Szerbhorváth György


– forma, haza, maffia –

(Jegyzek)


Most tényleg azt kell megírni, hogy hogy’ vagyok?


*

Mindig is úgy hittem, hogy milyen jó forma is ez: apró kis szösszenetek, köztük kis csillagocskák. Napló, esszécske, esszénapló, aforizmák.

Kár, hogy mindenki ilyet ír, nagy divat ez (Márai, Kertész, újabban mindenki, no meg kedvencem Cioran – ő a legjobb ebben).


*

Kertész Nobel-díja. Nem számítottam rá (úgy terveztem anyagi szempontból, hogy én kapom). De azért boldog vagyok, föl vagyok dobódva. Telefonálnak Pestről, hogy írjak jegyzetet az index.hu-ra. Fél óra alatt megvan, rögtön föl is teszik a hálóra. Kérem, hogy az e-mail címemet ne tüntessék fel, mert biztosan mocskolódó leveleket kapok majd. Nem lehet, mondja a főszerkesztő helyettes, ez náluk szokás. Szokás? Uff, a 21. században a szokás (a neten, ami meg egy évtizedes!) erősebb, mint a szerző kívánsága.

Jönnek is a reagálások. Régi barátok (nekik teccik). Aztán a mocskolódóak – csak párat olvasok el, például egy rövidet („Idióta!”), aztán már nem is merem kinyitni az üzeneteket. Olvasatlanul törlöm őket. Teljesen elbizonytalanodom, lehet, hogy a véleményem tényleg megalapozatlan.

Aztán a következő napokban kiderül, hogy mégsem. A jobboldal (vagy akik magukat annak nevezik) mégsem tudja lenyelni a témát. Arról van szó, amiről jegyzeteltem a netre: Kertész (jogosan) tesz a nemzetre, a magyarságra. A nemzet ugyan büszke. Most büszke. Azzal azonban nem szívesen foglalkozik, hogy Kertészt ugyanennek a nemzetnek a beleegyezésével, tevőleges hozzájárulásával rakták föl az Auschwitzba induló marhavagonba. És azóta is úgy van vele a nemzet, hogy hát az nem ő volt, hanem valaki más. A nemzet hallgat, a nemzet mindent elfelejtett (ehhez meg lásd Harald Weinrich Léthé. A felejtés művészete és kritikája c. könyvét – az ilyen jellegű jegyzetelésben illik megcsillogtatni olvasottságunkat és tájékozottságunkat).

Én meg teljesen értetetlenül állok a (mondjuk nem nemzeti, hanem liberális) írók reagálásai előtt is, hol szintén a nemzet, a magyar írók és más efféle csoportosulások büszkeségéről van szó. Ugyan már. Büszke legfeljebb Kertész lehet.

A Magyar Szóban olvasom a vajdmagy írók reagálásait. Németh István bevallja, hogy hát ő ezt a nevet még nem is hallotta (s hozzáfűzi: olyan műveket kell tehát írni, mint Kertész…). A kishegyesi írófejedelem negyedszáz könyvvel a háta mögött tudja, hány híd van Kishegyesen (én nem tudom, mert ugyan minek tudnám), de Kertésztől még egy sort sem olvasott.

Még tovább megy Dudás Károly a Hét napban, aki három könyvét is elolvasta Kertésznek (föltételezem, a hír nyugtázása után), és ama végkövetkeztetésre jutott, hogy Illyés Gyulának nyomába sem léphet Kertész Imre, akinek „mind értékében, mind pedig terjedelmében sokkalta szerényebb életműve” – mert Illyés „egy NÉP, a magyar nép lelkületét ábrázolta minden nagy versében, minden prózai munkájában, minden megnyilatkozásában.” Ezek szerint az a mű, melyben egy nép, in concreto a magyar nép lelkületét ábrázolódik (na és mit jelent az, hogy ábrázolni?), eleve jobb annak az írónak az opusától, mely nem e témát taglalja, illetve (ne adj Isten!) egy másik nép lelkületét ábrázolja… Szegény Proust, aki saját lelkületével volt elfoglalva…, meg szegény Dosztojevszkij, aki meg az orosz lelkületnek ment utána…, és szegény, szegény többiek!

Ezek után persze arra is kíváncsi vagyok már, hogyan fogadja majd a szerb közvélemény Kertész Sorstalanságát. Hülye kérdés, de felteszem: lesz-e egyszer egy olyan regény, amely a szerbeket kényszeríti majd arra, hogy szembesüljönek a nevükben (és jóváhagyásukkal…) elkövetett népirtásokkal? Kertész példája is azt bizonyítja, hogy a magyarok (így, általában) elmentek a Sorstalanság mellett, nem azért, mert nem értették, hanem mert még ahhoz sem volt kedvük, hogy megértsék, úgy igazából, s mert inkább feledni akartak, nem pedig földolgozni az eseményeket. Mondom, kíváncsi vagyok a Sorstalanság szerbiai fogadtatására, a Vremeben ugyanis zajlik már vagy három hónapja egy vita a korábban Milosevic-ellenes értelmiségiek között, és most kiderült, javuk inkább arra hajlik, hogy relativizálja a szerbek nevében egyes szerbek által elkövetett bűntetteket. Szörnyű.


*

B.-nek mesélem, hogy rengeteg mocskolódó e-levelet kaptam a Kertészről szóló írásomra, s hogy végül már bele sem mertem nézni az e-mail-ekbe, hanem olvasatlanul töröltem azokat. B. szerint meg kellett volna őriznem őket, aztán mondjuk egy év múlva elolvasni őket – B. úgy van vele, hogy minden effajta dokumentumot meg kell őrizni, hátha jó lesz egyszer valamire (konkrétan regényírásra gondol).

De mondom neki, hogy regényt mostanság nem fogok írni, prózát se, illetve fikciót hétszentség hogy nem. Mert augusztusban egy pénteken leültem molyolni, összeütöttem két flekknyi prózakezdeményt, prózacsírát, nevezzük így. Valami olyasmiről szól, hogy az én-elbeszélőnek meghalt az apja, s ő ezen morfondírozik. Aztán két napra apám váratlanul kórházba került… Úgyhogy a próza, az írás, a művészet nem játék – már megint a művészet követte a valóságot (majdnem).


*

Egy pesti kocsmában a baloldali értelmiségről dumálgatunk, némelyek egykori dogmatizmusáról, kizárólagosságra való hajlamukról, egykori eltévelyedéseikről, melyeket ma szinte erénnyé faragnak (minthogy utóbb ,,jó útra” tértek). Szóba kerül Marx és Lukács, a kilencvenes években vajon nekünk, fiatalabbaknak tanították-e (nekem speciel igen). Egy fiatal képzőművész-hallgató – ha jól tudom, multimédia szakon nyomul – ül asztalunkhoz, s folyik lassan bele a beszélgetésbe. Kérdezi, mit érdemes Lukácstól olvasni. – Mert őt tartom a huszadik század legfontosabb gondolkodójának – mondja, de érződik, csak azért, hogy mondjon valamit.

Kérdjük tőle, mit olvasott már tőle.

Semmit, mondja, és egy cseppet sem zavartatja magát.

Ez lenne hát a butaság – ma. Paul Tabori könyvét olvasgatom mostanság, Az emberi butaság történetét. Szép lassan végzek a könyvvel, pedig olvasmányos, de jobb cseppenként beszívni. A kedvenc fejezetem a középkori vitézekről, a lovagkorról szól. A lovagok, ugyebár, kiválasztottak maguknak egy (akár férjes) várkisasszonyt – aki egész életét egy várban, kastélyban unatkozta végig –, szerelmet vallottak neki, aztán elindultak a vakvilágba hőstetteket végrehajtani, hogy így szolgálják szívük nagy szerelmét (saját feleségük eközben otthon kötögetett, miközben annak meg más lovagok hódoltak). A lovag, ha netán új zoknit (vagy amit zokniként hordtak) vásárolt, elküldte hódolata tárgyának, hogy hordja már nyolc-tíz napig. S miután a hölgy teljesítette e kérést (a zokni lábszagú lett), csak ezután kezdte el maga a vitéz is hordani. Egyszer meg valami angol lovagok, midőn francia földre mentek portyázni, megfogadták, hogy a szerelem nevében mindaddig bekötik egyik szemüket, míg végre nem hajtanak valami hőstettet hódolatuk jeléül. Aztán ahogy partra értek, jól meg lettek ruházva, mert hát csak félig láttak.

Persze kérdés, ki volt a nagyobb idióta: ezek a hősszerelmes vitézek, avagy a képzőművész, aki akárkit nagyra (sőt, a legnagyobbnak) tart, anélkül, hogy egy picit is ismerné.


*

Utálok vásárolni, nem tudok vásárolni, félek vásárolni. Ha véletlenül L. eljön velem a boltokba, ugyan akkor is elrohannék, ám kissé nyugodtabb vagyok, neki van türelme és ízlése, nekem egyik sem. Újvidéken aztán már a boltokba se merek bemenni, inkább az ócskapiacot választom, ahol nem kell próbálni. Így is teszek, hajigálom be a nadrágokat, zoknikat, pulóvert a hátizsákomba, árat se kérdek. Gyorsan végzek – így elleszek egy ideig, végül is, most úgy élek (hogy vagy?), akár a parasztok: untig elég két rend ruha, egy otthoni meg egy ünneplő.

Egyedül a sajtcsarnokban időzöm el, veszek is valami túrófélét; se nem túró, se nem sajt, se nem kajmak, de még a nevét sem kérdezem meg. Azt is be a hátizsákba. Aztán el a könyvesboltba, ott már nyugodtan bóklászok, otthon érzem magam. Rábukkanok egy román antropológus és szociológus cikkgyűjteményére, Vintila Mihailescu A mindennapok sem azok már, amik voltak című könyvecskéjére. A román, a balkáni akármikségekről, semmiségekről szól, eleve remek kis kötetnek tűnik (az is – Tabori mellé tehető, azzal, hogy Mihailescu a rendszerváltás utáni balkáni hülyeségekről ír kellemesen cinikusan).

Azt is be a hátizsákba. Amit aztán a sok mulatozás, ünneplés után (V. lediplomált) csak három nap múltán nyitom ki – a savó közben kifolyt, tönkretette az egyik nadrágot, és félig eláztatta Mihailescut is. A balkáni savó a balkáni könyvet, igazi balkáni történetecske, s minthogy az egésznek oka én vagyok, én is balkáni vagyok (hogy vagyok).

Persze, a balkániság savó nélkül is érződik nadrágunkon. Múltkorjában pesti törzshelyemen, miután búcsút mondtam a haveroknak, ivócimboráknak, utánam jött az egyik hangmérnök csávó, hogy lenne egy kérdése, nem akarta benn föltenni, de csak röviden válaszoljak.

Mondjad, mondom.

Fegyverrel foglalkozol, kérdi.

Nem, nem, mondom.

Oké, köszi, csak ennyi.

De tényleg nem, mentegetődzöm szinte rémülten, az veszélyes, tényleg, én nem.

Jó, jó, rendben van, csak ennyit akartam kérdezni.

Aztán én erre, ő vissza a kocsmácskába. Később arra gondoltam, de hülye voltam, játszani kellett volna egy kicsit, hogy megtudjam, mit akar, venni avagy eladni, játszani a jól értesültet, a bulin belüli alakot, a balkáni maffiózót. És legalább (sőt, főképpen) azt megtudni, hogy miért kérdezte ezt éppen tőlem?! Nem mintha nem lenne nyilvánvaló…


*

Véletlenül együtt utazom Topolyára a helyi katonaügyosztály vezetőjével, aki felismer, ő sorozott be engem is (én őt meg nem ismerem meg – akit nem szeretek, elfeledem gyorsan, nevét, s arcát is). Kérdi, hogy akkor most én itthon vagyok? Merthogy tíz évig mindig küldtem be a bizonylatot, hogy külföldön tanulok, a katonakönyvem is le van adva annak rendje s módja szerint. De annak rendje s módja szerint nem jelentkeztem be Budapesten, a jugoszláv nagykövetségen, fed meg. Mondom, hogy hát igen, most már itthon vagyok, majd bemegyek a katonakönyvért, de remélem, azért nem kell már megint háborúba menni. S hogy azért nem jelentkeztem be, mert mások sem jelentkeztek be a nagykövetségen, és mert háború volt, menekült voltam, hogyan is nézett volna az ki, hogy Budapesten bebattyogok a nagykövetségre, és felajánlom szolgálataimat a hazának, az államnak, mely elől voltaképp elszöktem… (Inkább tüntetést szerveztünk a nagykövetség elé, még beszédet is mondtam, és káromkodtam, egyszerűen elküldtem őket a p…-ba, szó szerint.)

Nem érti, mit beszélek, hogy-hogy milyen háború?, háború 91-92-ben volt. Igen, és mi volt 99-ben? Az nem volt háború? – próbálok meg vitatkozni, de aztán visszaveszek a tempóból, eszembe jut, hogy ő mégiscsak hivatali ember. De azért még hozzáfűzöm, hogy az állam adhatna is már valamit. Nem, nem, így ő, először is a kötelesség, az a fontos, teljesíteni az állam iránti kötelességeinket, és már fel is emeli a hangját. Mert: az állam mi vagyunk!

Ennél a pontnál érzem, hogy csendben kell maradnom, mert végül megbüntetnek, hogy anno nem jelentkeztem be a nagykövetségen.

Az állam mi vagyunk! A Napkirály óta megváltoztak a dolgok: a népé lett az állam.

Utastársaim később mondják, hagyjam a fenébe, közönséges bürokrata a figura. Mindenesetre aztán vagy két hónapig be sem merem tenni a lábam a katonaügyosztályra. Aztán veszem a bátorságot. Bürokrata módjára átnézi az aktámat, beírdogál valamit a számítógépbe, visszaadja a katonakönyvemet, majd barátságosan elválunk. Igazi bürokrata a szó eredeti értelmében (és még gyors is volt!), semmi politizálás.

Ha tudná, hogy – mint már írtam valahol – az én hazám ott van, ahol a számítógépem, s ha már halni kell, legfeljebb a fájlaimért vagyok föláldozni életem, biztos meglepődne. Hovatovább hülyének tekintene, s talán föloldoznának a haza oltalmazásának szent feladata alól is.

Bár a bürokraták éppen nem ilyenek. Taborinál olvasom a bürokratákról szóló fejezetet, őrület. Például: a második világháború elején egy londoni lakosnak amputálták az egyik lábát. Az akkori előírások szerint ilyen esetben a személy szappan-pluszjegyre volt jogosult (kevesebb láb – több szappan?!), ezért az illető beadta kérelmét a hatóságoknál. Egy idő után meg is kapta a pluszjegyeket, de csak hat hónapra, úgyhogy utána megint igényelte azokat. Amire aztán kapott egy hivatalos levelet, miszerint is új kuponokat csak akkor kaphat, ha küld egy hivatalos igazolást arról, hogy még mindig csak egy lába van.

Mintha a mi országunk is ilyen idióta lenne – folyton amputálják, folyton kisebb lesz, de azért büszkének kell lennünk arra, hogy védhetjük, s közben abban reménykedünk, hogy újra kinő a levágott, elszakított (kinek hogy) rész.


*

Jut eszembe a hazáról, ha már ennyit foglalkozunk vele (Kertészt ez ügyben nem idézem most, idézik éppen elegen; újabban). Mostanában a régi Symposionokat olvasom, amelyek még az Ifjúság mellékleteként jelentek meg a hatvanas évek első felében. Kész aranybánya, már ami az idézeteket illeti. S ha tehát ismét a hazánál tartunk:

Bosnyák István Tizennégy nap Hungáriában című budapesti naplójában beszámol arról, hogy „soha nem tapasztalt szorongás fog el hazám elsőízbeni elhagyásakor”, majd a sinkói sorokra gondol vissza a haza értelmezéséről: „hazája neve – forradalom, hazája az az ország, ahol a tettei értelmet kapnak (s mert Jugoszláviában van értelme tetteinek – hazája Jugoszlávia); a haza idővel eltűnik; a kozmopolitizmus hozzátartozik a történelmi előítéletektől egyre inkább szabaduló emberhez… (…) nem éreztem lelkifurdalást, amiért nem kerülget honfibú, de ugyanakkor biztos voltam benne, hogy elvakult, a világtól hazámat nem látó kozmopolita sem vagyok.”

Hazám, hazám, te mindenem. Tehát ott a hazánk, ahol tetteink idővel értelmet kapnak, bár a haza idővel eltűnik (??? – aztán hova? hazamegy?). Az egész világ a hazánk lesz. Az egész a világháló a hazánk lesz – végül is, ezt már értem. S méginkább vissza a sinkói gondolatmenetben: ha ma a forradalom a telekommunikációban tapintható ki leginkább, akkor ma a hazánk: a telekommunikációs-információs forradalom. Hát, akkor én meg is érkeztem.


*

Lehetne éppen a hazám Crna Gora is. A napokban ajánlotta egy gyerekkori barátom (együtt jártunk asztaliteniszezni), hogy bármit el tud nekem intézni – például tanszéket Niksicben, vagy amit akarok; Montenegrónak szüksége van a fiatal szakemberekre, és a magyarokra is, akiket különben nagyon kedvelnek.

Persze a dolog komplikáltabb. Haveromat nem láttam már tizenéve, de legalábbis beszélgetni biztosan nem beszélgettünk. Kiderül, minthogy elmondja, hogy üzletember, a maffiózó fajtából. Most épp padlón van, tönkretették 2000. október ötödike után, minthogy neki Milošević alatt ment igazán jól – saját bevallása szerint a zsebében volt egy halom rendőrfőnök, másokról nem is beszélve, a régi szép időkben volt vagy tizenkét különböző személyi igazolványa, útlevele, autója szintúgy, a márkát pedig százezrekben számolgatta. De, hangsúlyozza, senkit sem vert át, hanem egyszerűen a szankciókat és az országban uralkodó állapotokat lovagolta meg, majd cége volt Ukrajnában, Magyar- és Csehországban, és persze Szerbiában is. A bizniszelést Kelebiánál kezdte 1993-ban, dobozokban banánt cipelt a hátán, aztán meg már száznál is több embert foglalkoztatott.

Most viszont bosszút forral, miután teljesen tönkretették és mindenét elszedték. Nemrégiben fölgyújtott egy vajdasági tanyát is (illetve ezt éppen mostanában gyújtotta föl, korábban meg más tanyákat), a széna alatt ugyanis lopott alkatrészeket rejtegettek, a tulaj meg az adósa. S hogy figyeljem csak meg, micsoda kalamajkák lesznek még itt, nekem meg, mint újságírónak, egyenesen egy csomó dokumentumot küld el majd Crna Gorából (minthogy ott a titkosszolgálat befogadta…). Ha akarom, elintézi, hogy interjút csinálhassak Cane Subotićtyal, a nagy maffiózóval, vagy akár Ratko Mladić generálissal – ő is ott bujdosik a bérces Montenegróban.

A kocsmában leérdeklődöm, miután mindenkivel lekezelget (pedig nem falumbéli), tényleg maffiózó volt-e a haver. Míg vécén van, megtudom, hogy igen, többen is neki dolgoztak a jelenlévők közül.

Aztán ő maga meséli, hogy amikor kihúzták a lába alól a talajt, öngyilkossági kísérletet követett el, de túlélte. És most újra tele van erővel, bosszút fog állni, és újra talpra áll, mert ő egyszerűen ilyen – nem hagyja magát.

Megdőlni látszik teóriám, miszerint mi, vajdasági magyarok (ha mondhatom így, hogy mi…) olyan tehetetlen és alamuszi népség vagyunk, hogy még rendes maffiánk sincs… Van maffiája minden rendes nációnak, van magyar maffia is, sőt, Szlovákiában igen erős, Ukrajnában és Erdélyben kissé gyöngébb a magyar maffia – de van! -, csak pont nekünk nem tellett semmire… Lám, és éppen egy gyerekkori haverom az egyikük. Kérdezem is őt erről, akkor van maffiánk?, kik lennének a vajdasági magyar maffiózók?

És elkezdi sorolni, bár négy-öt név után megakad.

S kérdezem tőle, miért higgyem, hogy igaz, amit elmondott? Azért, így ő, mert te nekem ugyanaz vagy, akivel együtt játszottam gyerekkoromban, hiába vagy most már valaki más.

És tényleg, ezek a gyerekkori nyavalyák tényleg, de legalábbis némiképp ilyenek. Nekem elmondja, elmondhatja nyugodtan. És ha csak fele igaz annak, amit elmondott, már akkor jól (avagy rosszul) állunk.

Őrült vagy, mondom neki.

Ne hülyéskedj, folytatja, tudod, hogy az őrültség és a zsenialitás közt hajszálnyi a különbség.

Végül megegyezünk, újra megkeres, és hozza számomra a konkrét állásajánlatot Crna Gorából. Nem kérek sokat, számítógép, kaja, pia, cigi és tengerparti szobácska. A maffiába ugyan nem lépnék be, maradnék szakértőnek vagy akárminek, de azért már ízlelgetem a parafrázist: a vajdasági magyar maffiózót az különbözteti meg a többi magyar maffiózótól, hogy van neki tengere.