Radics Viktória

Hogy hogy vagyok?

(Most és mindörökké)

A kérdés, ahogy csak az angyalok tudnak nyilazni, a legérzékenyebb percben érkezett. Ide szúrt, érzem. Patetikus leszek, vért, szerelmet, kétségbeesést fogok emlegetni. Vajon abban a pillanatban, amikor elönt a vér, van-e valami melengető, gyönyör közeli érzés is?

A múltkor, amikor felfeszítettem egy csuka száját, az holtában is megharapott. A szerelmem szája tapadt akkor rá az ujjbegyemre, ragasztotta be a sebet, a csukát pedig, aki saját farkába harapó kígyóként gömbölyödött a tálon, megsütöttük és megettük. Az Ouroboroszt: ő a fejét, én a farkát. Ő gyorsan, én lassan, vörös borral locsolva. És nem kellett hozzá szinte semmi fűszer; a világ legízletesebb falatjának bizonyult így is.

Ennek előtte kis híján eltévesztettük egymást (a fiúval); ahogy az lenni szokott, neki árpa nőtt a szemén, nekem meg pattanás az orromon. Aztán mégsem végeztük be a félig-kész-katasztrófát, pedig lett volna rá alkalom. Nagyon csúnyán néztek már ránk az angyalok, mígnem az enyhület váratlanul ránk köszöntött.

Azt hiszem, főleg az angyalokkal kapcsolatban tartozom most magyarázattal. Én, kizárólag szakmai deformációból, a nyelvvel hozom őket kapcsolatba, a nyelvi térben látom őket szállongálni, tünedezni, és amióta így szemem lett rájuk, ügyelek, nehogy széjjelzavarjam őket. Amihez elég egy ízetlen szó, egy perverz gesztus, alattomos szándék, kis manipulációs ösztöke. Ezt azonnal észreveszik, és rámkoppintanak; mire zavaros bűntudat ébred bennem, amitől a torkomon akad a szó, és nem bírok írni. Élni mégúgysem. Eltakaríttatik előlem a világ csontmaradéka is.

Amit még nagyon utálnak (az angyalok), az a blöff. Gyomorsavuk és émelygésük támad tőle. Pontosan meg tudják különböztetni a humort a blöfftől, az iróniát a gúnytól, a derűt a vigyorgástól. És elrepülnek akkor is, ha nagyon csavargatjuk a nyelvet; hihetetlenül pontos mértéktudattal rendelkeznek a nyelvi játékokat illetően!

Régóta érdekelnek engem ők, de mindig a festészetben és a grafikában nyomoztam utánuk, és egy üvegművésszel kellett megismerkednem – mit megismerkednem! – ahhoz, hogy dimenziót nyerjen számomra az áttetsző, láthatatlan tér, ahol laknak. Nekem a szavak-beli arcukat mutatják, ha résen vagyok. Neki buborékok formájában reptetik az irdatlanul kemény anyagot.

Ó, de hányszor elkapatom magam! Mellényúlok, zúzok, begörcsölök. A bűntudat is rossz tanácsadó, a rajongás is az, és alattomosan settenkedik a hisztéria, elrontani úgy a sötét, mint a vidámabb fajta lelkesedést; a hisztéria akaratos, fájdalmas egoizmusa. Na meg az ellenkezőjét, a lélektelen állapot nyomását is ismerem; olyankor talán a bátorság segít: hagyni kell, hogy végigmenjen rajtad, akár egy úthenger.

Csakhogy. Mindig csodálkoztam a katolikus liturgia egyik mondatán: ,,Mondj egy szót, és meggyógyul az én lelkem!" (Egy jó szót, én ezt is belehallom – és tán csak nem akusztikus hallucináció az egész!) A lélektelen állapotból való kikaparódáshoz ez is elengedhetetlen. Nevezheted külső segítségnek, kegyelemnek, jöhet József Attilától, a szerelmedtől, egy intuícióból, egy embertől, aki kíváncsi rád (megkérdezi, hogy vagy), egy mosolytól a troliban – de egyedül aligha vagy képes végigmenni a lelki szárazság alföldjén – száraz tónak nedves partján, hol döglött béka kuruttyol.

Ám az én kedvesem csodaszép szavakat esemesezik nekem (ő a technika csodája), és gyakran pontosan tudja, az ezermillió billió variáció közül épp melyik képes áthatolni a bennünket elválasztó tereken. Persze melléütései is akadnak, akkorák, hogy elég egy szó, és menten bezárul a tér, országhatár, szemhatár és minden jótékony csatorna. Finis la commedia dell'arte. Meg kell élni a végállapotot. Rémképek. Apokalipszis. Mely öröktől fogva elrendeltnek mutatja magát. Ülsz a világ fenekén, te idióta, aki reménykedni mertél, te szétmarcangolt hal, béka, buta liba, hát még mindig nem volt elég a hétköznapi és vasárnapi lectiókból? Nem vagy megtanítva arra, hogy befogjad a szádat, és hallgass?! Ha megkérdezik, hogy vagy, mondd azt, hogy jól. Mit gondolsz, te, te! Hogy majd csak járatod a szádat, és még meg is értik?! Sőt még kedvelni is fognak érte?! Azt hiszed, tudsz beszélni, mint egy ember, meg nem hazudtolva a nyelvet?! Mennyit mismásoltál és irkafirkáltál már életedben, mondd!

,,Romlani kell, kijavulni", dúdolgatom magamban Tandorit mostanság, és e kettősség csíptetője olykor váratlanul (mindig váratlanul!) kiránt a gödörből, mely aztán huppanónak bizonyul utólagosan. A gödör-élmény azonban örök, ám feledni tudni kell. Mert arra is rájöttem, hogy a feledni-nem-tudás mennyire angyalűző; nem bírják azt e lények, ha beveszed magad az odúdba, és morogsz.

Vannak percek, amikor feledni kell a tömérdek auto és nem-auto kitolást, átverést, becsapást, felülést, kegyetlen játszmát, rosszindulatú káprázatot. – Lehet, hogy ezt a percet hívják hitnek. Megérezheted magadban – ez egy olyan lódítás, értelmetlen lendület, amitől egyszerre csak, darab időre, kiegészül, szépen teresül a tér, hogy ne mondjam égbolt kerül fölé, de lehet sötét éjszaka is, csillagtalan, csücsülhetsz egy elátkozott lyukban, akkor is meg tud történni. Mondjuk: vitrázsos üvegkupola. Vagy: áttetsző átló. S ha már volt benne részed, utána, ha elvész, nehéz meglenni nélküle. Ó, a teljesség színes üvegei! De a hit ilyen, tünékeny, hiába akarja megállapítani, felcsontozni az ember. Csak úgy maradhat veled, ha megannyiszor örökre elveszik; azt hiszem, ez ő. És nem vigasztal; megfeszíti az idegeidet inkább, és képtelenségekre bír rá.

Ő pedig, aki engem most beszélni tanít, ő e téren, a nyelvben, tényleg nem egy beszédtechnikus, nem nagyon izgatja a stílus sem, és arra visz rá, hogy én se legyek a szép kiejtésen meg a stíluskövetelményeken fönnakadva. Mondhatok közhelyeket is akár. A madarak (is mindig) (sem mindig) ugyanazt csicsergik. Szenvedhetek is például, ha úgy adódik, szabadon. És én úgy érzem, hogy még sose mondtam el, ami mondhatnékom van, még maga-magamnak sem; most kellene megtanulnom úsznirepülni (sic!)^*, most kellene megtanulnom a szabadságot! A legnagyobb fokú függőségben.

Akadályai vannak. Mániám, a szabadság, mostanság elsősorban nyelvi szempontból foglalkoztat. Itt ülök most például per pillanat egy sírkamrában, így nevezem ezt a manzárdfülkémet az idegenben (hogy ezt is megértem! a saját sírkamrámban körbenézhetek!), és izgalmas szabadságvibrálásom van – fibrillál, mondják a kardiológusok, akik gyógyítani kívánják ezt a kóros jelenséget, amiből most az jön ki, hogy a szabadság betegség. Miként, köztudomásúlag, a szerelem. És semmi más mód nem áll rendelkezésemre bármi moccanásra, csak a nyelv.

Ebbe belehalni! Persze nem szeretnék egyáltalán; köznapokat szeretnék még élni, ha majd elmúlik ez a mostani ünnepélyes távollét, mikor, szerencsés percekben, rám-rámköszöntenek az angyalok és a szavak. Köznapiságot vele, aki majd bogaras, gátlásos, bolondos és hülye, természetszerűleg egoista lesz, velem együtt, és olykor sajnos kedveszegett emberré változik az emberek között. Függeni fogok a mindenkori kedvétől; a rabja leszek. Csörgethetem a láncaimat. Bárcsak csörgethetném! Felváltanám rá ezt a táv-szabadságot. Aprópénzre.Vállfára akasztanám a kabátját. A vállamra teríteném, ha fázom. Itt van a kezem ügyében. Egy férfidzseki. Megteríteném az asztalt. Nyulat, halat, mi jó falat! Szép, öblös pohárból innánk a vörös bort. A szemébe néznék az ártatlanjának! Elmúlott az árpa. Rajtam sincs már pattanás, kisimul az arcom. Megfognám a szép, száraz, üvegfogta kezét.

Egy üvegesnek a keze, az nem akármilyen. Rovátkolt. Sprőd és finom. Csodás fogása van. Én meg csak tátogok, érzékelem a saját nikotinmarta nyelvemet, kicsikarom magamból a bizalmat, hogy megszólaljak. Közben időnként vissza- s előretekintve látom, amint ismét visszazárul a világ, becsukódik a száj, és undorító eszközzé válik az idegen asztalon a laptop. Megint megvetem a testemet, nem beszélve a széttépett körömágyaimról. Ha ránézek az emberekre, beugrik valami szörnyű röntgenkép. Kimegy belőlem minden kedvesség, elfolyik, mint a pisi. Hitchkock. Belgrád platánfái megint úgy tele vannak varjakkal (,,gacsci") s a krákogásukkal, hogy Van Gogh és Schubert becsukná szemét, betapasztaná fülét. A rádióban Izraelről és nukleáris fegyverekről beszélnek. A diáklányaim női magazinokat olvasnak. A rendőrségen problémáznak a papírjaimmal. Itt a minap a nyílt utcán felrobbant egy gépkocsi. A Trg Republikén este nyolckor kígyózó sorban ülnek egymás mellett a virágárus asszonyok a teli vödreikkel. A troliból látom: egy ormótlan, megtaposott halfej hever az útpadkán. A szája tátva. Eldobhatom a mobiltelefonom a francba! Nem jön több esemes. Soha többé.

És most azt várom, hogy történjék csoda? De hisz az van: egy angyal szárnyának a csücske. Kék, zöld vagy holdfényszínű. Lehet, hogy csak káprázik a szemem. Aki üvegművészbe szerelmes, azzal megesik. Annak össze is törhet a szemtükre. Mennyire viselhető el ez a függés? Ennek a szövegnek minden betűje rettentően függ egy másik lénytől, akiről nem tudom, nem képzelt-e. De hogy a tetőtéri ablakon bekandikáló szentjánoskenyérfa még nem egészen kopasz – s mire ez a szöveg elkészül, teljesen tar – ágainak remegését, köztük a világűri szelet s az örökkön változó színeket látom-e, még az sem tőlem függ. Mindennek bármely pillanatban vége szakadhat.