– Fáj a faszuk! – így Leko. Ő szó szerint lefordította a mondatot.
– Voltam a Buricná'. Nézem, hogy dógozik, hát ez egy kézze' nyúkál a motorházba, semmi szerszám, érted?! Nem akartam szóni semmit. Beültem a kocsiba, lássuk, megy-e. Mire hazaértem, má' elkezdett köhögni. Érted, egyik keze a motorházba', a másikba' meg a cigaretta!
– Á, kinek van manapság kedve evve' baszkódni – mondta Leko. Ő egy majdnem új béemvét vezetett.
– Később megmondtam neki, meg én: nincs ez jó, ember! Hát így bizony senki se fog jönni hozzád, mondtam neki. De hogy én többet nem jövök, az szent! – mondta Öcsi.
– És erre ő? – kérdezte Leko megvetően.
– Adj egy cigit! – mondta Öcsi, miután beletörölte a kezét a nadrágjába. Rágyújtott.
– Ő? Semmit, mintha nem mondtam vóna semmit. Tudod milyenek a mesterek, nem lehet ezekke' normálisan beszélni – mondta Lekónak.
– Aha – bólintott emez.
– Elnéz melletted, aztán sarkon fordul, és úgy elmegy, mintha ott se lennél, mindegyik ilyen! Hát az anyád picsáját, mondom én ennek a Buricnak. Az anyád büdös picsáját!
Leko megköszörülte a torkát: – Erre ő?
– Odament a kasszához. Visszalökte az ötven kunát, és elment kezet mosni.
– Fáj a fasza, nem megmondtam.
– Jó van, nem vagyok süket! – mondta Öcsi. És bevágta a motorház tetejét.
– Menjünk be! – mondta Leko.
– Mindjárt, csak megmosom a kezem! – mondta Öcsi, és bekente a kezét meg az ujjait rózsaszín kézmosó pasztával.
Később, miközben Opuzen felé tartottak, hosszabb hallgatás után Leko felröhögött, és így szólt:
– Má' ne haragudj, de úgy hallottam, télleg nem tudom, igaz-e, hogy a fiad csak egy szót tud mondani: azt, hogy Tudjman.
– Micsoda?!
– Hogy nem mond se mamát, se papát, csak Tudjmant.
– Kitől hallottad ezt?
– Há', hallottam, csak úgy.
– Micsoda kibaszott baromságokat össze nem beszélnek az emberek!
– Ne haragudjá' má'! Kit érdekel!
Suhantak a fekete béemvében, és a Severinát hallgatták. Öcsi kibámult az ablakon. A gondolatai ide-oda kanyarogtak hepehupásan, mint a horvát utak. Egyszer csak azon kapta magát, hogy azon agyal: kivel kefél a Severina. Jó bőr. Aztán a feleségére gondolt. A felesége, objektíven nézve: fiatal, csinos; de valahogy teljesen elpárolgott előle. Pontosan: úgy érezte, mintha nem is létezne. Mintha a szó lényegi értelmében nem lenne. Megpróbálta felidézni, milyen volt, mikor még nem párolgott el. Igen, emlékezett, milyen hangosan beszélt, nevetett, milyen valóságos volt a teste a tenyere alatt, s ő micsoda kedvet kapott ettől, kedvet, hogy nekilóduljon valamilyen irányba, hogy tényleg, gondolkodás nélkül, de kurvára belepicsázzon az életbe. És ez nyilván így is történt. Az asszony ma is hangosan beszél, s ő igyekszik bírni idegekkel. És ha visszaemlékszik arra, arra a kedvre, mindig csak ez a szó jut az eszébe – elpárolgott. Oda jutottak, ahova, ő magányosnak és dühösnek érezte magát, mint valamikor rég, amikor a döntő mérkőzéseken súlyos vereséget szenvedett a Hajduk. Ez is hol van már. Nincsenek már fontos meccsek. Csak az unalom meg az ingerültség.
És fogalma sem volt, kivel kefél a Severina.
– Mit gondolsz, a Severina, ha férjhez menne, ő is, mondjuk úgy... elpárologna? – tette fel kérdést Lekának.
– Mit? – rándult meg ez.
– Nem érted? Hogy keresztüllátsz a nőn, nem is látod.
– Aha! Fenéket! – mondta Leko.
Öcsi egy bizonytalan pontra szegezte a tekintetét, mintha azt fürkészné, mennyi van még hátra Opuzenig.
– Hm, tudja az ördög... – mondta.
– Most mit szarsz... – dünnyögte Leko.
Opuzenig egy szót sem szóltak többet. Leko más zenét rakott fel. Misót.
Leko azok közé a sofőrök közé tartozott, akik kemény kézzel, egyenes háttal vezetnek.
A nyaka körül aranyláncot hordott kereszttel, melyen egy apró, arany Krisztus agonizált, a csuklója fölött pedig, ahol vékony, fehér a bőr, azt írta, hogy 4. BOJNA, Bracónak úgy tűnt, hogy a JNA betűk* ebben a 4. BOJNÁ-ban valahogy más színűek, kissé halványabbak és szétfolytabbak, mintha sokkal korábban tetoválták volna, mint a 4. BO-t.
Leko elfordította a tekintetét az úttestről, de még mielőtt Bracóra pillantott volna, ez már másfelé bámészkodott.
Megtalálták azt az embert. Leko elmagyarázta neki, miről van szó, ki ez az ipse. Valami tulajdonos, megvan vagy öt iksze.
Nem, nem öt cége vagy ilyesmi, hanem ötven éves, érted má'.
Disznószemű, pocakos pasas. Az előszobájában álltak, a pasi velük szemben pislogott. Jó nagydarab ember volt, de be volt szarva, a Leko pisztolyát bámulta.
Na, most kell belevágni. A lambériás, szűk előszobában, a lámpa zavaros fényében Öcsi arra gondolt, hogy bele kell vágni, kinyújtani a karját, megragadni valahol, miközben a fejében egy óra veri a másodperceket bizonytalanul, mint mikor zavaros fényben ázó, lambériás szeparéban ülsz, szemben a nő, akiről még nem tudod biztosan, akarja-e vagy nem akarja, csak mosolyog kényszeredetten, ki kell, az ördögbe is, nyújtani a karodat, megragadni végre a csuklóját komoly tekintettel, meg kell törni a jeget.
A bizonytalan óraütés a fejben, ez a jelen.
Az előszobában. Öcsi megragadta a kövér pasas karját, és keményen hátracsavarta, mire az felvinnyogott.
Ekkor Leko bedugta a pisztolyt az övébe, és lekent egy pofont az ipsének.
Aztán még egyet.
És így tovább, és így tovább, megállapodtak, hogy öt nap múlva visszajönnek.
Öt nap múlva Leko ismét a kocsi alatt találta Bracót. Nem köszönt.
Miközben a rózsaszín kézmosó kenőccsel kente a kezét, Öcsi megszólalt:
– Nincs itthon az asszony.
– Na és? – mondta erre Leko.
– Ki vigyáz a gyerekre.
– Hát hová az anyja picsájába ment?!
– Melózni.
– Mér nem szótá'? Hívtam vóna valaki mást.
– Nem jutott eszembe. Csak most jutott eszembe, hogy nincs itthol.
– Hát akkor hozzad a gyereket is!
– Hogy?!
– Annyi hely van a hátsó ülésen, amennyit akarsz.
– Komolyan?
– Velünk jön! – szögezte le Leko.
A kis srác valamit motyorászott: ,,Vuuu. Tuuu. Vuuu." Így leírva tulajdonképpen silányan hangzik, de hogy is le lehetne visszaadni azt a süvöltést. Ez jobb. Süvöltés. Vuuuuu. Lekónak az idegeire ment. Hallgatott. Öcsi mérges volt. Nem tudta, mért. Az asszonyra? Lekóra? Kire?
A kis srác motyorászott valamit: ,,Vutu, vutu, vutu."
Neki milyen autója lesz?
Suhantak, a gyerek bámészkodott, süvöltözött és köpködött szerte-széjjel.
A gyereket bent hagyták a kocsiban játszani.
Az ipse várta őket. Még mindig disznószemű volt és pocakos. Ezúttal dohány is volt nála. Az előszobában álltak, behívta őket, üljenek le. Nagy darab ember volt, kiköpött gazda. Jószándékúnak mutatkozott. Odaadta nekik a dohányt, sőt fölkínálta, hogy dolgozzanak neki.
,,Hogyan?!", kérdezte Öcsi.
,,Halljuk egymást", köszönt el Leko.
Később ittak. Leko kokójából is beszippantottak egy keveset. Valamelyest jobb lett a hangulatuk. Leko odalökte neki a részét. Ücsörögtek az üres vendéglőben valahol Pisakon, és ittak.
,,És a kölyöknek?", kérdezte Öcsi.
,,Mi?", rikkantott Leko.
,,A része."
Leko kimutatta a foga fehérjét. Ez mosoly volt.
,,Hát a kölyök is velünk vót."
Ez Lekónak nagyon nevetséges volt. Bracónak is egy kicsit, de nem hagyta abba.
,,Hát velünk vót, vagy nem?!"
A kis srác csak nyújtogatta a nyakát, tágra nyílt szemmel bámészkodott, mint egy okos kiskutya. Öcsinek úgy tűnt, érti.
,,Lehet róla szó... ha kimondja", szögezte le Leko. És felbambult a plafonra, tátott szájjal. Mintha azon törné a fejét, röhögjön-e vagy sem.
,,Mit? Mit mondjon ki?"
,,Tudjman. Ha kimondja, hogy Tudjman, megkapja a részét", jelentette ki, és kikerekedett ábrázattal ránézett a gyerekre.
Öcsi nem haragudott. Jó alkunak találta. Ráadásul még mulatságosnak is. Szörnyen jó kedve kerekedett. Dolgozott a kokó.
,,Na, mondjad, hogy Tudjman", biztatta Öcsi a fiát.
A gyerek csak nézte.
,,Tuu-djman, Tuudj-man, Tudj-tudj-maan", ismételgette neki Öcsi a gyerekbeszédet imitálva komikusan, hogy a gyerek fülébe másszon.
Semmi.
A kis srác kinyitotta ugyan a száját, de nem a hangadás érdekelte, hanem talán csak a szájmozgás.
,,Tuuuudj-maaaann..."
Leko nem bírta tovább, kitört belőle a röhögés.
Öcsi ránézett, és olyasvalamit gondolt, hogy ,,milyen bolond ez a világ".
,,Tuuuudj-maaan", ismételgette már Leko is, aki alig ült meg a seggén, dőlt a röhögéstől.
,,Így, így! Hallod Leko bácsit!" – súgta Öcsi a fiának.
,,Tuuudj" – mondta Leko csücsörített szájjal, majd leresztette az állkapcsát – ,,maaan."
Belebámult a gyerek képébe. A kicsi mintha némileg zavarba jött volna.
Erre Leko vigyorogva emelte fel a fejét, csodálkozva önmagán, hogy mitől vidámodott így fel, meg hogy Öcsivel mennyire megértik egymást így röhögve, mint még soha, afenébe, milyen különös, bazmeg.
Orgia.
A pincérlány a pult mögül nézte őket, neki is mulatságos volt, habár nem tudta, miről van szó.
Most már mindketten vonítottak a gyerek előtt, aki tágra nyitotta hosszú, göndör szempillás szemét, és bámulta ezt a két lényt, akiket az autó szaga meghitt közelségbe hozott hozzá, amint a szájukat nyitogatják: ,,Tuuudj-maaaan. Tuuuuudj-maaaaaan."
,,Tuuuuudj" – itt szünetet tartottak, majd folytatták – ,,maaaannn..."
A gyerek is mosolyogni kezdett, he, felnevetett, he, heh, de nem mondott semmit, hanem, mintha hirtelen feleszmélt volna, megreszketett a feje meg az egész kis teste, a szeme meg az apró fogacskái eufóriásan felragyogtak, gyermeki visongás tört ki egész tüdejéből, összecsapta a kis kacsóit, integetett, de látszott rajta, hogy nem fog felrepülni.
Nálad minden a várakozás jegyében áll
Feta éjjel-nappal a rádiót hallgatja. Így próbál kigyógyulni homályos betegségeiből. Melyek nincsenek is. Melyeken nem segít sem a tabletta, sem az injekció, sem a kórház, sem a halál, se semmi!
– Zodiákus hívja Angyalt...
Hajlamos a túlzásokra. A bizarr világnézetű Feta egész nap rádiót hallgat. Karácsonyi üdvözletek: mindenki egyért. Egy mindenkiért! Lehet, hogy igyekezni kéne egy kicsit. Kitalálni valamit Szilveszterre. Egyedül maradni szégyen.
– Zodiákus hívja Angyalt...
Semmi.
Nem, nem. Feta jó okkal gyanakszik, voltaképpen meg van győződve, hogy minden koholmány! Az emberek, akik kisgyerekekkel szaladgálnak a ligetben, a születésnapi gyertyák, a karácsonyfák, a hólabdázás, a közeleg az új esztendő, a Szilveszter... Folyton közeleg valami! Ész nélkül jön-jön, és bámul! Mint a mindenünnen fehérlő fogsorok, az újságokról, a homlokzatokról mosolygó arcok. (Vlatka Pokos minden irányból támadott. Mégis úgy tűnt, hogy meghátrál.)
Van alternatíva. Külföld is van. A világűr gyakorlatilag végtelen.
A világ telis-teli van szerencsés lehetőségekkel.
– Koholmány, koholmány! A világ kicsi! Néhány négyzetméter! Minden egyéb hamis képernyő és vakablak!
V. Pokos a csúcson.
Az Újév a küszöbön.
A karácsony a házban.
Feta úgy tesz, mintha nem lenne. Éjjel-nappal a rádiót hallgatja. Ül az ágyban. A feje mögött megfeketedett a fal. Nem vesz részt a nyereményjátékokban.
A rádió metafizikai hatalom. Van jó, van rossz, leszámolás és harc, minden szükséges dramaturgiai elem megvan. Feta a rádióra koncentrál.
Megpróbálja kikapcsolni. De nem megy. Kapcsold ki. Aztán később kapcsold be ismét. Hadd szóljon, mondja magában. Jól van, hadd szóljon, habár idegesít. No de csak szóljon, gondolja magában, mintha valakinek a kedvére tenne vele.
Kik ezek?
,,Who are the Motherfuckers?!"
Teljes erőből harsog! Hatalmas hullámok verése, brussss... A szoba csordulásig megtelt, akár egy akvárium. Feta felkel, kiimbolyog a konyhába.
A táplálékért folytatott küzdelem során az ember kifejlesztette az ér...
Telmét.
Belép a konyhába és nézi a leltárat: ki tudja, mi minden él a mosogatóban?
Telmez a gondolat ér!
– Zodiákus hívja Angyalt...
Nulla.
Nosss... Az élet kezdetének homályos pillanatától kezdve – a természet továbbra is csak hajtja a magáét!
Van egy végtelen szalag, melyről folyton hullanak alá a papucsállatkák! Papucsállatkák, hidrák, gombák, parányi, százkarú szörnyellák. Mennyi papucsállatka, hidra, gomba és parányi, százkarú szörnyeteg él az ő kozmás, büdös csetrese alatt?
Tányérok, vörös-fekete mártások kávézaccal leöntve, olajcsöppek úsznak a pocsolya színén. Lótusz a ragacsos part mentén... Lepra, India...
Feta enni akart volna.
(Nem volt kutyája, aki felfalta volna utána a maradékot. Elsőnek és utolsónak evett.)
Elmélyedt a bánatos gondolataiban. Sóvárgott a tisztaságra. Semmihez sem ér, csak néz. Az örök harcmező, tegnap, ma, holnap: a mosogató. Csak azt akarta, hogy hagyják őt békén. Csetres, parányi szörnyellák, gyomor.
A mosogató kész történelem: az örök csatamező. Mindig csak rombolás és áldozatok.
Frontok mindenütt. Ma mindent elmosogatsz szép lassan, elásod, de holnap ismét mészárlás lesz. Nem nézek oda – Feta elfordítja a fejét. Ez az és. Sejtek. De. Már!
Lehet, hogy a parányi szörnyetegek a csövecskéikkel hatalmas oktosejtté álltak össze, amely félig élve, félig holtan, mint a szikla alatti rovarfészek, vár rá a tányér alatt?!
a rádió harsog
minden összeállt
belülről behálózza a házat
Octopussy
Az utolsó pillanatban betör James Bond: SZÉTVERNI EZT A FÉLHOLT CSETREST!
Legyilkolni! Rászórni valami vegyszert, hogy szétmarjon mindent! Aztán elásni! Mindent elásni!
De.
Feta nem bolond.
Ő rádiót hallgat! Ez a módszer megvédi minden akciótól.
A rádió, ez a harsogó sovány madár glóriát von a feje köré. Jól látja ő mindezt.
Tudom, én túsz vagyok. Tudja, ő túsz. Evilág túsza. Rá fogja vetni magát az ágyra. Rá fogja vetni magát az ágyra. A fejére húzza a takarót. Azt mondja majd: Ez nem igaz, nem, minden koholmány!!!
Tehát minden koholmány.
No de lássuk, mi is történt valójában: azelőtt Feta ugyanígy téblábolt a lakásban – közben recsegett a rádió, csikorogtak a csontjai, nyikorogtak a rugók, az ágy, a belei, a rádió, a fogai, a belei, meg plusz az az ismeretlen recsegés – mégsem érezte magát közel sem így. Azért, mert pontosan kiszimatolta: lesz valami, történik valami, lesz, lesz!
Várta a pillanatot.
És: épp elment egy italra az Atihoz, épp ivott volt, mikoron a ,,Dzsox" presszóba, ami Ati hivatalos neve, mikoron tehát a presszóba belépett Ő, és kért egy pohár vizet. Nagyon fiatal volt, zsenge és feszes, ez a lány, aki akkor: ránézett a tágra nyílt zöld szemével, mint aki álmot közvetít élő adásban, és mindenfélét, ami nem fogható! Fetát mintha valami belevette volna az ismeretlen erők forgódobjába, s ez annyira más volt, mint minden eddigi tapasztalata, hogy teljesen készületlenül érte, egyszerűen a lány felé taszította valami, és annyira élvezetesen, kristálytisztán és csábítón szólította meg őt (ami eddig abszolút soha nem sikerült az életében), úgy ragyogott valami különös energiától és hamis szépségtől, hogy a jelenlévő Atinak tátva maradt a szája, a lány pedig a pohár pereme fölött nézte, szomjasan kortyolva. Itta a mély vizet a forró, verőfényes nyárban.
– Nálad minden a várakozás, a jövőre való felkészülés jegyében áll – mondta. – Tudok mindent az állatövekről, s te a csillagokhoz tartozol.
Csillogó tekintettel elhallgatott. Más ember lett! Egy tapasztalt bűvész, aki abszolút ellenőrzése alatt tartja a valóságot, minden moccanást néhány méteres körzetben! Parányi, fodros hullámokkal szórta be a lány szemét, mely csak a folytatást várta, semmi más nem érdekelte. Színek és formák elvarázsolt fonadéka volt a hipnotizált lány, aki hipnotizált, mint a nap meg az árnyék fellobbanó csatája az áldott alkonyi órán, a hasa úgy lejtett a vékony, sötét nyári ruha alatt, mint az alacsonyan szálló fellegek, melyek végre reményt ébresztenek ebben a kánikulában, az egyetlen reményt, és muszáj volt őt elképzelni esőben. Tiszta, záporozó esőben, mely éppen most, néhány kis cseppel kezdődik lassan, mint minden vízi titkok legmélyebbike.
– Te a csillagokhoz tartozol, hagyd el a szüleidet, és vess el minden koloncot, mint a szegények, menjünk, van kéglim, te elérhetetlen, te kimondhatatlan... – már elindultak, eveztek szerelmesen. – A te kimondhatatlan hajad szörfözés, pelyheken át, egyre mélyebbre és mélyebbre, rajta keresztül Feta, azaz én, suhan, akárha hózáporban...
Miközben szótlanul belefúrta ujjait a lány hajába, maga sem tudta, miért, dideregni kezdett, reszketett a hidegtől!
Feta, a szegény, rosszul öltözött, majd anyaszült meztelen srác.
Csókolóztak a puha, mezítelen időben. A csiklandós, meghitt időben csókolóztak, meg minden. A mérhetetlen időben. (Semmi tik-tak!)
A szoba mélyén, bent, a szótlanságban Feta is elhallgatott, hosszan, hosszasan hallgatott, a lány járt-kelt, le-fel, főzött három ebédet, az illat mindenhova behatolt, háromszáz ebédet, sűrű volt, háromezret, harapni lehetett a levegőt.
Hosszú élet volt ez, hosszú, biztonságos, örök.
De egy napon Feta, ismered Fetát, megfeledkezett arról, mert sok-sok idő elmúlt, szóval megfeledkezett arról, milyen nagy hatásúak a lányhoz intézett szavai, és Feta hibát követett el.
Lapozza az újságot, odaér a horoszkóphoz, és így szól: – Újabb kedvező időszak áll előtted, tengerentúli utazás is lehetséges. Mélység: EU...
Gunyorosan beleborzongott: Mélység – EU... A lány fejé fújt, mintha erős szél lenne, mely messzire sodorja.
Mindet tudott az állatövekről. A lány megmondta, hogy szerdán utazik. Feta nem hitte el.
Képtelen volt elhinni. És lám, most a fejére húzott takaróval fekszik a kéglijében, és azt hajtogatja, hogy minden koholmány! Van tér? Ki lehet jutni valahova? Kikecmeregni, hogy újjászüless egy tágasabb világba, melyhez képest ez csak nyálkás, anyagi bendő, mely minden oldalról nyomott, védett, táplált, untatott a sötétben – mindaddig, míg ki nem jutottál. Van folytatás? Gondolatban komolyan foglalkozik a kijutással: ki a nyílt, tágas, fényes levegőbe, lebegni, keresztülhatolni a dolgokon, a dolgok pedig rajta keresztül, mint a dezodor, mint a pontocskák, egymástól távolodó pontocskák, ezek nem vágyak voltak, hanem utazó képek, úgy érezte, ez valóban megtörténik egy új dimenzióban, jövendő forma, vagy mi, nem emlékezett az elmúlt életére, egyáltalán nem emlékezett az elmúlt életére és nem is hitt benne, ám hitt a lélekben, mely apró szilánkokra hasad, mint a pezsgősüveg a hajó oldalán, van aki mélyre száll, van aki habbá foszlik, minden szétsziporkázik, mint a pezsgő a levegőben! Amikor minden szétszóródik, mint a fény, ezer csöpp robbanás által, akkor megindul az idő visszafelé, minden ismét testekké áll össze lassan, palackokká, a pezsgő hosszú állás után ismét visszatér a szőlőszemekbe, a földbe, az üveg az üvegfújóba, visszafelé folyik az idő, képzeld el az embereket, amint félnek a születéstől mint végső torkolattól, mely után nem tudják mi következik, világosság vagy csak sötétség. És minden férfi a velejében érzi a tulajdon végét egy nőben, az ő fájdalmában, élvezetében, szerelmében, míg méhének embriójává nem töpörödik, s legvégül: osztódás, oon, ovum, ovula, spermatozoid, millió fejecske, visszatérés a faszba, az anyja picsájába, és így tovább. Az idő visszafordulásának pillanata teljesen észrevétlen lesz, mint mikor keresztülrepülünk a Földön, és átugrunk egy napot. Mindent tudok az állatövekről, mondta.
– Mindenesetre most majd sok minden az emberektől függ, ők pedig jóindulatúak lesznek veled – mondta. – Egész nap Cifrával iszom, bocsásd meg, dear, de nem tudom elviselni a búcsúzkodásokat.
Bocsánatot kért, de tudta, hogy imbolyog, hogy Cifrával együtt ingnak, mint a hintán maradt gyerekek, ezen a komoly, nagy repülőtéren, ahol minden egyenes, mint az egészséges gerinc meg a torony, minden bele van szúrva szilárdan a földbe, minden mélységes biztonsággal átszőve, és mindez a levegőbe tart, mindenkinek van valami dolga odafent.
Cifrával integetnek, integetnek az üvegfalon át, a lány hátrafordul.
Kissé görnyedtek, mint akik eláztak, ő meg Cifra, a megölt illegális harcosok, integetnek a nagy üvegfal mögül a reptéren.
Nézte Cifrát meg a hülye, görbe lábát a fekete farmerben.
A repülő már messze járt. Nyilván valahol a piramisok felett.
A kocsiban Feta motyogni kezdett: Mindez koholmány, semmi sem normális, senki nem ment sehova, nem megyünk, nem állunk, nem vagyunk normálisak, se józanok, se részegek... Cifra nekihajott egy oszlopnak, és széttörte ezt az illúziót.
Nos, így volt.
A mágia soha többé nem lépett működésbe.
Szó voltál, és szóvá leszel.
Most pedig karácsony van. Közeleg az Újév.
És hever Feta a sötét kéglijében, a fejére húzza a takarót, és mormol: Zodiákus hívja Angyalt, Zodiákus hívja Angyalt, Zodiákus hívja Angyalt... A végtelenségig ismételgeti, éjjel-nappal szól a rádió, a végtelen szalagról papucsállatkák hullanak, a konyhában valami növekszik, Vlatka Pokos pedig minden oldalról támad.
A sajtkorong
A város elváltozott a sötétben.
Fijúúúúúúú. Martina leguggol.
BUUUM!!!
Valahol mögötte.
Így mondták: amikor meghallod a fijúúúúú-t, vesd le magad a földre. Gondolkodás nélkül! Mert feléd röpül; lehet, hogy a fejedre esik, lehet, hogy egy kilométerrel odébb landol. Jobb, ha nem a talpadon várod ki az eredményt, mintha te játszanál célbadobást. Hanem fordítva. Nézz körül, nézd ezt a síkságot – mindez céltábla, ezen jársz, ezen cipeled a táskádat, mint hangya a terhét. Vésd ezt bele abba az ostoba kobakodba.
– Én meg leguggoltam, mint egy tyúk!
Fogja a táskáját, és szaporán lépeget, akárha gyorsított filmen.
Mégis, mintha nyerésre állna. Bizonyos tekintetben. Mintha valamit megspórolt volna. Egy dobást. Látod, nem volt közel, hiába vetetted volna el magad. Mondjuk, leveted magad, és a távolban esik le. Ez olyan, mint mikor megveszed a villamosjegyet, arra gondolván: száz százalék, hogy jön az ellenőr. És erre nem jön. Persze, hogy sajnálod. Majd máskor jön, amikor nem lesz jegyed. Így aztán, ha leveted magad... mintha a valódi veszélyt csalogatnád.
Tehát lógott. Méghozzá nem fapofával, állva – hanem felemásan. Csüccs!
Nem volt gyakorlata a háborúban.
Hülyeség lenne most lefeküdni az útra. Szólószám a sötétben. Elegáns csaj, új CK szerelésben... fekvőtámaszt csinál az úton?!
Mindig azon volt, hogy a legjobb kiadásban mutassa meg magát otthon. A szülei miatt. Meg a többiek miatt. Calvin Klein remek, ebben egyetért Amerika, Európa.
Ki érti ezt? Hogy le kellett volna hasalnia az útra!
Szaporán jár az agya, akárcsak a lába. Már befordult az utcájukba. Most már biztos talajt érez a talpa alatt. A Stanko Vraz utcára még egyetlen gránát sem pottyant. A legnagyobb balhé az volt, amikor felrobbantották a szomszéd házát, amitől az ő ablakaik is megrepedeztek.
– Ha eddig nem pottyant, nem is fog!
Közelít.
– Nem is fog!
Csönget. Bámul a teljes elsötétítésben. A sárga falak csak emlék.
– Szia!
– Naneee!
Szünet.
– Te vagy az? Mért nem szóltál ide, hogy jössz?
– Mert azt mondtad volna, hogy ne jöjjek.
Martina anyukája mindig olyan megértő.
– Minek jöttél?!
– Mert bolond vagyok.
Martina anyukája megértő, Martina pedig mindig olyan bolondos.
Másznak fel a lépcsőn. Csigalépcső van a házukban. Mint egy kávézóban.
Apa odafent nézi a tévét. Ilyen cool pofával bámulják a képernyőt? Adják a bátrat a gránátokkal szemben? Mennyi seduxen kell ehhez? Mire várnak? A híradóra?
Apa. Örökké az a leplezkedő szemérmesség és palástolt gyöngédség mindkét fél részéről. És lánya.
Ölelés-féle.
Martina leül az asztalhoz. Anya apára néz.
– Én azt hittem, hogy te a szigeten vagy.
– Jól van na, majd később elmondom – nyögi, mint akit lefárasztott az utazás.
A stressz és 21 téveszme a bőrről.
– Nem utaztál el egy héttel ezelőtt a Tomislavval Cresre?
Martina keres valamit az útitáskájában.
– Hagyjad már, hadd pihenje ki magát ez a gyerek – mondja apa, mint aki feladja.
Fegyverszünet.
– Hoztam nektek valamit – Martina két kézzel kiemel valamit az útitáskájából, valami mulatságosat. Hú, de nagy. Kerek, mint a Hold.
Martinának nem volt szokása, hogy élelmiszert hurcolásszon haza Zágrábból.
– Felvágjuk? – kérdi kissé túlontúl vidáman.
– Dehát riadó van – mondja anya.
Na és?
– Na, kóstoljátok már meg.
Anya apára néz.
– Majd holnap! Nem mindegy?
Martina savanyúan elmosolyodik, mint akinek visszautasították az ajándékát.
BUUUM!!! Földrengés. A közelben.
– Hoppá!
– Nyomás lefele!
Tapogatóznak lefele a lépcsőn. Odalent két öreg karosszék. Marina meg anya üljenek ide, ő majd bemegy a szobájába.
Ül egyedül a szobájában.
Fél, szörnyen retteg... csak a lánya észre ne vegye.
De Martina tudja. Hol vannak már a romantikus hősök.
Honvédelmi ismeretek.
A lépcső alatt egymás mellett áll a két karosszék, mint az autóban az ülések. A két nő a falat bámulja, akárha a szélvédő üveget.
Csönd. Elemlámpa fényköre.
– Felmehetek meginni egy pohár gyümölcslét?
– Nem.
– Miért nem? – nyafog. Huszonöt éves... és nem mehet fel, hogy megigyon egy pohár gyümölcslét.
– Azért! Mert nem vagy normális!
Hallgatnak. Nézik a falat, mintha szélvédő üveg lenne. Mintha utaznának valahová. 25 módszer a dohányzásról való leszokásra.
– Na de hadd halljam, mi van a Tomislavval?
– Cresen van.
– Na, mondd csak el szép sorjában, mit történt – vált türelmessé anya hangja.
– Azt hiszem, hogy a sajtról van szó.
– A sajtról? – a lánya felé fordult, és az arcába világított. – Neked mi bajod?
– Tíz napja vettem. Hogy vigyünk valami ennivalót – fintorog a falnak. Gyorsít.
– És? – kérdés az ellenkező irányból.
– És mikor megérkeztünk, minden reggel megkérdeztem: ,,Megvágjuk a sajtot?" De nekik más terveik voltak, és fütyültek az én sajtomra. Talán nem kellett volna ekkora sajtot vennem a nyaralásra? Nem vagyok, mit tudom én milyen háziasszony, az tény, de azért ügyelek a részletekre – bezzeg a nagy bunkó sajtot nem gondoltam át! Kiköpött te! Ha láttad volna! A többiek mind csak apróságokat vittek, vagy semmit. Hm... – lelassított. – Hülyeség. Ő folyton társasági életet akart élni, engem meg idegesítettek azok a srácok meg csajok. Kis idióták. Mondtam neki, hogy én megyek.
– Nem tartóztatott? – kérdezte anya aggódva.
Kiköpött én?
– ,,Engem nem zavarsz", azt mondta. Még aznap elcsíptem egy hajót – folytatta Martina a beszámolót –, gondoltam, elmegyek Krkre, ott van Jelena, valami képeket árul. A hajón egész idő alatt az járt az eszemben, hogy mit csináljak evvel a bazi nagy sajttal. Non-stop ezen a sajton rágódtam! – hallotta saját elcsöndesedő hangját. – Bámulom a fedélzetről a vizet, és arra gondolok, hogy beledobom. Aztán battyogok azon a tűző napon a sajttal a hátizsákomban, és arra gondolok, hogy üldöz, engem üldöz ez a sajt! Itthagyom. Töprengek a napon. Esz a fene. Aztán nekiindulok... De ötven méter múlva visszafordulok, és nézem. Valami furcsa érzés: az én sajtom az út padkáján hever. Erre visszamentem érte, és tovább cipeltem.
Anya mintha kérdezni akart volna valamit, de a lánya gyorsan folytatta.
– Megaludtam Jelenánál, és másnap irány Zágráb. Két napig néztem a tévét. Amikor elindultam, hogy hazajövök, a pályaudvaron eszembe jutott a sajt, és visszamentem érte: itt úgyis háború van, majd csak megesszük az én sajtomat is!
Távoli géppuskaropogás.
– Anya, felmehetek inni? De tényleg olyan szomjas vagyok az utazástól, komolyan.
– Ne menjél.
– Látod, hogy nincs semmi...
– Na lódulj, de gyorsan!
Felmászik a lépcsőn az elemlámpával, anya a tekintetével kíséri a fénykört. A fönti polcok felé réved a tekintete, nyújtogatja a nyakát, habár nem lát semmit sem. Oda szögezi a tekintetét: odafönt van a házi bár, palackokkal teli polcok.
P a l a c k o k!
Kezdettől fogva itt ül, és nem jutott eszébe! Jesszusom! A fejére zuhan az a rengeteg palack! Az a rengeteg üveg!
De hisz ez a legveszélyesebb pont a házban!!!
Ordít Martinának, hogy jöjjön vissza.
Üveg.
– AZONNAL GYERE LE! – kiáltozik lentről. De nem moccan.
Detonációk. Le van bénulva.
Odafent Martinának a torkán akadt a gyümölcslé a nevetéstől. Eszébe ötlött egy kép.
Ez csöppet sem nevetséges!
A tévén látta. Az ő városát, ezt a várost. Egy kislány arról mesélt, hogy az anyukájával meg az apukájával a ház előtt üldögéltek.
Lehet, hogy ezért jöttem?!
Elmesélte, hogy máskor is így szoktak üldögélni a ház előtt. Ekkor ő bement gyümölcslét inni. Bent a házban ivott.
Mint most én.
Mikor kiment, sehol senki.
Minden szétszóródott a kertben meg a gyümölcsfákon.
– AZONNAL GYERE LE!!!
Rázkódás. Furcsa mosoly.
B U U U M!!!
Anya ordítása belevegyül a fülsiketítő robajba. Én vagyok a kislány. Darabokra tört pohár a padlón. Elindul a lépcső felé. Most nyugalom van. Csönd.
Lépcsőfok lépcsőfok után. Csigavonalban. Ha valaki azt mondja, hogy szédület, neki mindjárt ez a csigalépcsőre jut eszébe. Leér. Nézi az anyját.
Egyben van.
Elkezd nevetni. Anya bénultan bámul.
– Mi olyan nevetséges?
Elmeséli azt a dolgot a gyümölcslével. Hogy arra gondolt, végük.
Anya vad, tébolyult tekintettel nézi.
– Nézd, hol ülök! – mutat a fönti palackokra, mintha ő is valami nevetségeset akarna mondani.
– Kezdettől fogva itt ülök! KEZDETTŐL FOGVA ITT ÜLÖK, ÉS KUTYA BAJOM!!! – visít a nevetéstől.
Mindketten visítanak.
Visszhangzik. A palackok alatt. Nem bírják abbahagyni. Reszket a talaj.
Apa kijön a szobából.
A palackok reszketve kocognak.
Alig jutnak lélegzethez. ,,Ez is él", anya könnyes, nevető szemmel mutat apára, de nem jön ki szó a torkukon. Martina bólint, fáj a hasa, nem kap levegőt.
Apa bámul rájuk, nézi a falakat.
AZ ELNÖK KUTYÁJÁNAK MEGGYILKOLÁSA
(especial salsa remix)
A széttört utcai lámpák meg a lányok közt öreg fordok, cadillacok és chevysek vonulnak csigalassúsággal az aszfalt maradékán.
Jelek nincsenek.
Bevezette a férfit. Ő Maria.
A sötét előszobában Szűz Mária képe függ a falon, fölötte három férfi fekete-fehér fényképe: szánalmasan széles mosollyal állnak az ültetvényen. A családtagok, akik útban Miamiba az óceánba fulladtak.
A Boldogságos Szűz képe alatt gyertya, az asztalon, bádogtányérban, nyers állatszív.
Maria szobájában bárpult:
– Crosley Shelvador, made in USA 1950.
– sör
– rum
– halkonzervek.
Fogta a sört, és belevetette magát a csíkos nyugányba. Maria elnyúlt az ágyon. Nyikorogni fog, gondolta a férfi. De csak a lélegzését hallotta.
Újságírónak adta ki magát. Gyakran élt ezzel a trükkel. Hogy úgy viselkedhessen, mintha valami más miatt lenne itt.
Rágyújtott. Lassan fújta ki a füstöt, mintha valami teraszon pihenne.
Maria kinyútózkodott, és így szólt: Mindjárt elalszok.
A férfinak valami miatt a tartásdíj jutott az eszébe. A postán befizetett pénz meg a hiábavalóság. Mindjárt elalszok. Ezt szokta mondani a lánya is ,,unatkozom" helyett, vagy néha ilyen volt az arckifejezése, vagy valaki más forog fenn?
Perverznek érezte a csöndet, ezért megkérdezte: Egyébként?
Maria kedvetlenül válaszolt: azelőtt az oroszok egy dollárt fizettek. Ma húszat is meg lehet keresni, de a sziget keleti részéről érkező kezdők még mindig csak egy hot-dogot meg két trikót kapnak.
Nézte a férfit, és arra gondolt, milyen nagy barom ez.
És nálatok?
Nálunk büszkék az emberek, mondta a férfi.
Mire, kérdezte a lány.
Arra, hogy azok, akik, mondta a férfi.
Igen?
Nedves a trikója. Lehet, hogy büdös, gondolta. A sör csúszott. Egy-egy pillanat erejéig úgy vágott az agya, mint az Isten. A lány alulnézetből figyelte, ahogy hever, két keze a hasán. Elég jól tartja magát, szó se róla, a teste még mindig fiatal, ámbár... – alulról jól látszott –, ámbár a feje...
Vér– és szegényszag. Rövidnadrágos kislány.
A férfi nem volt olyan nagy humanista, mint Diana hercegnő. Hevert a félhomályban, a nyugágyban, és hozzá sem ért a lányhoz. Egyelőre.
Azt mondja a lány: Némelyeknek igazi, olasz vagy osztrák futtatójuk van, arany nyaklánccal a mellükön. Ezek óránként odajönnek dzsippel a Rumbos elé, és megszabják az árakat.
Felnyit egy új doboz sört, vagy egy új sort. És gyilkosság jár az eszében megerőszakolás gyilkosság megerőszakolás mosoly a gyilkosok különös derűje...
A szart a vízbe dobjuk. A tenger belemozdul.
De vidámság szikrázik a szemükben. Olykor rád szegezi a tekintetét. Mint az igaz a gonoszra.... A parton vagy az utcán, óvszerrel teli belső zseb. A parton, az utcán le kell fizetni a rendőrt, hogy engedjen be a szállodába. Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen, egymás szavába vágunk.
...Amikor a gyilkos derűsen rád szegezi a tekintetét, voltaképpen arra késztet, hogy valld be az igazságot. Ha az ő embere vagy, meg fogsz győződni róla. Tudniillik ostobaság úgy meghalni, hogy hazugságokban és a népszerű világnézetben higgyél.
Amikor beszélek, elveszítem a distanciát, mondta a férfi. Teljesen elveszítem a distanciát, és akkor szarságokat kezdek beszélni.
Ez a génjeimben van.
Én a Rumbos szállodára gondolok, arra, amelyik itt van Guanabban, harminc kilométerre Havannától délre, emlékeztette a lány.
Én nem, mondta a férfi. Nem szeretném megvárni a gyilkosomat, hogy kimondja: nincs jövő. Nem szeretném megadni neki azt az örömöt, hogy rám szegezze a tekintetét, és közölje ezt a hírt.
Elfintorodott a gondolattól.
Azt szeretném majd neki odamondani akkor: Azt hiszed, hogy fölfedezted Amerikát, bejb?
Mintha begerjedt volna.
Valaki meg akar ölni? – kérdezte a lány meglepetten. Egész lelkes lett a gondolattól.
Igen, végre találkoztál egy kalandregény-hőssel.
És ki akar...?
Hát valaki.
Leírás: Maria, tizennégy éves, nagy fekete szeme van. 152 cm, de a hangja magas. Az ajka sötét. A kutya nyalogatja a haját. Ezt lefényképezte. Később, az udvarban.
Capuletti Julia is csak tizennégy volt, igen, így van.
Élvezem, amikor valaki rólam beszél, mondta a lány.
Veleszületett fényképezkedési ösztön.
Sötétedik, megered az eső.
Még egy fölvétel.
A kartonházak eltűnnek az esőben. Vannak, akiknek ez költői.
...
Este van. No fly zone.
Fél óra múlva nyit a Playa Hermosa diszkó (a Belügyminisztérium néhai munkatársainak és besúgóinak nyaralója, ma a Cubanacan idegenforgalmi ügynökség tulajdona). A párttagok még mindig felügyelik a bejáratot.
,,Csak külföldiek kíséretében."
A beugró (a rum, a techno és a féktelenség ára) hat dollár.
Külföldi. Gondold meg: én.
Melegszendvics és techno.
Valami dallam járt a fejében, attól hadonászott egyenletes ritmusban a light-show és a diszkó-gömb fényeiben. A gömb az első házasságára emlékeztette. Mondani se kell, hogy néhány ringyó társaságában ájulásig vedelte a gringót.
Melegszendvics és techno.
Az especial korszaka azóta tart, amióta nem Oroszországból érkezik a búza meg a kőolaj, és nem a DDR-ből hozzák be a tejport, és így tovább.
Másnap dél körül kinyitott egy doboz sört.
Öreg fordok, cadillacok és chevysek araszolnak az aszfalt maradékain. Hallja őket. Felröfög valami robogó is.
Forró, démoni másnaposság.
Az ágyon ül a függöny és a szúnyogháló mögött. Fél kimenni a fényre. Melegszendvics és techno. Lehet, hogy öngyilkosságot kellene elkövetnie.
...
Igen... de minden alkalommal, amikor öngyilkosságot kellett volna elkövetnie, elment zuhanyozni.
Sokáig állt a tus alatt, felemelt fejjel, akár egy emlékmű.
Később vett újságot.
Szocialista fundamentalizmus és neorealizmus, feketepiac, bűnözés, korrupció, menekülők tömegei és prostitúció? Az újság tele volt jó hírekkel.
Tavaly Kuba nagyobb jövedelemre tett szert az idegenforgalomból, mint a cukornádból. Az idén egymillió turistát várnak, Olaszországból, Mexikóból, Japánból, Kanadából, Spanyolországból.
Emigránsok is érkeznek majd. Bulldózerek ássák fel a partokat.
Egy kisfiú chiclét, kávébonbont koldul. A sarkon egy rendőr szunyókál. Öt milliméteres arany borostával. Egyébként mindenki a hűvösbe vonul.
Valamelyik nap a vászontető alól bámulta a záport, amint szétzavarta a nyári szerelmeket. Ma pedig: Guanabo végtelen karibi fövenyén egy ormótlan tornacipőben slattyogó fiú húzkod a kezénél fogva egy kislányt, aki az orrán levő heget kapirgálja. A turisták a napon hevernek. Fénylik az izzó bőrük.
Elmondom, mit gondol a fiú: keresek valakit, aki magányos, keresek valakit, aki egyedül van. Már mindenkinek van valakije.
Ks, ks oj'me, una chicaa...
Che-plakátok.
Plakátok Churchill kedvenc szivarjával.
Abuela négy évvel ezelőtt érkezett 30%-os haditartalék-jegyekkel. Ma a legfecsegőbb jinetera Guanabban. A férje nem dolgozik, fejműtéten esett át. Többet nem bokszol, pedig a 87-es Univerziadén ezüstérmet nyert.
Itt élnek a közelben.
Az ökölvívó rossz állapotban van. Titónak hívják, ezért akarja őt látni. Dagadt fej. Ilyen lehet ő is alulnézetből.
Fizetett a nőnek, újságírónak adta ki magát.
A lányát Mercedesnek hívják. Gyönyörű gyerek, aki le sem veszi a tekintetét a fényképezőgépről. Mert nincs tévéjük, gondolta. Abuela rászólt, hogy menjen játszani.
Ő egyébként fél, hogy Titot megátkozták. Össze-vissza beszél, mondta.
A kóbor kutyáról mesél, a farkaskutyáról, aki hetekig hízelgett nekik. Öreg kutya volt, ki tudja, honnan jött, és Abuela befogadta. Fogalma sem volt, hogy be van idomítva.
Mercedes tágra nyitotta a szemét, és a fogait piszkálta. Az ökölvívó tegnap belebokszolt a kutyába. Azt mondta, hogy ez Fidel ebe. Minden zavarja.
Habár semmit sem lát.
A farkaskutya elsántikált. Biztos meghal, mondta Abuela. Megölte.
Ültek.
Hűvös szoba szúnyogokkal. Az agy, akár a teknősbéka. Miközben leszedi róla a kötést, beszél.
Beszél:
Abuela, Abuela, itt az idő, fények gyúlnak, nő a hajad, nő a szárnyad.
Mintha a szavak a kötésben maradnának, majd ki lesznek öblítve.
Abuela, rajzoltam egy lepkét az ágy fölé.
Abuela azt mondja: Imádkozok, hogy jöjjön az emigráció, és döntse meg a rendszert Havannában.
Igen, akkor diplomáciai kapcsolatra léphetnénk, mondta a férfi.
Egyedül én vagyok még itt.
Habár, őszintén szólva, még önmaga szemében sem tűnt elég valóságosnak.
Elmosolyodott. Abuela meghökkenve húzta fel a szemöldökét.
Muszáj volt hozzáfűzni valamit.
Elmondta azt a történetet a Tito kutyájáról. Hogy egy aknarepesz végzett vele. Amikor meg akarta védeni a gazdáját.
Elröhögte magát.
De később szerzett egy másikat.
Elmentek a Paradise-ba.
A Paradise mennyei klub, szépen írja. A bárpulton és minden asztalon apró szemű vadalmával megrakott tálak.
Erre ittak.
Tito a maga ökölvívó-fejében mintha lövéseket hallott volna Ljubin Grob felöl, Abuela pedig védelmezőn átölelte.
És semmi sem történt.
Időről időre rákényszerítette magát, hogy eltöprengjen önmagáról. Hogy legyen valami kötődése. Ezek ilyen pillanatok voltak.
Még egy evergreen.
Igen, kívül rekedt a játékon. Aszociálissá vált. Kóbor kutyává. Kívül rekedt a valóságon. Semmi sem fűzte a valósághoz, a gyilkossághoz. Fiktívvé változott.
És most mi legyen?
Ekkor valóban arra gondolt, hogy radikálisan fordít a dolgokon.
Csakhogy semmi sem történt.
Pedig talán gyilkosság is történhetett volna. Talán húsz is. Tömeggyilkosság.
Talán harmincezer. Hiperrealizmus. Talán hétszáz.
Ez azért too much.
Hiányzott belőle az ambíció.
Ami volt, volt – mondta. Rosszul mérte fel a dolgokat. Egyszerűen bamba volt. Későn kapcsolódott be. Szarás! Amikor beszélek, elveszítem a distanciát, mondta.
A Paradise clubban vásárolt apró szemű almák és injekciók. Vörös szemek, mint mikor a víz alatt nézed a tengert.
Tito és Abuela nagyon optikussá válnak.
A bárpulton hagyja a bermudát, a trikót, a szandált meg a szafari harisnyát. És nagy port verve elvonszolja magát a klub elé a strandra, a tusig.
A Villa Blanche-ból, vagy száz homokos méterről, vagy száz fényes méterről, techno és salsa veri a ritmust 200 W-os hangszórókból.
Ver a szív a hideg víz csapásai alatt, tisztul a tekintet. Nappal teli csöppek.
Azért van itt, hogy várjon, hogy megbeszéljen néhány küldeményt, hogy zuhanyozzon, amíg nem tisztázódik a státusza.
Egy napon.
Az Antillák az Antilia nevű fiktív szigetről kapta a nevét. Ezt a szigetet az Atlanti-óceán ürességébe rajzolták bele a tizenötödik századi olasz térképeken.
Ő volt az egyetlen a nagykövetségen, aki ilyesmit tudott. Hülye. Mások fontosabb részletekkel foglalkoztak.
A Paradise-ban átaludta az alkonyatot.
Túl sokat aludt, túl sok sört ivott, és ettől szarrá ment. Egyáltalán nem kísérte figyelemmel a helyzetet. A jó hírekkel teli itteni újságokat olvasta.
Arra ébredt, hogy forróságot érez a gerincében. Furcsa verejték.
Ezt pedig Kolumbusz az első útján fedezte fel.
Az Edelidiscót Tomas Benitez generális felügyeli (ami azt jelenti, hogy valójában Raoul C., a honvédelmi miniszter, vagyis Fidel fivére). Őrjárat: elvonulnak a személyes testőrség nehéz fegyverzettel fölszerelt osztagai. A falon jelszó: A MOZGALOM JÓLÉTET TEREMT. A tiszti klub ajtaja előtt fehér ruhában a pipaszár lábú Isabella (fürtjeinek csigái: kaotikus DNK) issza a sört, és szívja a mentolos cigarettát, várja, hogy behívják.
Melegszendvics és techno.
A fövenyen mindenütt mindenféle szétszórt dobozokat és régi autógumikat látni. A parttól kissé távolabb néhány zászló nélküli hajó várakozik.
Az idegen, akárcsak Camus-nál, a parton bóklászott.
Miközben a tengerbe pisált, úgy tűnt neki, hogy a tartályhajók fölött vörös az ég.
Részegen, otthonától távol.
Kolumbusz az első útján fedezte fel ezt (a negyediken kikészítették a viharok, az éhség, a betegségek meg az intrikák, bilincsbe verve szállították vissza Spanyolországba, nyomorultan és kegyvesztetten halt meg Ferdinánd király alatt).
Otthonától távol, távol a valóságtól.
Gyilkosságok.
Részeg volt, úgy tűnt neki, hogy vöröslik az ég.
Mindig ugyanaz, sziporkázták a csillagok. Rágyújtott egy cigarettára, és fölnézett. Ugyanaz az izzás. Füst. De a gyilkosok, az realizmus.
A gyilkosság valóságos.
Valaki azt mondja spanyolul: Nem baj, nem érdekes, a tenger fel fogja falni az embereket mind.
Megfordult.
Ez én vagyok, az Antillák gyöngye!
Ezt angolul mondja, és nevet. Maria.
Még nem öltek meg, mondja.
Amikor beszélek, amikor a saját időmben élek, amikor valóságossá válok, amikor énné válok... Erre törekszem. Mondta.
A lány rákacsintott. Nem érdekes.
A lány sajnálta őt. Hiszen tántorgott. És olyan nevetségesen megszállott volt. A hóna alá nyúlt, és talpon tartotta.
De tényleg érdekel, mire büszkék?
Arra, hogy azok, akik. Tényleg.
Olyan gyámoltatlan volt. A lány nevetett rajta. Ezt részegen is felfogta.
Tudod, Rómeo és Júlia, ez olyan, mint a Bűn és bűnhődés.
Hülyeség, mondta a lány.
A férfi elhallgatott.
Van egy titkom, amit nem árulhatok el neked, mondta később.
Most megint nevetségesnek látta őt a lány. Habár részeg volt, vagy talán épp azért, pontosan tudta, mit akar. Azt akarta, hogy a lány mulasson rajta. Ez boldoggá tette.
Találtak valami székeket, bevitték a sekély vízbe. Ültek. Elmesélt a lánynak mindent: bevallotta, hogy egyedül ő maradt itt. És most vár. Lehajtotta a fejét, a tekintetével a lábfejét kereste a vízben. Ott hűlt, mint egy rekesz sör.
Mindez látszat. Csak a gyilkosság valóságos, mondta.
Maria csak forgatta a szemét. Elalszok.
De a gyilkosság sem valóságos, ha nincs hulla, mondta a férfi.
Miféle hulla?
Ha nincs hulla, nincs történet sem, mondta a férfi.
A lábfejét kereste a sötét vízben. Józanodok, ezúttal lentről, gondolta.
A lány ismét megkérdezte: Miféle hulla?
Kutya-hulla, egy közönséges, házi kutyáé. Egy öreg kutya teteme. Rákban múlt ki vagy szklerózisban, vagy valami módon knock-outolták, érted?
Nem!
A nyakában lógó kis táskából kivette az idiotikát, a vaku megvillantotta a lány ironikus arcát.
Lefényképezni. Szükségem van a kutya tetemére.
Az elnök kutyájának a tetemére.
Vagy ötven, vagy háromszáz. Az elnök minden kutyája, mondjuk. Abszurd, ámbár reális történet. Gondolkozz ezen... jusson eszedbe... hol találhatnék döglött kutyákat?
Mégiscsak újságíró vagy, mondta a lány. Holt részegen is hazudsz.
Amióta nincs más dolgom, mondta a férfi. Nem hivatalosan, mondta. Fényképeket, történeteket és szarást árulok.
Hogy?!
Az igazi újságíróknak, az igazi writereknek, akiknek van nevük.
Egyformák vagyunk, mondta a lány.
Gyere hozzám feleségül, így a férfi.
Igen, mondta a lány.
Ekkor észbe kapott, hogy már eléggé kijózanodott. Adott a lánynak néhány dollárt, hogy hozzon valamit inni az Edelidiscóból, kilábalt a sekély vízből, és elterült a homokon.
A fény ébresztette fel.
Gonosz verőfény, először ezt érezte. Egyáltalán nem jelentett számára felfedezést. A jezsuiták, akiknek fogalmuk sem volt a másnaposságról, hihették, hogy a fény jó. De a turisták a strandon tudatosan imádják a poklot.
Magasan jár a nap. Nézi. A Villa Blanche-ból, vagy ötven homokos méterről, vagy ötven fényes méterről, techno és salsa veri a ritmust 200 W-os hangszórókból.
Harminc 12-16 éves kislány, szűk szoknyában és műszálas trikóban, mely alatt kicsiny mellek táncolnak, taktusra ring coca-colás üveggel a kezében.
Fáj a nyaka, megpróbál elérni a tusig, útközben vetkőzik.
Némely lánykák nevetve tapsolnak, és odakiáltják: Striptease! Striptease!
Először úgy tesz, mintha nem hallaná, mintha nem ő lenne az, csak megy a napon, ám úgy érzi, hogy a lányok egyre nagyobb nyomást gyakorolnak rá.
Striptease, gringo!
Lépeget, mint egy picsa, aki kéreti magát, a nyomás fokozódik, már hajszál híján azt gondolta, hogy oké, ennyivel tartozik nekik.
Lassan vetkőzött, elegánsan hajigálta az izzadt alsóneműt.
Végül beállt pár bodybuilderes pózba, majd meghajolt, és szégyenlősen motyogta: ez vagyok én, a Mediterrán virága! Nagy tapsot kapott.
Végül a zuhany alá állt.
Még fel sem ébredtem, gondolta, és eszébe jutott, hogy valamit álmodott, lehet, hogy valami fontosat, de... valami zavar-féle, valami fennakadás, valami kényszerű üresség azt súgta, hogy nincs esély. És miközben a cseppek visszaverődnek a válláról meg az arcáról, míg meztelenül áll Guanabban a zuhanyrózsa alatt... miután lement a műsorszáma, tudja, hogy többé nem nézik, hogy ismét süllyed, úgymond, a névtelenségbe. Különös érzés, mint valamikor rég, amikor korán kelt, és elindult dolgozni.
A srácok totál bepörögtek
Fél óráig döngöltünk egy garázsajtót. Súlyos vas. Végül az egyik srác bombával elintézte. Nem volt benn isten tudja micsoda. Üres garázs. Bóklásztam a porban, észrevettem, hogy a másik ajtó nyitva van. Csak meg kellett volna kerülni a garázst... micsoda barmok voltunk.
Tök hülyék vagyunk, mondtam Mladennek.
Ki? – kérdezte.
Nézd azt az ajtót, mondtam.
Odament az ajtóhoz, kiment-visszajött, hogy meggyőződjön. Baszd meg, mondta. De fááj a faszom, mondta, és vigyort erőltetett az arcára. Rámkacsintott.
...Odament ahhoz a sráchoz, aki a bombát dobta. Ez az út mellett ácsorgott egy másik sráccal. Azelőtt nem ismertük őket. Mladen oda akarja vinni, hogy megmutassa az ajtót. Csak úgy heccből. Elküldték a picsába.
Úgy bántak vele, mintha nyalni akart volna nekik.
Mégis ott maradt velük.
Nézik az utat. Valamit magyaráznak, Mladen meg vigyorog, mint egy tökkelütött. Együtt jártunk középiskolába. Amikor meglátott egyenruhában, többet le sem lehetett vakarni. Nem bántam. Jó, ha van körülötted egy-két ismerős, habár ő sose volt egy nagy szám.
Leültem a karosszékbe, amit valaki kicipelt a garázs elé.
Most már látom, mit néznek: lovon közeledett egy alak. Mivel a túloldali ház lángokban állt, a fekete ló vágtázni kezdett. Az alak jól tartotta magát rajta. Szép látvány volt, lovas a lángtenger előtt, fekete, verejtékező ló a tűz hátterén az alkonyatban.
Mladen odajött hozzám. Láttad ezt? – kérdezte.
Aha, mondtam. Mit mondanak azok ketten?
A srácok totál bepörögtek, mondta.
Itt maradunk? Mit mondanak?
Eh, tuti, mondta.
Megkérdezted őket, vagy nem?
Ugyan, komám, mitől félsz? Mit vagy így beszarva?
Úgy nézett rám, mint egy nagymenő, azt mondta a tekintete: elegem van belőled, komám. Úgy látszik, nagymenő lett. Megint elment valahova.
Úgy ezren vagyunk a városban. Más nincs is. Pontosabban néha hallatszik valami lárma, aztán jön valaki, hogy találtak egy embert. Egy tolókocsis rokkantat legurítottak az ötödik emeletről, mondta Mladen, mikor visszajött. Izgatott volt. Figyelj, mondta, az egyik srác talált valahol egy garázsban egy piros Ferrarit! Honnan ezeknek Ferrari, egek?!
Fölnézett a sötét égre.
Te jó ég, honnan ezeknek Ferrari, te érted?! – fordult felém.
El volt képedve, röhögve csóválta a fejét.
Ott a központban most basszák seggbe a Ferrarit, mondja.
– Hol a faszban? – kérdeztem. Eddig azt hittem, hogy ez a központ.
– Jaj, öreg! – mondta, és a vállamra nehezedett, röhögött, mint a fakutya.
– Mi van?! – szóltam rá. Elléptem tőle.
Röhögött, és rám szögezte a tekintetét. Elnéztem más felé, és vártam, hogy lecsillapodjon. Nem tudtam, min röhög.
– Faszfej! – mondta rekedten.
– Mi?
– Le vagy baszva!
Nem szóltam egy szót sem, nem érettem, most mi van. Emlékszem, hogyan felelt a tábla előtt, mindig be volt szarva. Később a vécében lazítottunk, Filter 160-asat szívtunk, meg hugyszagot. Már akkor is volt ilyen kibaszott ritkás kis bajsza, és már buherált valamit a faterjával. Valamit javítottak.
Most másmilyen volt, habár ugyanolyan. Ismerjük egymást, mint a rossz pénzt. Lehet, hogy ezért vigyorog rám? Mert már nem olyan?
Nem tudom, teljesen lebénultam, alig vártam, hogy vége legyen mindennek. Cool voltam, de tényleg uralkodtam magamon. Mintha fogorvosnál lennék, vagy valami műtéten, nem akartam semmire gondolni, nem akartam félni.
Aztán elmentünk a központba, a főutcára. Az alak bejáratta a Ferrarit, ötpercenként elszáguldott előttünk, mindent földöntött maga előtt, a kávéházi székeket a téren, kerítéseket, picsázott, mint az őrült. Belerohant a parkba evvel az autóval. Tört-zúzott mindent. Tényleg mint egy vadállat.
Ez a Mladen meg bámulta, mint akit hipnotizáltak.
Sör, az annyi volt, amennyit akarsz. Betörtek valami boltba. Sörhabbal locsolta egymást a banda. Fogtam néhány sört, és eloldalogtam egy kapubejáróba. Találtam egy ládát, ráültem.
Mladen az út mellett állt.
– Gyere egy sörre, innen is jól látni – mondtam.
De mintha már szóba sem akart volna állni velem. Valamit hangosan magyarázott, a bolt előtt álló katonákhoz beszélt.
A Ferrari egyre őrültebben száguldozott. Mint egy nekilendülő bika. Az útkereszteződésen pörgött.
Egy alak fölmászott a trafik tetejére, és hosszú sorozatot eresztett a levegőbe.
A tüzek alábbhagytak, a Ferrari lámpái előtt megjelent egy ló, az a fekete ló a lovasával. A géppuska kerepel, kaffog, a ló fölágaskodik. Az az alak majdnem lezuhant a lóról. Valamit kiabált. A sortűz abbamaradt. Ekkor a lovas rálőtt a Ferrarira, a golyók belefúródtak a fémbe.
Odébbálltam, beljebb húzódtam a kapubejáratba. Bementem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Kint folytatódott a lövöldözés. Én a sötétben az orrom hegyéig sem láttam. Nem volt áram. Elővettem az öngyújtómat, és bementem egy szobába. Egész rendes kégli volt. Még egyszer hátranéztem, ha felgyújtanák a házat, néhány ugrással kint termek. Levetettem magam a heverőre, hallgattam a ritkuló lövöldözést, és szopogattam a sörömet. Oldalra fordultam, és lepisáltam a szőnyegre.
Reggel az előszobai falióra ébresztett fel, járt az inga, alattomosan verte az időt.
Fölkaptam a revolveremet, és kilőttem rá egy egész tárat.
Elhallgatott.
Ma itt volt Mladen faterje, kérdezte, hogy történt. Az enyéim nagy tisztelettel fogadták. Kikapcsoltuk a tévét. Asztalhoz ültünk, kávé, pohár pálinka, meg volt adva a módja. Mladen apja úgy ül, mint aki méltósággal viseli a tragédia súlyát. Az apám rám-rámnéz, és arról beszél, hogy az utolsó pillanatig együtt voltunk. Az én apám is épp olyan erősen tartja magát, mint a Mladené. Elnézem kettejüket, mindig ilyennek képzeltem a hős férfiakat.
Miközben beszéltem, anya körülöttünk somfordált, és folyton hozzányúlt valamihez – kistányérhoz, képhez, vázához, abroszhoz, hamutartóhoz –, mintha valamit ki akarna igazítani.
Mladen hájas faterja a sötét bajsza alól hosszan eregeti a füstöt. Az én faterom pislog, megint az az érzésem, hogy soha sem volt megelégedve velem.
Nem voltak elégedettek a történettel.
Együtt mentek ki a szobából, mint a szövetségesek.
Később a muterom odasúgta, habár egyedül voltunk a konyhában: – Elintéztem neked, ma nem kell menned.
– Mi? – kérdeztem.
– Majd lesznek mások, amik elmennek, elintéztem én neked – mondta büszke mosollyal.
Az előszobai óra elkezdett ütni.
Fogtam a revolveremet, és indultam. Anyám mosolya fintorrá hervadt. Az ajtóban megfogta a kezemet.
Megfordultam, és gépiesen megöleltem. Az óra még mindig üt. Ing az inga. Elengedtem, és megfordultam.
– Hová mész? – vinnyogott fel, és bömbölni kezdett.
– Bosszút állni megyek! – mondtam dühösen a lépcsőn.
– De hát kin?! Azon az autón, amelyik elütötte? – kiabált utánam.
Nem figyeltem rá. Valami másra gondoltam.
Nyugodtan, egyenes derékkal mentem lefelé az úton, mintha lassított filmben lépkednék, a mozdulataim valahogy hullámzóvá és súlyossá váltak. Mintha a Lederer filmezne.
Bosszút állni megyek.
Úgy kétszáz méterrel odébb megálltam. Álltam, fegyverben. Leültem az alacsony falra. Körbenéztem, minden ugyanolyan volt, pont olyan. Néztem a mi házunkat, mintha mérföldekre lenne, mintha a horizonton függne a távolban. Bárhová lőhetek.
Hard boiled
Ratkóról van szó, a rendőrnyomozóról. Egész reggel le-föl járkál az irodájában, minduntalan összerezzen, körbekémlel. Tán figyeli valaki? Mint aki nincs magánál. Az ital készítette így ki. Tegnap este leütötte magát, most aztán eszi a fene. Hogyne enné. Mintha eltolt volna valamit. Reggel ezzel ébredt. Az istenit, elbasztam valamit, lüktetett a fejében, még mielőtt kinyitotta volna a szemét.
A régi kerékvágás ilyen: nem teheted meg, hogy ki csupán a fél szemedet nyitod ki.
Valamit elbasztam! Tuti, hogy valamit elbasztam!
Rámeredt az órára: már ott kellene lennie valahol, valami a föladaton, vagy mi az isten? Nem tudta pontosan, álmában baszott-e el valamit, vagy emígy. Zavaros volt az álom és sikamlós. Vannak álmok, melyekben nincs semmi megjegyezhető. Ha vissza is emlékszesz rájuk, nincs mit mondanod!
Az, amit érzett, voltaképpen két szóban összefoglalható: Mindent elbasztam!
Nos, így kezdődött a napja. Amikor elindult dolgozni, háromszor visszafordult, hogy utána nézzen, nem hagyott-e valamit égve vagy nyitva a lakásban. Nem tudta elhinni, hogy minden rendben van, a lakás nem fog felgyulladni, senki sem fog betörni, szakasztott így vár majd rá minden. Kilép tehát a lakásból, elmegy a liftig, a lifttől visszaugrik az ajtóhoz, gyorsan kizárja, bekukkant minden helyiségbe, gyorsan visszapenderül, bezárja az ajtót, a lift várja, ő mindkét zárra ráfordítja kulcsot, ellenőrzi, a lift még mindig vár, odamegy a lifthez, a lifttől az ajtóhoz ugrik... És ez így megy. A lift időről időre sétál egyet vertikális irányban. Ilyenkor Ratko káromkodik egy nagyot. Megin' el fog késni! Semmi sem maradt égve, nyitva, minden rendben, mondta.
Semmi?
Az eszme és az eszme elvetése közti konfliktus.
Hagyd már abba! – morogja Ratko, és ismét hívja a liftet.
A liftben – újra. Arra gondol, hogy minden fel fog gyulladni, baszd meg, legszívesebben itthon maradnék! De megfékezte magát. Nem vagy bolond, mondogatta magának. Pattogó parancsokat osztogat saját magának: mars dolgozni, te barom állat, amúgy is alig várják, hogy megszabaduljanak tőled! Ami azt illeti, ez igaz volt. Mert Ratko komonyista volt. No meg a vallása is különbözött a többiekétől. Habár nem nagyon hitt sem ő, sem a többi. Dehát ki tudja? Ki a megmondhatója? Mert ha valaki azt állítja, hogy hisz – ki bizonyíthatja rá az ellenkezőjét? Ez belső probléma, mondta neki egyszer valaki, akinek D-vel kezdődött a neve (Drago, Dusko?). Tudta, mit jelent ez. Ez azt jelenti, hogy senki sem avatkozhat be, mehet mindenki a saját feje után. És mégis. Ratko nem jutott dűlőre. Higgyen, vagy ne higgyen? Baszd meg, hogy ez privát probléma lenne!? Őszintén szólva az a helyzet, hogy szerb volt. Száz szónak is egy a vége, gondolta, nem lenne jó, ha valaki hibbantnak nézne.
Pedig tegnap este baromságokat beszélt, gondolta az irodában, le-föl járkálva a linóleumon, mely mintha ragadna a cipőtalphoz.
Iroda, iroda, irodaa... Uh.
Egyáltalán miféle iroda ez?! Hát ez nem is iroda! Hát ez csak egy nyomorult linóleumos lyuk! Hol van itt a fotel, hol van itt a bárszekrény?! Mindez rendelkezésére állt Ratkónak, amíg nem kezdett el inni, és amíg be nem ütött a rendszerváltás. Egyszerre csapott le rá minden: a szesz, a HDZ* , mintha csapdába csalták volna! Mintha valaki kitervelte volna. Bedugták ide, hogy egye meg az unalom a telefon meg a monitor előtt, basszák meg a számítógépüket, és csak azért csörgetnek rá, hogy lecsekkolják. Megbüntették? Nem büntették meg! Köszönöm! Szevasz! Meg még: agyő, szia, isten áldjon, isten veled... Úgy segéljen engem az isten! Összekeveredtek benne a köszönések.
Csakhogy az a nagy helyzet, hogy boldog lehet, amiért még nem hajították ki az utcára, gondolta magában Ratko, és titkos elégtétellel töltötte el, hogy így résen tud lenni, akár egy árnyékkormány. Mert ez mégis azt jelenti, hogy nem hibbant meg. Ó, amikor a munkahelyén van, messze kerül a sárga háztól (hülyéskedik egy kicsit). Megvan a helye a többiek közt, no hát, ami azt illeti, olyan, amilyen (ez komoly). Legjobb lenne, ha egész nap dolgoznék, gondolta. Itt jobban magamnál vagyok, mint otthon, egyedül. És itt még mindig nyomozónak hívják. Habár inkább csak baszkódásból.
De akkor is baromságokat mondott az este, akkor is tökkelütött baromságokat mondott! Franjo, a sereg meg a párt ellen! Ó, hogy baszom a kurva istenit!
– Ne hívjatok engeem, eem, ne híívja...– zendült meg a dallam Ratko fejében. Nem énekelt hangosan. No nem. – És súgjátok meg nékiii, hogy neeem, neeem, neeem vagyok jeleen... – folytatódott a nóta. Tán hallotta valahol. Végig tudta a szöveget kívülről. Ekkor megcsörrent a telefon.
– Egen, én vagyok.
Az új parancsnok. Ratko így nevezte: az új parancsnok.
A következőket mondta az új parancsnok: – Ratko, gyere már föl tizenkettő után hozzám az irodába. Van egy ügy. Rendben?
– Rendben – mondta Ratko.
– Akkor jó – mondta az új parancsnok.
Az új parancsnok máskor is szokta így hívatni Ratkót. Aki mindig pontosan időben érkezett. Csakhogy az új parancsnok gyakran nem volt a szobájában, vagy épp el volt foglalva. Olykor, mindent egybevéve elég ritkán, az új parancsnok, miután egy kicsit megvárakoztatta, fogadta Ratkót, és mindannyiszor aggodalmas volt valahogy. Amíg Ratko volt a parancsnok, el sem tudta volna képzelni, hogy Gruic, így hívták az új parancsnokot, valaha is ilyen fontos személy lesz. Nem csak a rangját illetően, hanem egyáltalán. Mert most, amikor vele beszélt, Ratko mindig feszülten latolgatta: mit lenne most helyes mondani? És csak aztán bökte ki. De az új parancsnok mintha olvasott volna a gondolataiban. Valahogy mindig előnyben volt. Gyűlölte, persze, hogy gyűlölte őt Ratko – mégis csodálni kezdte. És már teljesen kiment a fejéből annak a Gruic nyomozónak az ábrázata, amilyennek azelőtt ismerte. Akkoriban mindig ideges volt, kapkodott, és hülyeségeket beszélt. Hogy meg tudnak változni az emberek!
Ratko egyébként egyre kevésbé emlékezett az azelőtti időkre, olyan valótlannak tűnt neki, mint a külföldi hírek.
Immár valahogy szeretett beszélgetni Gruictyal. Fontosnak érezte magát mellette, baszd meg, a fontosságtudat fertőző. Ezen kívül Gruic sohasem baszkódott vele. Mégiscsak egy komoly ember. Úgyhogy Ratko belement a belső együttműködésbe... Belső együttműködés, ugyan már... semmi különös, elmondott ezt-azt: hol vannak, mit gondolnak, meg ilyen semmiségek. Nem tudott isten tudja mit. Ezen kívül egyes dolgokat sohasem mondott volna el. Így aztán kénytelen volt hozzákölteni ezt-azt.
Tekintet nélkül minderre, Ratko a parancsnok telefonja után szelíden meditált. Mintha csak sakkozna. Lépéseket és egész játszmákat látott előre. Például: mit gondolna a parancsnok, ha tudná, hogy ő néha azt gondolja magáról, hogy meghibbant, ha csak a magánéletében is. És például mit gondolna róla, ha tudná, hogy ő inkább csak unalomból játszik el magában ezzel a gondolattal. A parancsnok nem jelent neki semmiféle mércét; hatalmat azonban igen. Mert, mondjuk, mi lenne, ha azt mondaná a parancsnok: a Ratko begolyózott! Hogy bizonyíthatná be aztán az ellenkezőjét? Ezért mindezeket a gondolatokat titokban kell tartania, szögezte le, és elmosolyodott. Ebből az jön ki, hogy lehet olyan hibbant az ember, hogy még – csak senki ne tudja. Isten a megmondhatója, hány ilyen van még!? Huh!
Ügyelt arra, hogy amit mond, az mind szigorúan logikus legyen. Ha a parancsnok közölte, hogy ez vagy az túl tartózkodó, Ratko rögtön ötödik sebességre váltott. És mindig elébe ment. Amikor például Ravlic felől érdeklődött, Ratko rögtön egy egész sorozat gyanús egybeeséssel hozakodott elő, amit mind Ravlic egyetlen mondatából hámozott ki. Ami azt illeti, nem volt szűkében az anyagnak. És ragaszkodott a szigorú logikához. Szinte csodálattal töltötte el, milyen szépen össze lehet rakosgatni a dolgokat. Elmehetne krimiszerzőnek! Olyan jól ment már.
– És te ebben biztos vagy? – kérdezte a parancsnok töprengve.
– Kényes ügy – válaszolta Ratko.
– [JEL] – így nézett a parancsnok.
– Kényes ügy, de én bizonyisten úgy gondolom, hogy ő halálosan gyűlöli ezt az egész mostanit.
– Gondolod? – a parancsnok megcirógatta a szakállát, és meg jobban elgörbítette a száját.
Ez jó két héttel ezelőtt volt.
Ravlicra azóta ráküldtek egy fiatalabb nyomozót, aki totál rátapadt. Kapcsolt egyáltalán a Ravlic? Megtudja-e valaha is, hogy kinek köszönheti? Gyanakodna?
És ha megmondja neki a parancsnok? Lehetetlen! Amikor Ratko volt a parancsnok, ilyet sohasem csinált. Egyszerűen nem lett volna érdekes. Szerette hallgatni a történeteket. És nem siette el a dolgokat.
Untig elég, ha befészkeli magát a gyanú csírája.
Még jobb volt, ha valakit el kellett takarítani. Úgyis mindenki gyanús volt. Ez vitán felül állt. Manapság ezt nem kell magyarázni. Mert itt vannak ma is mind: lenézik a régi parancsnokot, és az újnak a kedvét keresik. Akkor sem tévedett volna, ha valamennyit bedutyizza.
Szigorú logika, itt nincs egérút.
Elmorfondírozott volna még Ratko egy darabig, ha nem szólal meg a telefon.
– Ratko?
– É, Ravlic, mi van, hogy vagy? – így Ratko.
– Hát, húzzuk az igát.
– Helyeees – mondta Ratko.
– Hanem, Ratko, az ördögbe, hogy te mi mindent össze nem beszélsz!
– Én?
– Kevesebbet igyál, Ratko, kevesebbet! Különben, ha így folytatod, ráfázol...
– Fú, tudom, ha beiszok, olyasmit beszélek, amit nem is gondolok!
– Gondolod vagy nem gondolod...
– Tudom, tudom... Abbahagyom az ivást. Mától, becsszó, egy kortyot sem! – váltott témát Ratko.
– Te tudod – mondta Ravlic.
Hogy baszom a jó édesanyját! Tépte a haját Ratko nyomozó. Ugyanis tegnap Racvlictyal ivott. Így beszélték meg a parancsnokkal, hogy ,,megisznak valamit". Igen, de... Végül ő, Ratko kezdett el magyarázni. Amikor valami katonák kerültek szóba, akik egymást lődözték le.
– Na, baszhatjuk az ilyen katonsaságot! – mondta volt Ravlic.
– Csürhe! – mondta erre Ratko, és ezen a ponton nagyon is bepörgött: – Rögtönítélő bíróság elé kellen állítani őket mind!
Ó, hogy baszom a jó édesanyját! Ravlic mindjárt visszakozni kezdett.
E meditáció közepette – nyílott az ajtó. Ratko megrezzent. Ilincic, a forgamista; ez már nem is kopog. Ratko ránéz. Egy civilt is magával hozott.
Azt mondja: – Nézz már utána. Autót vezet, de nincs nála semmi dokumentum.
Ilincic még egyszer végigmérte a pasast, és kiment.
A pasas leült Ratkoval szemközt.
Ratko feltette a szemüvegét. Az orra hegyére tolta, és a szemüveg fölött jól megnézte magának az ispét. Senki sem mondta, hogy leülhetsz, gondolta magában, de csak annyit mondott: – Neve?
A pasas megmondta a nevét.
Ratko begépelte. A pasinak van dossziéja, a számítógép rögtön jelezte.
Ratko a szemüveg fölött ráemelte a tekintetét. Még egyszer megkérdezte a pasastól a nevét, elszavalta neki a JMBG-t, és nekiszegezte a kérdést: – Így van?
– Mhm – mondta a pasi.
Megjelentek az adatok.
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
gyilkosság
Ratko ránézett a pasasra a szemüvege fölött.
Feltárcsázta a parancsnokot. A telefon megcsörrent. A parancsnok természetesen várt egy kicsit. Csak aztán emelte fel a kagylót.
– Itt Ratko, parancsnok úr!
– Igen?!
– Elromlott a kompjúter!
Nézte a pasast az orra hegyére tolt szemüvege felett, az meg furán bámult rá vissza.
– Igen, és? – kérdezte a parancsnok.
Ekkor a pasi röhörészni kezdett. Lehajtotta a fejét és a szájára nyomta a tenyerét, de a röhögést nem tudta elfojtani. A nevetéstől ferde szemmel tekintett Ratkóra.
– Nem, nem romlott el – mondta.
Ratko ránézett. Aztán a monitorra.
– Parancsnok úr, ez azt mondja, hogy nem romlott el.
– Kicsoda? – kérdezte a parancsnok szórakozottan.
– Ez itt előttem.
– Mit hablatyolsz?! Te begolyóztál, Ratko?!
– LEHET, LEHET... – mondta Ratko, mint aki észbe kap.
Később, amikor ráébredtek, kit fogtak, bizony a parancsnok is zavarba jött, ami Ratkónak kifejezetten jól esett. Nézte Gruic parancsnokot, amint zavartan izzad, mint rég.
Valamivel később, amikor Gruic már másodszor jött le az irodájából, ahonnan ,,feltelefonált", és amikor közölte, hogy a pasit el kell engedni, és amikor a pasas távozott, Ratko tátott szájjal meredt rá.
LEHET, LEHET... visszhangzott a fejében.
Ekkor kiszaladt a száján: – Emberek, hát tényleg begolyóztam volna?!
Gruic parancsnok, Ilincic közlekedési rendőr, Ravlic nyomozó és még két fiatal srác kissé meghökkenve meredtek rá. Mit akar ezzel mondani?
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a parancsnok hűvösen.
Ratko riadtan nézett szét. Könyörögve elismételte: Emberek, mondjátok meg, begolyóztam, vagy nem?
Amikor Ravlic észrevette, hogy Ratko ezt komolyan kérdi, és nem csak úgy, így szólt: – Nem, hanem elromlott a kompjúter.
Ratko egy pillanatra mintha súlyos tehertől szabadult volna, de a következő pillanatban ismét megingott. Gruic szívből felröhögött.
– Hív engem a Ratko... – kezdte röhögve, és megveregette Ratko vállát – ... és azt mondja: elromlott a kompjúter!
– ,,Elromlott a kompjúter", azt mondja a Ratko – ismételte meg Gruic a nevetéstől könnyes szemmel. Az arca eltorzult a röhögéstől.
Mindenki hahotában tört ki. Ratko ekkor kapcsolt: tényleg jó kis tréfát sütött el.
– Nem, Ratko, még nem golyóztál be! – veregették meg a vállát. Vidám hangulat kerekedett.
Ratko mégis megsértődött, hogy úgy kiröhögték. Hazafelé vett néhány sört meg egy gulyáskonzervet. Később leült a tévé elé. A híradót sohasem mulasztotta el. Az elnök aznap megint fogadott valami küldöttséget. Ratko nem nagyon követte a bemondót, csak nézte a képeket. Itta a sört, és simogatta a pocakját.
Nézte az elnököt. Nem igazán tudta hova tenni, miként a parancsnokot sem. Szóval gyűlölte, de már megszokta. Azon kívül kemény fickó volt az öreg, ezt be kellett ismerni.
Amikor befejeződött az elnöki riport, Ratko csatornát váltott. Egy műholdasra ment át. Ezt a csatornát jobban kedvelte. A nyelv, az neki neki egy kutya volt, de valahogy jobban csípte ezeket a fazonokat.
Na, pont az egyik vezérük látszik. Hű, ez jó fej, Ratko ismeri. Ettől mindig oda van! Elég nagy bitang, az anyját! Azt mondja ez a fickó, hogy a dolgok közel sincsenek megoldva. És azt mondja, hogy ebben nem engedünk. Nem fogja őket senki sem baszogatni, aki pedig megpróbálja, az ráfázik. Azt mondja: annak megbasszuk az anyját!
Szó szerint! Ki hinné, hogy ilyesmit mer mondani a tévén.
Ratko iszik egy jó nagy korty sört, és így szól: Ezt jól megmondtad!
És felrémlett benne a régi gondolat, hogy át kellene menni oda. Ott vannak az övéi, nyilván oda tartozik ő is meg a retyerutyája! Átmenni, átmenni! Mindig így elragadtatja magát. Csakhogy kényelmes ember, nem szereti a változásokat, szóval tényleg ilyen, ha egyáltalán valamilyen. Ezt mindig is elismerte.
És ki tudná azt lebonyolítani! Mennyi basztatással, mennyi kockázattal járna! Hol, hogy? Hát a lakás? Hát az állás? És egyáltalán hogy találná fel magát ottan? Hogy fogadnák? Épp őrá várnak! Az ő életük sem egy virágoskert.
Radics Viktória fordítása